Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban.
Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak.
Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok.
A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül.
Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).
A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.
Tavaly a 100 éves évfordulón és idén is felkértek egy rövid ismeretterjesztő előadásra az 1921-es Nyugat-magyarországi felkelésről, s ezekre való felkészülés során kezembe került újra Jászi Oszkár naplója is. Olvasása során elképedtem a későbbi Burgenlanddal (amely név nem a várak nagy száma, hanem az osztrákok által eredetileg igényelt négy magyar vármegye német nevéből - Eisenburg, Ödenburg, Wieselburg és Pressburg - ered) kapcsolatos megjegyzésein. Úgy éreztem kell egy rövid írást szentelnek annak, hogy a Bécsbe menekült - s így a két oldal közt örlődő - ausztriai magyar emigráció miként állt ehhez a kérdéshez 1921-ben. Természetesen egy blogon nem lehet komoly összefoglalást adni a témáról, de igyekszem felvillanatani véleményeket, értékeléseket az éppen Bécsben élő polgári radikálisoktól és szociáldemokratáktól. Elsőként kezdjük az emigráció fejének mondható Jászi Oszkárral.
A Nyugat-magyarországi kérdés szinte derült égből villámcsapásként került a nagyhatalmak asztalára, eredetileg semmilyen szó nem volt magyar területek átadásáról itt. Az Ausztriának 1919. június 2-án átadott békeszerződés tervezetében a történelmi határ szerepelt a két ország között választóvonalként. David Hunter Miller naplójának feljegyzése egészen megdöbbentően mutatja be, hogy mekkora meglepetést keltett a legfelsőbb döntéshozók köreiben is, mikor a kérdés először felmerült.[1] Érdemes elolvasni az erre vonatkozó lefordított részletet Botlik József könyvében, de a történet lényege, hogy mind az olasz, mind a francia, és még az amerikai külügyminiszter is értetlenkedett, mikor minden előzmény nélkül szembekerült a felvetéssel. Sonnino, Pichon és Lansing elé a brit külügyér, Balfour támogatásával került a határvonal megvitatásának kérdése, akit minden bizonnyal az osztrákok győztek meg a háttérben. A tárgyalásokon minden egyes kérdésben a nagyhatalmak egyéni érdekei és nem szimpátia alapján döntöttek, s az osztrák-magyar határ esetén is ez történt. Talán meglepő elsőre, de például a franciák nem támogatták eleinte a nyugat-magyarországi részek Ausztriához történő csatolását, mert akkor egy esetleges jövőbeli Anschluss esetén Németország nagyobb területhez jutott volna. Brit javaslatra végül vizsgálóbizottság alakult, amely aztán Ausztriának ítélte etnikai alapon Nyugat-Magyarországot, bár nem akkora részt, mint amekkorát utóbbi követelt.
A döntés megszületett, ám a terület egy évvel a Trianoni békediktátum aláírása után is magyar kézen volt még, s sorsa összefonódott az akkor szerb kézen lévő baranyai-bajai terület sorsával, amelyet a békeszerződés viszont magyar kézen hagyott. Elméletben mintegy túszként volt az Antant kezén Baranya, hogy a magyaroknak mindeképpen át kelljen adniuk Nyugat-Magyarországot, csak akkor kapják vissza Pécset és vidékét egy egyidejű bevonulással, tehát gyakorlatilag csere formájában. A magyar kormány bízott abban, hogy még változtatni tud a döntésen, s megmenthet valamit Sopronnál, mint ahogy a jugoszláv is reménykedett, hogy valamiképpen megkaparinthatja Pécset. Ez egy szerb-magyar rivalizáláshoz vezetett, hogy ki rántja el előbb a kormányt ütközés előtt, s némi meglepetésre a magyar diplomácia diadalát hozta.
Annak, hogy Sopron megmaradjon ugyanis előfeltétele volt, hogy Pécs előbb kerüljön magyar kézre, mint ahogy a magyar erők elhagyják Nyugat-Magyarországot. Hiszen az ottani "spontán" népfelkelést - amelyre hivatkozva blokkolni lehetett a kiürítést - meg kellett előznie a szerbek kivonulásának délről. Itt kell kiemelnünk Bánffy Miklós külügyminiszter ügyes manőverezését, aki azonnal átlátta, miként lehet esély megtartani valamit nyugaton. Bánffy kiválóan mérte fel az erőviszonyokat, baráti kapcsolatokat alakított ki a budapesten lévő antant követekkel [2], és jól tudta tőlük, hogy a szerbek nem fognak engedélyt kapni Magyarország ellen semmilyen katonai akcióhoz, bárhogy fenyegetőzzenek is. Így aztán bátran képviselhetett kemény álláspontot a kérdésben, s követelhette a szerbektől Pécs átadását. A terv működött.[3] Bánffy egy nap előnyt nyert - a megállapodás szerint Baranyát két, Burgenlandot három nap alatt kellett kiüríteni a feleknek -, ami kulcsfontosságúnak bizonyult.
Jászi Oszkár és társai mindezen magyar taktikai manőverből semmit sem vettek észre, sőt Jászi a pécsi eseményeket finoman szólva sem látta és értelmezte pontosan. Jászi nagy híve volt Linder Bélának, aki szerb főség alatt Pécs polgármestere volt, erősen kollaborálva a megszállókkal. Bár Linder a híres "nem akarok több katonát látni"-beszédével híresült el, pécsi ténykedése sokkal negatívabb annál is. Veszprémy László Bernát világosan fogalmaz tavaly megjelent könyvében, hogy a pécsi történések igen sötét fejezetek a hazai baloldal történetében.[4] Az emigráns baloldaliak és radikálisok bizony szívesebben vettek volna egy Jugoszlávia alá rendelt, általuk vezetett Baranyát, mint, hogy a terület a "horthysta" Magyarországhoz tartozzon. Ezt ők hídfőként akarták használni a hatalomátvételre Budapesten, s elképesztő csalódásként élték meg, hogy helyettük, modern demokraták helyett az Antant bizony Horthy kormányzót preferálta, mint komoly tényezőt és a magyar stabilitás alapját. Linder Béla hiába rimánkodott és fenyegetőzött a belgrádi brit követnél, az bizony nem segített.[5]
Míg augusztus első napjaiban Jászi napilapja, a Bécsi Magyar Újság- amely egyébként nívós lap volt sok szempontból -, még optimista hangulatban volt, s sorra hozta azokat az értesüléseket, mely szerint a jugoszláv kormány ultimátumban követeli egy új demokratikus magyar kormány alakulását, és Horthy bíróság elé állítását háborús bűnök miatt (pl.: Jugoszláv ultimátum megy Budapestre In: BMÚ, 1921. augusztus 5. 1.o.), addig a hónap közepére ezek a reményei teljesen szertefoszlottak.
Jászi írása a BMÚ 1921. augusztus 14-i számában
Jászi augusztus 12-én írta A pécsi katasztrófa előtt című vezércikkét, amely 1921. augusztus 14-én jelent meg a Bécsi Magyar Újságban. Ebben tökéletesen félrerételmezte a pécsi helyzetet, nyilván ottani barátai - köztük Linder -, elmesélései alapján, és valamiféle munkásfelkelést vízionált a magyar csapatok bevonulása esetén, mert a dolgozók rettegnek a horthysta retorzióktól. Jászi ugyanakkor - ezt nem kívánjuk tagadni -, leírja, hogy a terület Magyarországhoz kell tartozzon. Úgy látszik végtelen naivitásában nem látta, hogy voltaképpen a Linderék önállóskodásának és az általa - éppen ezen a napon - kikiáltott Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság célja éppen nem ez volt, hanem az ottani vezetők elkeseredett hatalomátmentő akciója, amely egybeesett a szerb érdekekkel. Jászi valamiféle Ellenmagyarországot látott volna célravezetőnek ott, ugyanakkor nem merte leírni, hogy ez csak a szerbek uralma alatt lehetséges. Linderék tudták, ezért utolsó kétségbeesésükben a nyílt hazaárulás közelébe jutottak. A szerbek megszállta Pécset pedig csak igen nagy merészséggel lehetett "büszke demokratikus sziget"-ként, és a "magyar munkásmozgalom utolsó tartaléka"-ként" aposztrofálni röhögés nélkül, de láthatóan Jászinak ment. A szerb megszállás éppen hogy Pécs tönkretételével fenyegetett, Kaposi Zoltán így foglalta össze a pécsi megszállás gazdasági mérlegét:
"Végülis a várost a teljes gazdasági, társadalmi és politikai katasztrófától a szerbek kényszerű kivonulása mentette meg. Pécs 1921. augusztus 21-én 33 hónapos szerb megszállás után újra Magyarország része lett. A megszállás következményei siralmasak voltak: az elszenvedett károk összege 54,5 millió koronát tett ki. Sok önálló egzisztencia ment tönkre. Vállalkozások sora csukta be kapuját. A pénzintézetek egy része is megsínylette a megszállást, az Osztrák-Magyar Bank felszámolta pécsi intézményét; a Takarékpénztár pedig 740.000 korona kárt szenvedett. Súlyos megpróbáltatásokat okozott a megszállás a közellátás terén is. A túladóztatott lakosság jelentős része nyomorúságos helyzetben élt."[6]
Pécsi napilap a helyi szerb bábállam kikiáltásáról (forrás: wikipedia)
Linderék elkeseredett akciója nem vezetett eredményre, inkább csak ártott az emigrációnak. A magyar honvédek 1921. augusztus 22-én Soós tábornok vezetésével bevonultak a baranyai megyeszékhelyre, virágesőben.
A magyar csapatok bevonulása Pécsre, 1921. augusztus 22.
Retorziók az ünnepélyes bevonulást követően azonnal megkezdődtek, ami nem meglepő, hiszen akadtak, akik együttműködtek a szerb hatóságokkal és asszisztáltak azok tevékenységéhez. Érthető volt a magyar lakosság és a bevonuló karhatalom ellenszenve irántuk. Azt sem kívánjuk titkolni, hogy ártatlanokra is lesújtott az ilyenkor természetes bosszúhadjárat. Ilyen esetekben a "győztesek" közül a gátlástalanok kihasználják a lehetőséget a szerzésre és bosszúra, mindig mindenhol.
Folytatva Jászi augusztus 14-i írásának elemzését, szerinte az "Entente" csak tájákozatlansága miatt adta Horthynak oda Pécset, mivel nem ismerik a rendszert. Különösen izgalmas Jászinak az ötödik pontja arról, miért nem szabad átadni Pécset Magyarországnak:
"Ámde Horthyeknak ez a külpolitikai sikere (plane, ha ezt Nyugatmagyarorszdg átadása nem előzné meg) csak fokozná a külföldi közveleménnyel szemben való packázásnak, az irredenta propagandának, a titkos fegyverkezéseknek azt a szellemét, melyet ez a terrorista, a széles néprétegek leigázásán alapuló rendszer nolens-volens alkalmazni képtelen, hogy az egesz ország dolgos közvélemenye által gyűlölt uralmat a felelőtlen, demagóg izgatás hevitő szereivel fentartsa."
Ha Jászin múlt volna - s nem Bánffyn -, láthatóan esély sem lett volna Sopron megtartására. Más kérdés persze, hogy hatalmi pozícióban nem biztos, hogy ugyanaz lett volna a véleménye, mint bécsi emigránsként, de a "volnák"-ból nem tudunk kiindulni, csak az ekkor leírt gondolataiból, és az 1918-19-es ténykedéséből. Ám nem csak kifelé nyilvánult meg úgy, ami azt sejteti, hogy mindent az emigráció szempontjából vizsgált! Igencsak tanulságos olvasmány Jászai Oszkár naplója. A Kávéházi Konrádok jellegzetes figurái gyűltek össze Bécsben körülötte, intellektuális értekezéseik közben csak éppen a realitásokat hagyták rendszerint figyelmen kívül. Az emigráció sorsa nagyon érdekli őket, de Magyarország - mint olyan - alig fordul elő benne... Bár kétségtelen Pécsről menekülő munkatársaiért Jászi mindent elkövet - még Belgrádba is ellátogatott -, de a békeszerződés bármiféle revízióját elutasította írásaiban.
"augusztus 6.
[...] Hír Pécs kiürítéséről. Ez újra meghosszabbítja Horthy életét. Linder Belgrádban aziljogot [azilum, menedék - HG] kér a vezető emigránsok számára. De mi lesz a munkássággal?
augusztus 12.
[...] Cikk: A pécsi katasztrófa előtt.
augusztus 16.
Nagyon hecces nap. Szerb vízumért futkostam. Rasic előbb táviratozik Belgrádba. [...]
Pécsről forradalmi hírek. Kikiáltották a pécs-baranyai köztársaságot. Felfegyverkezési hírek. Annexiós tervek. Zavaros káosz. Állítólag Károlyit hívják elnökül[a pécsiek].
augusztus 17.
Vízumot megkaptam a jugoszláv követségen. Altberg, a [The] Nation munkatársa beszélgetett velem Pécsről. Kért tőlem cikket lapja számára. Azt mondta egész Amerikában ismernek.
augusztus 19.
Jugoszláv követségen semmi válasz. Beszélgetés Protic köv[etségi]. titkárral.
Tanácskozás Böhmmel, Hockkal, Szendével. Távirat Pasichoz és Pribicevichez aziljogot kérve pécsiek számára.
augusztus 20.
[...]
Horthyék bevonulnak Pécsre. Gyötrelmes kín ezt nézni. Lovászy nem merte aláírni az aziljogért való sürgönyt.
augusztus 26.
Halálosan hecces nap. Komissiók. Cikkírás: Jugoszlávia és az emigráció. (A baranyaiak érdekében.)
augusztus 29. Belgrád
... Az éjszakát átutazva, ma reggel érkeztem Belgrádba. Linderrel megbeszéltük a tennivalókat. Csak az intellektuellek elhelyezése körül van komoly nehézség. Pécsi tapasztalatai után, tehát merőben praktikus úton, a munkásmozgalmat illetőleg mindenben osztja álláspontomat. Szegény ember drága tandíjat fizetett.
A Bécsi Magyar Újság címoldala 1921. augusztus 30-án
Jászi nem jutott el a felismerésig, hogy a pécsi munkások inkább akarják a horthysta magyarokat, mintsem a szerbek uralma alatt a szociáldemokratákat. A pécsi szerb bábállam kísérlete inkább erősítette, mintsem gyengítette Bánffy esélyeit Burgenlandon. Joggal hozhatta fel az Antant követeinél, hogy lám, a szerbeknek kell megkezdeni elsőként a területátadást, mert láthatóan megbízhatatlanok és Pécs megtartásán ármánykodnak.[7] Tekintetbe véve, hogy a brit diplomátk éppenséggel nem voltak nagy véleménnyel a szerbekről, Jászi ottani kapcsolatai szintén nem hoztak hasznot az emigráció ügyének, s míg Belgrádban tartózkodott, a pécsi magyar bevonulást követően Nyugat-Magyarországon kitört a felkelés. Jászi így örökítette meg naplójában ezeket a napokat:
augusztus 30. Belgrád
... Fegyveres összeütközések híre Dunántúlról. Héjjasék munkában. Nyugat-Magyarország még mindig nincs kiürítve. Ebből komoly fordulat jöhet.
augusztus 31. Belgrád
... Audiencia Pasicnál.[8] A 78 éves öreg úr még mindig eleven eszű és gyors felfogású. Nagyon melegen szólt demokrata álláspontja mellett, de alig hiszem, hogy a kis entente bármit is tenne a nyugat-magyarországi Horthy-puccs ügyében. Ígérte, hogy a francia követnél találkozást kér Károlyi számára, s hogy tervezett memorandumunkat a Société des Nations[9] elé fogja juttatni. Érdekes volt az észrevétele, hogy várta volna, hogy Magyarország Jugoszláviával fog szövetségi kapcsolatot keresni. De "arisztokratikus Magyarországgal" nem lehet szövetkezni. P[asic] németül beszél elég nehézkesen.[...]
Este Linderrel és Gráber Lászlóval. Okos és komoly ember.
Nagy izgalomban a nyugat-magyarországi események miatt. A primitív balkáni hírszolgálat mellett nem lehet semmi kép a helyzetről, de remélem, ez a banda-merénylet a Horthy-rendszer eltakarításához fog vezetni.
Levél Károlyinak.
szeptember 3., Bécs
... A politikai helyzet is undorító. Horthyék dunántúli zsiványstiklijét a nagy entente szelíden tűri.
szeptember 4.
...Szendénél. Ő is erősen pesszimista, bár nem tartja kizártnak, hogy a nyugat-magyarországi dolgok komoly karlista puccs felé haladnak.
szeptember 5.
[...] Kuh, Göndör szerbiai tapasztalataimat tudakolta. Szabady szerint Lovászy, Garami, Hatvany megbízást adtak neki közvetítésre, hogyha a fehérek nekik amnesztiát adnak, beszüntetik a Jövőt[10], mely úgyis kétségbeejtő nehézségekkel küzd. Ez lehet, de Szabadyt nem értem. A Garami-társaságtól nem várok sokat.
szeptember 7.
[...]Arbeiter Zeitung cikket kért a Burgenlandról. Ugyanerről cikk a B[écsi] M[agyar] Ú[jság]nak is.
Ez a kérdés kezd európai problémává válni. A Horthy-tályog úgy látszik itt fakad ki, de kérdés, hogy nem inficiálja[-e] a szomszédos országokat s a Habsburg-restauráció nem lesz-e képes keresztültörni? A hangulat mindenfelé túlfeszített.
Szeptember 8.
[...]Garamival. Ha Horthyék Nyugat-Magyarországot is megússzák, szerinte befejeződött az emigráció. Az embereknek haza kell menni. Ő felhagy a lappal. Kifejtettem, hogy még ez esetben is folytatni kell az emigráció intranzigens munkáját.
Különben alapos a remény, hogy a Horthy-tályog ezúttal valóban felfakadt. Ma Ostenburgék kiverték az osztrák kormányzatot.[11] Nagy idegesség Ausztriában."
Látható, hogy Jászi a felkelésben arra látott lehetőséget, hogy Horthy majd megbukik miatta, s nem érdekelte melyik országhoz fog tartozni a vidék... Jászi szeptember 7-i bejegyzésében említett cikke Burgenlandról másnap, 8-án jelent meg "Burgenland és Horthymagyarország" címmel, amiben igencsak mellélőtt.
Jászi írása Burgenland és Horthymagyarország címmel, 1921. szeptember 8.
Jászi az írásban hivatkozik a múltra, hogy ők mindent elkövettek Károlyival az ország igazságtalan megcsonkításáa ellen, sőt ez elleni tiltakozásul mondott le a kormány 1919-ben. Ez utóbbi kétségtelen, bár Károlyi a lemondáskor egy tiszta szocdem kormány mellett maradt volna elnök a tervei szerint. A hatalomváltásról érdemes elolvasni Varga Lajos korábban a blogomon bemutatott könyvét, és Károlyi interjúját 1919-ből. Nem lehet kétségbe vonni azt sem, hogy Károlyi és köre 1919 tavaszára eljutott az orszgá fegyveres védelmének gondolatáig, de ekkor már késő volt, és ténykedésük kevés gyakorlati eredménnyel járt. Jászi publicisztikája bőven tartalmaz jó észrevételeket, és jogos kritikákat, de nem mindig méltányos. Pontosan tudta, hogy a békeszerződés aláírásának megtagadása 1920-ban irreális lett volna, és elveti annak a lehetőségét is, hogy sokan bizony a haza érdekében fogtak fegyvert a bevonuló osztrák csendőrök ellen. "Bandaharcnak", "merényletnek" és "puccsnak" tartani ezt a kétségbeesett próbálkozást nem igazságos, különösen az ott harcoló önkéntesekkel szemben. A kísérletet vakmerőnek és taktikailag hibásnak tartja, mivel
"1. Az egész vállalkozás kilátástalan,
mert elképzelhetetlen, hogy a mai
kritikus nemzetközi helyzetben a
győztes szövetségesek hozzájáruljanak a trianoni szerzödes ilyen flagráns megsértéséhez, mely Európaszerte aláaknázná minden hitét a
nemzetközi jogrendben.
2. A kaland annál megbocsáthatatlanabb, mivel rendkívül sokat - esetleg mindent - kockáztat egy aránylag nagyon harmadrendű kerdésért. Amikor az ország régi területének kétharmad részét elvesztettük, Sopron igazán nagyon kis szerepet játszik, az integritásos elmélet szempontjából."
Az első pontot tekintve, ma már kijelenthetjük, hogy tévedett. Meg lehetett változtatni a békeszerződést, a tények bizonyították. A területi integritás szempontjából meg talán valóban nem nagy eredmény Sopron megtartása, de az ország általános hangulata, és a soproniak szempontjából azért mégiscsak jelentős volt... Jászi ezt követően a nyugat-magyarországi kérdést - komoly éleslátással - összefüggésbe hozta a karlista kérdéssel. Ez kétségkívül helyes felismerés volt, ami annak figyelembe vételével kiemelendő, hogy máskor horthystának tartja az itteni felkelőket. Úgy látszik megérzett valamit abból, hogy ez ténylegesen nincs így, és sokan valójában legitimisták, és elégedetlenek a kormány működésével Burgenlanddal kapcsolatban. Mint a naplóból láttuk, mások, mint Szende is osztották ezt a véleményt.
A nyugat-magyarországi felkelőket nem szabad egy monolit tömbnek tekinteni, valójában érdekes kavalkádja volt a kormányzat támogatását - titokban - élvező, és a Budapesttel elég élesen szembenálló csoportoknak. Máshol viszont Jászi úgy látszik végtelen naivitását nem vesztette el, utolsó érveként elmondja, hogy voltaképpen Nyugat-Magyarország egy olyan áldozat, amit bőven megér Ausztria barátsága, ráadásul az osztrák politikusok amúgy is gondoskodnak majd az oda kerülő magyarok jólétéről. Itt ismét érdemes megjegyeznünk utólagos bölcsességgel, hogy az osztrák-magyar barátság kifejlődését a 20-as években Sopron megtartása nem akadályozta meg!
A Bécsi Magyar Újság beszámolója a második ágfalvai ütközetről (BMÚ, 1921. szeptember 9. 1.o.)
Abban persze igaza volt, hogy a trianoni szerződésben ez volt a legkevésbé aggályos határmeghúzás - legalábbis etnikai értelemben -, de azt nem vette észre, hogy itt bizony volt lehetőség eredményt elérni. Vele ellentétben mind Teleki, mind Bethlen miniszterelnökök, s főképpen Bánffy Miklós külügyminiszter úgy látta, hogy van keresnivaló, és megér némi rizikót. Bánffy kétségtelen diplomáciai bravúrt ért el azzal, hogy sikerült Nyugat-Magyarország kiürítése előtt rávenni az Antantot arra, hogy a jugoszlávokat kényszerítsék rá Pécs átadására. Emellett képes volt bizalmi kapcsolatot kialakítani a Magyarországon tartózkodó Antant képviseletekkel, sőt a diplomáciai viszonyok alakulása azt hozta, hogy több Antant ország abban lett érdekelt, hogy a terület részben Magyarországé maradjon. Enélkül aligha sikerült volna Sopront megtartani a felkelők minden áldozathozatala ellenére sem, mert végül a dolgot diplomáciailag kellett elintézni, és nem maradt volna magyar kézen egy adú sem, amit kijátszhat.
