Rochus
Misch:
Az utolsó
szemtanú
Hitler
testőrének emlékirata
Eredeti
kiadás: Der letzte Zeuge (2013)
Debrecen:
Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2018
Fordította:
Moczok Péter
Rochus
Misch 2013-as halálával Hitler utolsó napjainak legtovább élő
szemtanúja is elhallgatott, s pusztán memoárja mesélhet tovább.
2018. nyarának elején jelent meg a könyvesboltokban a Führerbunker telefonközpontosának visszaemlékezése, melyet a II. világháborúra
specializálódott Hajja és Fiai Könyvkiadó jelentetett meg –
némileg megtévesztően – 20. századi hadtörténet című
sorozatában. Megtévesztően, hiszen itt nem egy hadtörténeti
memoárról van szó, mint mondjuk Hans von Luck emlékirata (ami
mellesleg nekem némi csalódást okozott). Itt a háború nagyobbik
részét Hitler környezetében töltő emberről van szó, aki a
lengyelországi hadjárat után nem vett részt hadműveletekben
egészen Berlin elestéig. Viszont munkája nagy részét vezére
közvetlen közelében végezte, így memoárja mindenképpen nagy
érdeklődésre tarthat számot. Aki nagy titkokra kíváncsi, vagy
olyan mítoszok megerősítését várja, mint Hitler
homoszexuális/elmebeteg/drogfüggő/et cetera volt, az semmiképpen ne
vegye meg a kötetet, mert komoly diszharmóniát okozhat a fejben.
De
kezdjük az emlékíróval. A magyar kiadáshoz írt - sajnos név
nélküli - előszó így ír: „Az olvasónak az a benyomása
támad, hogy Misch testesíti meg a könnyen befolyásolható,
kritikátlan, nem gondolkodó embertípust, amely a náci rezsim
tömegbázisát szolgáltatta.” Mindenesetre nagyon köszönöm,
hogy előre megírták, milyen benyomásom lehet, de be kell valljam, nem ez volt az elsődleges kép, ami kialakult bennem Mischről. A
testőr többször is leírja, hogy újságírók rengetegszer
szögezték neki a kérdést: Miképpen lehetséges, hogy nem tudott
a nemzetiszocialista korszak bűneiről?, ám ő erre csak azt tudta
válaszolni, hogy ő ezekből semmit nem látott, és nem is volt téma
a környezetében. Hihető? Azt kell mondjam, igen. A testőr
emlékirata őszintének hat, akkor sem kertel, amikor elmondja, hogy
bolond lett volna indiszkrét lenni Hitler környezetében, hiszen
lényegesen kellemesebb szolgálat jutott osztályrészül neki ott,
mint a frontvonalban lévő társainak. Misch nyilván nem tartozott azon SS tagok
közé, akik forró vérük miatt tenni akartak valamit a szovjet
ellen, mint katona. Megvetendő? Igen. Érthető? Nagyon is.
Egyébként komolyan elvárható lenne mondjuk Obama egykori
testőrétől, hogy tudjon az Afganisztánban folyó titkos CIA akciókról, vagy a szövetségi kormányzat titkairól? Aligha.
Jobban belegondolva, Misch azért kicsit tényleg a precíz német
mintapéldányok egyike, e típus minden előnyével és hátrányával.
Mai
világunkban szinte megdöbbentő az a hűség, amelyet Hitler iránt
70 év elteltével is finoman bevall az emlékíró. Nem címkézi
gonosznak, vagy sátánnak (a két linkelt sorozat egy és ugyanaz, úgy látszik a magyar fordítóknak versenyt rendeztek címkézésből...), pedig igény bizonyára lett volna az
újságírók és a bulvár részéről. Misch egy szimpla katona
volt, aki tette a dolgát, és élvezte, hogy a „nagy emberek”
közelében teheti ezt, s nem a harcmező sarában. Különösen
pikánsnak hatnak az ilyen megjegyzései:
„Ismertem
Hitler atombombához való hozzáállását, miszerint „Ezzel senki
sem fog háborút nyerni! Erről meg volt győződve. A nyugati
szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert
vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és
mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban
már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól
pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha
nem lenne képes vállalni a felelősséget(!!! - kiemelés tőlem -), így
nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata
iránt.” (70-71.o.)
Nem
emlékszem olvasmányaimból, hogy forrásilag adatolható lenne az
angolszász hatalmak ilyen fenyegetése, de kétségtelen tény, hogy
harci gáz bevetésétől úgy Nagy Britannia, mint Németország
tartózkodott, és ez utóbbi részéről visszavezethető Hitler
első világháborús személyes tapasztalatához.
Hitler
e memoárban egy gondoskodó főnök, aki a legutolsó telefonközpontos
nevét is megjegyzi, gondoskodik környezetéről, s saját orvosához
küldi Mischt, amikor betegnek látja. Eltérően holmi mozifilmbe
való maffiavezér Hitlertől, itt a Führer nem öl meg senkit saját
kézzel, sőt mi több, szereti az állatokat, s
vegetáriánus. Én elhiszem, hogy a Discovery- és History
Channel paneljain szocializálódott olvasóknak megdöbbentő
kép rajzolódik ki ezeken az oldalakon, de az emberek ugyebár igencsak
összetett lények, bennünk van a határtalan kegyetlenség és a
végtelen könyörület egyaránt.
Egyben ismét megerősítést kaptam, hogy a sokszor ábrázolt Hitler-kép, –
például A bukás (Der Untergang) című filmben, melyet,
pontosabban az alapját képező könyvet író Joachim Festet
egyébként Misch kritikával illet! – a dühöngő, asztalt püfölő
őrült, sohasem létezett. Hitler David Irving remek (ám
Irving későbbi tevékenysége miatt szinte hallgatásra ítélt)
könyvében, a Hitler háborújában azt írja valahol, hogy Hitler
dühkitörései nagyrészt kiszámítottak voltak, s diplomáciai
eszközként, ellenfelei megfélemlítésére használta ezeket a
színjátékokat. Pózőr volt, s udvari fényképészével, Heinrich
Hoffmannal sokszor fotografáltatott le egy-egy szónoki pózt, hogy
megnézze miként mutatna az egy-egy beszéde során, s beépíthető-e
az előadásba. Misch megerősíti ezt, azt állítja, hogy Hitlert
mindössze kétszer látta dühösen üvölteni. Ebből egyik Horthy esetében történt, mikor a kormányzó nem volt hajlandó elfogadni
Magyarország megszállását 1944. március 18-án Klessheimben.
Tehát az őrülten forgó szemekkel és habzó szájjal toporzékoló
Hitler csak mítosz, „tábornokaival beszélgetve nem engedhetett
szabad folyást az indulatainak, mindig önmegtartóztatást
tanúsított. (76.o.)”.
 |
| Hitler pózol Hoffmann fényképezőgépe előtt |
Természetesen
ez szerecsenmosdatásnak hat, de a tény, az tény. Az, hogy mondjuk
utálom Sztálint - mint magyar, joggal -, nem jelentheti azt, hogy egyes tulajdonságiban ne
lett volna kiemelkedő (pl.: elképesztő ravaszság). A történelem
szereplőit is igyekeznünk kell igazságosan megítélni, korabeli
dokumentumok és szereplők leírásai alapján, s nem vágyaink és
elképzeléseink szerint. Persze zavaró, ha emberek millióinak
gyilkosaiban a magunk arca tekint ránk vissza, s jobb lenne
őrületre, vagy elemi gonoszságra fogni, de sajnos nem így van.
Mi, emberek engedünk a gonosznak, mi vagyunk gyarlók. A sátán csak a vállunkon üldögél, de mi hallgatunk rá.
De
ha már Hitler! Mi a helyzet Hitlernével? Néha az volt az érzésem,
hogy a fiatal Misch plátói szerelmet táplált Eva Braun iránt,
akit nagyon nem úgy fest le, mint sok ismeretterjesztő fércmű.
Eva Braun e kötetben ugyanaz az életvidám, Hitler, a kancellár
jelenlétében visszavonuló, de Berchtesgadenban kedélyes úrnőt
játszó dáma, aki saját színes filmfelvételein néz vissza ránk.
Misch
emlékirata adataiban bizonyosan nem olyan hasznos egy történésznek,
mint mondjuk a Luftwaffétól delegál segédtiszt, von Below
memoárja, s leginkább Hitler egyik titkárnőjének, Traudl Jungénak magyarul is megjelent
kötetéhez hasonlítható. Ugyanakkor nagyon is fontos olvasmány, hogy
megérthessük a korabeli német látásmódot, s egy nem túl
jelentős személy segítségével ott lehessünk a náci - pardon, pontosabban - nemzetiszocialista Németország vezére mellett.
A
Hajja kiadása igazából teljesen jó. Különösebb
helyesírási-tördelési bakira nem figyeltem fel, a kötet
kialakítása igényes. Kicsit zavar, hogy a védőborítót levéve
a kötet kötéstáblája fekete-fehér, de ez csak nagy használatnál
kitett könyvtári könyvek esetében idegesít, az otthoni aligha
fog tönkremenni. A magyar szöveg jól olvasható, gördülékeny
stílusú.
Pontozás:
Nyolc földre zuhanó szvasztika a tízből.
8/10 p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése