Sorozatajánló: Star Trek: Starfleet Academy - Első évad (2026)

 Sorozatajánló:

Star Trek: Starfleet Academy 

Első évad (2026)

Az első szó a döbbeneté. A döbbeneté, amely elfog a tiszteletlenség láttán, mellyel a kapott örökséget az elfajzott utódok elpazarolták. A Star Trek: Starfleet Academy alkotói egyszerűen nem ismerik kellően az univerzumot, amelyet bővíteniük kellett volna. Vagy csak nem érdekli őket az egész. Persze már az első trailerek után lehetett sejteni, hogy valami borzalom készülődik, de ez még a legpesszimistább várakozásaimat is alulmúlta. Pedig alapvetően jó ötlet lett volna megismerkedni a csillagflotta tisztképzőjével, ahonnan James T. Kirk-ök, Jean-Luc Picard-ok és Benjamin Sisko-k jöttek, de elitképzés helyett nagyrészt nevetséges tinidrámát láthatunk. Hogy valami pozitívot is említsek: a sorozat minősége felfelé ível, az egészen pocséktól eljutunk a majdnem élvezhetőig. 

Igazából a sorozat epizódjainak megtekintése során jegyzeteltem, de annyi megírandó gyűlt össze már az első öt epizód után - nem éppen pozitív kontextusban - hogy zömében ki kellett hajítanom, mert rekordhosszúságú és olvashatatlan kritika lett volna belőle. Különösen gyatra ugyanis az évad első fele, amely helyenként hajmeresztő logikátlanságoktól szenved, zömében pedig simán csak bárgyú. A Star Trek franchise esetében különösen ciki mondjuk, a tér és idő negligálása. Csak egy példa: Az újonnan kinevezett akadémiai kancellár beszédét azzal kezdi, hogy 24 órája még nem hitte volna, hogy kancellár lesz, főszereplőnk Caleb Mir meg egy nap alatt lopásért elítélt börtöntöltelékből az akadémia hallgatójává avanzsál... Komolyan? Huszonnégy órával az akadémia újranyitása előtt még nem tudja a Csillagflotta, hogy ki lesz a vezetője a létfontosságú központnak? Tényleg felvesznek valakit csak úgy passióból - aki ráadásul bűnöző - 24 óra alatt? A sorozat komolynak komolyanvehetetlen, humorosnak meg nem eléggé vicces. Néha alig hittem el, amit látok. Az egyik tanóra végeztével főhösünket, Calebet leöntik valami géllel, majd megjelenik egy hologram és tejszínhabszerű anyaggal egy poroltóból arcon spricceli. Mindez a csillagflotta akadémiáján! Chaplin biztos nagyokat nevet a túlvilágról, hogy a börleszk még a 32. században is létezik. A sorozat első öt részének megtekintése közben nagyjából 10 percenként kellett szünetet beiktatnom, mert agyvérzést kaptam volna. A készítőgárda a forrásanyagot vagy figyelmen kívül hagyja, vagy folyamatosan megerőszakolja. A betazoidok szeme már nem fekete, a klingonok szexuálisan kompatibilisek az eddig csak hímnemű és mestereik által tenyésztett Jem'hadarokkal, hogy csak néhány anomáliát soroljak fel, de bőven lehetne csemegézni.

Ebben a megújult és elkorcsosult Star Trek univerzumban az uralkodó faj a Girlboss. Az akadémia szinte minden látható posztját ugyanis nők töltik be. Alkalmasabb parancsnokok, okosabb startégák, jobb döntéseket hoznak, bölcsebbek a férfiaknál és persze fizikailag is minimum egyenlőek velük. Mindez egy olyan sorozat esetében, amely hagyományosan fehér középosztálybeli fiú kockáknak készült!? Úgy látszik, igen nagy erők dolgoznak azon, hogy minden férfias műfajt valami bugyuta woke tinivígjátékká deformáljanak. Szerencsére megnézve az évadot, kiderül, hogy minden női szereplő alkalmatlan bármire, így nem kell aggódni, hogy a sorozatot néző fiatal srácok önbecsülése csorbát szenved. A sorozat korjellemző alkotás, a kadétok felvonultatásakor még véletlen sincs fehér srác a képen, mikor körbepásztázik a kamera a akakdémistákon. 

Az akadémián mindenféle lény képviselve van...
Természetesen a fehér férfit leszámítva, az mégiscsak túlzás lenne. 

Az oktatás "minőségéről" szólva, ami az akadémián folyik... Öööö. Leginkább nem folyik. Egy Star Trekbe helyezett Roxfortot kapunk bohócoknak beillő tanári karral, ahol mágikus növényeket kell nevelni, meg le kell győzni a Mardeká... vagyis katonai kollégium csapatát kviddics, azaz... Calicában. Megtudhatjuk, hogy a Bolygók Egyesült Föderációjának elsőszámú tisztképzőjébe való felvételhez az égegyadta világon semmiféle követelmény nem kell. Sőt, tulajdonképpen öt perc alatt bárki tagja lehet, az is, aki nem is a föderációhoz tartozó fajhoz tagja. Se fizikai, se szellemi képességek a belépéshez nem szükségesek, sőt a jelek szerint az agyhalál sem kizáró ok. Messze túlsúlyos vagy tini létedre és lenyeled a kommunikációs jelvényedet már az első napon? Fel vagy véve! Mindenen vigyorogsz, mint valami debil? fel vagy véve! Pár napja egy idegen küldöttséggel érkeztél ide? Fel vagy véve! A tanórák amiket látunk bicskanyitogatóak. Megtudjuk, hogy az akadémián nem tanulni kell, meg holmi ismereteket szerezni, hanem megnyílni mások előtt! Pedig ez nem is az Alienek keltetőbolygója. Mikor az akadémián megbuknak csapatként egy krízis kezelésében, mi segíthetne a kadétoknak? A parancsnokok bölcs tanácsa? A parancsnoki lánc precíz meghatározása? Folyamatábrák, hogy miként kell döntéseket hozni, kijavítani a hibákat? Dehogy! Egy kis színjátszás, mivel - szó szerinti idézet következik az egyik szereplő szájából - "a színház az egyik legerősebb eszköz a szociális és politikai változásokhoz. A színház államvezetés.".  Mondjuk, hogy a szociális és politikai változás mennyiben segít egy üstökös  megállításában - ebben buktak el két perccel korábban a diákok szimuláció során -, azt nem tudom... És nem, a színház nem államvezetés. Lehet tanulni belőle hasznos készségeket, de egy állam vagy egy űrhajó irányítását biztosan nem a Hamletből fogjuk elsajátítani. Emellett teljesen érthetetlen feladatok is a nebulók nyakába szakadnak. Vegyünk egy példát! A sorozat 2. részében egy nagyon fontos diplomáciai küldetés vár a kancellárra - hogy miért rá, az nem derül ki -, ugyanis fogadnia kell a betazoid faj delegációját, amely (újra)csatlakozna a föderációhoz. No, mit kell ilyenkor tenni? Így van, világos, hogy a küldöttséget az akadémiára éppencsak bekerülő, még egyenruhát is alig öltő fiatalok közé kell elküldeni, hisz mi is lenne meggyőzőbb érv a föderáció mellett, mint egy falka tinédzser. Ki a fene talál ki ilyet? Mintha az EU-hoz csatlakozni vágyó ország delegációját elküldenénk egy katonai iskolába tárgyalni, hogy bemutassák, mind "egy nagy boldog család" vagyunk. Egyébként a forgókönyvírók életükben nem olvastak még diplomáciai tárgyalásokról sem. A Star Trek régebben egy képzett szakemberek alkotta csoportról szólt, amely nehéz etikai, morális, filozófiai és diplomáciai kérdések megválaszolásával vonzott közönséget és rajongótábort, most meg kapunk egy tinidrámát. Nyafogás mindenhol. 

Térjünk át a szereplőgárdára! Hát az is megér egy misét. Fő protagonistánkat, Calebet (Sandro Rosta) a tinilányok számára választották, és nagyjából annyit is kapunk tőle, amennyi az elvarázslásukhoz a készítők szerint elég: kellően izmos felsőtestet, kellően sokszor. Emellé mérsékelt színészi képességek társulnak, de legalább viszonylag konzisztens karakter. A klingont játszó Karim Diane nem rossz, csak a számára írt karakter nem éppen egy klingon archetípus - sőt, annak ellenkezője -, míg Darem karaktere sótlan, mint egy vesebajos ebédje (A Fekete viperából loptam). A női karakterek sokkal borzalmasabbak. Az akadémia parancsnoka, Nahlan Ake a Woodstocki fesztivál hippijei közül lett kiválasztva, így nem tud rendesen leülni egy székre, az egyenruhát hanyagolja, mezítláb fogad tábornokokat, diákokat pizsamában, vagy éppen asztalon ülve... Csodálom, hogy nem dugaszol virágokat az ellenséges flotta zászlóshajójának torpedóvetőcsövébe. Tevékenysége kimerül pátoszos beszédek elmondásában, meg abban, hogy jelzi, az akadémián a kadétoknak nem követelményekre, hanem empátiára van szüksége. Mintha nem 18-20 évesekről lenne szó, hanem óvodásokról. Csodálom, hogy egyelőre még nem kínált füves cigit a diákjainak - másnaposan már vegyült közéjük -, de gondolom, ami késik, az nem múlik. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem Holly Hunter színészi kvalitásaival van a baj - mégiscsak egy Oscar-díjas színésznő -, mert az évad egyetlen igazán értékelhető részében (6. epizód) - amikor a történetben van mélység, és a párbeszédekben drámaiság -, akkor képes volt kiváló teljesítményt nyújtani. Lura Thok egy félig klingon, félig jem'hadar parancsnokhelyettes, afféle üvöltő őrmester, aki köpködve és prüszkölve beszél a nagyobb hatás kedvéért. A kisebbik probléma csak ezzel, hogy sikerült egy nőbe beleplántálni a férfiak legrosszabb tulajdonságainak egyikét - az egyenlőség szellemében -, hiszen a nagyobb az az, hogy ő biztonsági és taktikai parancsnokhelyettes, nem pedig kiképzésért felelő őrmester... A többi vezető sem túl alkalmas, de legalább kellően keveset szerepel a Voyagerből reaktivált Doktort leszámítva, aki kétségtelenül hoz némi humor- és nosztalgiafaktort. A sorozat egyébként tele utalásokkal a régebbi ST sorozatokra, ezzel palástolva a tényt, hogy semmit nem hasznosít abból a látványelemeken, vagy egyes régebbi - kedvelt vagy nem kedvelt - szereplők előhívásán kívül. A lánykadétok közül Genesis bájos, de semmi több. A rajongók utálatának fő tárgya Sam karaktere lett, és teljes joggal. Sam - az eredettörténete szerint - egy fotonalapú élőlény, aki hologram formájában kerül az akadémiára, ahol a sokszínűség jegyében a fiatal Monica Bellucci helyett inkább egy agyilag 5 éves, molett, fekete lány alakját öltötte magára, gondolom a pozitív distzkriminációval megszerezhető pontok miatt. Sam teljesítménye az évad első felében az infantilis vigyorgás és teátrálisan előadott bohóckodás. Ráadásul egy egész részt sikerült rászánni Sam-re, s csak ront helyzeten, hogy ez az epizód lett, amely tiszteleg(ne) a DS9 előtt. Hát jobb lett volna, ha nem teszi, főleg hogy a kedvenc Star Trek sorozatom volt, olyan zseniális részekkel, mint a In the Pale Moonlight... Iszonyatosan kínos az egész. Sam-et 8. részben majdnem elveszítettük, de sajnos megúszta. Mondjuk nem biztos, hogy az őt alakító Kerrice Brooks a legrosszabb színész a sorozatban, mert a Tarimát alakítő Zoë Steiner méltó vetélytársa. Sajnos a karakterek általában véve sem túl izgalmasak, és a Deep Space Nine-ban még a mellékkarakterek (Garak, Dukat, Martok, Eddington) is klasszisokkal voltak érdekesebbek, mint itt bárki.

A látványvilág? A robotok mintha a Csillagok háborúja legrosszabb részeiből zuhantak volna ide, de ezt leszámítva végül is nem rossz. Amúgy sem ez volt a Star Trek fő erőssége sosem. A mondanivaló az, ami nem nagyon fedezhető fel, illetve az a fő cselekményszál, ami összetartaná az önmagukban gyenge részeket. És ez komoly gond. Érezhetően az egész sorozatot tiniknek próbálták eladni (mint manapság szinte mindent, mintha más nem is nézne filmeket és sorozatokat), és nem tudom eldönteni, hogy ha az volnék ma, tetszene-e ez a valami. Remélem, nem. Értem én, hogy a TikTok-generációt mással kell megfogni, mint a korábbiakat, de miért megyünk le ennyire kutyába, és nézzük őket teljesen hülyének? Utoljára ekkora kupac trágyát a Jurassic Parkban láttam, de ott legalább állatok hagyták maguk után. 

Értékelés:

Egy kövér négyes a tízből.

4/10 pont

IMBD: 4.4/10 (31 ezer voks)

Rotten Tomatoes: 85% (kritikusok), 51% (közönség)

2022-es kedvenc olvasmányaim

 2022-es kedvenc olvasmányaim 

Folytatom a hagyományt, mely szerint az évforduló környékén röviden összegzem az elmúló esztendő számomra legkedvesebb olvasmányélményeit. Csináltam ilyen rezümét az évről 2021-ben és 2020-ban is, jöjjön hát a 2022-es lista! Ezúttal 5 szépirodalmi/szórakoztató és 5 ismeretterjesztő  kötetet válogattam ki, amelyeket idén olvastam, s röviden most bemutatnék. Nincs sorrend, és igyekeztem többféle stílusú irodalmat összeválogatni, hogy ne legyen túlságosan egysíkúan történelmi a felhozatal. 

Jó szórakozást és könyvekben - meg történelemben - gazdag új évet mindenkinek!

Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok

Budapest: Kolibri, 2022

Kezdjük egy friss élménnyel! Holly Jackson tavaly (2021-ben) is felkerült a listámra - mint azt a bevezetőben olvashatták, ha odakattintottak! -, és idén is. Alig pár napja fejeztem be a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz folytatását, de mindenképpen be kellett ide tennem. Sokat most nem is írok róla, mert egy hosszabb könyvajánlót készítek belőle, de az év egyik legjobb olvasmányélménye volt, sőt voltaképpen felülmúlta az előzményt is, ami ritkaság! Az ifjúsági kriminek mondható regény okos, jól felépített írás, szeretetre méltó szereplőkkel. Mindenkinek nagyon ajánlom, ha egy kis könnyed nyomozást akar lefolytatni odahaza a kanapén!

James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Budapest: Fumax, 2014

Fogalmam sincs, miért tartott 2022-ig, hogy az egyik kedvenc sci-fi sorozatom (The Expanse) alapját jelentő Corey-féle űrodüsszeiát is kézbe vegyem, de csak most decemberben kezdtem neki. Megvettem hát az első hátrom kötetet és nem okozott csalódást a nyitó epizód. Realisztikusan kemény történetvezetés, érdekes és szimpatikus szereplőkkel, amely ráadásul képes volt a Naprendszerre redukálni egy űrháborút, ami nekem kifejezetten tetszik. Ez legalább olyan nehéz, mint korlátlanul szárnyalgatni az univerzumban a Tatuiontól a Deep Space Nine-ig, hiszen egy korlátokkal és ismeretekkel teli világot kell kitölteni. Mondták már ismerősök, hogy a jelenleg kilenc részes könyvsorozat egyenetlen minőségű, úgyhogy nem tudom, mit hoz majd a folytatás, de a Leviatán ébredése nagyon bejött. 

Ellen Hopkins: Crank - A szörny

Szeged: Könyvmolyképző, 2021

Mindenképpen a legkülönösebb olvasmányom volt idén. Nehéz behatárolni, hogy mi is a Crank címen kiadott kötet, mert műfaját nehéz meghatározni, leginkább elbeszélő költeménynek mondanám... Voltaképpen modern versikék laza fonata, amelyek egy fiatal lány személyes drámáját írják le, ahogy jó kislányból rossz kislány és drogfüggő lett. Kemény olvasmány, s bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szerző lányának valósnak mondott sztoriját igencsak kiszínezték benne, de ettől csak igaz nem lesz, de hiteles marad. Meghökkentően jól sikerült megfogni benne mind a tinik lelkivilágát, mind a gonosz átmeneti diadalmát az ártatlanság felett. A versek magukban nem túl jók - modern rímtelen hangulatok -, de az egész együtt, egészen egyedülálló, elgondolkodtató és erős darab. Ide passzoltak a rím nélküli, komor szóviharok. A szerző szerintem mindent előre kitervelt, mindent patikamérlegen adagolt, hogy ilyen legyen a történet. Ám túl sok a valószínűtlen történés ahhoz, hogy igaz legyen. Ettől még példabeszédnek nagyon hatásos. A könyv szól a csábításról, szenvedélyről, a gyengeségről, a családról, és a túlélésről. S arról, hogy a legrosszabb dolgokból is kisülhet valami jó a legvégén. Azért ez - lássuk be - bíztató. 

Agatha Christie: Négy színmű
Budapest: Európa, 2010

Agatha Christie zsenialitását aligha kell magyaráznom annak, aki egyet is elolvasott a könyvei közül, de az angol kisasszony a színházban is igazi nagyágyú volt annak idején. Ebben a gyűjteményes kötetben négy színmű kapott helyet, amelyek mind zseniálisak a maguk módján. Az egérfogó klasszikus kamaradarab, kevés szereplővel, zárt helyen, ami garantálja a feszültséget. Egy behavazódott vendégfogadóba egy rendőr toppan be, s közli, hogy gyilkos van közöttük, aki egyikükre vadászik. A vád tanúját aligha kell külön bemutatnom, a mai napig játszák, igazi tárgyalótermi krimi, döbbenetes frdulattal, ami üt, mint a toronyóra. Az Ítélet szintén félig-meddig bírósági tárgyalás, de leginkább pszichológiai thriller és szerelmi háromszög keveréke. A kötetet a Pókháló című krimivígjáték zárja, ahol a komoly tartalom kedélyes fcsegésekkel és tündéri főszereplővel van lágyítva. A történet a farkast kiáltó fiú meséjén alapul, ám a főszereplő jelen esetben egy hölgy lett, a farkas meg hát egy ember, aki egy másik ember farkasa. Főszerelőnk Clarissa egy nagy fantáziával megáldott fiatal háziasszony, aki belecsöppen egy bűnügybe saját házában, és fantáziájának hála, szeretteinek megmentése egyre jobban belegabalyodik a maga által szőt magyarázkodások pókhálójába. A párbeszédek szellemesek, a történet humoros, igazi jó hangulatú lezárás.

Chriss Carter: A hívás

Budapest: General Press, 2022

Mostanában viszonylag kevés thrillert és skandináv krimit olvasók korábbi önmagamhoz képest, mivel úgy két éve elteltem a műfajjal, mint gyerekkoromban a császármorzsával, s azóta sem kívánom. Így manapság ritkán kezdek bele ilyesmibe, mivel túl sok trancsírozós és nem túl fantáziadús darabon rágtam már át magam. A Robert Hunter-sorozat történetei általában elég jók, így valamikor májusban ezt azért levettem a polcról. Az eleje kifejezetten erős volt, a mai napig emlékszem, hogy faltam a lapokat. Chriss Carter roppant fantáziadús, ha gyilkosságok mikéntjét kell kiötlenie. Brutális és véres. A nyomozás szintén izgalmas, de nem az a "kitalálom, hogy kia  gyilkos" típusú. Az olvasókat mégis meglehetősen megosztó kötetről van szó, sokaknak nem tetszik a történet - igaz én nem is olvastam a sorozatot tudatosan, csak pár darabját -, de számomra egészen a végéig fordulatos volt (ha nem is annyira, mint annak idején A keresztes gyilkos), jó karakterekkel. Talán a túl elkapkodott lezárás lehetett volna jobb is, de idén nem olvastam izgalmasabb thrillert, így felkerült a listámra. 

John H. Gill: A znaimi csata 

Budapest: Peko, 2022

 

A Hadiakadémia sorozat nagy kedvencem hobbimból kifolyólag, s idei kiadványaik közül számomra kiemelkedik Gill műve, amely egy igazán jól összerakott, részletes és szórakoztató monográfia egy kevéssé ismert Napóleon-kori csatáról. John H. Gill kiváló ismerője és kutatója a kornak, az 1809-es hadjáratról írt 3 kötetes műve (1809 Thunder on the Danube) kiemelkedő munka. A Peko Publishing ezúttal kiválóan választott, és magyarul is megjelentette a morvaországi Znaimnál lezajló és a hadjárat végét jelentő csatáról szóló összefoglalását. Kemény meló az elolvasása, de igazi hadtörténeti csemege, hiszen ilyen szintű és minőségű hadtörténelmi könyv még sosem jelent meg magyarul a napóleoni háborúkról. Igazi példa arra, hogy kellő tudással és szorgos kutatómunkával milyen mélységig lehet feltárni a korszak harci eseményeit. Nem mellesleg jó pár magyar szereplővel és magyar királyi alakulattal találkozhatunk olvasás közben, így a magyar hadtörténelem szempontjából is fontos a megjelenése. 

Li Kuan Ju: A világ, ahogy én látom

Budapest: Antall József Tudáskötpont, 2018

A XX. század második fele nem tobzódott igazán erőskezű, figyelemre méltó politikusokban. Szingapúr atyja és megteremtője, Li Kuan Ju (1923-2015) mindenképpen ezen kevesek egyike. A jó helyen fekvő, de szegény és apró brit gyarmatocskából élete alkonyára a világ egyik leggazdagabb országát "csinálta", amely sok szempontból példamutató lehet mindenkinek. A bambuszkunyhók helyén a világ legmodernebb felhőkarcolói épültek meg, és a század egyik legnagyobb sikertörténete. Pártja minden választást megnyert Szingapúr megalakulása, azaz 1965 óta máig, ami talán nem hangzik túl demokratikusnak, ellenben nagyon stabil kormányzásra adott lehetőséget és hosszú távú programok beindítására. Súlyos döntéseket is meghozott, mikor például attól tartott, hogy Malajzia Szingapúr nyakára ül, elszakadt attól. Kínosan ügyelt végig, hogy a hely sajátosságát/erősségét, az indiai, maláj és kínai népesség közti egyensúlyt fenntartsa, és például az angol tette meg a hivatalos nyelvnek, ami egyik félnek sem kedvezett, ellenben később nagy előnyt jelentett. Nem demokrata európai értelemben, nem diktátor keleti értelemben, ő maga volt Szingapúr: szigorú szabályokkal, politikai rugalmassággal, de szilárd akarattal és eltökéltséggel. Nem félt meghozni kemény döntéseket, nem félt kinevelni az utódait, és nem félt átadni a hatalmat sem végül. A politika és a Távol-Kelet iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány ez a tematikus pontokba szedett beszélgetéseknek álcázott víziógyűjtemény. 

Niall Ferguson: Civilizáció

Budapest: Scolar, 2022

Niall Ferguson az egyik legismertebb történész, olyan, aki képes végtelenül bonyolult történelmi jelenségeket nagyon egyszerűen elmagyarázni bárkinek. A Civilizáció ezek közül is kiemelkedik jelentőségében, mivel arra ad választ, mitől lett az európai civilizáció az, amely meghatározta modern világunk arculatát. Ferguson elképedve tapasztalta maga körül, hogy a XXI. század elején egy brit egyetemista szinte alig tud valamit saját hazájának történetéről (mindössze 16%-uk tudta a Waterlooi csata brit hadvezérének, Wellingtonnak a nevét... ), miközben a hallgatók újfajta történelmet tanulnak, amelyben mások kultúrájáról kell tanulni, és azokat kell dícsérni. A skót történész szerint a "Nyugat" hanyatlása azzal kezdődik, hogy önsorsrontóként minden más kultúra erényeit, eredményeit dícséri, miközben magát pocskondiázza és befeketíti. Holott éppen Európa az, amely a legnagyobb dícséretet érdemelné, mert a XIX. századra olyan civilizációt hozott létre, amely bizony jobb, fejlettebb és etikailag is magasabbrendű volt, mint másoké. Ferguson e könyvében a "Nyugat" korábbi nagyságának, győzelmének okait elemzi, s kénytelen megállapítani, hogy éppen ezeket az erősségeit (versengés, tudomány, magántulajdon, orvostudomány, fogyasztás, munka) kezdi saját maga aláásni. Ez egy olyan kötet, amely kötelező érettségi tananyag lenne, ha galaktikus hadúr lennék, méltó társa Harari Sapiens-ének. 

Richard Dawkins: Az önző gén

Budapest: Kossuth, 2021

Egy másik kötelező darab az általános műveltséghez. Richard Dawkins könyve igazi klasszikussá lett mára - hiszen 46 éve jelent meg -, de azóta is alapköve a evolúcióbiológiának, elavulásnak alig mutatja jeleit. Egy igazi elgondolkodtató darab, amelynek állításaival sokszor nem lehet egyetérteni, ha értelmet akarunk látni az életben, és sok szempontból igencsak lehangoló olvasmány, de zsenialitása kétségtelen. Dawkins elméletének alapja, hogy az élet túlélésének alapegysége nem a faj, s nem is az egyén, hanem a gén. A gén az, aki tudatlanul is arra törekszik, hogy minél több legyen belőle, s a gén az, ami manipulál minket, és döntésekre kényszerít. Ehhez akár az őt hordozó élőlényt is feláldozza, ha saját másolatait megmenti vele. A nap mint nap tapasztalható szabad akarat csupán illúzió, mert voltaképpen minden tettünk génjeink önvédelmi mechanizmusának eredménye. Dawkins erőszakos és arrogáns, aki sokszor talán igazságtalanul bánt vele egyet nem értő más tudósokat, de nagyon logikusan gondolkodó elméleti kutató és emellett jó mesélő. Megnyugatására közlöm mindenkinek, hogy minimális ismeretekkel is nyugodtan olvasható, nem kell hozzá biológusi végzettség. 

Magyarország és a világűr. Szerk.: Simon Tamás

Budapest: MCC Press, 2021

Aki beleolvasott blogomba már, az tudja, hogy a csillagászat gyerekkorom óta érdekel, s jó pár könyvismertető (ez, vagy ez) is volt már itt ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére bevallom, keveset tudok a jelenleg hazánkban zajló űrkutatásról, és ezért nagyon örültem, mikor fiókkönyvtárunkba is eljutott az MCC kiadványa. A nagyalapú, szépen illusztrált és minőségi lapra nyomtatott kötet nem pusztán történeti áttekintést ad, de bemutatja azokat a műhelyeket is, ahol űrkutatáshoz kapcsolódó munka zajlik itthon. Megismerkedhetünk a NASA holdjárójának magyar atyjával, vagy az éppen zajló mikroműholdas magyar projektről. Megtudhatjuk mely területeken vagyunk a legügyesebbek, s mik a jövő tervei. Persze lehet gúnyolódni, hogy mit akarunk mi itt olyan óriásokkal versenyezve, mint Kína, vagy az Egyesült Államok, de az űr bizony kimeríthetetlen lehetőségek igencsak hatalmas tárháza, és a jövőben nagy hatalmi (és egybeírva is: nagyhatalmi) verseny várható ott (is). Ha Európa akar valamit kezdeni magával a jövőben, az űrkutatásra sokkal többet kell áldoznia, s ebben bizony nekünk is helyet kell biztosítani magunknak. 

Könyvajánló: Andy Weir - A Hail Mary-küldetés (2021)

Andy Weir:
A Hail Mary-küldetés

Budapest: Fumax, 2021

512 oldal

Eredeti cím: Project Hail Mary (2021)

Fordította:

Eddig Andy Weir mindkét magyarul megjelent könyvéről írtam, és az újjal sem tettem kivételt, amely a Fumax kiadásában jelent meg pár hónapja. Oka roppant egyszerű: szeretem Andy Weir stílusát, még úgy is, hogy A marsi után az Artemis azért nem ütött akkorát. Utóbbit egy kicsit túl gyerekesnek, túl akciódúsnak és túl hihetetlennek találtam, amellett, hogy emellett roppant szórakoztató darab egyébként. A Hail Mary-küldetés egyértelműen visszatérést jelent az első műhöz karakterében. Az ajánló több poént lelő, így nem is csak nyomokban tartalmaz spoilert.

Weir új regényének címe nagyon találó, a „Hail Mary” azon túl, hogy az „Üdvözlégy Mária” angol megfelelője, egyben többletjelentéssel is bír az amerikaiak számára. Az amerikai fociban ugyanis reménytelen helyzetben az irányító (Quarterback, alias QB) előredobja a labdát, hátha valaki elkapja és beviszi a célterületre. Az ilyen - rendszerint utolsó pillanatokban - megpróbált támadást hívják „Hail Mary”-nek, hiszen csak az ima segíthet ilyenkor. Tehát a nagyon kicsi eséllyel rendelkező akció szinonimája a „Hail Mary”, mikor már csak egy dobása van az embernek. Éppen ezért telitalálat a cím.

A regényben az emberiségnek szintén csak egy dobása van, és kudarc esetén lefújják az emberiség kihalás ellen vívott mérkőzését, mert halálra fagy (mint az ellenfél a Green Bay Packers elleni meccsen a Lambeau Filed-en januárban). A sztori szerint ugyanis egy másik naprendszerből fény segítségével szaporodó aprócska lények (asztrofágok) érkeznek, amelyek a Föld elől el(v)eszik a napsugárzás egyre nagyobb szeletét, klímakatasztrófát hozva a világunkra. Weir ügyesen kiforgatja jelenünket és nem az elcsépelt felmelegedéssel, hanem - váratlan húzásként - jégkorszakkal dolgozik a könyvben. Ravasz csavar, ráadásul ez jobb egy fokkal az emberiség számára, mivel a globális felmelegedés felgyorsításával időt nyerhet ahhoz, hogy megoldást találhasson. A megoldás egy űrhajó képében bontakozik ki, amellyel néhány asztronauta megfordulhat a közeli Tau Ceti csillagról pár évtized alatt. A Tau Ceti „naprendszere” valami csodálatos módon ugyanis képes ellenállni ezeknek a napfaló asztrofágoknak. Ha kideríti a három űrhajós, miként lehetséges ez, akkor talán van esély a Föld megmentésére.

Ez a röviden felvázolt háttértörténet persze csak lassan bontakozik ki a lapokon, nem kapkodja el az író az események kifejtését. Nem is tudja elsietni, mivel főszereplőnk - aki éppen megébred a szedálásból -, nem emlékszik arra, hogy kicsoda, micsoda, „holcsoda” és miért van jelen egyáltalán az ablaktalan teremben, amelyről hamar kiderül, hogy csaknem fénysebességgel száguldó űrhajó. Ráadásul két űrhajóstársa nyilvánvalóan nem élte túl az utat, így megint egy magára maradt hőst kapunk, akárcsak korábban a Marson.

Weir először a Marsra vitt minket, majd a Holdat kolonizáló emberek közé. Mostani regényében tehát egy harmadik - és logikus folytatásként kínálkozó - megoldás mellett döntött: kirepített minket a Naprendszerből egy közeli csillagig. Ryland Grace-nek magának kell kitalálnia, miért is van itt és mi a feladata, s azt hogyan végezze el, ez sok oldalt igényel, nem véletlen ez a legvaskosabb kötet a háromból. E szempontból nagyon hasonló az indulás az Oxigén című filmhez. Persze Ryland végül szépen kinyomozgatja, hogy a túróba is került egy űrhajóba, és megpróbálja megoldani a Föld megmentésének kényes feladatát is, holott csak egy egyszerű tanár. És amikor azt hinnénk, hogy kapunk egy túlélési „One man show”-t, mint A marsi esetében, akkor megjelenik az IDEGEN és átalakul kapcsolatteremtési küldetéssé az egész.

A sci-fi irodalom és filmográfia egyik zsánere, hogy két egymástól szinte mindenben különböző faj miként lehet képes egyáltalán kapcsolatba lépni a másikkal. Hiszen semmi garancia nincs rá, hogy kommunikációra hasonló érzékszervek alakultak ki mindkét fajnál. Ebből persze lehet eső, lehet hó az író/rendező elképzeléseinek megfelelően. Weir ezt szokásos eleganciájával, ötletességével oldja meg, miközben főhősünk karaktere nagyon hasonló az író eddigi alakjaihoz: zseniális, humoros és maróan cinikus mindegyik. A történet végül is az együttműködés regényévé, az túlélés és az önfeláldozás történetévé lesz, nem a magányos harcos krónikája.

A regény szerkezetét tekintve két idősíkban játszódik váltakozva, a jelenben és a misszió kialakítása során a múltban. Felépítése lassabb, mint az Artemis-é, ami jót tesz neki, mert az ottani pörgéstől és eseménycunamitól csak elszédült az ember. Jól működik a két idősík váltogatása is, néha egészen meglepő dolgokat produkál ez a megoldás az olvasó számára. Vannak persze gyengébb logikai elemek a könyvben – rendszerint éppen a múltbeli eseményeknél -, például Weir hajlamos nehéz problémákat nagyon gyorsan és hiteltelenül hihetetlenül megoldani, de a könyv egésze szempontjából ezek a részek alig játszanak szerepet. Most semmi erőltetett politikai korrektséget nem kapunk - amiktől falra másztam az Artemisban -, sőt az egyik erős női karakter olyan mondatot enged meg magának, hogy csak férfi űrhajósokat akar a hajóra, mert a szexizmus elleni harcnak nincs helye olyan esetben, amikor a fizikai képességek is számíthatnak. Az emberiség jövője mégsem múlhat a PC-n. Az Artemis sokszínűségtombolása után érdekes volt ezt olvasni. Ám teljesen jogos! Ilyennek semmi értelme sem lenne egy olyan könyvben, ahol a fő probléma két vadidegen faj együttműködése vagy elpusztulása, hiszen az idegen fajhoz képest egy magát sárkánylánnyá átoperáltató majd krokodiltojásokat kiköltő férfi maga az uncsi nyárspolgár.

A Hail Mary-küldetés egy nagyon jó sci-fi, ha nem is annyira, mint az osztályzatok mutatják a moly.hu-n vagy a goodreads.com-on, amelyek egészen irreálisan magasak. A marsi szintjét szerintem nem ugorja meg: most az egész emberiségért sem tudtam annyira izgulni, mint akkor az egy szem Mark Whatney-ért. Valami hiányzott hozzá. Mondanám, hogy a fordulat, de Andy Weir eddigi könyvei sem azoktól voltak jók, és kardinális meglepetés sosem történt bennük. A megdöbbentés tehát elmaradt, pedig mekkora poén lenne mondjuk, ha az idegennel együtt legyőzik az azstrofágokat, majd az idegen jól kiírtja az emberiséget hálából... Katarzist sem tudtam átélni a lezárásban, márpedig vagy a meglepetésnek, vagy a katarzisnak ott kellene figyelnie a végén. A szerző így is jó regényt alkotott, ami szórakoztató és amelyben a tudomány mindig menő. Ez a szemlélet nálam arat. A tudatlanság az nem csak, hogy nem menő, de jelentősen csökkenti az életben maradási esélyeket könyvben és valóságban egyaránt. Még ha időnként áldásnak tűnik is a „nem tudás”...

A kötet kiadása tetszett, szép is, esztétikus is és minőségi. A Fumax jó munkát végzett, bár a borítókép több, mint megtévesztő a Jupiterrel.

A kötet osztályzat:

Nyolc Tau Ceti a tíz csillagból. 

(A mai napig nem értem, hogy lehet, hogy 7 pontot adtam A marsira... ma inkább kilencet adna az azóta sokkal kevésbé szőrös, epilált szívem.)

8/10 pont

moly.hu: 96% pont (195 csillagozás)

goodreads.com: 4.56 pont (66268 értékelés)

(2021. július 20.)

U.i.: Igen, nézek NFL-t, a Carolina Panthersnek szurkolok 2002 óta. :D

Az én Top 10 sci-fi könyvem

Top 10 sci-fi könyvem

Az utóbbi hetek-hónapok olvasmányai nálam a sci-fi és az űrhajózás témák körül keringtek, akár fekete lyuk körül a csillagok, úgyhogy össze is állítottam egy Top 10-es listát az általam favorizált tudományos-fantasztikus könyvekből. Elég sok sci-fit értékeltem már a blogomon, volt köztük remek, közepes és kifejezetten pocsék, sőt egyszer már összeállítottam egy Top 10-es listát a legjobb filmbeli űrcsatajelenetekből is. Az ilyen listák mindig jó vitatémák, s erősen szubjektívek, de azért fogadják nagy szeretetettel, hátha valakinek valamelyik kimaradt, s most majd kedvet kap az elolvasáshoz!

Ja még valami! Itt most klasszikus értelemben vett űrhajós-háborús tudományos-fantasztikus regények jönnek, nem hígítva fel határesetekkel , vagy maximum eggyel.

10. Andy Weir: A marsi (The Martian, 2011)

Andy Weir regényét részletesen elemeztem a blogomon 2015-ben, amely összefoglalás számomra ma is vállalható. Azóta olvastam ugyan a szerző Artemis-át is, amely szintén nagyon szórakoztató, ám valamivel mégiscsak gyengébb. A marsi viszont azóta is nagy kedvencem, s fontos tanulság számomra, hogy a legnagyobb krízishelyzetben is észnél kell lenni, optimistán kell állni a dolgohoz, és megtenni mindent a célért, s ha egy kis szerencsénk is van, el fogjuk azt érni. Mark Whatney az egyik leginkább szeretetreméltó szereplő az egész kvadránsban, sőt talán a galaxisban. És akkor a könyvből áradó sokszor finom, néha karcos humorról nem is beszéltem. A római hadisten és Mark csatája a mai napig mosolyt csal az arcomra. Nem értem, akkor miért csak hetesre osztályoztam, baromi szigorú napom lehetett, mert minimum 8.5-es…

9. C. J. Cherryh: Mélyállomás (Downbelow Station, 1982)

Bizonyára a legismeretlenebb kötet a listámon, ennek ellenére vállalom, hogy science-fiction nagyágyúval felveszi a versenyt Cherryh műve, amely igazi hard sci-fi. A regény meglehetősen összetett, a romlás virágai bőven bontják szirmaikat, s így kifejezetten életszagú (=büdös). A Föld gyarmatbirodalma összeomlóban, kolóniái fellázadtak, s most a felkelők hadihajói a föld irányába közelednek. A Föld felé vezető úton fekszik azonban egy semleges űrállomás, a Pell. Az állomás mint helyszín önmagában is vonzó volt számomra, hiszen olyan klasszikus filmsorozatokkal szerettem bele a sci-fibe, mint a Babylon 5 vagy a Deep SpaceNine. Kevés olyan nyomasztó környezet létezhet, mint egy háborús menekülteket fogadó, zsúfolt, zárt, és túlméretezett ámde mégis szűk fémkoporsó a hideg sötét űrben. A Pell állomás egy naturalistán ábrázolt neutrális hely a háború poklában, diplomáciai és katonai szempontból kulcsfontosságú helyen, melynek semmi garanciája nincs arra nézve, hogy a hadakozó felek nem rohanják le kényük-kedvük szerint. A szereplők mélyen emberiek, s a túlélésért vívott küzdelem inkább a rosszat, az állatit hozza ki belőlük, mintsem a nemest. Vannak itt családjukat menteni igyekvő civilek, tökös katonanők, és politikai szélkakasok egyaránt. Cherryh mind a világ bemutatásában (amely emberléptékű, s szó sincs világok millióiról benne), mind az emberi faktor részletezésében nagyon jó munkát végzett, ezért számomra nagyon emlékezetes a regény. A szórakoztató faktor nem túl magas, ez a figyelmes olvasást igénylő, feszültségétől nagyszerű könyv, amely nem véletlen lett 1982-ben Hugo-díjas.

8. Frank Herbert: Dűne (Dune, 1965)

Bevallom, az az igazság, hogy olyan sokra nem emlékszem belőle, hiszen vagy 20 éve olvashattam. Hogy itt szerepel, annak oka, hogy tizenéves koromban nagy hatással volt rám, és a Vaják sorozat mellett azon könyvek egyike, amit számítógépes játék miatt vettem kézbe.  Jobban belegondolva, talán nincs is több ennél a kettőnél… Elvégre a Dune II egy korszakos játék volt, az első igazi RTS, amelyen generációm jelentős része szocializálódott (mellette: C&C és Warcraft II). Akkor minden fiú fűszert gyűjtött, autóskártyák mellett persze… A Dűne erősen tartalmaz fantasy elemeket, később sorozattá nőtt, és egy igazi legendává vált. A Dűne/Arrakis lett a sci-fi univerzumot mára belakó sivatagbolygók prototípusa, amely visszaköszön a Star Warstól a Vörösingesekig mindenhonnan. Az olyan kifejezések, mint: Kwisatz Haderach, Bene Gesserit összehozzák a különböző nációk Dűne fanatikusait, s csodás nyelvtörőként szolgálnak, ha meg akarunk szívatni valakit, amiért még nem ismeri Herbert regényét.

Alighanem újra kellene olvasnom, hogy kellően értékelhessem felnőtt fejjel is az Atreides és Harkonnen család gigászi összecsapását, s lehet, akkor még feljebb tornázná magát a listán.

7. Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959)

Az amerikai sci-fi egyik nagy mestere leginkább a Csillagközi invázióból ismert, amely klasszikus politikafilozófiai és szociológiai science-fiction. Míg a regényből készül – szerintem igencsak jó – film elsősorban szatíra, addig az eredeti alkotás komoly morális kérdéseket feszeget, amely a felelősség és az önfeláldozás helyét keresi a modern társadalmakban. A film totális agymenés, teljes karikatúra, ami pont ettől olyan jó, ugyanakkor az alapanyagtól igen távol áll. Heinlein bevallottan konzervatív értékek mellett tette le a voksát e regényében, sőt kifejezetten retrográd a mai progresszív világban az a világnézet, hogy a jogok nem maguktól jönnek, nem kapja őket az ember, hanem ki is kell némelyiket érdemelni. A Csillagközi invázió valóban militarista regény, amely világban csak azok kapnak teljes állampolgárságot (azaz voksolási jogot), akik képesek a hazáért az életüket adni, s fegyverrel azt védelmezni. Lehet természetesen ma fejcsóválva elküldeni ezt a nézetet a francba, de azt gondolom filozófiai eszmefuttatásokban igenis szükség van arra, hogy végiggondoljunk dolgokat, és azt, hogy nincs ingyen leves. Az író egyébként igazán nem durva azokkal, akik nem harcolnának az országukért/bolygójukért, mindössze a szavazatot, a politikai irányba való  beleszólást venné el regényében azoktól, akik erre nem képesek, minden másban tökéletesen egyenjogúak. Ez a nézőpont szerintem legalábbis védhető, bár érthető, ha katonaállamszerű fikciója nem mindenkinek vonzó. Heinlein igen keményen antimarxista, ami az 50-es 60-as években aktív író sci-fi íróknál meglehetősen ritka volt még amerikában is, s nem félt szembemenni a fősodorral.

Hezitáltam, hogy inkább A Hold börtönében vagy ez kerüljön fel a listára, de számomra a Csillagközi mégis komolyabb mondanivalót tartalmaz. Valamint plusz pont, hogy emlékeim szerint egyik hadihajó - talán 1956 miatt - magyar nevet visel a könyvben.

6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy, 1979-1992)

A könyv értékelése tízből 42 pont. Douglas Adams trilógiája elvetemült és teljesen hülye. A Galaxis útikalauz stopposoknak talán a valaha megírt legviccesebb könyv. A világ egyetlen ötkötetes trilógiáját kézbe venni olyan, mintha 700 oldalon keresztül Monty Python szöveget vagy Fekete viperát olvasnánk. Ez időnként fárasztóbb, mint egy parlamenti közvetítés megtekintése, unalmasabb, mint egy Megyei III-as kiesési rangadón semleges szurkolóként lenni jelen, és nagyjából annyi értelme van, mint környezetvédelmi kérdésekben egy 16 éves Asperger-szindrómás, obszesszív-kompulzív zavaros svéd kislány véleményét igazodási pontként venni, aki ráadásul iskola helyett inkább sztrájkba menne. Ennek ellenére nehéz ennél jobb könyvet találni annak, aki a humorban nem ismer tréfát. Olyan szereplőkkel nem lehet unatkozni, mint Zaphod Beeblebrox, vagy Marvin, a paranoid android. Emellett többek között betekintést nyerhetünk a méltán ismeretlen vogon költészetbe, elpusztítjuk a földet, egy autópálya építése során, s vacsorázhatunk a világ végén. Idézetek tömkelegével lehetne igazolni, hogy érdemes elolvasni Douglas fő művét, de felesleges, mert az egész könyv egy humorbonbonokal teli svédasztal. A könyv szórakoztatásból jeles fölé, kivéve, ha valaki utálja az abszurd humort, de jobbára azokra nézve is ártalmatlan. A Galaxis útikalauzról röviden ennyit. Viszlát, és kösz a halakat!

Fogyasztása során Pángalaktikus Gégepukkasztóval öblítsük le!

5. John Scalzi: Vének háborúja (Old Man’s War, 2005)

Avagy amikor a vén trottyok hadba mentek. Scalzi mai napig leghíresebb műve az elgondolkodtatás és szórakoztatás érdekes keveréke, ahogy arról korábban már írtam. Lassan  mára klasszikussá növi ki magát, s bár a sorozat a vége felé lassan lelappadt, az első rész (és a második is) a mai napig nagyon erős sci-fi. Szeretem a Vének háborúját, mert nagyon emberi történet, s Scalzi nagyon tud mesélni. A párbeszédek pörgősek, mint a helikopter rotorja, s annyi felesleg sincs rajta, mint egy fitness világbajnokon. 

4. Pierce Brown: Vörös lázadás-trilógia (Red Rising, 2014-2016)

Az elmúlt években az egyik legnagyobb meglepetése ez a trilógia, ami egy igazi adrenalinbomba. Ha létezik energiaital, akkor erre aztán nyugodtan mondhatom, hogy energiakönyv, mert ami a trilógiában (van "negyedik" rész már magyarul is, de arról egyelőre szó se essék, majd úgyis írok róla) végigrobog, azt nehéz másként értelmezni. Igényes társadalomkritika egy akciófilm lendületével, s olyan csavarokkal, hogy Simone Biles legyen a talpán, aki megugorja. Úgy látszik a Mars kedvez a sci-fiknek, mert ez már a második kötet, ami ott játszódik (bár Andy Weir kötetével ellentétben, csak részben). A Vörös lázadás sok műfaj vegyüléke, de olyan keverék ez, mint a falusi házi eb, amely mindent túlél és élettel teli, ellentétben az elkényeztetett törzskönyves tenyészeti csodákkal. És komolyan? Ókori rómaiak és görögök az űrben??? Lehet ezt nem imádni? Messze a legjobb disztópiás sci-fi, amit valaha írtak. Brown trilógiája csak azért negyedik, mert innentől már igazi nagy zsenik jönnek, kiemelkedő alkotásokkal.

3. Orson Scott Card: Végjáték (Ender’s Game, 1985)

A Végjátékról korábban már szintén írtam, és jelzőimet csak megismételhetem. Card az egyik legmegdöbbentőbb, s pszichológiailag nagyon rendben lévő könyvet írta meg, amely mind szikárságával, mind ötletességével sokat ad az olvasónak. Ugyanakkor, mint sok sci-fi, mély filozófiai mű is, amely az ember legbelsőbb ösztöneit vágja hozzánk túlélésről, kegyetlenségről és az ártatlanság elvesztéséről. Ez egy véresen komoly Csillagközi invázió. A Végjáték előképe egyértelműen a listám 7. helyén lévő Heinlein regény, de ez esetben Card megugrotta a mestere által amúgy is magasra rakott lécet. A Végjáték döbbenetesen sokkoló mű, amely egyszerre Csillagközi invázió és egyszerre A legyek ura.

2.

Tadadadamm! Kivételesen gyenge voltam. Mindig átkozódom, amikor iskolai- vagy  könyvtári mese- vagy versmondó versenyeken a zsűri feladatát döntetlennel szabotálja el, s megosztott helyezést ad, kimutatván saját döntésképtelenségét, s most mégis magam is ezt teszem. Ám két könyv között képtelen voltam különbséget tenni. Mindkettő szerzője a sci-fi klasszikus zsenije, egyik mű egy gigantikus mese az emberiség történelméről, a másik pedig gyönyörű mesék gyöngyfűzére robotokra hangszerelve. Elnézést kérek tehát, amiért nincs ezüstérem, s jöjjön inkább a két győztes!

1. Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia (Foundation, 1951-1953)

Épp egy hónapja fejeztem be Asimov Magnum opusának olvasását, írtam is róla egy rövid rezümét, de bevallom még mindig az élmény hatása alatt vagyok. Amit ott leírtam, nem érdemes ismételni. Az Alapítvány-trilógia az emberiség története, mindössze más léptékben és időben. Birodalmakról szól, az azok bukását követő káoszok, technikai hanyatlások és fejlődések hullámvasútjáról. Az egyén harca a statisztikával szemben, a magányos életek reménytelen bukása a nagy számok törvényével szemben; nem véletlen, hogy annyira megragadott annak idején, és most újra. Én elsőre sem az Sheldon-tervnek szurkoltam, hanem az egyénnek. Talán emiatt az Öszvér a mai napig egyik legemlékezetesebb regényalak számomra. Asimov regényben foglalta össze közérthetően Harari, Pinker vagy Piketty könyveinek összes mondanivalóját minden lábjegyzet és sallang nélkül. Szociológia, pszichológia, filozófia, történelem egyben. A trilógia egészen egyedi, nincs igazi protagonista benne, főszereplője a Galaktikus birodalom, még pontosabban az emberiség, mint a nagy egész és az egyéniség mint a független önálló entitás. Nem véletlenül nem sikerült még megfilmesíteni, holott ma már Amerikában szinte minden valamirevaló kötetet megfilmesítettek ötször… Egy sorozatot ugyan terveznek, de nem nagyon hiszek a sikerében, iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kellene egy méltó feldolgozáshoz.

Meg kell jegyezni azt is, hogy bár a trilógia lassan 70 éves, mégis portalanul csillog a sci-fi univerzum éjszakai egén, ma is frissnek hat.

1.  Stanisław Lem: Kiberiáda (Cyberiada, 1965)

Nehéz a Kiberiádáról írni, ez tényleg olyan, amit olvasni kell. Egyszerre élmény a szöveg minősége és szépsége, a történetek ötletessége, a humor és az a mély elgondolkodtató filozófiai tartalom, ami kikandikál a látszólag könnyed és súlytalan mesék mögött. A Kiberiáda ugyanis egy robotmeséket tartalmazó novellafüzér. Az eddigiek közül egyértelműen a Galaxis útikalauzhoz áll a legközelebb, de míg az elsősorban nevetett, itt sokkal mélyebb tartalommal találkozhatunk. Csak egy példa a szöveg szépségéről, mindjárt a legelejéből:

„Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból, kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben. Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a drágaköveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek. Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly lelkekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök.”

Eszement szép. Ám ugyanebben a kötetben találunk halandzsaverset is:

„Célbenőkör hédereg,

Mácsul gondorásznak.

Hibra gindő… Léderek

Szunnya ferte nyászlag.”

És találunk kiberotikus verset, amely öt sor és szól szerelemről, árulásról és halálról, a néger kérdésről és a nimfomániáról, van benne bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, ezenkívül rímel, és minden szó k betűvel kezdődik:

„Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.

Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:

Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:

Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.

Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!”

Kell még valamit mondanom Ildik.. ööö Olvasó? Igen, kell. Murányi Betarix, e fordításával (meg persze más Lem-könyvekével, s nem beszélve a Quo Vadisról) beírta magát a legnagyobb magyar fordítók közé, mert ez a kötet az ő műve is, nem csak Lemé.

Megjegyzés: Lem végül csak egy kötettel szerepel a listán - ahogy mindenki -, holott akár a Solaris, akár az Éden, vagy a Visszatérés szintén bőven szerepelhetne rajta, de nem akartam csupa klasszikusokból álló listát összeállítani. 

Lemaradtak a listáról ezért-azért:

Dan Simmons: Hyperion – Szégyen, de még nem olvastam, ezt kétségtelenül pótolnom kell a közeljövőben. (Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.)

S. J. Kincaid: Kárhozott – Remek könyv, de egy-két hiba miatt lemaradt. Írtam róla.

Arthur C. Clarke – Az amerikai nagy triászból (Asimon, Heinlein + ő) egyedül Clarke nem szerepel a Top 10-es listámon. Valahogy nekem nem tetszettek annyira az olvasott művei. 

Pillangókés az űrben - Kincaid: A kárhozott

S. J. Kincaid: A kárhozott

Bp.: Twister Media, 2016

Eredeti megjelenés:

S.J. Kincaid: The Diabolic, 2016

Fordította: Bodóné Hofecker Zsuzsanna

479 oldal

Sok történelmi non-fiction kötet után éheztem már a való világ gondjaitól mentes világra, így fejest ugrottam egy alternatív univerzumba, hogy egy kitalált személy gondjait vegyem nyakamba. Kincaid fantasyjéről jókat hallottam, így megfelelő választásnak tetszett.

A történet vonalvezetése szép ív mentén halad, fő problematikája pedig egy oly sokszor felhasznált sablon: valaki kiadja magát másvalakinek, és abból bonyodalom származik. Főszereplőnk, egy génmanipulált testőrnő, a beszélő nevű Nemezis átveszi védelmezettjének helyét, mikor a galaktikus császár túszként magához rendeli a nemesi család lányörökösét. Nemezist mesterségesen úgy képezték, hogy szeretetet egyedül a vele együtt felnövő Sidonia iránt érezzen, s mindenben alárendelje magát vele szemben.

Sem a kontextus, sem a szituáció nem új, de éppen az teszi Kincaid könyvét rendkívül kiválóvá, hogy ügyesen lop. Manapság az egyediség hamis képét üldöző tömegkultúrában megvetés sújtja azt, akikre a lopás ragadós, szurkos árnyéka vetül, s utána még tollba is forgatják szerencsétlent, biztos, ami biztos. Holott 5000 év civilizációsdi után az új ötlet valójában elérhetetlen Fata Morgana. Minden ideánk valaki más ötletéből táplálkozik, ahogy minden telefonos háttérképet a fényképező tett lehetővé. Nincs benne, tehát semmi szégyen, ha működő elemeket másolunk le, feltéve, hogy jól csináljuk, és persze nem lekopírozzuk egy az egyben. Megfelelő dolgokat kell átvenni, és ezeket úgy kell összegyűrni saját elképezéseinkkel, hogy abból precízen egymásba csúszó elemek legyenek a nagy egészben. Kincaid ennek mestere.

Írónőnk először is vette az ókor egyik epikus sztoriját, Claudius császárét. Ezt nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy Tyrust, a császár őrült fiát Claudiusról koppintotta. A birodalom maga is a hanyatló Róma, annak dekadenciájával, és bűneivel. Kincaid könyve ugyanakkor igencsak emlékeztet Brown trilógiájára, amely méltán egyik kedvencem. Hajmeresztő azonosságok vannak, olyannyira, amelyek már csaknem bennem is neheztelést vont maga után. Például:

1. Ugyanúgy egy alternatív világban játszódik, amelyben egy kaszt birtokolja a hatalom és vagyon túlnyomó többségét.

2. Hősünk itt is alulról előremászva kerül az elitbe.

3. Végül a fő mozgatórúgó mindkettőben a bosszú.

Mégis miért tudom mindezt megbocsátani? Mert szinte minden a helyén van, a történet megállíthatatlanul hömpölyög célja felé, akárcsak az Amazonas. Olyan olajozottan követik egymást a logikus történések a kötet kétharmadáig, hogy szinte overált húztam és beálltam autószerelőnek. A világot ugyan nem ismerjük meg túl részleteibe menően, de nincs hiányérzetem.

Nehezebben bocsátom meg, hogy olyan elemekkel is élt az írónő a regény utolsó harmadában, amiket jobb lett volna mellőzni. Spoiler következik! Amennyiben olvasni tervezné a regényt, ugrani méltóztassék pár sort!

-         Teljesen felesleges volt visszahozni az egyszer már meggyilkolt Sidoniát, semmi értelme és hozadéka nem volt. Ám ha már visszahozta, még fölöslegesebb volt újra veszni hagyni…

-         Ugyanilyen töltelékprobléma volt Nemezis elhidegülése szerelmétől, a történethez nem adott hozzá, legfeljebb 60-70 oldallal eltolta a végkifejletet.

Kincaid valószínűleg túl sok romantikus szappanoperát vacsorázott, hogy ilyen blőd sablonokat integrált a végére. Csak szappanhabos lesz a történet, tisztább azonban nem, ilyen bonyodalmak csak a könyv terjedelmét növelik, az értékét nem. Kár ezekért!

Brown könyve jobb, ez kétségtelen. Az Arató személye sokkal „coolabb”, mint Nemezisé, ő igazi erős karakteres férfi, míg Nemezis hol pityergő kislány, hol gyilkológép, hajában rózsaszín hajgumikkal. Elég érdekes ötvözete léleknek, de ráfogható protagonistánk génkezelt voltára. A Vörös lázadás-trilógia maga az eseménycunami, míg itt kevesebb történés van, több merengéssel. Világos oka ezen különbségeknek, hogy más a két trilógia célcsoportja: Brown elsősorban a hard fantasy rajongóit kényezteti, Kincaid meg az eladhatóságot helyezve fontossági listája élére, fiatal hölgyeknek írt csemegét. Ezért erősebb benne a romantikus vonulat is, amely az első szerelem emlékét idézi fel az idősebbekben, s a reménybeli első tapogatózások bizsergető izgalmát vázolja fel a fiatalok számára. Ettől függetlenül, ez egy veszett jó könyv, nagyon élveztem férfi létemre.

Elárultam közben a poént. A kárhozott ugyanis szintén trilógiává bővül, és már meg is jelent az Egyesült Államokban a második rész. Mindig aggódok, hogy egy jó könyvnek lehet-e jó folytatása, pláne ha az első rész lezárt. Kincaid regénye értelmesen befejeződött, teljesen kerek. De hát addig működtetni a pénznyomdát, amíg kitart a lendület, és az író is csak ember!

A kötet látványos, figyelemmegragadó borítóval került a polcokra, a mechanikus késnek látszó eszközből pillangóvá színesedő figura (mondhatni pillangókés) a figyelmet azonnal megragadja. Rögtönzött vizsgálatom alapján a fűzött kötés tartása megfelelőnek látszik, így a kiadót dicséretben részesítem. A fordító munkája szintén kiemelendő, a magyar szöveg hatásos, a konfliktusokat jól adja vissza. A helyesírásra már nem jár ötös, akadtak benne bakik. Összességében a kiadvány megfelelő. 

Bár mindent egybevetve, könyvünk a young adult kategóriába zsuppolható bele, és elsősorban hölgyeknek íródott, de minden űrfantasyt kedvelő olvasó bátran kezdjen belem, mert nagyon jó szórakozást fog jelenteni. Különösen így van, ha nem olvasta még Brown trilógiáját, amely nálam kissé elhomályosítja ezt az egyébként remek epigont.

Pontszám:

Nyolc kárhozott a tízből.

8/10

www.moly.hu: 94 %

www.goodreads.com: 4.07 pont

(Az adatok 2017. november 30-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Scalzi - Vének háborúja

John Scalzi: Vének háborúja

Budapest: Agave, 2012

(Eredeti megjelenés: Old Man's War, 2005)

252 oldal

Másodszor olvastam a Vének háborúját. Egyfelől, mert folytatni kívánom a sorozat többi részével majd, s felelevenítettem az első kötetet a magam számára. Másfelől kifejezetten könyvajánló írásának szándékával, mert úgy emlékeztem, ez egy olyan sci-fi, amit minden e téma iránt érdeklődőnek érdemes elolvasni.

A Vének háborúja ugyan – ma már – egy könyvciklus első része, de önállóan is bőven élvezhető, a történet kerek, a lezárás akár befejezésnek is felfogható. A sztori rövid foglalata szerintem sokakat csábít olvasásra, hiszen már a kezdősorok is felcsigázzák az érdeklődést: „Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe.” Már ebből is érezhető, hogy a regény igen szikár mű, felesleges mondatok nincsenek benne, sem mellékszálak. Azt meséli el, hogy John Perry, 75 éves öregember miként lép a gyarmati véderő kötelékébe, ahol testét kicserélve igazán extrém kalandokat él meg fegyverrel a kezében. Az események néha bohózatba, máskor szatírába illőek, mégis a humor mögött ott leselkedik a komoly moralizáló tartalom. Ugyanis Scalzinak helyenként úgy sikerült összefoglalnia az eltűnt idő iránti szomorúságot, hogy egy Proust megirigyelhetné.

Mi a regény erőssége? A mindössze egy délután alatt kiolvasható mű igen ügyesen egyensúlyoz a komoly mondanivalót tartalmazó részek és a szórakoztató fejezetek között. Nem a tudományos-fantasztikus motívumok kötöttek le elsősorban, bár az a világ is érdekes, amit Scalzi felskiccelt. Remélem a folytatásokban ebből többet kapok, mert a különböző idegen fajok bemutatásában volt azért hiányérzetem. Különösen jókat mosolyogtam a párbeszédeken, nagyon humorosak, ötletesek a „Vén trottyok” szövetség csacsogásai. A karakterek ugyan nem túl kibontottak, de nagyon szerethetőek, a világbékében hívő balga politikustól a szokásos sablon amerikai kiképző őrmesterig. Ha valamihez hasonlítanom kellene, egyértelműen Heinlein Csillagközi inváziója jutna eszembe (amiből a film hasonlóan remek), ez ugyan kevésbé paródia/szatíra, de egyértelműen arra hajaz részeiben.

Az író azt is megoldotta, ami talán a legnehezebb volt: sikerült az idős, folyton WC-re járó John Perryből 252 oldal alatt egy harcedzett veteránt fabrikálni, úgy hogy ez hihető is volt. Az utolsó 50 oldal már egyértelműen átvezet a sorozat 2. részébe, a Szellemhadtestbe.

A kötet kialakítása tetszetős, a sorozat minden része hasonló címlappal hívja fel magára a figyelmet. Kissé komor, túlságosan sérülékeny, de egyértelműen felismerhető és azonosítható. A puha kötést továbbra is rühellem, de ez a jobbak közé tartozik tartósságra nézve.

Értékelés:

Könnyed, szórakoztató sci-fi, amelyet bármikor be lehet iktatni egy szabad délután esetén. Nyolc 3 centiméter magas covandu a tízből.

8/10

www.moly.hu: 91%

www.goodreads.com: 4.22 pont