Sophie Hannah: A zárt
koporsó
(Eredeti
kiadás: Closed casket, 2016)
Budapest: Európa, 2016
496 oldal
Megjelent Sophie Hannah második
Poirot-története, amelyet természetesen azonnal kiszemeltem olvasás és elemzés
tárgyává, főleg azután, hogy A monogramos
gyilkosságokat méltányolható, ámde nem túl sikeres próbálkozásként éltem át, illetve inkább túl. Annak elemzésekor nem írtam – egyszerűen nem állt össze bennem a kép,
hogy ez a Sophie Hannah ugyanaz, aki más krimiket is írt -, de már a
pszeudo-Poirot sorozat előtt is olvastam a hölgytől. Az Idegen arcocska (majdnem elment kategória) és a Bántó távolság (elment
kategória) alapján egy középszerű regényíró képe bontakozott ki előttem, akinek
egyértelműen túl nagy falat Agatha Christie. Az első Poirot-regény mégsem volt
nagy csalódás (sem nagy élmény), mert nem vártam tőle túl sokat, s azt is
megelőlegeztem, hogy amennyiben ír még néhányat, azok jobban fognak sikerülni.
Ebben nem tévedtem, bár azt gondoltam nem ír többet. Habár pénzügyileg
bizonyára siker volt. A zárt koporsó mindenesetre
sokkal jobban sikerült.
Legutóbb Hannah Poirot-ját félhalott zombinak
aposztrofáltam. Most már az újjászületett belgát nem feltétlenül küldeném a Haláli hullák hajnalába eleségnek a kis
szürke agysejtjeivel. Még mindig nem az igazi, de nem esik le róla olvasás
közben az álbajusz. Az első kísérletben túlságosan sokat figyelt írónőnk arra,
hogy elhitesse, akiről ír, ugyanaz a detektív, aki oly mélyen belénk égett AC
könyveivel. Mintha egy egész csirkét akart volna lenyomni a torkunkon,
gégemetszés során. Itt mevesebb francia volt a szövegben és több Poirot-vonás,
ami használt, mert Poirot elsősorban a viselkedésétől és a gondolkodásától
Poirot, nem a külsőségektől. Catchpool karakterét is mintha egy MEO-s
vizsgálta volna felül, itt már nem annyira kétbalkezes, mint legutóbb volt,
lassan eléri a Hastings-minőségi besorolást. Rendőrnyomozónak még mindig inkább
egy marék szöget küldenék, de lényegesen javult.
Az egész könyv látványosan magasabb szinten
hasonlít a klasszikus Agatha írásokra, az író jól használja az írózseni által
kialakított kliséket. A regény tele a Christie-által is használt dramaturgiai
elemekkel:
-
vidéki
angol úriház, amelynek elszigeteltsége áttekinthetőre csökkenti a potenciális
gyanúsítottak számát,
-
érdekes
mellékszereplők (komornyik, szobalány, szakácsnő),
-
halmazati
gyilkosság,
-
mindenki
gyanús,
-
kétbalkezes
arrogáns rendőrtiszt, akit Poirot-nak kell megvédenie magától,
-
mondóka,
vagy idézet, amire felhúzza az író a sztorit (jelen esetben
Shakespeare-színdarab),
-
Hannah
beletette a könyvbe a rezidencia alaprajzát (plusz pont, nagyon értékelem az
ilyet!),
-
és
persze a végén kibontakozó nagy leleplezés, amikor Poirot mindenkit egy helyre
gyűjt össze, majd elmondja ki és miért követte el a gyilkosságot.
A bűnügy karakterei tetszettek, az áldozat
előélete (talán túl) lassan bontakozott ki, ahogy a két nyomozó beszélget a
gyanúsítottakkal. Sajnos éppen az áldozat pszichológiai profilja az, amire nem
kapunk egzakt választ, és annyira mesterkélt szegény, hogy egy kiborgbulin is kiközösítenék.
Nem volt túl hihető, hogy ilyen furcsán beteg alak létezik, habár nagy az Isten
terráriuma. A többi szereplő azonban egészen jól sikerült. A család matrónája
ravaszkodó elvarázsolt zsarnok, lánya, Claudia ördögien gonosz kis ringyó, annak
jegyese egy kaján zseni. Mondjuk ők hárman elég hasonló természetűek. Dorró egy
„buszonisbármikorfellelhető” megkeseredett panaszkodó vénlány, férje egy
átélhetően egyszerű, szellemileg visszamaradott, beteges hobbijában magát kiélő
alak. Az ügyvédek is érdekes figurák. Összességében nagyon szórakoztató
társaságot dobott össze nekünk Hannah, akik életet lehelnek a regénybe.
Persze vannak dolgok, amiket felróhatnék
hibaként. A kiötlött bűnügy messze nem volt epikus sem tervezésre, sem kivitelezésre
nézve. A szemtanú tanúvallomása egészen vérfagyasztóan rossz, olyannyira, hogy
már nem lehet elhinni. Bármekkora sokk is érje az embert, ennyi hiba nem
csúszhat bele az emlékezésbe véletlenül, maximum szánt szándékkal. Persze az
írónőnek muszáj volt így írni a dolgokat, mert akkor túl hamar rájöhetnénk a
tettes(ek?) személyére. Magam kettőre szűkítettem a gyilkos(ok?) kilétét, és
nem lőttem mellé. A bűnügy egyik kulcsmomentuma sajnos nem adható át magyarul,
és a fordító sem tudta jól visszaadni a megoldás kifejtése során az eredeti
címben szereplő „casket” szócska problematikáját. Ez nem a fordító hibája,
egyszerűen a nyelvi különbözőség néha nem negligálható, ami jó ötlet az
angolban, az magyarban nem visszaadható és persze fordítva is van ilyen. Talán
az írónő bölcsebben tenné, ha kihagyná a nyelvi leleményt, mert más nyelveken
semmi értelme.
Még mindig feltűnő, hogy a szerzőnek mennyivel
több oldalra van szüksége egy hasonló kaliberű nyomozás lefolytatására, mint a
krimi királynőjének. Hiába, azt a fajta eleganciát, ami Agatha Christie
regényeit jellemzi, nem lehet egyszerűen átvenni! Ez a könyv még mindig majdnem
kétszer olyan vaskos, mint az ABC-gyilkosságok, holott feleannyira sem
összetett és lényegesen kevesebb a halott.
Összesített
értékelés:
Elégedett vagyok a könyvvel, hangulatában jól
hozza Agatha Christie világát, élveztem a szálak kibogozását. Ha nem megyünk
úgy neki ennek a kriminek, hogy túl nagyok az elvárások, tökéletesen jó
kikapcsolódás. Kötészeti és helyesírási szempontból a kötetben nem találtam kivetnivalót.
Hét bozontos Poirot-bajusz a tízből
7/10
www.moly.hu:
3.8 pont (5 értékelés után átlagolva) = 76%
www.goodreads.com:
3.54 pont (1386 szavazat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése