filmajánló: GladIIátor

filmajánló:

Gladiátor II (2024)

Rendezte: Ridley Scott

2024

Korhatár: 16

Előzetesen néhány dolgot tisztáznom kell! A filmnek semmi köze a történelmi Rómához azon túl, hogy neveket kölcsönzött belőle. Sem az időpontok, sem az események nem táplálkoznak a valóságból (Numidia 300 évvel korábban elesett, ahogy Iugurtha is). A bevezető ostromjelenet egészen szürreális - élveztem, de marhaság -, Ridley Scottnak pontosan annyi fogalma van az ókori ostromgépekről (még középkori(!) trebuchet is feltűnik a képeken), mint Napóleon ágyúinak súlyáról. Tehát: semmi. A rómiak az ikonikus római döfőkarddal, a gladius-szal úgy kaszabolnak, mintha sarló lenne, a páncélok pedig semmi ellen sem védenek egészen az utolsó leszámolási jelenetig, amikor hirtelen mégis. Ha valaki a történelmi Caracalla és Geta császárokról akar megtudni valamit - a filmmel ellentétben Caracalla volt az idősebb, és nem voltak ikrek -, akkor inkább kölcsönözze ki a könyvtárból a Havas-Hegyi-Szabó-féle Római történelem című könyvet! Szögezzük le: a Gladiátor folytatásában nem tudunk meg semmit Róma valós történelméről és a néhai valódi gladiátorok sem köszönnek vissza a filmben (pl.: kiképzés, fegyverek, páncélok, testtömegindex...). Itt egyik nap elfognak a rómiak és pár napra rá máris az arénában találod magad. Innentől ezekre a bornírt dolgokra nem is utalok, nem bosszantom vele magamat, és úgy teszek, mintha semmit nem tudnék erről az antik korszakról. A Gladiátor II ugyanis inkább áltörténelmi köntösbe öltöztetett bosszúfilm. 

Nos, akkor nézzük az alkotást, mint filmet! A cím nem hazudik. Gladiátor II (értsd: KETTŐ!). Tényleg mindenből kettő van. Két gonosz császár, két Colosseumba vetett harcos, két fekete mester, két legyilkolt asszony, kétféle fura CGI állat az arénában, sőt néha két kard is két kézben. Két főszereplőnk a film elején még ellenségek, persze önhibájukon kívűl. Pedro Pascal Róma hőse Acacius tábornokként, míg Paul Mescal numida földműves, aki városát védi Hanno fedőnéven. Igazából a film nyitánya elég jól sikerült. Hangulatos zene, utalások az első részre - ilyenből bőven akad végig -, majd egy nagyszabású csatajelenet, melyben a rómiak Acatius vezetésével megostromolják az utolsó független numídiai várost. Spoiler: Igen, a város elesik, Hanno feleségét megölik, ő meg rabszolga lesz és gladiátor. Rendkívül váratlan, ugye? 

Hannoról persze hamar kiderül - meglehetősen bonyolultan -, hogy Maximus (azaz Russell Crowe) fia. Pascal és Mescal párosa elég furán működik, utálják egymást, majd Rómában pár röpke pillanat alatt - ahogy Augustus császár mondta volna: "mialatt a spárga megfő" - fordul a helyzet. Pedro Pascal könnyedén hozza a viharvert, fáradt őszülő harcost, akinek elege van az egész katonásdiból. Remek választás volt. Paul Mescal elviseléséhez viszont - nomen est omen - sok mezcal kell. Nem áll jól neki a gladiátorszerep, noha az álla kétségkívül megvan a verekedéshez. A Rómában játszódó történetszál alig pár napot vesz igénybe, mégis olyan érzelmi ingadozások vannak a Hannoból Lucius-szá váló Mescal esetében, ami képtelenség. Ez mondjuk nyilván nem az ő hibája, megírták neki. 

Üdítő, hogy nem kapunk egy készen kapott gonosztevőt, hanem ennél rafináltabb megközelítést alkalmaz a film. A két eltorzult gondolkodású uralkodó dinamikája érdekes volt, de ezek inkább szánalomra méltó alakok, míg az igazi gonosztevő a háttérben manipuláló Macrinus. Denzel Washington számomra egyértelműen pozitív meglepetés volt. Ridley Scott dolgozott már együtt Washingtonnal az - egyébként remek - Amerikai gengszterben, ahol ráadásul pont Russell Crowe volt az ellenfele. Most ismét az okos gengszter figuráját hozza, aki beszáll a politikába és korai szociáldarwinistaként hatalmat akar, mint az egyetlen valódi isteni kinyilatkoztatást. A film a hatalom által megrontott dekadens elit és a "nép" javáért ügyködő egyének harcát mutatja be, némi forradalmi áhítattal. Ez eléggé elcsépelt az utóbbi évtizedekben, de hát a korszellem az korszellem. A római császárok meg időnként tényleg romlottak és dekadensek voltak. Az olyan ostobaságokat viszont nehezen tudom megbocsátani, mint amikor az addig intelligensnek bemutatott, manipulátor Macrinus a végén leáll párbajozni a nála 40 évvel fiatalabb gladiátorral, aki addigra már a fél hadseregét kardélre hányta... Az addig felépített karaktert egy pillanat alatt sikerült elhitelteleníteni.  

Akadnak persze pozitívumok. Még sohasem láttam ilyen jól kinéző római hadiflottát - bár ennek működéséről sincs semmi fogalma Scottnak -, és a fiktív Róma is jól néz ki. Összességében az egész film fényképészetileg nagyon szép. Teljesen logikus volt, hogy a Colosseumban látnunk kell végre egy "tengeri" csatát, ami igazi adrenalin-cunami volt, és még az indokolatlanul jelenlevő cápák sem zavartak (nagyon). A film talán hosszabb, mint kellene, vannak benne felesleges jelenetek és logikai bukfencek. Mindemellett élveztem. Túl sokat nem akart közölni, ellenben meglehetősen erőszakos és férfias darab. Valahol szomorú, hogy már ennyivel is beérem, de rendes akciófilmek hiányában ez marad azoknak, akik szeretik a rusztikusabb filmeket. Nagy meglepetések persze nem fogják érni az embert. A kiszámíthatóságra jellemző, hogy egyik ominózus jelenetnél haveromnak odasúgtam a moziban, hogy mi fog következni (a majom konzullá kinevezése), és persze bejött. A legkínosabb részek kétségtelenül Lucius és Lucilla párbeszédei, na meg az első, majomhorda ellen vívott küzdelem, amelyben halvány lila gőzöm sincs miért kellett efféle CGI borzalmakat felvonultatni. Simán megoldhatták volna normál csimpánzokkal, gorillákkal, vagy bárminemű vadállattal... Hanno azonosítását Lucius-szal is sokkal egyszerűbben közölhették volna, mint a homokmarkolászós DNS-teszttel meg hasonló szájbarágós utalgatásokkal... 

Igyekeztem nem olvasni kritikákat, mielőtt beültem a moziba, de még így is eljutott hozzám előre, hogy rossz filmről van szó. Ezzel nem értek egyet. Teljesen jól szórakoztam néhány ciki jelenetet leszámítva. Bár tény, hogy kiszámítható volt, és sok esetben lekopírozta és megduplázta az eredeti film történéseit. Új ötleteket nem kaptunk, de ilyesmire nem is számítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. A Napóleonnál jobban sikerült film ez, bár a Russel Crow-féle klasszikust esélye sem volt megközelíteni. Sajnos Hollywood az elmúlt 20 évben egyértelműen hanyatlik, mert a minőségi forgatókönyvírást, a logikus történetvezetést, valamint a jó ötleteket CGI-vel igyekeznek pótolni. Ez nem fog menni. Nem csoda, hogy végül minden sikeres filmből sorozat lesz - ötlethiány! -, amit persze addig nyújtanak, mígnem egykori önmaga szánalmas paródiájává nem süllyed. Itt még nem tartunk a Gladiátor esetében, de harmadik részre azt gondolom, semmi szükség.

Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 

két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 

Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)

Fordította: Halmai Péter

191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.

A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.

6/10 pont

Lindsay Powell: Germanicus

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024

Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013

Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.

A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.

A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 

8/10 pont

Könyvajánló - Barry Strauss: Spartacus háborúja

Barry Strauss: Spartacus háborúja 

Budapest: Peko Publishing, 2022

Sorozat: Hadiakadémia
Eredeti cím: The Spartacus War, 2009

Fordító: Simonkay Zsuzsanna

Spartacus gyerekkorom egyik nagy történelmi hőse volt, nem csoda, hogy írtam már róla a blogon korábban. Érdekes módon - bár könyvtáros lévén talán mégsem olyan érdekes módon - nem Kubrick klasszikusnak számító 1960-ban készült filmjében találkoztam vele először, hanem Vaszilij Grigorjevics Jan regényében. Mai fejjel persze meglehetősen gyermeteg és vékonyka olvasmány, de akkoriban nagy hatással volt rám, és öcsémmel még műanyag katonákkal is eljátszottuk a szabadságra sóvárgó trák gladiátor csatáit. A történelem nem fantasy, itt nincs jó és rosszak harca - ilyet csak nagyon elfogult elmék láthatnak bele bármelyik háborúba -, de ha mégis van, ami némileg közel állhat ehhez, akkor az leginkább egy rabszolgafelkelés az ókori Róma ellen. 

Kedvenc - immár a Peko Publishing által átvett - sorozatom, a Hadiakadémia idén is több kiváló kötettel megörvendeztette a hadtörténelem iránt érdeklődő olvasókat, s ennek keretében jött ki ősz elején Barry Strauss kötete Spartacus háborújáról. Naná, hogy nagy várakozással néztem elébe. 

A kötet természetesen Spartacus származásának és a rá vonatkozó történelmi források bemutatásával kezdődik, majd meglepően röviden villantja csak fel a gladiátorok életét. Persze sok könyv bemutatta már ezt tesztoszteron-túltengésben szenvedő miliőt, de az alig 10 oldalt, ami erre lett szánva, még így is keveselltem. Ehhez képest Barry Strauss rengeteget pazarol például a spekulatív elméletekre. A szerző túl sokat lát bele Spartacus és Dionüszosz kultuszának kapcsolatába, ami ugyan ötletnek jó - talán még igaz is -, de forrás hiányában nehezen bizonyítható, és a kötetben mindenképpen túl sok mondat van elvesztegetve rá. Plutarkhosz ennyit közöl:

"Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra [Spartacust], álmában kígyó tekerőzött arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy jósasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra. Ez az asszony akkor is vele volt, és most is követte a szökésben." 

Mindössze ennyi képezi ugyanis a Strauss által sokszor kiemelt kapcsolatot Spartacus és Dionüszosz isten kultusza között. Ez az összes információnk egyébként Spartacus feleségéről is. Egy kicsit talán erős erre visszavezetni Spartacus parancsnoki karizmáját, és ezt a trák asszony által vezetett propagandahadjárat érdemeként értelmezni. Erre Strauss még rá is tesz (19.o.): 

"A Spartacus-történet egyben szerelmi történet és magasabb célokért folytatott küzdelem is. Spartacus mellett ott állt a felesége vagy szeretője, akinek neve nem maradt fenn. E névtelen Dionüszosz-papnő által hirdetett mondanivaló lelkesítő és felemelő volt."

Egyiknek sincs semmi alapja. Még a neve sem maradt fenn a jósnőnek - ellentétben Spartacus vezértársával, Crixus-szal -, szerepe a felkelésben így egészen marginális lehetett. Az ókori szerzők kifejezetten szerették, ha történelmi elbeszéléseikbe nőket is belecsempészhetnek hősként - sorolhatnák Boudicát, Tomüriszt, Gorgót -, de itt ilyen nincs. Semmiféle Love Story nem bontakozik ki a leírásokból. Igazából azt sem tudjuk, hogy papnő volt-e, pláne nem azt, hogy mit hirdetett azon az egy álomfejtésen és jóslaton kívül, amit Plutarkhosz említett. A görög eredetiben nem is papnőnek, hanem jövőbelátónak/jósnőnek (mantiké) írják, aki pusztán járatos a dionüszoszi misztériumokban (az eredetiben: orgiaszmoisz, vagyis orgiákban!). Ezekre kissé bajos szerelmi történetet, vallási ideológiát építeni, vagy erre vezetni vissza Spartacus dél-itáliai támogatottságát! A felkelők minden bizonnyal egyszerűen szabadságot  és jobb életet akartak, és ezt más és más módon akarták megvalósítani. Egyesek alighanem egyenesen fosztogatni akartak és utána eltűnni a szerzett vagyonnal, mások meg inkább hazatérni szerettek volna szülőföldjükre. Nem túl szerencsés modern klíséket belelátni ebbe a felkelésbe, sem divatból fontos szerepet írni egy nőnek, akiről alig tudunk valamit, pusztán mert a történet egyetlen nőalakja és a korszellem erre kötelez. 

El kell mondani a szerző védelmében, hogy sokszor nehéz a történész helyzete, különösen olyan forráshiányos történések rekonstrukciójánál, mint amilyen Spartacus háborúja. Strauss nem is állít bizonyíthatatlan dolgokat, csak óvatosan sejtet és feltételez. Kevés a konkrétum a történetírói leírásokban, tele vannak hihetőség határát súroló legendás elemmel, és sok esetben egymásnak ellentmondó történetírói hagyományok alapján kell dolgoznia a mai kutatónak. Az amúgy sem túl vaskos kötet azonban még így is túlságosan spekulatív. A fejezetcímek inkább harsányak, mintsem indokoltak: "A thrák asszony" (nem is tudunk róla semmit), "A bosszú" (a szerző maga ismeri be, hogy valójában nem tudjuk Spartacus szökésének okait), stb. Nagyon sok a témaismétlés is, Strauss újra és újra elmond már közölt tényeket, amitől van egyfajta didaktikus mellékíze az írásnak. Csupa-csupa "valószínűleg", "lehet", "esetleg". Azt persze be kell vallanom, hogy sokkal többet ezzel a forrásadottsággal nehéz kihozni a tényleges harci eseményekről, ellenben a kor római hadművészetét lehetett volna hosszabban fejtegetni, mert nem kapunk sokat belőle. Kissé mintha az író azt mutatná be, miként kellett volna Spartacusnak vezetnie a felkeléset (ideológiai töltet, célok, menedzselés stb.), és nem azt, mit tudunk ténylegesen róla.

A felhasznált irodalom elég érdekesen lett hivatkozva, én nem szeretem ezt a technikát szakkönyveknél. Ahhoz viszont a könyv nem eléggé szórakoztató, hogy elnézzem ezt a megoldást. Míg a forráshivatkozásokat rendszerint megkapjuk a lábjegyzetben, addig pontos szakirodalmi hivatkozás alig van. Ez még úgy is furcsa számomra, ha a kötet végén különféle csoportokba szedve elég bőséges irodalomjegyzéket kapunk. Mondjuk ott azért felhúztam a szemöldököm, amikor Strauss Mao Ce-Tungot citált, miként kell harcolni a lázadók ellen... Ez a forradalmi nosztalgia többször is áthatja a művet, holott Spartcus nem forradalmár volt, hanem szabadságharcos. A kettő messze nem nem ugyanaz.

A könyv kötött kiadásban jelent meg, és nem éppen olcsó, de mostanság kevés dolog az. Kicsit fájlalom, hogy már megint egy új méretet szabtak a sorozatnak, ez már vagy az ötödik különböző paraméter. Persze, ez terjedelmileg kisebb könyv, de elképesztő, hogy a sorozat köteteit nem tudom egymás mellé a polcon, mert a 19 cm-től a 31-ig mindenféle gerincmagasság volt már. A magyar szöveg kellően gondozott, nem emlékszem elírásra, vagy nem világos szövegre a fordításban. Más kérdés a borító. A védőborító - ez persze mindig szubjektív dolog - nekem nem tetszik, és nem csak a színei miatt, bár a piros-rózsaszín (vagy tudja fene minek mondjam, a nőknek biztos van rá külön szava...) eléggé nyugtalanító együtt, és semmiképpen sem kellemes a szemnek. A rajta vágtató alakkal kapcsolatban meg kérdéseim lennének, mert nem igazán értem: 

- Miért lovagol egy murmillo gladiátor?

- Ha Spartacus akar lenni - aki kétségtelen lovagolt -, akkor miért hordja a gyalogos harchoz alkalmas, látást erősen korlátozó sisakot és forgatja a kifejezetten gyalogos harchoz alkalmas gladiust? 

- Miért hord láncinget, ha már az eredeti gladiátori felszerelését hagyták a fején és a kezében?

Mindegy. Szóval nem értem a borító koncepcióját, de tudom, hogy nem saját ötlet volt, és külföldi borító lett adaptálva. Ez az ábrázolás egy történelmi ponyvához inkább passzolt volna, mint hadtörténelmi műhöz. 

 

Összefoglalva, kissé csalódott vagyok, bár nehéz megmondani, pontosan miért. Egyszerűen többet vártam, azt hiszem. Talán hasznosabb lett volna egy jobb könyvbe fektetni az energiákat a kiadó részéről. Bár érteni vélem a szándékot. Ókori témát nálunk nehéz eladni, és kétségtelen Spartacus nevével még talán van erre a legnagyobb esély. Ám lehet érdemesebb lenne igazán kiemelkedő hadtörténelmi könyveket kiszemelni erre a célra, és eddig ez ment is. Robert Kershaw: Harckocsizók-ja például egészen fájdalmasan kemény könyv. Barry Strauss könyve Spartacusról ellenben a Hadiakadémia sorozat talán leggyengébb kötete nálam. Szerencsére azóta már bőven kárpótolva lettem, de erre majd később térünk vissza egy másik könyvbemutatással.

Pontozás:

Hat gladius hispaniensis a tízből.
6/10 pont

moly.hu: 3.6 pont (5 értékelés után)

goodreads.com: 3.90 pont (1733 voks után)

Könyvajánló - Adrian Goldsworthy: Caesar - Egy kolosszus élete

Adrian Goldsworthy:
Caesar – Egy kolosszus élete

Budapest: I. P. C. Könyvek, 2020

676 oldal

Eredeti cím: Caesar: Life of a Colossus, 2006

Fordította: Popovics Ferenc

Nincs könnyű helyzetben a könyvpiac COVID után 2-ben, immár egy éve folyamatosan tolódnak el kiadási időpontok, s még mindig várok olyan hadtörténeti művek megjelenésére, amelyeket fél évvel ezelőttre ígértek. De ez legyen most a könyvmolyok legnagyobb baja, ráadásul így minden új megjelenés dupla öröm.

A történelmi regények reneszánszát éljük egy ideje, rengeteg jobb-rosszabb kötet jelent meg az elmúlt évek során. Közülük meglehetősen sok a római korban játszódik, s talán ennek apropóján adta ki az I.P.C. Könyvek 2020 végén Adrian Goldsworthy eredetileg a Yale egyetem által 2006-ban megjelentetett Caesar életrajzát. A kiadó „személye” azért is furcsa, mert az I.P.C. Könyvek nem történelemben utazik. Ez óvatosságra intett. Ettől függetlenül az nem volt kérdés, ezt a könyvet megveszem. Hogy miért? A szerző és a téma miatt. Adrian Goldsworthy kiváló történész, akinek fő csapásiránya az ókori Róma. Habár az utóbbi években egyre kevesebbet foglalkoztam eredeti „szakirányommal”, az ókorral, de ez örök szerelem, amit még sok pocsék könyv sem irthat ki a szívemből. Goldsworthy meg tuti nem. A magyar nyelven eddig megjelent legjobb római hadseregről írt monográfia szintén az ő műve ugyanis (A római hadsereg története. Pécs: Alexandra, 2004). A brit történész emellett történelmi regényeket is ír (valamiből meg is kell élni, ugyebár...), s stílusa eléggé olvasmányos, képes populárisan előadni a históriát. Az óvatosságomat a kötettel kapcsolatban tehát egyértelműen a kiadó neve szolgáltatta, nem tudtam, mire számítsak tőlük, pláne miután a címlap verzóján nem szerepelt lektor, aki segítette volna a fordító munkáját...

Biográfiánk egy újabb féltégla, sőt inkább betontömb. Ennek ellenére, ha valaki nem adult oldalundorral kezd neki a könyvnek, komoly élményben lesz része. Goldsworthy szórakoztat, miközben egy komoly életrajzot ad a kezünkbe, s nemhogy azt nem éreztem, hogy hosszú lenne, hanem legszívesebben követeltem volna a még bővebb kifejtését az eseményeknek. A kötet ugyan nem hadtörténelem a szó szoros értelmében, de azzal is elég részletesen foglalkozik – Caesar esetében fura is lenne másként -, s igyekszik főhősének politikai motivációit széles spektrumban bemutatni. Az író nem hazudja nekünk, hogy mindent tud, hiszen a források korlátozottak, különösen Caesar első évtizedeire nézve. Goldsworthy nagyon helyesen, nem utólagosan bölcsességgel tekint vissza az első császárra, hanem megpróbálja úgy szemlélni az eseményeket, mintha még nem tudná, mi lesz később az arrogáns, ám római szinten nem igazán kegyetlen ifjú Julius sorsa. Nem tekinti élete első pillanatától Róma későbbi fejének, hanem csak egynek a feltörekvő szenátorok százából, s a felemelkedés útját így hitelesebben mutatja be nekünk.