Velük szemben az emigrációnak tulajdonképpen nem volt mondanivalója a témában, sőt ötlete sem a magyarság fájdalmának enyhítésére, csak hagymázas ábrándok arról, hogy pusztán a demokrácia és a jövő majd megoldja a nemzetiségi kérdéseket - mintha egy elvont fogalom képes lenne erre -, míg velük szemben Bánffy és a felkelők keményen megdolgoztak azért, hogy egy kis sebtapasz legyen a nemzet vérző testén. Szerencsére a belefektetett munka és emberélet végül kézzel fogható eredményt hozott. Bármennyire is sajnálták az emigránsok, Bánffynak igaza volt,
"Kétségtelen ugyan, hogy az egész Burgenlandot nem tarthatjuk meg - minden mediáció abból áll, hogy a középutat keresi -, de nagy, nagyon nagy dolog, hogy Sopront és vidékét, talán többet is, meg tudunk menteni Velencében. És ami még nagyobb és valóban fölemelő érzés volt, hogy békét tudunk szerezni ugyanakkor, midőn Trianonon mi, ez a kicsi, lenyomorodott ország rést tudunk ütni."
A Bécsi Magyar Újság szeptember közepén szépen-lassan elengedte Burgenland témáját, nyilván érezték, hogy nincs már benne potenciál. Még a soproni népszavazásról is meglehetősen visszafogott érdeklődéssel írtak decemberben. Nem is csoda, tekintetbe véve, hogy nem volt célszerű emlékeztetni arra, hogy ők augusztusban nem álltak ki a helyiek mellett.
Sopron megmentésével bizony-bizony a magyarok érdeke győzedelmeskedett, az aktuális országvezetés milyenségétől és minőségétől függetlenül. De ők ezt képtelenek voltak észrevenni, mert nem igazán láttak tovább önnön érdeküknél. Jászi nem volt hazaáruló, sem magyarellenes, de nem vette észre, hogy azokat az álmokat, amelyeket ő kerget, kevesen kergetik, gyakorlatban meg éppenséggel kivitelezhetetlen mese. Mikor Jászi nemzetek felettiségről értekezett Seton-Watsonnal, utóbbi már javában aknázta alá a magyarok hírét a világban, szellemileg megalapozva Trianont, Jászi sokszor jogos kritikáit a magyar közélettel szemben meg egyszerűen felhasználták a magyarság ellen.
Jászi írása a BMÚ 1921. szeptember 11-i számában (címoldal) Érdemes beleolvasni már csak a jelzős szerkezetek miatt is!
Jegyzetek:
[1] A történetet Miller naplója alapján szó szerint közli: Botlik, 102-104.o.
[2] Fontos szerephez jutott Thomas Beaumont Hohler (1871-1946), brit nagykövet, aki 1908-ban ugyanakkor szolgált Isztambulban, mint Horthy, s kölcsönösen nagyra tartották egymást. Lásd: Veszprémy László Bernát: Horthy brit diplomatája? - Thomas Beaumont Hohler és szerepe az ellenforradalmi rendszer megszilárdulásában. In: Múlt és jövő. 2020/2-3. sz. 245-252.o.
[3] Lásd Bánffy gonolatmenetére: Bánffy, 240-247.o.
[4] Veszprémy: 1921. 111.o.
[5] Veszprémy nagyon részletesen leírja könyvében az antanthatalmakk képviselőinekk állásfoglalását a magyar-szerb vitában. A belgrádi angol ügyvivő szerint Lindernek volt is félnivalója, mert a magyar hatóságok legszívesebben ketrecben mutogatták volna... Veszprémi, 109-119.o.
[6] Kaposi,
[7] Bánffy, 244-245.o.
[8] Nikola Pasic (1845-1926), szerb, majd jugoszláv miniszterelnök.
Gróf Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai: Emlékeimbóől - Huszonöt év. Budapest, Helikon, 2013
Botlik József: Nagyugat-Magyarország sora 1918-1921. Vasszilvágy: Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2012
Jászi Oszkár naplója 1919-1923. Sajtó alá rendezte: Litván György. Bp.: MTA TI, 2001.
Kaposi András: Pécs gazdasági és társadalmi helyzete az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költözése évtizedében. In: Per Aspera ad Astra. 2014. 1. sz. 26-49.o.
Veszprémy László Bernát: 1921 - A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Budapest: Jaffa, 2021
Jászi lapja követeli, hogy Magyarországot ne vegyék fel a Népszövetségbe BMÚ, 1921. szeptember 10. 1.o.
Nemrég
került kezembe David Reynolds és Vlagyimir Pecsatnov kiadásában Sztálin háborús
levelezése Churchillel és Roosevelttel, s kicsemegéztem belőle a Magyarországra
vonatkozó üzenetváltásokat. Nincs benne túl sok szó hazánkról, de azért vannak
benne érdekességek. Két tömbbe sorolható az alább fordításban közölt kilenc
levél. Első az 1941 őszi adag (1-3.), amelyben Churchill és Sztálin a
Magyarországnak, Romániának és Finnországnak küldendő brit hadüzenetről folytat
megbeszéléseket, mely ellen a brit miniszterelnök kikel, mivel nem tartja
praktikusnak a döntést. A második – összefüggéstelen - csoport pedig a
hadműveletekkel kapcsolatos levelekből áll, 1944-45-ből, amelyekben szóba kerül
Budapest, vagy Magyarország.
A
levelezés általam használt kiadása:
The
Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt.
Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018.
A
fordítás bizonyára nem tökéletes, de ennyire tellett. Jó „szórakozást” hozzá!
Churchill és Sztálin, közöttük Roosevelt (minden értelemben...)
Jalta, 1945
1.
Churchill távirata Sztálinnak, 1941. november 4. (érkezett: november 6.)[1]
Annak érdekében, hogy tisztázzuk a
dolgokat és terveket a jövőre nézve, kész vagyok Wavell tábornokot,[2] az indiai, perzsiai és
iraki vezérkari főnököt Önhöz küldeni Moszkvába, Kujbisevbe,[3] Tifliszbe,[4] vagy bárhova, ahova Ön
óhajtja. Ezenkívül Paget tábornok,[5] a kijelölt új
távol-keleti vezérkari főnök, Wavell tábornokkal fog tartani. Paget tábornok
itt a dolgok középpontjában állt, s magával viszi majd a főparancsnokságunk legfrissebb
és leghelyesebb véleményét. E két tiszt pontosan meg tudja mondani Önnek,
miként állunk, mire vagyunk képesek, és mit gondolunk bölcsnek. Körülbelül két
hét múlva érkezhetnek meg Önhöz. Szeretne találkozni velük?[6]
Ön személyesen, Sztálin miniszterelnök,[7] jó üzletnek tartja,
hogy Nagy Britannia hadat üzenjen Finnországnak, Magyarországnak és Romániának?
Ez pusztán formalitás lenne, hiszen legszélesebb körű blokádunk ellenük már hatályba
lépett. Az én megítélésem ellene van, mivel először is Finnországnak sok
barátja van az Egyesült Államokban, és ezt a tényt célszerű figyelembe venni.
Másodszor Románia és Magyarország: ezek az országok barátainkkal vannak tele:
Hitler leigázta őke,t és kezes bárányként[8] használja őket. De ha
a szerencse ellene fordul, könnyen visszaállhatnak a mi oldalunkra. Egy brit
hadüzenet csak odafagyasztaná őket, és úgy nézne ki, mintha Hitler egy hatalmas
európai szövetség vezetőjeként harcolna ellenünk. Ne tegyük, kérem, feltehető,
hogy a buzgóság és a bajtársiasság megkérdőjelezné számunkra e lépés előnyeit.
Domíniumaink,[9]
Ausztrália kivételével vonakodnak. Mindazonáltal, ha Ön úgy gondolja, hogy ez
valódi segítséget jelent Önnek és megéri, újra benyújtom [a javaslatot] a
Parlamentnek.[10]
Remélem, hogy az ellátmány
Arhangelszkből[11]
olyan gyorsan távozik, mint ahogy érkezik. Perzsián keresztül most kezd
csörgedezni [a hadianyag]. Mindkettő utat a lehető legnagyobb mértékben
igyekszünk telepumpálni. Kérjük, győződjön meg róla, hogy technikusaink, akik a
tankokkal és repülőgépekkel mennek, mindent megtesznek azért, hogy e
fegyvereket a legjobb állapotban adják át az Ön embereinek. A jelenlegi
kujbisevi küldetés nem érinti ezeket az ügyeket. Ők csak segíteni akarnak.
Ezeket a fegyvereket a mi veszedelmünkre küldjük, és arra törekszünk, hogy a
lehető legjobb esélyekkel rendelkezzenek. Egy parancs Öntől szükségesnek tűnik.
Nem mondhatok el többet a legközelebbi
terveinkről, mint amennyit Ön elmondhat a sajátjairól, de biztosíthatom, nem
fogunk tétlenkedni.
A célból, hogy Japánt csendben tartsuk,
legújabb csatahajónkat, a Prince of Wales-t[12] küldtük ki, amely
képes elfogni és megsemmisíteni bármely Japán hajót az Indiai-óceánon, és ott
egy erőteljes harccsoport alapját fogja képezi majd. Sürgettem Roosevelt
elnököt, hogy növelje a japánokra nehezedő nyomást, és rémítse el őket, hogy a
Vlagyivosztokba vezető útvonalat ne vonhassák blokád alá.[13]
Nem pazarlom a szavakat bókokra, mert
már ismeri Lord Beaverbrooktól[14] és Harriman úrtól[15] miként érzek
harcunkról.[16]
Bízzon fáradhatatlan támogatásunkban!
Örülnék, ha közvetlenül Öntől hallanám,
hogy megkapta ezt a táviratot.
2.
Sztálin távirata Churchillhez, 1941. november 8. (érkezett: november 11.)[17]
Az Ön üzenete 7-én érkezett.
Teljes mértékben egyetértek Önnel abban,
hogy világossá kell tennünk a Szovjetunió és Nagy Britannia közötti
kapcsolatot. Jelenleg ez ugyanis nem egyértelmű. Az egyértelműség hiánya két
körülményre vezethető vissza:
a. A két ország között nincs végső
egyetértés a hadicélok és a háború utáni béke megszervezésének terveiben.
b. Nincs megállapodás az SZSZSZK[18] és Nagy Britannia
között a kölcsönös katonai segítségnyújtásról Hitler ellen Európában.
Mindaddig, míg e két kérdésben nincs
egyetértés, az angol-szovjet kapcsolatokban sem lehet világosan látni. Sőt, mi
több: Hogy őszinte legyek, mindaddig, míg a jelenlegi helyzet fennáll, nehéz
lesz biztosítani a kölcsönös bizalmat. Természetesen a megegyezésnek a
Szovjetunióba irányuló katonai eszközökről nagy pozitív értéke van, de nem
oldja meg, és nem is vezeti le a két ország közötti kapcsolatok egész
problematikáját.
Ha Wavell tábornok és Paget tábornok,
akiket az üzenetében említett, Moszkvába jönnek azzal a céllal, hogy
megegyezzünk a fent említett két alapvető kérdésben, természetesen hajlandó
leszek találkozni velük, és megtárgyalni velük ezeket a kérdéseket. Ha azonban
a tábornokok missziója pusztán információcserére és másodlagos ügyek
megtárgyalására szorítkozna, nem gondolnám, hogy érmesen lenne a tábornokoknak
idejönni. Ebben az esetben ugyanis nagyon nehéz lenne időt szakítanom a
megbeszélésre.
Úgy tűnik számomra, hogy elfogadhatatlan
helyzet jött létre a brit hadüzenet kérdésben Finnországra, Magyarországra és
Romániára nézve. A szovjet kormány titkos diplomáciai csatornákon keresztül
vetette fel ezt a kérdést a brit kormánynak. Az SZSZSZK számára teljesen
váratlanul az egész probléma – kezdve a szovjet kormány kérésétől a brit
kormány felé egészen az USA kormányának megfontolásaival a kérdésben –
széleskörű nyilvánosságot kapott. Az egész kérdést most véletlenszerűen kezdik
megvitatni a sajtóban, baráti és ellenségesben egyaránt. És végül a brit
kormány tájékoztatott minket a javaslatunkkal kapcsolatos negatív
hozzáállásáról. Miért történhetett ez meg? Demonstrálja a Szovjetunió és Nagy
Britannia közötti egység hiányát.
Biztos lehet benne, hogy megtesszük a
szükséges intézkedéseket a Nagy Britanniából Arhangelszkbe érkező fegyverek
megfelelő helyre való gyors elszállítására. Ugyanígy teszünk az Iránon átvezető
út tekintetében is. Ezzel összefüggésben felhívnám a figyelmét arra a tényre
(habár ez csak kisebb ügy), hogy a tankok, repülőgépek és lövegek nem
megfelelően csomagolva érkeznek, időnként ugyanazon jármű egyes részeit
különböző hajókra pakolják, a repülőgépek pedig a tökéletlen csomagolás miatt
összetörnek.
3.
Sztálin távirata Churchillhez, 1941. november 23. (érkezett: november 25.)[19]
Nagyon köszönöm az üzenetét. Őszintén
üdvözlöm a kívánságát, melyet kinyilvánított üzenetében, hogy barátságon és
bizalmon alapuló személyes levelezés útján együttműködjenek velem. Remélem ez
nagyban hozzájárul majd közös ügyünk sikeréhez.
A Finnországgal kapcsolatos kérdésben az
SZSZSZK sohasem javasol mást - legalábbis eleinte -, mindössze a katonai
műveleteinek megszüntetését és Finnországnak a háborúból való de facto
kilépését. Ha azonban Finnország ezt megtagadná az Ön által jelzett rövid idő
alatt, úgy hiszem Nagy Britannia hadüzenete ésszerű és szükséges volna. Ellenkező
esetben az a benyomás alakulna ki, hogy nincs egység közöttünk a Hitler és
legbuzgóbb bűntársai ellen folyó háború kérdésében, és hogy a Hitler-féle
agresszió bűntársai büntetlenül végezhetik munkájukat. Magyarországot és
Romániát illetően talán várhatunk egy kicsit.
Mindenben támogatom az Ön
előterjesztését, hogy Eden külügyminiszter úr[20] mielőbb látogatást
tegyen az SZSZSZK-ban. Úgy hiszem, hogy az együttes megvitatása, elfogadása egy
egyezménynek a közös szovjet és brit hadműveletekről a mi frontunkon, és egy
ilyen megállapodás gyors megvalósításának nagy pozitív hozadéka lenne.
Helyesnek tartom, hogy a háború utánra vonatkozó terv megfontolásának és
elfogadásának azon az általános elképzelésen kell alapulnia, hogy
Németországot, és mindenekelőtt Poroszországot megakadályozza, hogy még egyszer
erőszakot tegyen a békén és a népeket szörnyű vérontásba taszítsa.
Abban is teljes mértékben egyetértek
Önnel, hogy egyfelől a Szovjetunió, másfelől a Nagy Britannia és az Egyesült
Államok között az államszervezet terén meglévő különbség nem kell hogy, és nem
is fog megakadályozni minket abban, hogy sikeresen megoldjunk minden alapvető
kérdést, amely kölcsönös biztonságunkat és jogos érdekeinket érinti.
Kérem, fogadja gratulációmat a Líbiában
sikeresen meginduló brit támadáshoz.[21]
A küzdelem a szovjet hadsereg és Hitler
katonái között továbbra is kiélezett. Minden nehézség dacára erőink ellenállása
növekszik és tovább fog növekedni. Az ellenség feletti győzni akarásunk
hajlíthatatlan.
A Népszava 1941. december 6-i száma közli a brit ultimátumot
(Arcanum Digitális Tudománytár)
4.
