2023. április 28., péntek

Könyvajánló: Az év magyar science fiction és fantasy novellái 2022

Könyvajánló:

Az év magyar science fiction 
és fantasy novellái 2022



Budapest: Gabo, 2022
Szerk.: Kleinheincz Csilla, Roboz Gábor
325 oldal

Az utóbbi években sokszor veszek kézbe sci-fi és fantasy novellákat, mert roppant praktikusak utazáshoz. Ilyen volt Moskát Anita igazán elemi erejű kötete vagy a már korábban megénekelt 2020-as antológia a Gabo Kiadótól. Örvendetesen megszaporodtak a magyar novellagyűjtemények is e témákban, és most egy ilyet olvastam ki az elmúlt hetek során. Felemás érzéseim vannak a 2022-es magyar antológia kapcsán. Egyfelől egyáltalán nem rossz, másfelől eléggé egyszínű (=fekete) válogatást kaptam. Az egész kötet hangulata kényelmetlenül lehangoló, s mintha a szerzők azt kapták volna feladatul, hogy öngyilkosjelölteket győzzenek meg a hídról való leugrás helyességéről... Hogy ez miért jó, azt nem tudom. Valaha a sci-fi pozitívan nézett jövőbe, most meg semmiféle aletrnatívát nem kínál a kikerülhetetlen bukással és sötétséggel szemben. Oké, értem, hogy a világ hangulata ilyen mostanság, de ez viszont már túlzás. Mondanivalónk a jövőről nagyjából annyi, hogy szar lesz (a jelenről és a múltról is kábé ennyi). Igazi fantasy világ sem nagyon bontakozott ki a lapokon, bár persze egy epikus világ bemutatására nem a novella a legalkalmasabb műfaj. Leginkább az ijesztőnek szánt rémtörténetek domináltak. Akad néhány jó novella benne, de sajnos nincs olyan, amire azt mondanám, hogy igazán kiemelkedő. Igazi klasszikus űrhajós tu-fa nem volt benne, nagy fájdalmamra. Miért mentek ezek ki a divatból ennyire?
Összegezve: Az Isten szerelmére, ne legyünk már ennyire depressziósak!

Nézzük röviden az egyes novellákat külön-külön!

Gaura Ágnes: Ha elég mélyre nyúlsz
Önfeláldozásba csavart tündéres családdráma. Nem sokra emlékszem belőle pár héttel később, mivel se nem kiemelkedően jó, se nem tragikusan rossz.
5/10

Nagy László: Tanyasi szerelem
Sokkal inkább pszichológiai thriller vagy rémtörténet, mintsem fantasy vagy sci-fi. Annak mondjuk nem volt rossz. Van egyfajta tömegkultúra iránti kritika benne, és végig feszültségben tartott. A csavar kissé kiszámítható, de nem is lehetett más a vége.
7/10

Juhász Viktor: Retropunk
Fiataloknak írt lázadozós tinisztori, multik és kormányok ellen irányozva. Az a tipikus eset, amikor a szerző azt próbálja elhitetni, hogy önmagában az elenállás valamiféle értékkel bír. Holott nem. Elment.
6/10

Szakács Béla: Rügyező hús
Növényvilágos drogos disztópia, titkosrendőrséggel. Nem nagyon értettem, mit akart közölni a szerző.
5/10

Sándor B. Anna: Vén páviánok
Az intellektuálisan érdekesebb novellák között volt, amely valós problémákat fejteget az idősgondozás versus fiatalok témában. Amúgy ez is disztópia, amiket alapvetően szeretek, de sajnos elkezdték fullba nyomni az antiutópiát... A történet a jövőben játszódik, ahol főszereplőnk gondozza beteg apját, ám az állam ezt a problémát az idősek likvidálásával igyekszik megoldani. Jó pár ilyet olvashattunk már egyébként az utóbbi időben, a téma nem hat az újdonság erejével.
7/10

Molnár B. Gábor: Boszorkányper
Egy elvileg már rutinosabb szerző örkényi szatírába fúló boszorkányos sztorija, ami kissé Karel Čapek Egy tisztes polgár meghurcoltatása című írására emlékeztetett, csak messze nem olyan jó vagy vicces. Még így is a jobbak kjözé tartozott.
7/10

Erdei Anita: A négymilliárd éves játék
Egy meglehetősen bizarr Office-epizód, néhány értékelhető szóviccel és ötlettel. Szatíra a modern céges világról és arról, hogy tulajdonképpen nem mindig könnyű eldönteni, ki szabad és van rácsok mögött. Az egyik legjobb novella volt. A téma emellett az érzelmek megélése és a mindent elborító társadalmi kreditrendszer. Nyilván hamis, ilyen nem történhet meg a valóságban... 
8 pont. Hehehe :D

Komor Zoltán: Foghíj
Beteg és vulgáris. De leginkább csak undorító. Nem akarok ilyeneket olvasni.
2/10

Gödény Balázs: Gyors, gyors, lassú
Egészséges és finom. De leginkább csak szép. Ilyeneket akarok olvasni. 
8/10
Na jó, pár mondatot még hozzáteszek: szomorkásan édes rövidke történet a szeretetről, amin az idő sem fog. Unikum volt ebben a valószerűtlenül sötét antológiában. 

Vincze Nóra Veronika: Tündérvarázs alapítvány
A "Jól vigyázz, mit kívánsz!" - midászi története dokumentarista módon tündérmesébe bugyolálva. Főszereplőnk természetesen beteg, szülei természetesen nem a világ szüleinek élvonalába tartozók, osztálytársai természetesen nem szeretik, és természetesen a tündérekről is kiderül, hogy vérszopók. Természtesen.
6/10

Reke Balázs: Hamvadás
Kiégett emberek egy gyárdisztópiában a halálról diskurálnak és a halálra készülnek. Megint egy depresszív világ, amely legalább a végén kaput nyit a szereplőnek, hogy lehet jobb is, mint végleg benne ragadni a mocsokban és szép lassan műanyaggá válni. 
6/10

Zdenyák József: ASP-protokoll
Kiégett emberek egy TSZ-disztópiában disznódögöket dobálnak tömegsírba, miközben a fizetési bónuszról diskurálnak. Egy Lovecraft-féle borzongatásos rémtörténet, ami egyáltalán nem rossz, csak ezekre nem vagyok túl fogékony manapság. 
7/10

Tallódi Julianna: Hogyan ne tűnj el
Szintén egyfajta rémtörténet napló formátumban, de itt a rém elsősorban az ember agyában él, és ki akarja tépni a való világból. A novella a magányosságról és és az eltűnésre való igényről értekezik, konklúziója szerint a megoldás a világ elfogadása és a problémákkal való szembenézés. Igaza van.
8/10

Füzesi Dóra: Kiscsillag Delta
Kötelező körök  tudomány nagyszerűségéről, és az élet mibenlétéről, némi odaszúrással a bigott vallási fanatikusoknak (mintha mifelénk éppen ezek tobzódnának). A novella valamiféle hitvallás a biológia mellett, ami érthető, hiszen a biológia valóban csodálatos. Nem igazán tudom, mit akart a történet elmesélni, azon kívül, hogy elmesélt egy történetet...
5/10

László Zoltán: Ördöglakat
Egy Stalker-re hasonlító alaptörténet: adva van egy város, ahol csodák történnek, melyek egy elképzelhetetlen természetfölötti természeti - igen, érzem az ellentmondást - jelenségből táplálkoznak, s ahova sokan el akarak jutni, de az utat cak kevesen ismerik. Főszereplőnk egy ilyen vezető, aki egy lányt akar odacsempészni. 
5/10

Kiss Gabriella: Hétszerte
Erősen népmesei beütéssel bíró rémtörténet, sokszor borzalmasan túlírt körmondatokkal. Nem, attól, hogy sok vesszőt teszünk egy 5-7 soron átívelő mondatszörnybe, nem lesz jobb a szöveg, se modern. Legfeljebb monoton, amit átlapoz a nagyérdemű... Hanyagoljuk már ezt a baromságot legalább a fantasykben! A történet pedig nem rossz, sőt a szöveg is stílusos. Voltaképpen tetszett, ahogy a mai megcsinált szépségkultusz át lett ültetve tanulságos mesébe. 
8/10

A kiadásról:
A tartalom égbekiáltó ellentétben áll a fehér borítón szép jövőt ígérő illusztrációval, fogalmam sincs, melyik novella tartalmára kellene asszociálnom róla. Kissé csicsás. De legalább jó, masszív kötést kapott. Na ugye, hogy a Gabo tud rendes kötést is adni egy könyvnek... Miért ne lehetne hát egy kissé a fűzött könyvekre is odafigyelni? Aligha lenne sokkal drágább egy minőségibb ragasztás, mint a jelenlegi vacak. A fűzött kötés rendben van. Tördelési és helyesírási hiba nem jellemző.

Összesen:
6.5/10 pont

2023. április 15., szombat

George Armstrong Custer az "aeronauta" - légi "hadviselés" az amerikai polgárháborúban

George Armstrong Custer az "aeronauta"

George Armstrong Custer 1865-ben
(forrás: innen)

George Armstrong Custer (1839-1876) nem éppen arról közismert, hogy egyike azon pioníroknak, akik az amerikai polgárháború során légi megfigyeléseket végeztek ballonról. Pedig igaz. A Little Bighorni csata - erről két visszaemlékezést is közzétettem egykor a blogomon, egy lakotát és egy amerikait - lovassági parancsnoka 1862-ben, az unió félszigeti-hadjárata során Yorktown ostromakor (1862. április 5. - május 4.) több tucatszor szállt léggömbbe, hogy onnan figyelje meg a konföderációs vonalakat tábornoka utasításainak megfelelően. Az ominózus repülés hátteréhez a következőket érdemes elmondani:
Custer hadnagy ekkor az 5. lovasezredben (5th Cavalry Regiment) szolgált, amelyet 1862. márciusának végén áthajóztak Fort Monroe-ba, hogy részt vegyen George B. McClellan tábornok nagyszabású és döntőnek hitt támadásában a Virginia-félszigeten át Richmond ellen. Hősünk ezrede[1] Erasmus Darwin Keyes dandártábornok IV. hadtestének[2] részeként tört előre Yorktownig, ahol a konföderáció félszigeti parancsnoka, a csak "hercegnek" becézett John B. Magruder átmenetileg megállította, ha nem is erővel, hanem fortéllyal.[3] Custert, mint West Pointon végzett tisztet, William F. "Baldy" Smith dandártábornok 2. hadosztályához rendelték segítendő az ostromművek építését műszaki ismereteivel. Egy műszaki tiszt, Nicolas Bowen mellé osztották be, aki a polgárháború során elsősorban térképészeti tevékenységéről lett ismert.[4] Első feladataként Custernek halottakat kellett temettetnie, mivel mint érkezőre, rátukmálták ezt a fölöttébb kellemetlen, ám létfontosságú feladatot.[5] Hamarosan egy másik különleges feladat is várt rá. Smith tábornok főhadiszállásától nem messze tartózkodott a felderítés céljából a hadsereggel hozott két léggömb egyike. Smith nem volt elégedett a ballonosok (ahogy akkoriban hívták magukat: aeronauták) ténykedésével, elrendelte, hogy hivatásos katonák menjenek fel a "pilótákkal", hogy megfigyeléseik hitelesebbek legyenek. Mivel korábban már történt egy csaknem végzetes baleset, mikor Fitz-John Porter tábornok ment fel, most egy alacsonyabb rangú tisztet kerestek, aki "feláldozhatóbb". Smith megparancsolta Custernek, hogy emelkedjen fel a léggömbbel és figyelje meg a konföderáció védelmét Yorktownnál és a Warwick folyó mentén.[6] Innentől átadjuk a szót magának Custernek:

Custer (balról) két társával, Nicolas Bowen és William G. Jones hadnagyokkal a félszigeti-hadjárat során 1862-ben (forrás: innen)


"A Bowen hadnagy segédjeként rám háruló kötelességeken kívül, amelyek szigorúan az ő csoportjára[7] vonatkoztak, volt egy másik feladat is, amellyel Smith tábornok megbízott, s amely olyan sajátos jellegű volt, hogy külön említést érdemel. Ez se kevesebb, se több nem volt, mint hogy meghatározott időpontokban tegyek léggömbös felemelkedést az ellenség megfigyelésére, és ha lehetséges, határozzam meg a változásokat védműveinek számában, vagy csapatai elhelyezkedésében. 
A háború során erős kételyek fogalmazódtak meg a léggömbök gyakorlati használhatóságát illetően. Sok múlt az [adott] vidék jellegén, és a szembenálló felek közti távolságon. A hadsereg túlnyomó többsége elítélte és nevetségesnek tartotta a ballonos felderítési rendszert, anélkül, hogy személyesen tesztelte volna. Egyik erős oka volt e vélemény kialakulásának, hogy a felemelkedéseket rendszerint hivatásos aeronauták, Lowe professzor[8] és asszisztensei hajtották végre, és ők gyakran számoltak be "porfelhőkről", "erős katonai oszlopok mozgásáról", "új földművek építéséről", "erős tábor a jobb oldalon"-ról, "nagy aktivitás az ellenséges védműveknél"-ről, ami akár mind igaz is lehetett, de nem volt mód igazoni vagy cáfolni, amíg csak ezek a szakemberek tettek repüléseket. A hadseregben általánosan elterjedt megjegyzés volt bármely léggömbös felderítés eredményeként készült jelentésre, hogy "az aeronautáknak érdekükben állt, hogy felnagyítsák állításaikat és felértékeljék saját fontosságukat, ezzel biztosítva maguknak jövedelmező állást, és bármiről beszámolnak, amire képzeletük késztette őket, ellentmondásoktól való félelem nélkül." 
Akár ezért, akár más okból kifolyólag - ezt nem tudni, de nem is lényeges -, Smith tábornok elhatározta, hogy egy tisztet küld felszállni. A tábornok arra utasított, hogy végezzek felderítést léggömbbel, amelyet nem kis megrendüléssel fogadtam, mert bár a lovassági szolgálatot részesítettem előnyben, mégis ezt a magasságot magam választottam[9], míg ez a javasolt túra sokkal magasabbra vitt, mint amilyet valaha is szerettem volna, vagy elképzeltem. Ez olyasfajta veszély volt, amely ellen kevesen iskolázták fel magukat, és még kevesebben kívánták. A ballont rendszerint 1000 láb magasra engedték felemelkedni, ahol földig nyúló köteleken e célra alkalmazott férfiak tartották. 
A hadviselés e válfaja iránti csodálatot egy olyan incidens csökkentette, amelynek Fitz John Porter vezérőrnagy volt a főszereplője. Egyedül szállt fel egy léggömbbel, és miután kockázatos magasságba ért, a földhöz rögzítő kötél - amely a ballon felfújásához használt savval való érintkezés következtében meggyengült - elszakadt, és Porter tábornok azon kapta magát, hogy akarata ellenére nem pusztán felfelé, hanem az ellenség irányába is száll. Katonák ezrei, akik szemtanúi voltak a felemelkedésnek, és látták az esetet, most lélegzetvisszafojtva figyelték az útját. Szerencsére Porter tábornok már indulás előtt tájékozódott a szelepzsinórról, amelyen keresztül a gáz eltávozhat és és a ballon leengedhető. 
Szokásos hidegvérével és lélekjelenlétével meghúzta a zsinórt, kinyitva a szelepet, és hamarosan látta, hogy emelkedése süllyedéssé változik, de léggömbökkel való tapasztalatlansága miatt túl sok gázt engedett ki, és süllyedése nem csak gyors volt, de már veszélyessé vált. Szerencsére egy fa ágaival találkozott, amelyben elakadt a ballont és rögzítette, így éppen csak, de a tábornok megúszta azt, ami súlyos katasztrófának ígérkezett. 
Azt mondták, vigyek magammal a ballonos felszállás során egy tábori látcsövet, iránytűt, ceruzát és jegyzetfüzetet. Ezekkel a megfelelő magasság elérését követően képes voltam felfedezni, lokalizálni és feljegyezni az ellenség védműveit és táborhelyeit. A ballon csak csekély távolságra tartották Smith tábornok főhadiszállásától, számos kötéllel a földhöz rögzítve, akár egy vad és idomíthatatlan vadállatot. 
Oda mentem hát, elmémben nem minden kétely nélkül, hogy miként végződik az expedíció. Az ügyeletes tisztet már előzetesen értesítették, így minden készen állt a felemelkedéshez. Korábban még sohasem figyeltem meg a léggömböket, csak távolról. Mivel érdekelt a konstrukció, elkezdtem alaposan megvizsgálni minden egyes alkatrészt, amikor az aeronauta kijelentette, hogy minden készen áll. Megkérdezte, hogy egyedül akarok-e felmenni, vagy elkísérjen. Ha őszintén vagyok, a vágyam az lett volna, hogy egyáltalán nem kelljen felmenni, de ha már mennem kellett, a társaság mindenképpen kívánatosnak tűnt. Közömbösséget tettetve jeleztem, hogy ő is jön.
A kosár, amelyben felszállnunk kellett, körülbelül két láb magas, négy láb hosszú és valamivel több, mint fele ilyen széles volt, minden szempontból egy ilyen méretű fűzfából font kosárhoz hasonló, fogantyúk nélkül. Ezt a kosarat röögzítették a ballon zsinórjaihoz. Asszisztensem beszállva - miután eligazítást tartott a köteleket tartó férfiaknak -, azt mondta foglaljam el helyem a kosárban. Eleget tettem kérésének, és mielőtt teljesen tudatában lettem volna ennek a ténynek, észrevettem, amint elhagyjuk a földet, és zajtalanul, szinte észrevétlenül emelkedünk a felhők felé. 
Segédem egyenesen állt, egy erre a célra körülbelül két lábbal a kosár felett elhelyezett vasszallagra támaszkodva. Engem is felszólított, hogy álljak fel. Abban az időben bizalmam a léggömbökben nem volt elegendő egy ilyen előadáshoz, így a kosár alján maradtam, mindkét oldalon határozottan megkapaszkodva. Először a kosár kialakításának módjára fordítottam a figyelmemet. Számomra nagyon törékenynek tűnt, nem úgy nézett ki, mint ami a ránehezedő súly tizedét is elbírja. Az oldalán és az alján lévő hézagok óriásinak tűntek, és minél jobban eltávolodtunk a földtől, annál nagyobbnak láttam őket, egészen addig, míg már azt képzeltem, hogy valamelyikünk áteshet rajta. Kifaggattam a társamat, hogy a kosár valóban, igazán biztonságos-e. Igenlően válaszolt, majd hogy megerősítse állítását, fel-alá kezdett ugrálni, hogy bizonyítsa a kosár erejét, és kétségeimet eloszlassa. Ehelyett azonban megkétszereződtek félelmeim, és arra számítottam, hogy a kosár alja megadja magát, és egyikünk vagy mindkettőnk a földre zuhan. Ezek a félelmek - utólag megállapítottam - abszurdak voltak, mivel a kosarat számos keskeny, de erőteljes acélszallag erősítette meg, így hatalmas teher elbírására alkalmas.
Fokozatosan egyre jobban megismertem a kocsit - mely címmel a kosarat kitüntették -, és felhagyhattam a magasságról történő becsléssel, és az alattunk és körülöttünk - ameddig csak a szem ellátott - elterülő nagyszerű táj megfigyelése felé fordultam. Jobbra a York folyó volt látható, amely szemmel követve a Chesapeake-öbölben nyugodott. Balra, nagyjából ugyanakkora távolságra folyt a James folyó, amely később olyan fontos szerepet játszott az akkor még csak gyerekcipőben járó nagy küzdelem befejezésénél.[10] A két folyó között a leggyönyörűbb táj terült el, és nem volt kevésbé érdekes, mint gyönyörű, mivel olyan hadseregek változtattak hadműveleti színtérré, amelyek nagyobbak és félelmetesebbek voltak, mint bármelyek, amik valaha szembeszálltak egymással ezen a kontinensen. Korábban is volt már hadműveletek színhelye, amelyek bár kevésbé voltak kiterjedtek, de nem kevésbé voltak fontosak következményeikben.[11] 

Uniós léggömb Virginia felett a félszigeti hadjárat során
(forrás: innen)
[...]
Törekedtem megtalálni és felismerni a különféle érdekes pontokat, a szemem előtt elterülő hatalmas területen. A pont, ami fölött a léggömb függött talán egy mérföldre lehetett az ellenség vonalának legközelebbi pontjától. Nyílt vidéken a ballonok felbecsülhetetlen értékűek lettek volna az ellenség táborának és tevékenységének felfedezésében. Sajnos azonban az ellenség táborait, akárcsak mi a miénket , általában az erdőben ütötték fel, hogy elkerüljék a nyári nap intenzív forróságát. Warwick [folyó] mentén lévő földműveiket erdők takarták el, így a légjárónak a lehető legnagyobb magasságot kellett volna elérnie, majd közvetlenül a vizsgálandó vidék fölé helyezkednie. 
Egy jó tábori látcső segítségével, és figyelve azokra a lehetőségekre, amikor a légballont nem tették ingataggá a különféle légáramlatok, az erdőn nyílő réseken keresztül megpillanthattam a sátrakat, míg a nyílt helyeken fekvő táborok ugyanolyan világosan kivehetőek voltak, mint a Potomac hadseregé. Itt-ott egy-egy földsánc homályos körvonala volt látható több mint félig elrejtve a fák által, amelyeket szándékosan hagytak állva előttük. Ágyúkat lehetett látni előkészítve, amelyek dacosan néztek keresztül a lőréseken, miközben emberek álltak jelentős számban körülöttük és a sáncokban, gyakran csoportokba gyűlve, intenzíven figyelve a léggömböt - nem kétséges -, kiváncsiak voltak az információ jellegére és értékére amely egy ilyen magas megfigyelési pontról származhatott.
Miután feljegyeztem minden fontosnak ítélt észrevételemet, jeleztem leszállási óhajomat. Az aeronatuta jelt adott az illetékeseknek, mi pedig fokozatosan a földig süllyedtünk. A ballon mozgása olyan zajtalan és könnyed volt, hogy csak a földön elhelyezkedő objektumok helyzetének viszonylagos változásából lehetett észrevenni számunkra [az ereszkedést]. Smith tábornok főhadiszállására érve átadtam a felderítésről szóló jelentésemet, majd a tábornok tájékoztatott arról, hogy időről időre meg kell ismételnem légi ecxpedíciómat. A bejelentést már nem fogadtam azzal a vonakodással, amellyel az első ilyen irányú parancsot. Ezt követően szinte naponta végeztem felemelkedéseket, főként azért, hogy megbizonyosodjam róla, megfigyelhető-e változás az ellenség helyzetében.
Az ellenség táborára történtő kielégítő rálátást megakadályozó erdők miatt felmerült az ötlet, mely szerint a sötétség óráiban történő felemelkedéssel az ellenség tábortüzei jobban megmutatják annak erejét és helyzetét, mint korábban vászonsátraik halvány körvonala. Miután ezt a javaslatot benyújtottam Smith tábornoknak, felhatalmazást kaptam, hogy próbára tegyem a javasolt tervet, amit következő éjszaka meg is tettem. Azonban nyár volt, kevés tüzet tartottak ébren, így sötétedés utáni felderítésemre ez jelentős árnyékot vetett, és csak keveset tett hozzá a már birtokolt információkhoz. Elhatároztam, hogy a kísérletnek még egy esélyt adok mielőtt elvetem, és eldöntöttem, hogy felemelkedem kevéssel napfelkelte előtt, és így lehetőságem lesz megfigyelni a tüzeket, amelyeket szükségszerűen hajnal előtt kell meggyújtaniuk. 
Az eredmény kielégítette a várakozásaimat. Az ellenség tábortüzei világosan láthatóak voltak vonalaik számos pontján, és hozzávetőleges képet lehetett alkotni az ellenség erejéről különböző pontokon, miközben jól azonosíthatóan tüzeket lehetett látni sok olyan helyen, ahol lehetetlen volt felismerni az ellenség jelenlétét a napközbeni megfigyelések során.
Smith tábornok olyannyira elégedett volt az így nyert információkkal, hogy ezt követően gyakran elrendelték a napfelkelte előtti felszállásokat. Május 3-án este a hadosztályparancsnok arra utasított, hogy az éjszaka folyamán tegyek két felemelkedést, az egyiket rögtön sötétedés után, a másikat közvetlenül világosodás előtt. Az első felszállás során semmi szokatlan nem volt megfigyelhető, a másodikra hajnali 2 óra körül került sor. Heves tüzek voltak megfigyelhetőek Yorktown körül, amelyek közönséges lakóházak égésére emlékeztettek, miközben rövid időközönként villanások és dörrenések - olyanok, mint nehéz tüzérségi gyutacsoknál - voltak kivehetők. E szokatlan események megfigyelése és annak lehetséges okain való elmélkedés során nem fordítottak figyelmet az időre, mígnem felhangzott az ébresztő a Potomac hadsereg vonala mentén, és megszámlálhatatlan láng gyúlt, amelyek figyelmeztettek a közeledő napfelkeltére. A gyanakvást aztán növelte az a tény, hogy az ellenséges vonalak mentén rendszerint megfigyelhető tüzek  [ezúttal] hiányoztak.
Eddig eszembe sem jutott az evakuálás. Hajnalig a helyemen maradva lehetővé vált, hogy megfigyelés alá vegyem az ellenséges védműveket amelyek láthatóak voltak, és a szokásos lakók hiánya meglepett. Egy második és sokkal alaposabb vizsgálat meggyőzött róla, hogy az ellenség védművei elhagyatottak. A lehető leggyorsabban leereszkedve Smith tábornok főhadiszállására siettem, hogy közöljem az információimat. Éppenhogy világosodott. A tábornokkal éppen sátra nyitásakor találkoztam, felkeltette pár "csempészárú"[12], akik éppen átjöttek az uniós őrvonalakon, és jelentették, hogy az ellenség kiürítette teljes vonalát, és Williamsburg felé vonult vissza."[13]

Ennyi az idézet, ami szerintem azon túl, hogy érdekes képet fest Custer öniróniára is hajlamos és igen szórakoztató személyiségéről, nagyon tanulságos is. Terveim szerint hamarosan - igen, a szkítás téma folytatását is írom közben azért... - egy igen részletes írást közlök blogomon a polgárháborús léggömbök működéséről. Custer emlékezése is annak rész lett volna, de túl hosszú, így kivettem belőle, és amúgy is kiváló kedvcsináló!  


Jegyzetek:

[1] Monaghan 1959, 67.o.
[2] Az uniós hadseregének hadrendjét közli: Sears 2022, 395-401.o.
[3] Magruder szemfényvesztéséről és Yorktown ostromáról: Sears 2022, 53-76.o.
[4] Monaghan 1959, 69.o.
[5] u.o.
[6] Monaghan 1959, 70.o.
[7] Az eredetiben corps, de nem a hadtestet, hanem Smith hadosztályának térképészeti/műszaki csoportját jelenti.
[8] Thaddeus S.C. Lowe (1832-1913) "főaeronauta". 
[9] Szójáték az eredetiben a "mounted", azaz "lovasság" és a "mount", vagyis "hegy" szóval.
[10] A félszigeti hadjárat végén, a vereséget követően a Potomac hadsereg a James folyó mellé vonult vissza és onnan evakuálták. 
[11] 1781-ben a brit hadsereg ugyanitt adta meg magát. Yorktownnál az amerikai függetlenségi háború végén.
[12] "Csempészárúnak" az északiak táborába átszökő déli rabszolgákat hívták az uniós katonák.
[13] A forrás helye: Battles and Leaders Vol. 5. 156-160.o. Eredetileg 1876 npovemberében jelent meg először Custer visszaemlékezése a The Galaxy című magazinban. 

Felhasznált irodalom:

Battles and Leaders of the Civil War. Vol. 5. Ed.: Peter Cozzens. Chicago: UIP, cop. 2002
Monaghan, Jay: Custer - The Life of General George Armstrong Custer. Lincoln: UNP, cop. 1959
Sears, Stephen W.: Richmond kapujáig - A félszigeti hadjárat, 1862. Budapest, 2022

2023. április 1., szombat

Könyvajánló: Debbie Harry - Ez van

Könyvajánló:

Debbie Harry: Ez van
Budapest: Jaffa, 2022



Eredeti megjelenés:
Debbie Harry: Face it (2019)
Fordította: Pritz Péter
376 o.
 
Zenéről nem szoktam írni. Ám ma április 1 van, így okkal kitolhatok a történelemre sóvárgó olvasóimmal. Na jó, ma sem fog megtörténni ténylegesen, ugyanakkor a Blondie valahogy mindig érdekelt, így mikor megláttam könyvtárunk kulturális oldalán, a Győri Szalonon, hogy magyarul is megjelent Debbie Harry emlékirata, meg kellett vennem. Eleve elég ritka, hogy egy valaha világsztár női előadó számol be zenei pályájáról, s az megjelenik magyarul. Bevallom, érdekelt, miként kapaszkodott fel a csúcsra ez az igencsak eklektikus banda, élén az ikonikus szőkével. Még úgy is, hogy Debbie Harry nem kicsit progresszív az én ízlésemnek, az 1970-es évek hippis/pszichedelikus miliője meg pláne távol áll az én világlátásomtól. De azért néha át kell nézni a falakon... Meg hát nem lehet mindig történelemről írni - bár ma már a Blondie is az -, s kell a kikapcsolódás még egy blogon is.