Caesar életrajza egyben korrajz is, Goldworthy nagyszerűen eleveníti fel a időszakot, amelyben főhőse élt, megvilágítja a római köztársaság működését, annak problémáit, de a mindennapi élet szertartásait is a születéstől a halálig. Nem kíván belelátni az ókorba XXI. század eleji elvárásokat, nem ítél el és nem akar szenzációt vagy bulvárt csinálni Caesar életének olykor extrém eseményeiből. Erre nincs is szükség, hiszen Caesar élete önmagában kiemelkedő, olyan személy volt, akiből évezredenként egy tucat ha akad. Goldsworthy érezhetően szimpatizál hősével, nagyra tartja megbocsátási képességét, amellyel a korszakban párját ritkította, s nem valami korát megelőző modern diktátort akar felmutatni nekünk. A mű olvasmányos és informatív volta mellett is szórakoztató és elgondolkodtató.

Térjünk át a kiadásra, mert eleve ettől tartottam jobban, nem a tartalomtól! Hát bizony akadnak benne bibik. Néha a fordító egyértelműen félreértett egy-egy mondatot. A 80. oldalon a következő mondat szerepel: „Az ókori arcképek gyakran igen hivatalosak, és inkább élettelennek tűnnek a mai szemnek, és nagyon könnyen megfeledkezünk róla, hogy sok közülük eredetileg festmény volt, mert a klasszikus világról alkotott víziónk csupa kő és márvány.” Itt Goldworthy természetesen nem azt írta az angol eredetiben, hogy a portrék, mellszobrok festményekről készültek, hanem azt, hogy eredetileg festettek voltak (csak lekopott azóta): „...too easy to forget that many were originally painted ...”. Természetesen igaza van, ma már elfelejtjük, hogy például az athéni Parthenon vagy az Akropolisz több épülete eredetileg tiritarkára volt festve, ahogy a híres személyek büsztjeit is kipingálták. A 100. oldalon szintén egy teljesen logikailag értelmetlen gondolatsor van, a fordító azt írja, hogy Caesar győzelme vette el néhány római szövetséges kedvét az elpártolástól, mert bebizonyította, hogy képtelen (sic!) megvédeni őket. Egyértelmű hiba. Nyilvánvaló, Caesar éppen azt bizonyította, hogy képes és ezért nem pártoltak el! Három oldallal később, a 103. közepén egy szövegkörnyezetében teljesen értelmetlen mondatot olvashatunk, amit most nem citálok, mert hosszú és égnek meredne a hajam, ha le kellene írnom azt a marhaságot, ami ott áll. Majd a 230. oldalon ez áll: „Caesar ezeket a rómaiakat is művelte (sic!), és nem csupán az elitet szólította meg.” Földművelésről már hallottam, de római polgárok műveléséről nem. Legyünk jóindulatúak, bizonyára ez csupán elírás a műveltette helyett. Később is előfordul, hogy a legio (ami jobb lett volna nem légiónak írva) nehézgyalogságát a szerző nemes egyszerűséggel nehézlovasságnak fordította... KI tudja, mennyi ilyen mellett siklottam el. A fordítás stílusa egyébként nem rossz.

Nem állítom, hogy a kötet minőségét nagyon lerontja a számos fordítói/elírási/értelmezési hiba, de zavaró lehet szakembernek, és itt-ott értelmezhetetlen és megtévesztő a nem kellően gyanakvó olvasónak. Azt kell mondjam, nagyon hiányzott egy lektor tekintete a szöveg véglegesítése előtt. Ha ókori szakkönyvnek is beillő kötetet ad ki valaki, az nézesse át egy római történelemhez jól értő szakival. Erre valók ugyanis, és nem éri meg a spórolást, ha már energiát fektetünk egy Goldsworthy-kötet kiadásába, a fordító pedig óhatatlanul félreérthet dolgokat.

Fizikailag a kiadás azért rendben van, kötött és a borító is jónak mondható, bár a papír csak közepes minőségű. Lionel-Noel Royer festménye tökéletes választás volt a borítóra, ha kissé elcsépelt is. Azt nagyon díjazom, hogy nem csak a védőborítón van rajt a festmény, hanem alatta is, a kötéstáblán. A kötethez kronológiai táblázat, szójegyzék, valamint név- és tárgymutató tartozik, a szövegben elhelyezett térképek mellett.

Értékelés:

Nyolc Lorica segmentata a tíz Lorica segmentataból a fenti hibák miatt. Goldsworthynek 9 pont, a kiadónak 5, de emiatt nem akartam nagyon lehúzni.

8/10 pont

Goodreads.com: 4.1 pont

Egy kiváló történelmi regény: John Williams - Augustus

John Williams:

Augustus

Budapest: Park, 2016

(Eredeti megjelenés: Augustus, 1972)

396 oldal

Mivel a történelmi regényekkel (és filmekkel) komoly gondom szokott lenni (= túl kritikus vagyok velük szemben, és ezért inkább idegesítenek, mintsem szórakoztatnak), ezért ritkán veszek mostanában kezembe ilyet. John Williams Augustusáról azonban túl sok jót hallottam, így nekiestem, mint aktivista feminista a Trump-hívőknek.

Ha valaki kézbe veszi ezt az életrajzi regényt, majd beleforgat, elsőre talán elbizonytalanodik. Ezt dokumentumregény jellege adja. Pontosabban szólva ez egy áldokumentum-regény, és egyértelmű, hogy manapság nem éppen divatos alkotói forma. Már 1972-es első amerikai megjelenésekor sem volt az, menő legutoljára úgy a XVIII. században lehetett. John Williams valságban nem létező ókori visszaemlékezések, memoárok, naplók és levelek segítségével vezet minket végig a történelem egyik legjelentősebb alakjának életén. Így Ciceró, Agrippa, Horatius, vagy éppen Augustus lánya, Julia szemén keresztül láthatjuk, amint egy jelentéktelen külsejű, három barátján és nevén kívül semmivel sem rendelkező emberből a világ ura lesz.

A regény két részre és egy epilógusra tagozódik, az első a hatalom megragadásának fenséges augustusi históriája, a második elsősorban Julia története. Utóbbit némelyek valamiféle női tragikumtörténetnek igyekeznek beállítani, de szerintem erről szó sincs. Augustus élete egy jottányival sem tűnik vonzóbbnak, mint lányáé. Tetszett, hogy bármennyit is írnak Augustusról a könyvben kortársai, ezt a magába zárkózó rómait képtelenek vagyunk igazán megismerni. Nincs igazi karakterisztikája, senki sem képes megfogni, kimondani lényének lényegét. Minthogy rengeteg történelmi forrást olvastam annak idején róla, nyugodtan kimondhatom, a történészek is erre a következtetésre jutottak. Szinte megfoghatatlan, olyan mint a mi drága Anonymusunk szobra Ligeti Miklóstól a Városligetben, nincs arca, vagy inkább túl sok van. 

Williams regényének fő motívuma egyértelműen a magány. Keserédes egy élet az, amit a regényben a császár és lánya megél. Az egyéni érdeknek vesznie kell, hogy a birodalom élhessen. Írónk kétséget sem hagy afelől, hogy Octavianus Róma szolgálatára tette fel életét, ami ma talán nem tűnik hihetőnek, de nekem nincs kétségem, hogy a történelem tele van olyanokkal, akik ezt komolyan gondolták. Augustust a hatalom birtoklása teljesen kizsigereli emberileg, egészsége és egész családja rámegy arra, hogy Rómát megóvja az újabb belháborúktól, miközben minden barátja, bizalmasa elfogy az oldala mellől. A kötelességtudat szép lassan kiszívja a színeket az életéből. E könyv alapján ha választanom kellene egy ilyen típusú és egy a köztudatban élő megvesztegethető, saját hasznára államon élősködő oligarcha-politikus között, nehéz helyzetbe lennék. Természetesen Augustust választanám, de azért ez a rideg számító ember legalább olyan félelmetes, és sokkal kevésbé érthető, mint bárki a napi közéletben. A saját maga javáért korrumpálódott politikust mindenki megérti (ha meg is veti), de egy maga körül mindenkit feláldozó uralkodó hátborzongató, mert céljai túl elvontak. 

Ennél a kőszívű embernél félelmetesebb már csak a regényt lezáró epilógus utolsó sora, amely igazán epikus csattanó.

Bár történelmi regénynek is nevezhetjük Williams művét, már az előszóban figyelmeztet, hogy itt-ott nem tartja az időrendet (Salvidienus Rufus halálát évekkel előrehozza például, ez feltűnt) és a korszakból fennmaradt valódi történelmi forrásokat nem csempészi be az általa kitalált dokumentumok közé. Nem csodálom, hogy ezt választotta, igazi irodalmi alkotás született. Élmény olvasni a sorokat, különösen ha az ember rászokott a művészies-archaikus fogalmazásmód ízére. Az irodalom amúgy is jelen van a műben, oldalanként botlunk bele Vergilius, Ovidius, Horatius nevébe.

Állítólag a Stoner című regénye is remekmű Williamstől, azt hiszem valamikor arra is sort kerítek, mert ez kiváló volt.

A könyv kiadása egyszerű, szép (bár fehérrel nem írtam volna a fehér szoborfejre és az "A Stoner szerzőjétől" apró mini CD-korongot kihagytam volna). A fordítás szerintem kellően lírai és jól adj vissza a klasszikus ókori auktorok magyarul olvasható változatainak stílusát. Helyesírási hibák nem ugrottak elém apró báránykaként. Nem tudok rosszat mondani semmiről, ez egy kiváló könyv.

Értékelés:

9/10

www.moly.hu: 99 % (34 szavazat után!)

www.goodreads.com: 4.17 pont

Crixus, a gall

Crixus, a gall

A Spartacus című sorozatban Crixus az egyik legfontosabb szereplő a gladiátorok oldaláról, úgyhogy most azt szedtem össze, hogy az ókori források alapján mit tudunk Spartacus helyetteséről ténylegesen. Annyi biztos, hogy gall volt, így feltételezhetjük, hogy gladiátorként a gallusnak (a kutatók szerint később ebből alakult ki a murmillo és a secutor) nevezett típushoz tartozott, bár ez közel sem biztos, hiszen a gladiátorokat harci képességeik alapján sorolták be elsősorban az oktatók. De olvassuk magukat a forrásokat, hiszen ami ezen túl van, az már csak legjobb esetben is pusztán feltételezés!

A Manu Benett megformálta Crixus a Spartacus: Vér és homok című sorozatban természetesen eredeti ábrázolás, sőt leírás sem maradt fenn az igazi gallról

                                           Plutarkhosz: Crassus[1]          

„8. A gladiátorok felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátoriskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első Spartacus volt…”

                                                                                      

Kommentár: Mint más forrásból tudjuk, a másik kettő gall volt, Crixus és Oinomaius.

„9. A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől féltek, s ezért - akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban - mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta.”

Ez itt már Crixus halála, bár maga itt is megnevezetlen marad. Mint Appianustól megtudjuk, Crixus vált ki Spartacus táborából egy csapat gall és germán harcossal, akiket aztán Lucius Gellius Publicola, a Kr.e. 72-es év konzulja legyőzött.

Livius: Periochae[2]

„95. Hetvennégy gladiátor megszökött Lentulus capuai ludusából,[3] maguk köré gyűjtve nagyszámú rabszolgát és háziszolgát, háborút kezdtek Crixus és Spartacus vezetésével, és legyőzték Publius Varenust és helyettesét Claudius Pulchert.”

„96. Quintus Arrius praetor szétzúzza Crixust, a szökött rabszolgák vezérét és 20 ezer emberét. Gnaeus Lentulus konzul szerencsétlen harca Spartacus ellen. Lucius Gellius konzult és Quintus Arrius praetort szintén legyőzi [Spartacus].”

Sajnos Titus Livius nagy történeti művének azon könyvei, amelyben Spartacus felkeléséről ír, nem maradtak fenn, ezért csupán egy Egyiptom homokjában, Oxyhynchus városánál fennmaradt kivonatból tudunk a tartalmáról. Itt arról értesülünk, hogy Crixus seregét nem maga Gellius Publicola, hanem alvezére a praetor Quintus Arrius győzte le. Feltűnő, hogy Crixus a rabszolgafelkelők vezéreinek felsorolásánál itt még elől van. Nem tudni mi volt a helyzet a gladiátorok közt a szökés után, de elképzelhető, hogy Spartacus fővezéri helyzete nem volt egyértelmű a kezdet kezdetén, csak első nagy sikerei után.  

                                                                       

Orosius: Historiae adversum paganos[4]

„A város 679. évében,[5] mikor Lucius és Cassius voltak a konzulok, 74 gladiátor megszökött Gnaeus Lentulus capuai kiképzőiskolájából. Crixus és Oenomaus, akik gallok voltak, valamint a thrák Spartacus vezetése alatt a szökevények elfoglalták a Vezúv hegyét. Onnan később leereszkedtek, és elfoglalták Clodius prateor táborát, aki korábban körülfogta és ostrom alá vette őket. Miután Clodiust menekülésre kényszerítették, a szökevények a fosztogatásra fordították minden figyelmüket. Útjukon Cosentia és Metapontum felé rövid idő alatt hatalmas erőt gyűjtöttek össze. Feljegyzések szerint [fuisse refertur] Crixusnak egy 10 ezer fős serege volt, és Spartacusnak háromszor annyi. Oenomaust már megölték egy korábbi csatában… A szökevényekkel szemben a konzulokat, Gelliust és Lentulust rendelték ki. Gellius csatában legyőzte Crixust, bár ez utóbbi nagy bátorsággal harcolt; Lentulust azonban megverte és megfutamította Spartacus.”[6]

Orosius, a késő-ókori keresztény történetíró ugyan évszázadokkal az események után élt, mégis nagyon sok érdekességet egyedül ő említ Spartacus rabszolgaháborújáról. Nem tudni, hogy milyen adatok alapján dolgozott. Mindenesetre tudjuk, hogy amikor módjában állt, nagyon jó forrásokat épített művébe.

                                    

Florus: Róma háborúi[7]

III.20. „Lentulus bajvívó iskolájából kitörve, Spartacus, Crixus és Oenomaus harminc vagy még több hasonló sorsú férfival együtt elmenekült Capuából. Zászló alá szólították a rabszolgákat, s amikor több mint tízezer ember összegyűlt, felhagytak vele, hogy örökösen kereket oldjanak az üldözők elől: bosszúra szomjaztak.

… [Spartacus] Csatában elesett parancsnokainak [azaz Crixusnak] temetését hadvezéreknek kijáró végtisztességgel tette ünnepélyesebbé, s megparancsolta a foglyoknak, hogy a halotti máglya körül fegyverrel mérkőzzenek meg egymással. Azzal akarta lemosni a múlt szégyenét, hogy az egykori bajvívó emlékére maga is gladiátorjátékokat rendezett. Ettől kezdve már a consuli seregeket is megtámadta, Lentulus csapatait az utolsó szálig levágta az Appeninekben, Mutinánál[8] pedig Caius Cassius táborát semmisítette meg.”

A Kr.u. II. században alkotó Florus művéből értesülünk a legrészletesebben a Crixus hamvai előtti tisztelgésül tartott ellen-gladiátorjátékról (illetve van egy Orosius rész, ami talán szintén erre vonatkozik, de ez nem egyértelmű). Érdekes, hogy Hérodotosz a Kr.e. V. században hasonlóan írja le az előkelő thrákok temetési szertartását: A holttestet három napon át kiterítik, áldozati állatokat vágnak le, megsiratják az elhunytat, majd halotti tort ülnek, és a halottat elégetik. (Hérodotosz, V.8.)

Sallustius: Historiae[9]

„3.64 Néhány nappal [később] a mieink [azaz a rómaiak] egyre magabiztosabbak lettek és hencegve kezdtek beszélni. Ez arra késztette Variniust, hogy meggondolatlanul egy ismert veszély ellen vezesse katonáit, akik még újoncok voltak, kipróbálatlanok és megfélemlítette őket a társaik korábbi katasztrófái. Kivezette őket teljes sebességgel a rabszolgák tábora felé, de most már hallgatagok voltak, és nem akarták a csatamezőt, ahogy korábban dicsekedve követelték. De azok [a rabszolgák, Spartacusék] is meghasonlottak egymással, mert nem tudtak egyetértésre jutni, hogy mit tegyenek. Crixus és gall társai, valamint a germánok össze akartak csapni a rómaiakkal és csatát vállalni velük, míg Spartacus [itt megszakad a töredék, de az jönne nyilvánvalóan, hogy nem akart ütközetbe bocsátkozni.]”

Nagy fájdalom a történészek számára, hogy Sallustius Crispus: Historiae című történeti műve csak igen töredékesen maradt ránk, és most különösen az számunkra, hogy a rabszolgafelkelésről szóló rész szintén. Ez a töredék éppen a Varinius elleni csatát megelőző eseményeket meséli el, és már jelzi azt a törést a felkelők táborában, ami majd ahhoz vezet, hogy Crixus különválik Spartacustól.

                                               

Appianos: Róma története[10]

„XIII. 539. Ebben az időben Itáliában a Capuában előadások céljaira képzett gladiátorok egyike, Spartacus, egy thrák származású férfi, aki egykor római katona volt, de szökése és fogságba esése után eladás révén gladiátorok közé került, mintegy hetven társát rávette, hogy inkább a szabadságért vállaljanak veszélyt, mintsem azért, hogy az előadásokon látványként szolgáljanak. Segítségükkel leütötte az őröket és elmenekült. 540. Útközben egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a Vesuvius hegyre menekültek. Itt Spartacus számos szökött rabszolgát és egyes, szabad földműveseket is magához fogadott, s a szomszédos földeken portyázott, Oinomaos és Krixos nevű gladiátortársait pedig alvezéreivé tette. … 542. … Ekkor ellene küldték a két consult, két légióval.[11]543. Ezek egyike a harmincezer katona élén álló Krixost a Garganus hegy tövében úgy megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ottveszett. 544. Spartacust, aki az Appenineken keresztül az Alpok felé sietett, s az Alpokon át kelta területre akart áttörni, a másik consul feltartóztatta, és – miközben consultársa hátulról szorongatta a rabszolgasereget – meg akarta akadályozni a menekülésben. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és mindkettejüket legyőzte. 545. Így azok teljesen megzavarodva hátrálni voltak kénytelenek. Spartacus ekkor háromszáz római hadifoglyot Krixos halotti árnyainak tiszteletére áldozatul leöletett.”

A Spartacus-féle háború egyik legfontosabb forrás Appianos, aki nagyon szép és világos leírást hagyott ránk a Crixus halálát okozó harcokról. Ezzel a Crixusról hirtelen összeszedett forrásaim végére is értünk. Bizonyára akad még pár ókori utalás, de semmi olyasmi, ami igazán bővítené az ismereteinket.

Jegyzetek:

---

[1]Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I-II. Bp.: Magyar Helikon, 1978. Az idézett részek: p. 876-878

[2] A fordítás innen: http://www.livius.org/li-ln/livy/periochae/periochae00.html Letöltve: 2015. január 31.

[3] Ludus – gladiátoriskola.

[4] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.

[5] Kr.e. 72-ről van szó.

[6] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.

[7] Florus: Róma háborúi. Bp.: Európa, 1979. p.119-120 Fordította: Havas László.

[8] A mai Modena.

[9] Online: http://www.attalus.org/translate/sallust.html Letöltve: 2015. február 1.

[10] Appianos: Róma története. Bp.: Osiris, 2008. p. 520-521

[11] A római konzulok hagyományosan két légió felett parancsnokoltak, ez mintegy 12 ezer római legionáriust jelentett ekkoriban, melyet a segédcsapatok akár a duplájára is duzzasztottak.

Hun lovasok Egyiptomban

Még mielőtt valaki eldobná kezéből a fánkot, és nyugtató gyanánt egy szeszesüvegért hajolna, közlöm, hogy nem áll szándékomban arról értekezni, hogy Sumer után az ősmagyarok megalapították Egyiptomot is. Hiszen minden épeszű, történelemben kissé járatos egyén tudja, hogy egy Tamás nevű srác alapított országot a Nílus-völgybe, kinek családneve Egyip volt, így alapítója: Egyip Tomi. Hahaha.

De viccet félredobva, hunok valóban jártak Egyiptomban, igaz nem hódító seregként, hanem éppen Róma védelmezőjeként. Ez minden kétségen felüli, egymástól független források által megerősített tény 1976 óta. Ebben az évben ugyanis Egyiptom Qasr Ibrim nevű romvárosának ásatása során három kopt nyelven írt Kr.u. 450 körül-re datált[1] papiruszlevelet találtak a régészek. Qasr Ibrim ma Egyiptomban található, ám klasszikus értelemben a térség már nem az, hiszen az ókorban ezt a vidéket már Dodekaszkhoinosznak (mivel 18 mérföld hosszú volt) vagy Alsó-Núbiának hívták. A térség afféle határvidék volt, amely állandó viták tárgyát képezte a Római Birodalom és Meroé núbiai királysága között. A rómaiak 298 körül feladták a területet,[2] majd Meroé is elpusztult. Mindemellett a határvidék jelleg fennmaradt.

A levelek ma a Kairói Kopt Múzeumban vannak, és egy bizonyos Viventius nevű római írta őket, aki tribunusi rangot viselt. Mint a levélből kitűnik, őt bízták meg azzal, hogy a római határtól délre élő egyik núbiai törzs fejével békét és szövetséget kössön, miután az egyiptomi seregek főparancsnokát más kötelezettségei elszólították.

Egyiptom diocesis az V. század elején (wikipedia)

A levelek nehezen érthetőek, itt-ott töredékesek, de számunkra ez most kevéssé érdekes. A minket érdeklő levél szövege gyenge fordításban a következő:[3]

„Én, Viventius, a hűséges tribunus, akit az összes egyiptomi határon lévő[4] római katona fölé helyeztek, ezt Tantaninak, az Anouba[5] nemzet törzsfőnökének[6] írom.

Üdvözlet az Úrban![7]                

Uram – a Comes domesticorum[8] és az Egyiptom diocesisben[9] állomásozó katonák comese[10] -, engedélyt adott nekem, hogy jelentsem neked:

Azért jött Aszwanba és Philaebe,[11] mert találkozni kívánt veled, de mivel sok hun,[12] unnokar[…][13] és más katona [jött velünk?], a városok nem tudták befogadni őket, és mivel a széna elfogyott [kénytelen volt távozni?], noha még négy napig maradtunk, tudván, hogy a császár[14] küldeni fog nekünk. Ez kényszerítette arra – és más ügyekkel is kellett foglalkoznia -, hogy a sokasággal északra vonuljon [mielőtt találkozott volna veled].

Ő elfogadja a békét és barátságot, melyet megkötöttünk. Ami engem illet, engem hagyott itt, hogy esküt tegyek veled annak érdekében, hogy kölcsönös és értékes béke legyen közöttünk. Uram írt a császárnak, és neked, a nemes-szülöttnek is, valamint […]li levéltárosnak.[15]

Amikor megkapod ezt a levelet, kérünk, jöjj el hozzánk, és mindent szükséges dolgot megcselekszünk, hogy létrejöjjön a béke.

Én magam imádkozom, hogy láthassalak – ha csak egyszer is -, mert az uram, a Comes, megparancsolta, hogy találkozzam veled.

És…Pakhom atya… ezen a helyen…téged nagyon szeretne…szereti az igazságot…[16] Búcsúzom az Úrban:

Szeretett testvérem…”    

A levél hátoldalán:

„Adják át Tantaninak, az anoubák törzsfőnökének, Viventiustól, az Egyiptomban lévő összes katona, hű tribunusától.”

Röviden tehát egy béke- és szövetségkötési tervezet bontakozik ki szemünk előtt a rómaiak és az anoubák törzsének főnöke között az V. század közepéről. Viventius a római csapatok egyiptomi vezére volt, akinek egységei között feltűnnek a hunok és egy bizonyos [h]unokar… nevű csoport. Bár a szó eleji „h”-betűt a görögök nem írták ki, de az világos, hogy az ounnos a hunokat jelenti. Sokkal problematikusabb a töredékesen maradt [h]ounokar… szó.

Elsőként a hunokról pár szó. Voltaképpen egyáltalán nem meglepő, hogy az V. század római seregében hunokra bukkanunk, hiszen hol zsoldosként találkozunk velük, hol kisebb-nagyobb hun csoportok települnek be a birodalomba. Ezen papirusz előkerüléséig azonban Egyiptomból nem ismertünk hun egységet. Nincs tudomásunk róla, hogy mikor kerültek hun csapatok Egyiptomba, de úgy vélem, valamikor közvetlen 411 után (ennek kifejtését lásd majd a hunokar-probléma kapcsán), esetleg 430 táján kerülhetett erre sor. Annyi bizonyos, hogy az IV-V. század fordulóján összeállított Notitia Dignitatum egységlajstromán a diocesisben még nem szerepelnek hun segédcsapatok, ellenben vannak vandál, szarmata, arab lovas alakulatok.[17]

Most teszünk kitérőt a hunokar-kérdésre. A hunokar szócska kiegészítésére két megoldást találtak a történészek. Az elsőt könnyebb lezárni, így azzal kezdem. Az FNH-féle kiadás kommentárjában felmerül az az ötlet, hogy itt a hunnokarp szó volt eredetileg, azaz olyan karp, karpodák csoportok, akik beolvadtak a hunokba. Bár Török László emellett teszi le a voksát[18] (és az valóban érthetetlen lenne - de közel sem példátlan -, hogy a hunok mellett miért sorolnák fel a hunnogarde-t külön, ha azok hunok), több probléma vetődik fel elfogadása esetén:

1.      a hunnokarp összetétellel sehol másutt nem találkozunk, és a Török által hozott Zosimus-féle párhuzam sántít: „nam Scyrus et carpodacas permistos Hunnis propulsavit”[19] Tehát valóban ír Zosimus 381-es évnél karpodákokról, akik hunokkal keveredtek, de nem ír hunnokarpokról.

2.      A karpok Zosimusnál már eleve elszigetelten fordulnak elő, hiszen a dák karp csoportokról, mint önálló entitás, nem hallunk a 300-as évek eleje óta (még Ammianus Marcellinus sem említi őket!), mikor a rómaiak több sikeres hadjárat után megsemmisítik őket, maradékukat pedig beköltöztetik és szétszórják a birodalom területén.[20]

Szóval ez az elmélet szép, de a karpok létéről 310 és 450 között mindössze egy adat van, amit ráadásul egy jóval későbbi történetírótól. A másik alternatíva, amit Török is említ egyébként sokkal logikusabb.

Hun könnyűlovas (Osprey - Warrior 111 - The hun)
Nem közismert, de a hunok jelentős nehézlovassággal is bírtak.

Ebben az esetben az (h)unokar[…] kiegészítése a (h)unikarde vagy ennek hasonló változata lenne. Sokkal csábítóbb ez a lehetőség, mert egy másik forrásból van egy katonai egység, amit ott Unnigardae néven említenek. A forrás Synesius neoplatonista filozófus és püspök, akinek mind levelezésében, mind Catastasisnéven fennmaradt műve megemlékezik az egység harcairól Cyrenaicán. A Catastasis tartalmilag egy nagyon érdekes írás, amelyről ast sejtik, hogy nem kiadásra szánták, hanem anyagként szolgált volna a püspök egy leveléhez, vagy beszédéhez.[21] Forrásértéke ennél fogva magas. Synesius műveiben bár nem írja, hogy hunokról van szó, de elnevezése miatt több kutató is egyértelműen annak tartja.[22] Ezt a felszerelésükről való leírás sem cáfolja.[23] Számunkra fontos 78. levelében, melyet a Unnigarde-t sikerrel használó Anysiushoz írt, melyben azt javasolja, hogy a 40 fős „gárdához” kérjen engedélyt a császártól még 160-at toborozni, és akkor a 200 harcossal már könnyű lesz befejezni az ausurian törzs ellen vívott háborút.[24] Nyilvánvaló, hogy a püspök le volt nyűgözve a hunok teljesítményéről. Úgy vélem nincs okunk kétségbe vonni, hogy az Unnigardae és a papiruszba említett unikar[…] egy és ugyanaz. A Viventius levélből pedig kiderül az is, hogy más hun egység is részt vett Egyiptom védelmében az V. század közepén.

Tehát 411-ben már voltak hunok (méghozzá negyvenen) Egyiptom diocesisben. Ezek vagy önként római szolgálatba állt hunok lehettek, vagy hadifoglyok. Az itt feljegyzett negyven hun jó eséllyel Uldin hun király 408-as hadjáratához kapcsolhatjuk. Ekkor Uldin árulással elfoglalja Castra Martis határvárosát a Duna mellett, majd Thrákiába nyomult be. Itt a római hadvezér megvesztegetés fegyveréhez nyúl, mely során sok hun (vagy hunoknak alávetett szövetséges) dezertál, mire Uldin elmenekül a tartományból maradék csapataival.[25] A hun gárda[26] tehát valamikor 408-411 között kerülhetett ide, talán együtt parancsnokukkal, Anysius-szal, mint erősítés a Cyrenaica provinciát támadó berber népek ellen. Sajnos azt nem tudjuk, hogy sor került-e a csapat 200 főre való kiegészítésére, de abból, hogy jóval később is létezik, inkább arra hajlok, hogy igen.