Churchill távirata Sztálinnak, 1944. június 5. (érkezett: június 6.)[22]
Örömmel tájékoztatom róla, hogy a
szövetségesek bevonultak Rómába.[23] Amit mi mindig a
legfontosabbnak tekintünk, hogy annyi ellenséges hadosztályt vágjunk el [vagyis
visszavonulási útját - HG -], amennyit csak lehetséges. Alexander tábornok[24] most erős páncélozott
erőket rendelt Ternihez, amely nagyrészt teljesen elvágott minden hadosztályt, melyet
Hitler Rómától délre vetett harcba.[25] Habár a partraszállás
Anzionál és Nettunonál nem hozott azonnali eredményt,[26] miként azt
tervezéskor reméltem, de helyes stratégiai lépés volt, amely a végén elnyerte a
jutalmát. Először is tíz hadosztály[27] vont el a következő
helyekről: 1 Franciaországból, 1 Magyarországból,[28] 4 Jugoszláviából és
Isztriából, 1 Dániából és 3 Észak-Olaszországból. Másodsorban pedig, védekező
csatához vezetett, amelyben habár elveszítettünk 25000 embert, a németeket
visszaverték, és hadosztályaik harcos részének nagyját megtörték, körülbelül
30000 fős emberveszteséggel. Végül, az anzioi partraszállás tette lehetővé a
mozgásokat, amelyeket eredetileg is terveztünk, csak így sokkal nagyobb
mértékben. Alexander tábornok most minden erőfeszítését arra összpontosítja,
hogy bekerítse a Rómától délre lévő hadosztályokat. Sokan a hegyekbe vonultak
vissza, hátrahagyva nehézfegyverzetük nagy részét, de mi azt reméljük, hogy
szép számú hadifoglyot és hadianyagot hajtunk fel. Amint ez megtörténik, el
fogjuk dönteni, miként lehet a legjobban felhasználni az olaszországi
hadsereget, hogy támogassa a fő hadműveletet.[29] Lengyelek, britek,
szabad franciák és amerikaiak összetörték vagy visszaverték a velük szembenálló
német katonák minden frontális támadását, és számos fontos lehetőség van,
amelyeket hamarosan figyelembe kell venni.
Épp most tértem vissza két nap után
Eisenhower[30]
főhadiszállásáról, ahol megnéztem a csapatok behajózását.[31] A megfelelő időjárási
körülmények kiválasztásának nehézsége nagyon nagy, mivel legteljesebben
figyelembe kell venni a légi-, tengeri- és szárazföldi erők alkalmazását az
árapály, hullámzás, köd és felhők viszonyában. Nagy bánatára Eisenhower
tábornok kénytelen volt elhalasztani egy éjszakával, de az időjárás-előrejelzés
a legkedvezőbben változik, és ma elindulunk. 5000 hajót használunk és 11000
teljesen felszerelt repülőgéppel rendelkezünk.
5.
Sztálin távirata Roosevelthez, 1944. szeptember 29. (érkezett: szeptember 29.)[32]
Megkaptam Ön és Churchill úr üzenetét a
Quebeci konferenciáról,[33] a további katonai
terveit illetően. Az üzenetből világosan kiderül, milyen fontos feladatokat
kell megoldaniuk az amerikai és brit fegyveres erőknek. Engedje meg, hogy Önnek
és csapatainak sok sikert kívánjak!
Jelenleg a szovjet erőket leköti a jobboldali
szárnyunk fölött a német katonák balti csoportjának megsemmisítése.[34] E csoport
felszámolása nélkül lehetetlen benyomulnunk Kelet-Németországba. Ezen kívül
csapatainknak két közvetlen feladata van: kiütni Magyarországot a háborúból, és
védekezésre kényszeríteni a németeket a keleti fronton csapataink támadásával,
és kedvező körülmények esetén szétzúzni őket.
6.
Churchill és Sztálin távirata Rooseveltnek, 1944. október 10. (érkezett:
október 11.)[35]
Egy informális megbeszélésen előzetes
képet kaptunk a helyzetről,[36] amely hatással van
ránk és tervezett megbeszéléseink irányára szociálisan és egyebekben. Meghívtuk
Mikołajczyk,[37]
Romer[38] és Grabski[39] urakat hogy azonnal
lépjenek kapcsolatba velünk és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal.[40] Egyetértettünk abban,
hogy nem említjük meg a megbeszéléseinkben a Dumbarton Oaks-i ügyeket,[41] és hogy ezeket majd
akkor kell felvetni, ha mi hárman együtt találkozunk. Figyelembe kell vennünk,
hogy mi a legjobb módja a Balkán országokkal - beleértve Magyarországot és
Törökországot - kapcsolatban elfogadott politikánk elérésének, tekintetbe véve
eltérő kötelességeinket velük szemben. Elrendeztük, hogy Harriman úr
megfigyelőként jelen legyen minden olyan találkozón, ahol fontos üzleti ügyeket
bonyolítanak le, és Deane tábornok[42] ott legyen minden
katonai tárgyaláson. Technikai kapcsolatot építettünk ki magas rangú tisztjeink
és Deane tábornok között katonai célból, és minden megbeszélésre, amely
jelenlétünkben később szükségessé válhat, továbbá a két külügyi államtitkár
valamint Harriman között. Teljeskörűen tájékoztatni fogjuk Önt arról, hogy
milyen előrehaladást érünk el.
Egyben megragadjuk az alkalmat, hogy
elküldjük szívből jövő jókívánságainkat, és gratuláljuk az Egyesül Államok
erőinek Eisenhower alatt a háborúban nyugaton nyújtott bátorságához és
magatartásához.
Szovjet felderítők az Alföldön
(Kiadva: Számvéber: Páncélosok a Tiszántúlon. HMF 22.875)
7.
Churchill távirata Sztálinnak, 1944. november 5. (érkezett: november 6.)[43]
Nagyon gratulálok az előretöréséhez
Budapest irányába.[44]
Az Antwerpenbe vezető útvonalakat most
már ténylegesen is ellenőrzés alá vontuk, és remélem, hogy a part menti hajók
körülbelül tíz nap múlva, az óceánjáró hajók három-négy hét múlva eljuthatnak
oda. Ez megoldja északi szárnyunk előretörésének problémáját Németországba. Nagyon
keményen harcolnak [a németek] Belgiumban és Hollandiában, a brit 21.
hadseregcsoport 40000 brit és brit vezetés alatt álló embert veszített Brüsszel
elfoglalása óta.[45]
Amikor a különféle zsákokat és kikötőket, amelyeket még tartanak, felszámoljuk,
sokkal nagyobb számú hadifoglyot fogunk ejteni.
Az angol-amerikai fronton a csönd
káprázata alatt minden előkészület megtörtént egy nagy támadásra.
A borzasztó esőzések nagyszámú hidat
rombolt le az olasz fronton, és ezért jelenleg minden mozgás szünetel.
Jugoszláviával kapcsolatban várom Dr.
Šubašić[46] visszaérkezését és
jelentését Péter királyhoz.[47] Nagyon örültem, mikor
megtudtam, hogy Péter királyra kedvező benyomást tettek a jelentések, amelyeket
eddig kapott. Maclean dandártábornok[48] most nálam van, és
elmondta, hogy mennyire javult a légkör a partizánok központjában, amikor
megtudták, hogy Oroszország és Britannia együtt munkálkodik.
Habár nem mondtam semmit Önnek a
lengyelek felől, biztos lehet benne, hogy nem tétlenkedtem. Jelenleg még az
Egyesült Államok kormányával tárgyalnak, és én nem tudom, hogy milyen válaszról
számolhatok majd be. Azonban megragadom ezt a lehetőséget, hogy biztosítsam,
hogy pontosan ott állok, ahol akkor álltam, mikor elváltunk egymástól, és hogy
Őfelsége kormánya támogatni fog a fegyverszüneti- és békekonferencián minden
szovjet követelést a vonalra[49] nézve, amelyben
megállapodtunk.
Minden jót kívánok!
8.
Roosevelt távirata Sztálinnak, 1945. február 7. (érkezett: február 8.)[50]
A Délkelet-Olaszországban állomásozó
Egyesült Államok légierejének teljes erejét nem lehet kiaknázni az ellenséges
területen lévő célpontok rendelkezésre álló bázisoktól való túl nagy távolsága,
és az Alpokban, valamint az Észak-Adrián gyakran tapasztalt rossz időjárás
miatt. Vadászok felvonultatásához vagy állomásoztatásához Budapest térségében
különösen fontos lenne nehéz vadászgép-kíséret biztosítása, amelyekre most a
mély behatolásokhoz van szükség, és amelyekre egyre nagyobb mértékben szükség
lehet a német vadászerők sugárhajtóműves gépekkel történő közelmúltbeli
újjáéledése miatt. Továbbá nehézbombázók alkalmazása Budapest térségében
jelentősen növelné az Egyesült Államok légierejének akciórádiuszát és
szállítható bombamennyiségét az Alpoktól északra fekvő célpontok ellen.
Ezért az Önök belegyezését kérjük két
légibázis biztosítására Budapest térségében az Egyesült Államok légi egységei
számára. Amennyiben egyetért, katonai vezetésünk azonnal megkezdi a munkát ezen
a projekten.
9.
Sztálin távirata Roosevelthez, 1945. április 7. (érkezett: április 9.)[51]
Megkaptam április 5-i üzenetét.
Április 3-i üzenetemben nem
őszinteségről és megbízhatóságról beszéltem.[52] Én sohasem
kételkedtem az Ön becsületességében és megbízhatóságában, mint ahogy Churchill
úr őszinteségében és megbízhatóságában sem. Én arról a tényről beszélek - amely
kiderül levelezésünkből -, hogy véleménykülönbség van közöttünk, hogy mit tehet
meg egy szövetséges önmaga, tiszteletben tartva szövetségesét, és mit nem
engedhet meg magának. Mi, oroszok hisszük, hogy a frontok jelen helyzetében,
mikor az ellenség szembesül a kapituláció elkerülhetetlenségével, minden
németekkel való megbeszélésen a kapituláció kérdésében meg kell határozni a
többi szövetséges képviselőjének jelenlétét. Mindenesetre feltétlenül
szükséges, hogy a szövetséges részt vegyen egy ilyen találkozón. Az amerikaiak
és az angolok az orosz nézőponttól eltérően gondolkodnak. Ebből a tényből kiindulva
elutasították az oroszok részvételének helyességét a németekkel való
találkozónk Svájcban. Már írtam Önöknek,
és aligha szükséges megismételni, hogy hasonló helyzetben az oroszok semmilyen
körülmények között sem utasították volna el az amerikaiak és angolok részvételi
jogát egy ilyen találkozón. Továbbra is az orosz nézetet tartom egyedül
helyesnek, mivel kizárja a kölcsönös bizalmatlanság lehetőségét, és nem engedi
meg, hogy az ellenség a viszály magvait hintse el közöttünk.
Nehéz elfogadni, hogy a nyugati fronton
levő a német erők ellenállásának hiánya egyedül azzal magyarázható, hogy
legyőzték őket. A németeknek a keleti fronton 147 hadosztályuk van. Veszély
nélkül kivonhatnának 15-20 hadosztályt, hogy a nyugati front támogatására
fordítsák azokat. Ám a németek nem tették meg, és nem teszik meg ezt. Ők
továbbra is kegyetlen harcokat folytatnak az oroszokkal néhány ismeretlen
csomópontért Zemlianitsánál[53] Csehszlovákiában,
amire annyira van szükségük, mint egy halott embernek borogatásra, de ellenállás
nélkül adnak át olyan fontos városokat Közép-Németországban, mint Osnabrück,[54] Mannheim és Kassel.[55] Nem ért egyet azzal,
hogy a németek ilyesfajta viselkedése több mint furcsa, és érthetetlen?[56]
Ami az informátoraimat illeti,
biztosíthatom róla, hogy nagyon becsületes és szerény emberek, akik akkurátusan
végzik feladataikat, és senkit sem akarnak megsérteni. Ezek az emberek már
sokszor bizonyítottak nekünk tetteikkel. Ítélje meg Ön. 1945 februárjában Marshall
tábornok[57] számos fontos
információt adott át a szovjet csapatok vezérkarának, amelyben az általa kapott
adatok alapján figyelmeztette az oroszokat, hogy márciusban két komoly
ellentámadást indítanak a keleti fronton, amelyből az egyik Pomerániából Toruń
felé irányul, a másik Moravská Ostrava felől Lodž irányába. A valóságban, mint
bebizonyosodott, a németek fő csapásának előkészületei nem a fent említett
térségekben történtek meg, hanem egy egészen más régióban, név szerint a
Balatonnál, délnyugatra Budapesttől.[58] Mint ismeretes, a
németek ebben a térségben 35 hadosztályt, benne 11 páncéloshadosztályt
koncentráltak. Ez volt a legsúlyosabb csapás, amelyet a háború során
tankcsapatok ilyen koncentrációjával járt. Tolbuhin marsallnak[59] sikerült elkerülnie a
katasztrófát, és később teljes vereséget mért a németekre, miután az én
hírszerzőim kiderítették - igaz, kicsit később -, a németek fő csapásának
tervét, és azonnal tájékoztatták arról Tolbuhin marsallt. Így volt még egy
alkalmam arra, hogy meggyőződhessem a szovjet informátorok pontosságáról is tudásáról.
Az Ön tájékoztatására ebben az ügyben,
csatoltam a Vörös hadsereg vezérkari főnökének, Antonov hadseregtábornoknak[60] Deane[61] dandártábornokhoz írt
levelét.
Jegyzetek:
[1] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 65-66
[2] Sir Archibald Percival Wavell (1883-1950), brit
tábornok, 1940-41-ben Észak-Afrikában harcolt az olaszok és németek ellen, majd
1941 nyarától az indiai erők főparancsnoka. 1943 és 1947 között India
alkirálya.
[3] Kujbisev, az oroszországi Szamara neve 1935 és 1991
között Valerian Vlagyimirovics Kujbisev (1888-1935) bolsevik politikus és
katona után.
[4] Grúzia/Georgia fővárosának Tbiliszinek a régies neve.
[5] Sir Bernard Charles Tolver Paget (1887-1961), brit
tábornok.
[6] 1941. augusztus-szeptemberében a brit és szovjet erők
megszállták a Németországgal szimpatizáló, de egyébként a háborúban semleges
Iránt, közvetlen összeköttetést építve ki egymással a Kaukázuson keresztül.
[7] Sztálin 1941-től mint a minisztertanács elnöke, kvázi
a Szovjetunió miniszterelnöke lett.
[8] Az eredeti angol kiadásban: cat’s paw, vagyis
macskamancs. A magyarban kezes bárányként fordítottam.
[9] A Brit birodalom domíniumai: Kanada, Ausztrália,
Új-Zéland és a Dél-Afrikai unió.
[10] Nagy Britannia 1941. november 29-én ultimátumot adott
a magyar kormánynak Sztálin sürgetésére, hogy amennyiben a magyar csapatok nem
hagyják el a Szovjetunió területét december 5-ig, akkor hadat üzen. A határidő napján az USA budapesti nagykövete átadta Nagy Britannia hadüzenetét, amely
6-án éjfél után 1 perccel állt be. Két napon belül a Brit birodalom domíniumai
is hadat üzentek Magyarországnak. Ugyanezt az ultimátumot kapta meg Románia és Finnország is.
[11] Arhangelszk, fontos orosz kikötőváros a
Fehér-tengeren. Brit konvojok hadianyagot szállítottak ide a Szovjetunió
támogatására.
[12] Az SMS Prince
of Wales-t 1941. elején állították hadrendbe, majd október végén indult a
Távol-keletre. 1941. december 10-én kísérőhajójával együtt a Japán
haditengerésze repülőgépei elsüllyesztették.
[13] A levél ezen része szép bizonyíték az USA
„semlegességére”, és arra, hogy Japánból mi váltotta ki – egyebek mellett - a
Pearl Harbur elleni támadást.
[14] William Maxwell Aitken, Beaverbrook lordja
(1879-1964), brit politikus, 1941-42-ben hadianyag-ellátási miniszter.
[15] William Averell Harriman (1891-1986), amerikai
diplomata, később 1942-től az USA moszkvai nagykövete, később élesen
kommunistaellenes politikus, Truman elnök tanácsadója.
[16] Beaverbrook és Harriman az 1941. szeptember 29-én
kezdődő moszkvai konferencián voltak jelen, amelyen megbeszélték Molotovval,
miként történjen a Szovjetunió bevonása a Lend-Lease programba, s miként lássák
el ellátmánnyal Nagy Britanniából és az Egyesült Államokból.
[17] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 67-68
[18] A Szovjetunió rövidítése (CCCP), azaz Szovjet
Szocialista Szövetségi Köztársaság.
[19] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 72-73
[20] Robert Anthony Eden (1897-1977), brit konzervatív
politikus. Churchill külügyminisztere 1940 és 1945 között, később brit
miniszterelnök (1955-1957). A szuezi
válság idején ő viszi hadba Nagy Britanniát.
[21] 1941. november 18-án indult meg a brit erők támadása
(Operation Crusader) Egyiptomban, amely a német-olasz erőket Líbiai közepéig
szorította vissza 1941 végére.
[22] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 420-421
[23] Az angolszász erők 1944. június 4-én vonultak be a
németek által kiürített Rómába. Hitler műemlékvédelmi okokból igyekezett
kímélni az örök várost, így az attól délre való védelem megroppanása után
elrendelte a visszavonulást egy Rómától északra lévő vonalba.
[25] Valójában ez nem sikerült, a német erők nagyrészt
épségben tudtak visszavonulni.
[26] Nem csak, hogy nem hozott azonnali eredményt az
anzioi művelet, hanem kifejezetten csalódást keltő volt. A partraszálló
csapatokat gyakorlatilag 5 hónapig odaszögezte a német ellentámadás, és végül a
délről előretörő csapatok mentették fel a hídfőállást.
[28] Valószínűleg a 16. „Reichsführer-SS”
SS-páncélgránátos-hadosztályról van szó, amelyet május közepén szállítottak el
Debrecen környékéről Olaszországba.
[29] Az üzenet másnapján kezdődött a normandiai
partraszállás.
[30] Dwight David Eisenhower (1890-1969), az expedíciós
erők főparancsnoka Normandiánál. 1953 és 1961 között az Amerikai Egyesült
Államok elnöke.
[31] Mármint a normandiai partraszálláshoz készülődő
katonák behajózását.
[32] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 474
[33] A második Quebecben tartott konferencia 1944.
szeptember 12. és 16. között zajlott le a britek és az amerikaiak között,
Churchill és Roosevelt jelenlétével, kódneve „OCTAGON” volt.
[34] 1944. szeptember-október heves harcok folytak a német
Északi Hadseregcsoport és a szovjet 1. és 2. Balti Front erői között, mely
során a szovjetek két német hadsereget elvágtak a többitől, és Kurföldre
(Kurland, ma Kurzeme, Lettországban) szorítottak vissza. Ez a német erő egészen
a háború végéig kitartott Lettországban.
[35] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 484
[36] Az üzenet Kelet-Európa és a Balkán-félsziget
jövőjével kapcsolatos tervekről szól.
[37] Stanisław Mikołajczyk (1901-1966), lengyel politikus,
a londoni emigráns lengyel kormány miniszterelnöke.
[38] Tadeusz Ludwik Romer (1894-1978), lengyel politikus,
az emigráns kormány külügyminisztere.
[39] Stanisław Grabski (1871-1949), lengyel politikus.
[40] A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a
szovjetek által létrehozott kommunista vezetésű ideiglenes lengyel kormány
volt, amely 1944. július 21-én alakult meg Chełmben.
[41] Az ENSZ megalakulását jelentő nemzetközi
konferenciáról van szó, melyet 1944. augusztus 21 és október 7 között tartottak
a Washington melletti Dumbarton Oaks villában. A megbeszéléseknél Lengyelország
mint különösen kényes téma jött elő, hiszen a Szovjetunió a saját maga által
elismert lengyel kormányt tekintette a lengyel állam képviselőjének, míg a
britek a háború eleje óta Londonban lévőt (nekik volt igazuk).
[42] John Russell Deane (1896-1982), amerikai tábornok, a
Moszkvába küldött amerikai katonai misszió feje.
[43] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 494-495
[44] Bár az Alföldi avagy Debreceni páncéloscsatában a
német és magyar csapatok sikeresen harcoltak, a szovjet csapatok 1944. október
végén már Budapest menetből való elfoglalását remélték elérni. Sztálin maga
politikai okokból már november elejére kitűzte Budapest elfoglalását. Lásd:
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.: Corvina, 2005. p.12-16
[45] Brüsszelt 1944. szeptember 4-én szabadították fel a
szövetségesek.
[46] Ivan Šubašić (1892-1955), horvát-jugoszláv politikus,
horvát bán 1939 és 1943 között. A csetnik mozgalom támogatója, éles
kommunistaellenessége dacár megegyezik 1944 nyarán Titoval az együttműködésben,
ám a kommunisták 1945-ben felrúgják azt.
[47] II. Péter (1923-1970), 1934 és 1945 között
Jugoszlávia királya.
[48] Sir Fitzroy Maclean (1911-1996), brit tábornok.
Maclean volt a jugoszlávokat támogató brit különítmények főnöke,
kommandós-specialista. Ian Fleming részben róla mintázta James Bond figuráját,
egyes kutatások szerint.
[49] 1943-ban Teheránban Roosevelt és Churchill gyakorlatilag
elfogadta, hogy Lengyelországot a háború után „el kell tolni” nyugat felé, és a
Szovjetunió megkapja az 1939-ben elfoglalt lengyel részek zömét, amely az
úgynevezett Curzon-vonaltól keletre feküdt.
[50] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 543
[51] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime
Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven
and London: Yale, 2018. p. 578-579
[52] Sztálin április 3-i üzenetében arról panaszkodott
Rooseveltnek, hogy a szovjeteket kihagyják a német hadsereg nyugati fronton
lévő erőivel folytatott tárgyalásokról Bernben. Különösen Churchill bízott
abban, hogy a németek utat nyitnak az angolszászoknak Németország szívébe, hogy
az ne szovjet megszállás alá kerüljön. Churchill még olyan tervet is
dédelgetett (1945. júniusában kezdik kidolgozni), hogy a németekkel együtt
Hitler bukása után Sztálin ellen fordulhat (Operation Unthinkable), hogy a
kommunizmust felszámolják, vagy visszaszorítsák Európából. Roosevelttel
ellentétben Churchill - bölcsen - nem bízott Sztálinban, ahogy a szovjet
diktátor sem bízott a brit miniszterelnökben - szintén bölcsen -, mint az ebből
is látható.
[53] Azonosításába egyelőre beletörött a bicskám, a
szövegben: Zemlianitsa.
[55] Ez sem volt véletlen, tekintettel arra, hogy senki
sem akart Szibériába kerülni, s tekintettel arra, hogy mennyivel vadabb háború
folyt a keleti fronton.
[56] A mondat végén pont van, de világos, hogy kérdő
mondat.
[57] George Catlett Marshall (1880-1959), az amerikai
hadsereg vezérkari főnöke a világháború alatt. A szövegben hibásan Marshal áll.
[58] A német hadsereg utolsó nagy ellentámadásáról van
szó, a „Tavaszi ébredésről”, amellyel a Dél-Dunántúlt próbálták visszaszerezni
március 6. és15. között.
[59] Fjodor Ivanovics Tolbuhin (1894-1949), szovjet
tábornok, marsall, a 3. ukrán front parancsnoka.
[60] Alekszej Innokentyjevics Antonov (1896-1962),
szovjet-orosz tábornok, aki 1945 februárjában lett a szovjet vezérkari főnök.
.jpg)
.jpg)