Azt nem mondhatom, hogy én vagyok a könnyűzene történetének élő lexikona, sőt... Általános iskolában még meg is kaptam a magamét, hogy semmit sem tudok az aktuális slágerekről, de otthon nem igazán hallgattunk "kortárs" könnyűzenét, hanem olvastunk helyette. Emlékeim szerint rádiónk sem volt elég sokáig. Ez kissé fura, mert a szüleim nagy Omega és Piramis rajongók voltak - anyu és apu simán elment volna hippinek a 70-es évek végi fényképek alapján -, csak hát gyerekkoromban a lemezgyűjteményük nagyját sikeresen tönkretettem. Mindegy... Később igyekeztem tudásomat csiszolgatni, és a 70-90-es évekkel egészen jól elboldogulok mára.
A Blondie valahogy mindig közel állt a szívemhez, bár nem tudnám megmondani miért. Egyik oka a női frontember, ez biztos. Valahogy a mai napig a női énekhang sokkal jobban vonz. Valószínűleg zsigeri elfogultság, mondhatni szexizmus. Mellesleg a Call me - szerintem mai napig igencsak ütős szám - évekig a csengőhangom volt, mit sem sejtve arról, hogy az Amerikai dzsigoló című filmhez készül eredetileg... A rádió mondjuk túl sok számot ma sem játszik tőlük, de azért alighanem jó pár slágerük nagyon is ismerős a zenehallgatóknak, ha felcsendül.
Debbie Harry-t örökbefogadták - ezt például nem tudtam, de hát nem is nyomoztam élete után -, és pótszülei szerették. Szerencsére a mesékkel ellentétben a valóságban ez a gyakoribb. New Yorktól nem messze nőt fel, és meglehetősen cikk-cakkos életút vezetett a Blondie frontemberségéig, amiben volt pincérkedés, playboynyusziskodás. Utóbbit nem különösebben élvezte, bár nyilván dekoratív külseje nem jelentett hátrányt ezekben az években. Lassan komolyodott meg. Mire a Blondie megalakult 1974 végén, a szöszi 29 éves elmúlt, ami a punk/rock közegben magas kor "pályakezdőként" (korábban egy csupanő folk-rock együttesben zenélt, énekelt), főleg, hogy az együttes többi tagja 5-10 évvel fiatalabb volt! 

A Blondie 1977-ben: Gary Valentine, Clem Burke, Debbie Harry,
Chris Stein és Jimmy Destri - innen 

A szöszi tudatossan építette fel a Blondie-beli karakterét, kialakítva egy punk/rocker Marilyn Monroe-t. Ahogy fogalmaz: 
"Arra játszottam rá, hogy nagyon nőies nőként állok egy férfi rockzenekar élén, egy erősen macsó színtéren. Olyan dolgokról énekeltem a dalokban, amikről női énekesek dalai akkoriban nem igazán szóltak. Nem voltam behódoló, nem könyörögtem a férfinak, hogy jöjjön vissza, hanem nekimentem, kirúgtam, aztán magamnak is nekimentem. A Blondie-beli karakterem egy felfújható szexbábú volt, sötét, provokatív, agresszív oldallal. Játék volt az egész, de közben nagyon is komolyan gondoltam." 
Kétségtelenül működött, ahogy ma is működik, rengeteg metal banda ezért fut be női énekessel. Harry énekesi teljesítményéhez, minőségéhez nem nagyon tudok hozzászólni, mert képzetlen vagyok zeneileg, de engem lenyűgöz, hogy milyen könnyen és lazán énekel, ha akar (mondjuk a Heart of Glass-t), ugyanakkor képes olyan erőteljes vagányságra is, mint egyik kedvencemben, a The Hardest Part-ban, ahol simán kinézem belőle, hogy ő a Bonnie és Clyde-ból mindkettő (az egész előadásmód zseniális parókástól a kesztyűn át a bilincselős zárásig, ráadásul a szőke itt kivételesen barna). 

Debby Harryről nekem nem a punk szó jutott volna eszembe a könyv olvasása előtt, hanem a feme fatale szóösszetétel, de azt hiszem mégiscsak jobban leírja a punk. Igazából az sem ötlött fel bennem korábban, hogy a Blondie alternatív zenekar lett volna, pedig végiggondolva az ismertebb számaikat nyivánvaló kellett volna, hogy legyen. Eleve rendkívül választékos dalpaletta, amit alig pár év alatt hoztak össze. Van a repertoárban már-már nyári sláger, egészen abszurd - ám sajnálatosan aktuális - sci-fi zene, vagy a már említett funky/disco Heart of Glass. Még az óriáshangyák föld elleni invázióját is megénekelték... Aztán ott a nagyon beteg One Way or Another, amelyet egykori élettársáról majd zaklatójáról írt (és amelyet korosztályom a 2000-es Sakáltanyából ismer leginkább), jelezve Harry meglehetősen morbid humorát. Erre érdekes példa, hogy az emlékirat szerint egyszer megerőszakolták, amiről nulla önsajnáltatással ír, és valamivel kevesebb érzelgőséggel mutat be, mint mikor találkozott kedvenc pankrátorával pincérnőként... A Blondie kockázatvállalását és kísérletező kedvét leginkább a Rapture mutatja be, amely szám a disco, a hip-hop és a rap különös keveréke lett. Megjegyzést érdemel, hogy Debbie Harry Eminemet jó 17 évvel megelőzte a slágerlisták élén, mint fehér rapper (de verte a Beastie Boys-t is)... 

A memoár nagyon jól villantja fel azt a közeget, amiben ilyen alkotások születhettek. Viszonylag keveset olvashatunk a Blondie tagjairól, leszámítva Chriss Steint, aki ezen évek során a Debbie élettársa volt. Többet tudunk meg arról, hogy a fotózáshoz, fellépéshez használt ruhák, vagy a lemezborítók hogyan készültek, mint a zeneszövegek megírásáról. Itt nem saroktól fejbubig képzett zenészekről volt szó, hanem ösztönös tehetségekről, akik keményen megküzdöttek, míg elértek a csúcsig, és - ez sosem árt - jókor voltak jó helyen, mert a New wave idején New Yorkban éltek. Ezt a miliőt a memoár nagyon szépen mutatja be elképesztő belterjességével és visszásságaival együtt. Az egész akkori művészvilág a kábítószer foglya volt New Yorkban, Harry leírása alapján ritkán lehettek tiszták. Zárt közeg volt ez, felelőtlen, bohó, könnyelműen laza, gondtalan, és fizikailag valamint szellemileg önpusztító. Mondhatni nemhogy két végén égették a gyertyát, hanem kettétörték és négy végén. 
Volt az egészben vadság, mesterséges művésziség, amely naív volt és megcsinált, ugyanakkor kreatív és szellemes. Olyan, ami egyszerre vonzó és taszító. Egy másik női zenei csillag Belinda Carlisle - aki azon túl, hogy gyönyörű volt - hasonló karriert futott be, mint Debbie Harry, bár ő inkább szólóban teljesedett ki. Ő is punk volt, drogozott, hasonló közegben emelkedett fel, még azonos klubokban is lépett fel, mint a Blondie. Ezt akkoriban ott nem lehetett megúszni, úgy néz ki. Érdekes, hogy ezek a 70-es 80-as évekbeli női előadók valahogy alternatív zenészként is dögös nők tudtak lenni... Ennek az életvitelnek persze következményei is voltak, s jó pár, a Blondieval együtt dolgozó polihisztor nem élte túl ezeket a 80-as éveket. A Harry baráti köréhez tartozó - a Rapture klipjében is feltűnő - Jean-Michel Basquiat például csak 28 éves volt, mikor túladagolta a heroint. Ő a "megcsinált" zsenik egyik iskolapéldánya. Műveiért egyesek milliókat fizetnek dollárban, holott a ménfőcsanaki felsős rajztanár nyilvánvalóan megbuktatta volna ilyen művekkel.

A Blondie maga is sokkal destruktívabb banda volt, mint gondoltam, ugyanakkor sokkal színesebb is. Hogy Debbie Harryék többek lettek-e a szememben? Nem tudom... Az biztos, hogy sokkal tehetségesebbnek és sokrétűbb művésznek tartom ma őket, mint a könyv olvasása előtt. Nem gondoltam, hogy ennyi mindenbe belevágtak, és ennyire merészek, újítóak voltak. Sokkal több és nagyon más, mint elsőre gondolná az ember. Ez természetesen azt is jelentette, hogy az öt alaptag ötféle filozófiát vallott, ami a rendkívüli igénybevételt megkövetelő életmóddal együtt gyorsan a bomlás felé terelte a bandát. A klasszikus Blondie mindössze 1975 és 1982 között létezett - a csúcson 1977 és 1981 között voltak -, és az utolsó albumuk már a szétesés jegyeiben készült. Harry emlékirata születéstől máig (2019) tart, így a csúcskorszakról a kötet kábé harmada szól, de kétségtelen az 1974 és 1982 közötti időszak a legizgalmasabb benne. Rengeteg jó történet szerepel a könyvben, egy halom zenéssszel, művésszel találkozhatunk az oldalakon ( pl.: Andy WarholeJoan JettDavis BowieAnya Phillips), már csak ezek miatt is érdemes beleolvasni, mert szórakoztató. Debbie-nek van önreflexiója, lazasága és képes kívülről is nézni magát, és világát, és jó stílusban ír. 

Az memoár fizikailag nagyon szép, szemrevaló könyv. Nagyon ritka az ilyen minőségű kiadvány a könyvespolcokon. A borító talán nem kiemelkedő, de hogy kötött, sokat dob rajta. Láthatóan tartósságra törekedtek benne. Öt csoportban mintegy 50-60 rajongók által készített jobb-rosszabb alkotás tagolja a szöveget, amelyek tovább fokozzák a kötet vagány hatását, és színezik a tartalmat. Emellett fotók is vannak a kötetben - részben Chris Stein alkotásai, akik végigfotózta ezeket az éveket -, amelyek Debbie Harry életének egy-egy stádiumát illusztrálják. A könyv fantasztikus időgép egy lepusztuló, rothadó, ám pezsgő New York-ba, amelyet a nyárspolgári élettől idegenkedő élet töltött meg, olyan világ, amelyet egyszerre lehet gyűlölni és szeretni. 

Néha érdemes mindenkinek emlékiratot venni a kezébe, nem csak lógni a telefonon...