A másik hun csoportra (ha elfogadjuk, hogy nem azonos a Hunnigardae-val) talán a 430-as években kerülhetett Egyiptomban. 430a-ra Egyiptom már a vandál fenyegetéssel nézett szembe (talán az sem véletlen, hogy a diocesisben később nem hallunk a vandál lovasalakulatról). A vandálok 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, majd elfoglalták a mai Tunézia területét és fővárosát, Karthágót. A vandálok annak idején még a hunok elől menekültek Hispániába, akiktől – joggal – rettegtek, így talán jó ötletnek tűnt további hun csapatokkal megerősíteni Egyiptomot.[27] De ez már pusztán spekuláció.

Végezetül egy pusztán ötletszerű megjegyzés: Előfordulhat, hogy az unokar[…] valami más népet jelent. Bár az onogur nép csak 463-ban lép elő a forrásokból, nem merném kizárni, hogy itt az ő nevük szerepel. Nem szabad elfelejteni, hogy az onogurok jó eséllyel szintén a hunok fennhatósága alá tartoztak. Czeglédy feltételezte, hogy az ogurok (onogurok, szaragurok) már korábban Európába érkeztek.[28] Így akár a hun csoportokkal együtt onogurok is kerülhettek Egyiptomba.

                                                               

Sajnos jelenleg nem áll több információ rendelkezésünkre ezekről a hun csoportokról, valószínűleg számtalan összecsapásban volt részük Líbia és Egyiptom határvidékein.

Jegyzetek:

---

[1] Bár, ha valóban pusztán a hunok nagyszámú jelenléte miatt datálták a leveleket Maximinus 449-es hunoknál tett követjárása miatt, akkor ez finoman szólva kérdéses. Maximinus Attilánál tett követsége után valóban Núbiába ment, de fennmaradt töredékeiből nem lehet arra következtetni, hogy hunokat vitt volna magával tömegesen. Ilyen alapon a levél inkább Attila halála utánra,

[2] Érdekes irodalom ehhez: Burstein, Stanley M.: The roman withdrawal from Nubia. In.: Symbolae Osloenses. 73. (1998). p. 125

[3] Kiadása: Fontes Historiae Nubiorum (továbbiakban: FNB) III. kötet. Bergen, 1998. 320. sz. p. 1165-1171

[4] Limitanei katonákról van szó, mely a késő-római hadsereg határok mentén csoportosuló egységeinek neve. A korábbi közvélekedéssel ellentétben ez nem másodrendű katonaság, sőt, mivel határmenti szolgálatban gyakran vettek részt összecsapásokban, valószínűleg kifejezetten tapasztalt csapatok.

[5] Núbia kiürítése után a térséget két törzs, a rómaiakkal ellenséges blemmyes és a velük szövetséges nobadia szállta meg. Utóbbi egyik uralkodója volt Tantani, vagy a szövegben írt másik variációban Tentani.

[6] Eredetiben: phülarkhosz.

[7] A térségben ekkorra már a kereszténység igencsak előretört, a levél alapján a Nobadia is keresztény lehetett, a tőle délkeletre lévő Axumita etióp királysághoz hasonlóan.

[8] Comes domesticorum, voltaképpen katonai főparancsnoki tisztség

[9] A Diocesis késő-római területi egység, több provincia összevonásából keletkezett, Egyiptom diocesisben a Notitia Dignitatum alapján 6 provincia volt: Lybia Inferior, Lybia Superior, Aegyptus, Archadia, Augustanica és Thebais. Utóbbi volt határos Núbiával.

[10] Katonai körzet parancsnoka, itt nem célszerű a comes szó magyar „ispán” megfelelőjét használni. A szövegből az is kiderül, hogy itt a késő-római limitanei, „határmenti” csapatokról van szó.

[11] Aszwan (mai Asszuán) és Philae határvárosok a Nílus mentén.

[12] Az eredetiben: ουννοc, azaz (h)unnosz.

[13] A papirusz itt szakadt, így a vége nem olvasható, erről még lejjebb! Eredetiben: ουνοκαρ[…], azaz (h)unokar[..].

[14] Az eredetiben király olvasható, de a római uralkodóra vonatkozik, akit a görögök később is basileos, azaz király néven szólítottak.

[15] Itt szintén hiányos a szöveg, talán arról van szó, hogy a békeszöveget kell majd archiválni a levéltárosnak.

[16] Itt már nagyon töredékes a papirusz, így szinte lehetetlen rekonstruálni a mondat értelmét. Talán ez a Pakhom atya is imádkozik azért, hogy láthassa Tantanit és megtörténjen a békekötés…

[17] Notitia Dignitatum, partibus Orientis, XXVIII. A Comes limitis Aegypti katonai csapatai között: Equites saraceni, Ala octava vandilorum, Ala septima sarmatarum,

[18] FNH III., p. 1170

[19] Zosimus, IV. 34. Az általam használt kiadás (mivel nekem nincs újabb, sajnos): CSHB - Zosimus, Edit. Niebuhr. Bonn, 1837. p. 213

[20] Erről: Kovács Péter: A karpok betelepítése Pannoniába. In.: Studia Epigraphica Hungarica 3 (2011). p. 31-38

[21] http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_catastasis_1.html Letöltve: 2014. május 17.

[22] Például: Maenchen-Helfen, Otto J.: The World of the Huns. Berkeley-London, 1973. p.255-256, Van Nort, Richard M.: The Battle of Adrianople and the military doctrine of Vegetius. New York, 2007.p. 153. Nem fogadja el és az Unnigardae etnikai identitását „homályosnak” tartja: Török, In: FHN III. p. 1170.

[23] Synesius könnyűlovasokként írja le őket, akik a gyors meglepetésszerű támadásban jártasak. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy az oingardai szót, amely talán ide kapcsolható, a Suda lexikon népnévnek tartja. Suda, Ὀϊνγάρδαι Bár ez a X. századi bizánci lexikon vegyes értékű (de sokszor nagyon jól használható) adatok halmaza inkább, mintsem történelmi forrás. Synesius 78. levele alapján sokkal inkább valószínű, hogy az Unnigardae nem egy helybeli törzs, hanem kívülálló idegen katonák csapata.

[24] Synesius levele angolul itt olvasható: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_letter_078.html Letöltve: 2014. május 17. Említi ugyanezt az Anysius-t dicsőítő Constitutio című művében is: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_constitutio.html Letöltve: 2014. május 17.

[25] Thompson, E.A.: A hunok. Bp., 2003. p. 35.

[26] Maencehn-Helfen (p. 255) nyelvészi véleményt elfogadva az ó-olasz és francia nyelvben kimutatható guarda – gárda szónak értelmezi. Ez korántsem lehetetlen, ismerve a hunok és gótok szoros nyelvi kapcsolatait.

[27] Mindez 451-ben már nem zavarta a vandálokat abban, hogy Attilával szövetkezve közösen harcoljanak a Nyugat-Római Birodalom ellen.

[28] Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp., 1969. p. 91.