2015. február 1., vasárnap

Crixus, a gall

Crixus, a gall

A Spartacus című sorozatban Crixus az egyik legfontosabb szereplő a gladiátorok oldaláról, úgyhogy most azt szedtem össze, hogy az ókori források alapján mit tudunk Spartacus helyetteséről ténylegesen. Annyi biztos, hogy gall volt, így feltételezhetjük, hogy gladiátorként a gallusnak (a kutatók szerint később ebből alakult ki a murmillo és a secutor) nevezett típushoz tartozott, bár ez közel sem biztos, hiszen a gladiátorokat harci képességeik alapján sorolták be elsősorban az oktatók. De olvassuk magukat a forrásokat, hiszen ami ezen túl van, az már csak legjobb esetben is pusztán feltételezés!


A Manu Benett megformálta Crixus a Spartacus: Vér és homok című sorozatban természetesen eredeti ábrázolás, sőt leírás sem maradt fenn az igazi gallról

                                           Plutarkhosz: Crassus[1]          

„8. A gladiátorok felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátoriskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első Spartacus volt…”
                                                                                      
Kommentár: Mint más forrásból tudjuk, a másik kettő gall volt, Crixus és Oinomaius.

„9. A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől féltek, s ezért - akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban - mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta.”

Ez itt már Crixus halála, bár maga itt is megnevezetlen marad. Mint Appianustól megtudjuk, Crixus vált ki Spartacus táborából egy csapat gall és germán harcossal, akiket aztán Lucius Gellius Publicola, a Kr.e. 72-es év konzulja legyőzött.


Livius: Periochae[2]

„95. Hetvennégy gladiátor megszökött Lentulus capuai ludusából,[3] maguk köré gyűjtve nagyszámú rabszolgát és háziszolgát, háborút kezdtek Crixus és Spartacus vezetésével, és legyőzték Publius Varenust és helyettesét Claudius Pulchert.”

„96. Quintus Arrius praetor szétzúzza Crixust, a szökött rabszolgák vezérét és 20 ezer emberét. Gnaeus Lentulus konzul szerencsétlen harca Spartacus ellen. Lucius Gellius konzult és Quintus Arrius praetort szintén legyőzi [Spartacus].”

Sajnos Titus Livius nagy történeti művének azon könyvei, amelyben Spartacus felkeléséről ír, nem maradtak fenn, ezért csupán egy Egyiptom homokjában, Oxyhynchus városánál fennmaradt kivonatból tudunk a tartalmáról. Itt arról értesülünk, hogy Crixus seregét nem maga Gellius Publicola, hanem alvezére a praetor Quintus Arrius győzte le. Feltűnő, hogy Crixus a rabszolgafelkelők vezéreinek felsorolásánál itt még elől van. Nem tudni mi volt a helyzet a gladiátorok közt a szökés után, de elképzelhető, hogy Spartacus fővezéri helyzete nem volt egyértelmű a kezdet kezdetén, csak első nagy sikerei után.  

                                                                       
Orosius: Historiae adversum paganos[4]

„A város 679. évében,[5] mikor Lucius és Cassius voltak a konzulok, 74 gladiátor megszökött Gnaeus Lentulus capuai kiképzőiskolájából. Crixus és Oenomaus, akik gallok voltak, valamint a thrák Spartacus vezetése alatt a szökevények elfoglalták a Vezúv hegyét. Onnan később leereszkedtek, és elfoglalták Clodius prateor táborát, aki korábban körülfogta és ostrom alá vette őket. Miután Clodiust menekülésre kényszerítették, a szökevények a fosztogatásra fordították minden figyelmüket. Útjukon Cosentia és Metapontum felé rövid idő alatt hatalmas erőt gyűjtöttek össze. Feljegyzések szerint [fuisse refertur] Crixusnak egy 10 ezer fős serege volt, és Spartacusnak háromszor annyi. Oenomaust már megölték egy korábbi csatában… A szökevényekkel szemben a konzulokat, Gelliust és Lentulust rendelték ki. Gellius csatában legyőzte Crixust, bár ez utóbbi nagy bátorsággal harcolt; Lentulust azonban megverte és megfutamította Spartacus.”[6]

Orosius, a késő-ókori keresztény történetíró ugyan évszázadokkal az események után élt, mégis nagyon sok érdekességet egyedül ő említ Spartacus rabszolgaháborújáról. Nem tudni, hogy milyen adatok alapján dolgozott. Mindenesetre tudjuk, hogy amikor módjában állt, nagyon jó forrásokat épített művébe.
                                    

Florus: Róma háborúi[7]

III.20. „Lentulus bajvívó iskolájából kitörve, Spartacus, Crixus és Oenomaus harminc vagy még több hasonló sorsú férfival együtt elmenekült Capuából. Zászló alá szólították a rabszolgákat, s amikor több mint tízezer ember összegyűlt, felhagytak vele, hogy örökösen kereket oldjanak az üldözők elől: bosszúra szomjaztak.
… [Spartacus] Csatában elesett parancsnokainak [azaz Crixusnak] temetését hadvezéreknek kijáró végtisztességgel tette ünnepélyesebbé, s megparancsolta a foglyoknak, hogy a halotti máglya körül fegyverrel mérkőzzenek meg egymással. Azzal akarta lemosni a múlt szégyenét, hogy az egykori bajvívó emlékére maga is gladiátorjátékokat rendezett. Ettől kezdve már a consuli seregeket is megtámadta, Lentulus csapatait az utolsó szálig levágta az Appeninekben, Mutinánál[8] pedig Caius Cassius táborát semmisítette meg.”

A Kr.u. II. században alkotó Florus művéből értesülünk a legrészletesebben a Crixus hamvai előtti tisztelgésül tartott ellen-gladiátorjátékról (illetve van egy Orosius rész, ami talán szintén erre vonatkozik, de ez nem egyértelmű). Érdekes, hogy Hérodotosz a Kr.e. V. században hasonlóan írja le az előkelő thrákok temetési szertartását: A holttestet három napon át kiterítik, áldozati állatokat vágnak le, megsiratják az elhunytat, majd halotti tort ülnek, és a halottat elégetik. (Hérodotosz, V.8.)


Sallustius: Historiae[9]

„3.64 Néhány nappal [később] a mieink [azaz a rómaiak] egyre magabiztosabbak lettek és hencegve kezdtek beszélni. Ez arra késztette Variniust, hogy meggondolatlanul egy ismert veszély ellen vezesse katonáit, akik még újoncok voltak, kipróbálatlanok és megfélemlítette őket a társaik korábbi katasztrófái. Kivezette őket teljes sebességgel a rabszolgák tábora felé, de most már hallgatagok voltak, és nem akarták a csatamezőt, ahogy korábban dicsekedve követelték. De azok [a rabszolgák, Spartacusék] is meghasonlottak egymással, mert nem tudtak egyetértésre jutni, hogy mit tegyenek. Crixus és gall társai, valamint a germánok össze akartak csapni a rómaiakkal és csatát vállalni velük, míg Spartacus [itt megszakad a töredék, de az jönne nyilvánvalóan, hogy nem akart ütközetbe bocsátkozni.]”

Nagy fájdalom a történészek számára, hogy Sallustius Crispus: Historiae című történeti műve csak igen töredékesen maradt ránk, és most különösen az számunkra, hogy a rabszolgafelkelésről szóló rész szintén. Ez a töredék éppen a Varinius elleni csatát megelőző eseményeket meséli el, és már jelzi azt a törést a felkelők táborában, ami majd ahhoz vezet, hogy Crixus különválik Spartacustól.

                                               
Appianos: Róma története[10]

„XIII. 539. Ebben az időben Itáliában a Capuában előadások céljaira képzett gladiátorok egyike, Spartacus, egy thrák származású férfi, aki egykor római katona volt, de szökése és fogságba esése után eladás révén gladiátorok közé került, mintegy hetven társát rávette, hogy inkább a szabadságért vállaljanak veszélyt, mintsem azért, hogy az előadásokon látványként szolgáljanak. Segítségükkel leütötte az őröket és elmenekült. 540. Útközben egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a Vesuvius hegyre menekültek. Itt Spartacus számos szökött rabszolgát és egyes, szabad földműveseket is magához fogadott, s a szomszédos földeken portyázott, Oinomaos és Krixos nevű gladiátortársait pedig alvezéreivé tette. … 542. … Ekkor ellene küldték a két consult, két légióval.[11]543. Ezek egyike a harmincezer katona élén álló Krixost a Garganus hegy tövében úgy megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ottveszett. 544. Spartacust, aki az Appenineken keresztül az Alpok felé sietett, s az Alpokon át kelta területre akart áttörni, a másik consul feltartóztatta, és – miközben consultársa hátulról szorongatta a rabszolgasereget – meg akarta akadályozni a menekülésben. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és mindkettejüket legyőzte. 545. Így azok teljesen megzavarodva hátrálni voltak kénytelenek. Spartacus ekkor háromszáz római hadifoglyot Krixos halotti árnyainak tiszteletére áldozatul leöletett.”

A Spartacus-féle háború egyik legfontosabb forrás Appianos, aki nagyon szép és világos leírást hagyott ránk a Crixus halálát okozó harcokról. Ezzel a Crixusról hirtelen összeszedett forrásaim végére is értünk. Bizonyára akad még pár ókori utalás, de semmi olyasmi, ami igazán bővítené az ismereteinket.


Jegyzetek:


[1]Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I-II. Bp.: Magyar Helikon, 1978. Az idézett részek: p. 876-878
[2] A fordítás innen: http://www.livius.org/li-ln/livy/periochae/periochae00.html Letöltve: 2015. január 31.
[3] Ludus – gladiátoriskola.
[4] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.
[5] Kr.e. 72-ről van szó.
[6] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.
[7] Florus: Róma háborúi. Bp.: Európa, 1979. p.119-120 Fordította: Havas László.
[8] A mai Modena.
[9] Online: http://www.attalus.org/translate/sallust.html Letöltve: 2015. február 1.
[10] Appianos: Róma története. Bp.: Osiris, 2008. p. 520-521
[11] A római konzulok hagyományosan két légió felett parancsnokoltak, ez mintegy 12 ezer római legionáriust jelentett ekkoriban, melyet a segédcsapatok akár a duplájára is duzzasztottak.

Nincsenek megjegyzések: