A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben
Folytatom, pontosabban be is fejezem, amit elkezdtem legutóbb, s bemutatom a szerintem legjobb öt magyar alakulatot a magyar hadtörténelemben. Ahogy azt már múltkor is hangsúlyoztam, nincs egzakt megoldás egy ilyen kérdésfelvetésre, mindenkinek sajátjai, lakóhelye felé húz a keze, és nincsenek olyan tudományos adatok, amelyekkel az ilyesmi mérhető, legfeljebb a kortársakat lehet összevetni a kiérdemelt érdemérmek tekintetében, ha van ilyen adat.
Fogadják/fogadjátok sok szeretettel, és kezdjük mindjárt a leginkább megkérdőjelezhetővel!
Az előző rész, 6-10. helyezettek: http://hagibal.blogspot.hu/2018/03/top-10-legjobb-alakulatok-magyar.html
Az előző rész, 6-10. helyezettek: http://hagibal.blogspot.hu/2018/03/top-10-legjobb-alakulatok-magyar.html
5.
A
császári és királyi 5. (pozsonyi) utászzászlóalj (1893-1917)
Mottó:
„Utászok mint mindig.”
Sajnos
a hadtörténelemben a műszaki csapatok rendszerint durván
alulértékeltek, noha ezek nélkül a legkiválóbb katonák sem
volnának képesek hadműveleteket folytatni. Ezt kompenzálandó
direkt előkelő helyre soroltam be a császári és királyi
hadsereg legjobb magyar utászait, ami belátom vitatható a sok kimaradó harcoló alakulattal szemben.
Az
5. utászzászlóalj korábbi alapokon 1893-ban alakult meg, 1.
zászlóalj néven a korábbi utászezred feloszlatásakor az 5.
zászlóaljból, hogy aztán 1912-ben visszakapja számát. Toborzási
körzete Pozsony vármegye volt. Ennek megfelelően alakult
legénységének összetétele, amely 60%-ban magyar, 22%-ban német
és 16%-ban szlovák volt a világháború hajnalán. Háborúban először és utoljára a Nagy
Háborúban szolgálták a birodalmat, de jogelődje ott küzdött a
császári, majd magyar lobogóért 1859-ben Franciaország és
Piemont, 1866-ben Poroszország, majd 1878-79-ban Boszniában, s
1879-ben ők mentik a menthetőt Szeged 1879-es nagy
árvízkatasztrófája során.
A
világháború kitörésekor a zászlóalj öt utászszázadot és
egy folyamaknászszázadot állított fel, melyeket sokszor egyesével
vetettek be, a megoldandó feladat nagyságának függvényében.
A Szerbia elleni hadüzenetet követően utászainkat
azonnal a déli határhoz rendelték, s Rumánál, a Száva partján
pakolták ki őket. Augusztus 12-én megkezdődött az úgynevezett
első Potiorek-offenzíva, amelyben az ötösök máris
kulcsfontosságú feladatot kaptak. Miközben az osztrák-magyar
főerők Bosznia irányából támadtak, Szabácsnál egy elterelő
hadművelet indult. Ehhez át kellett kelni a jelentős hadműveleti
akadályt jelentő Száván. Az utászszázadoknak a
hadihídkészlethez tartozó pontonokon kellett átszállítani az
első támadó lépcsőt 1914. augusztus 12-én hajnalban, ám 100
méterre a szerb parttól heves tüzet kaptak. A 44-es gyalogezred
zászlóaljait szállító pontonok egy része vissza is fordult, ám
az 5/2. utászszázad felfedezett egy fedett partszakaszt, melyet nem
értek el a szerb efgyverek, s kirakta a somogyi „rosseb”-bakákat.
Az utászok segítségével a somogyiak megmászták a meredek
partszakaszt, majd hamarosan birtokba vették a várost, 14-én az
utászzászlóalj maga is sorgyalogságként küzdött. A következő
napon az utászok hidat vertek a folyón, mert enélkül a túlparti
csapatok utánpótlás nélkül maradtak volna. A szabácsi hadihíd
hét óra alatt készült el, csaknem 700 méter hosszú volt. Az
osztrák-magyar támadás kezdeti siker után a szerbek ostrom alá
vonták a Szabácsnál lévő erőket, s 17-én a hidat találatok
érték, így az utászoknak csónakokon szállítottak lőszert a
túlpartra. Szabács kiürítése során a hadvezetőség elhatározta
a közben helyreállított híd felrobbantását. Az utászok azonban
a drága eszközök megmentését határozták el, s az ellenséges
tűzben, fényes nappal 25-én a hidat szétszedték, s annak anyagát
nagyrészt megmentették. A hídon fennállása során 360 ezer
ember, 2500 ló, 360 löveg 20 ezer jármű kelt át s vissza.
Az 5-ös utászok azonban nem csupán a logisztikában végzett tevékenységükkel hívták fel magukra a figyelmet. Mikor 1914. szeptember 12-én harcérintkezésbe lépett a Szerémségbe betörő, s így Magyar Királyság területére hatolt, Ruma előtt heves harcot vívott. A zászlóalj még szeptemberben újból hidat vert a Száván, ezúttal
Jaraknál, a második Szerbia elleni osztrák-magyar támadáskor,
majd a téli, Belgrád ideiglenes elfoglalásával járó akció során a
Dunán is megtette ezt. Ez 336 méteres híd volt, s mint kiderült
monitorok elleni orosz érintőaknákkal telerakott helyen épült,
melyeket aztán ugyancsak az utászoknak kellett hatástalanítani
(egy folyamaknász szakasz tette meg).
Az
5/1. század 1915. júniusában nagyban hozzájárul az Isonzó-vonal
megerősítéséhez, ahol állásokat építettek, akadályokat
fektettek le az olaszok fő támadási irányaiba, majd a Krn-hegy
2800 méter magas tömbjén tették ugyanezt, miközben 280 hegyre felvonuló utászból csak 60-an jött le.
1915.
őszén végül ütött Szerbia órája, a Mackensen tábornok
vezette osztrák-magyar-német haderő megindította elsöprő erejű
támadását a Balkánon. Az utászok gondosan álcázott uszályokat
készítettek a nagy dunai átkeléshez, valamint egy gőzkompot,
melyet a 2. század parancsnokának, Jacobi százados vezetésével
készítettek el egy régi összelőtt vontatóhajóból. A gőzöst
az ellenséges túlpart szeme láttára kellett kiemelni, kijavítani,
majd elvontatni az átkelés helyéhez 42 km-en keresztül!
Megoldották. A 11. hadsereg sikeres átkelése nagyrészt a pozsonyi
utászoknak volt köszönhető.
1916-ban
a fiúk átkerültek Tirolba, ahol egészen más jellegű munkát
végeztek. A májusi osztrák-magyar támadás (Asiagói csata) előtt
a nehezen járható vidékre ők építettek utakat, és állásokat
a 42 és 30.5 cm-es nehéztüzérség számára. A 3 hétre tervezett
munkát 1 hét alatt fejezték be, s a 42 cm-es szörnyek
megkezdhették a pusztítást. Az egész hadművelet során a műszaki
munkálatok elvégzésében oroszlánrészt vállaltak, mindezt olasz
gránátzápor közepette, anélkül, hogy közvetlenül
visszavághattak volna. Az ő bosszújuk csak közvetett lehetett.
A
román hadüzenetet követően a 2. század Bulgáriába került. Itt
azt a feladatot kapták, mint Szerbiában. A Szisztovnál támadó
Mackensen-féle Duna-hadsereg átkelését kellett segíteni, majd
hadihidat létesíteni a folyón. Elfoglaltak egy szigetet,
kiépítették a dunai monitorok kikötőjét, vasutat fektettek az
utánpótlási vonalon, uszályokat készítettek elő az átkeléshez.
A Romániába való átkelés során az 5/2-esek kompjai értek
elsőnek partot a ködben. Az, hogy 1916. december 4-én már elesett
Bukarest, nagyban nekik volt köszönhető.
Az
utászzászlóaljakat 1917-ben sappeur- azaz árkászzászlóaljakká
alakították át, a pozsonyi alakulatból ekkor jöttek létre a
23., 33. és 35. sappeurzászlóaljak. A zászlóalj az olasz fronton, a Piavénál működött, itt is derekasan tette a dolgát, s itt
szenvedte el legnagyobb veszteségeit is.
A
utászok eredményes működéséről kitüntetések hada
tanúskodik: Lipót-rend lovagkeresztjét ketten, a 3. osztályú
vaskoronarendet nyolcan, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét
hárman, a 3. osztályú Katonai érdemkeresztet negyvenegyen, az
ezüst Signum Laudist negyvenen, míg a bronzot ötvenöten kapták
meg a zászlóalj tisztjei közül. Sajnos a legénységre eső
teljes kitüntetéseső nem maradt fenn, de azt tudjuk, hogy a 2.
század 1 arany-, 25 nagyezüst- és 80 kisezüst-, valamint 240
bronz vitézségi érmet kapott, de 70-en kaptak vaskeresztet, 13-an
német vitézségi érmet, és 10-en vitézségi keresztet. Ismétlem,
mindez egyetlen század termése...
Remélem
sikerült meggyőznöm egyeseket, hogy bár elsőre túlzásnak tűnhet a pozsonyi utászok helyezése - és talán valóban az is -,
ha valaki megérdemli az utászok közt, hogy itt legyen, akkor azok
ők.
4.
A
magyar királyi 101. „Puma” Honi Légvédelmi Repülő Ezred
(1944-1945)
Mottó:
„Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”
A
magyar repülőerőket egyetlen alakulat képviseli listámon, s
ennek kiléte egy pillanatig sem lehetett kétséges számomra. A
vörös pumafejjel harcoló magyar vadászgépek elképesztő
küzdelmet folytattak azért, hogy megoltalmazzák a magyar városokat
és ipari létesítményeket az elsöprő erejű szövetséges
légiflották ellen, s bár e reménytelen viadalban vereséget
szenvedtek, nem adták olcsón a magyar légtér feletti uralmat. A
kezdetben osztály (3 század) majd ezred szervezetben (3 osztály –
9 század) repülő pumák a Dunai Repülőgépgyárban német licenc
alapján gyártott Messerschmitt ME-109 G-6 vadászgépekkel vették
fel a harcot az ellenséggel. 1944 őszén az ezred papíron 160
vadászgéppel rendelkezett volna, de sosem volt ennyi egyszerre
bevethető. A pilóták eredménye mindenképpen megsüvegelendő,
hiszen elképesztően nehéz körülmények között dolgoztak, s
szinte mindig óriási létszámhátrányban. Ellentétben a hollywoodi mesékkel, túlerő ellen még az azonos nagyságú veszteséget is nehéz hozni... A legeredményesebb
ásznak Szentgyörgyi Dezső bizonyult, aki 29 igazolt (és talán
még néhány igazolatlanul maradt) légi győzelmet aratott, angolszász és szovjet
repülőgépek ellen. 1944 nyarán készült összefoglaló jelentés
szerint a Magyarország fölötti harcokban a magyar pilóták még a
rendkívül ügyes németeket is felülmúlták, 649 bevetés alatt
107 repülőt lőttek le, míg a németeknél 932 alkalomra 73 siker
jutott! Mindezt kevesebb anyagi és műszaki felszereléssel és kiképzéssel érték el, mint teuton bajtársaik. B. Stenge Csaba kutatásai
alapján a szám ténylegesen ennél is jóval magasabb volt. Egy
2012-es cikk alapján számításai szerint a pumák 67 amerikai
bombázót és 47 vadászgépet szedtek le 78 gép vesztesége
mellett, s igazoltan 218 szovjet repülőgép lett a magyar pilóták
áldozata.
A
pumák ráadásul nem csak katonai teljesítményben, hősiességben,
hanem a II. világháborúra már kevéssé jellemző lovagiasságban
is jeleskedtek, holott ez nem volt túlságosan gyakori a második
világháború során. A magyar történelem legjobb légi alakulata
listánkon a jól megérdemelt 4. helyen áll.
3.
A 3. (szegedi) és 9. (kassai) honvéd zászlóaljak (1848-1849)
Az
1848-49-es szabadságharc két ikonikus alakulata méltán érdemel
előkelő helyezést a listán. A 9. kassai „vörössipkás” és
a szegedi „kakas- vagy fehértollas” 3. honvéd zászlóaljak
tisztelték és utálták egymást, s nemes versengésben próbálták
megmutatni melyikük a különb. Vitájuk időnként tettlegességbe
ment át, keménységük azonban természetesen elsősorban az
ellenséggel szemben mutatkozott meg. Nem elhanyagolható, hogy
mindkét zászlóalj a szabadságharc kezdetén a szokatlanul
kegyetlen szerb „fronton” szocializálódott, ahol az atrocitások
mindennaposak voltak. Néhány vörössipkás fennmaradt levele arról tanúskodik, hogy a szerb atrocitásokat hasonló könyörtelenséggel viszonozták.
A
két zászlóalj végleg összekapott mikor 1849. április 4-én a
Tápióbicskei csatában a közösen megrohamozta a Tápió patak
hídját, ám ott megtorpant a heves ágyútűztől. Ekkor a 3.
zászlóalj parancsnoka, az apró termetű Földváry Károly kikapta
a 9. zászlóalj zászlótartója kezéből a lobogót és így
egyesítve a két alakulatot együttes erővel jutottak át a hídon.
Az eset egy hollywoodi forgatókönyvíró kezében tökéletes lenne
a két fél közötti nézeteltérés elsimítására, ám az
ellenkezője történt. A vörössipkások szigorú megtorlást
követeltek zászlótartójukkal szemben, aki kiadta kezéből az
ereklyét, s végül ki is végezték szerencsétlent. Április 10-én Vácnál ismét ez a két zászlóalj volt az ököl, amely elsöpörte az osztrák ellenállást a Gombás-patak hídjánál. Földváry alól folyamatosan lőtték ki a lovakat, annyira, hogy a vezérkarban azon viccelődtek, hogy kár is neki rendes katonai paripát adni, jó egy fuvarosló... Amely történet egyben jelzi az akkori harci szellemet is. Mindenesetre a
súrlódások csökkentése érdekében az addig egy dandárban
harcoló két zászlóaljat később nem vetették be közvetlenül
egymás mellett.
Sajnos az áprilisi hadjárat e két zászlóaljat a többinél is nagyobb mértékben viselte meg, s régi bakáinak száma egyre csökkent, s ennek csak részben volt oka a véres veszteség. Az újonc zászlóaljak számára ugyanis gyakran innen helyeztek át alkalmas tiszteket, ami a nyári hadjáratban mutatott teljesítmény csökkenéséhez vezetett, bár a III. hadosztály, benne e két zászlóaljjal végig Görgei megbízható alakulata maradt. Ószőnyt július 2-án a Második komáromi csatában a 3. zászlóalj foglalja vissza, miután egy hátrálás során Görgei rájuk ripakodott, hogy hát már ők is retirálnak! E csata talán a honvédsereg legnagyobb fegyverténye volt, hiszen 26 ezren 60 ezer fős túlerőt sikerült minden ponton visszaverni.
A
3. zászlóalj kitűnt: 1848. december 15-én Jarkovácnál, 1849.
március 5-én Szolnoknál, április 4-én Tápióbicskénél,
április 6-án Isaszegnél, 10-én Vácnál, április 19-én
Nagysallónál, 26-án Komáromnál és május 21-én Budánál.
A
9. honvédzászlóalj a következő csatákban és ütközetekben
nyújtott különösen kiemelkedő teljesítményt: 1848. augusztus
30. Fehértemplom, 1848. december 15. Jarkovác, 1849. március 5.
Szolnok, 1849. április 4. Tápióbicske, április 6. Isaszeg,
április 10. Vác, április 26. Komárom.
2.
A császári és királyi 33. gyalogezred (1741-1918)
A
második helyre egy k.u.k. gyalogezrednek illett kerülni - szinte restellem, hogy csak egy van a listán -, de nem
volt egyszerű dönteni, hogy melyik legyen az. Olyanokat vettem
számításba ezért, akik hosszú ideig, és nem pusztán a
kiegyezés után lettek magyar ezredek (így estek ki például a
somogyi 44-esek, valamint az összes honvéd gyalogezred). A számba
vehető 6-7 ezredből ki kellett vennem az egyébként legtöbb
éremmel dekorált 31-es gyalogezredet, amelynek legénysége a
kezdeti éveket leszámítva végig szász és román volt, s
1848-49-ben is ellenünk harcolt. Végül a maradék közül a
legtöbb éremmel kitüntetett, és legtöbb Mária Terézia-renddel
bírót választottam, a 33-asokat, éppen csak megelőzve a cs. és
kir. 39. és 52. gyalogezredeket.
A
gyalogezredet 1741-ben Sopronban alakította meg báró Andrássy
Ádám ezredes nyugat-magyarországi legénységgel. Hosszú
története során az ezred toborzóterülete sokszor változott:
1746-tól Békés vármegye és a Kunság, majd 1767-től 1781-ig a
Kunság és a Jászság adta a legényeket, ezt követően 1853-ig
Hont, Bars és Zólyom megyék környéke, hogy aztán egy rövid
intermezzo után Arad és Temes megye vegye át ezt a szerepet. Ennek
megfelelően a gyalogezred etnikai összetétele sokszor átalakult
177 év alatt, s a kezdeti magyar fölényt 1857 után román vette
át. Ennek ellenére ez az ezred tekinthető a legjobb magyar
császári-királyi gyalogos alakulatnak, mivel egyfelől hadi
sikereinek javát magyar legénységgel érte el 1741 és 1849
között, másrészt a kitüntetési mérleg alapján 1914-ig
egyértelműen nyer. 1741 és 1914 között az ezred zászlóaljai
141 csatában és ütközetben harcoltak a császári és királyi
lobogóért, melyek közül teljesítményük kiemelkedő volt a
következőkben: Hochkirch (1758), Szabács (1788), Neerwinden
(1793), Fleurus (1794), Novi (1799), Aspern-Esslingen (1809), Lipcse
(1813), Novara (1849), Königrätz (1866).
E
listából kikövetkeztethető, hogy az 1848-49-es szabadságharc
idején az akkor ezredtulajdonosáról Gyulainak nevezett ezred zöme
Olaszországban a császári oldalon harcolt Radetzky seregében, s
mindössze az egyetlen itthon állomásozó (3.) zászlóalj tudott a
magyar lobogók alatt szolgálni. Ez a Délvidékre került a szerb
felkelés idején, részt vett Szenttamás második ostromában,
majd a Péterváradi őrsereg része volt, s annak részeként
kapitulált 1849. szeptember 7-én.
1789-től
(ekkor osztották először, korábban a kiemelkedő haditettekért
arany- vagy ezüstpénzt adtak) 1914-ig a gyalogezred 30 arany, 216
nagyezüst és 77 kisezüst vitézségi érmet kapott. Egyetlen
magyar gyalogezrednek sem volt több arany vitézségi érme, s összesítve
is kevés magyar alakulat bírt több vitézségi éremmel! Emellett
a 33-asok adták a magyar gyalogság soraiban 1914-is a legtöbb
Mária Terézia-renddel kitüntetett katonát, kilencet! Ebben az
ezredben szolgált Lahner György aradi vértanú, s saját napja is
volt, március 23, mivel e napon 1849-ben a 33-as gyalogezred rohama
döntötte el a Novarai csatát.
Az
alakulat az I. világháború során II. Lipót császár nevét
viselte (1888-tól), központja Arad volt. Sajnos a 33-asoknak nincs első világháborús ezredalbumuk, és a történetük sincs megírva
ezen időszakra (vagy én nem tudok róla), ami valószínűleg annak
köszönhető, hogy az ezred akkori toborzási területe 1918 után
már nem tartozott magyar fennhatóság alá, és legénységének
több mint fele román ajkú volt, s a magyarok mindössze 25-30%-át
adták. A Nagy Háborúban a gyalogezred egy zászlóalja (a IV.)
Cattaróban állomásozott, a többi három (I-III.) pedig az aradi
közös 33. gyalogdandárban szolgált kezdetben, amely a 17.
nagyváradi gyaloghadosztály részeként a VII. temesvári
hadtesthez tartozott. A VII. hadtest a 2. hadsereg része volt, így
először Szerbia ellen, majd Oroszország irányában lett bevetve.
A Kárpátokban 1915. januárjában kiválóan harcolt. A IV.
zászlóalj az elsők között vonult 1915. májusában az olasz
frontra, s Tolmeinnél kitűnően harcolt az 1. Isonzói csatában.
Összességében a világháború során az ezred, ha nem is
teljesített kiemelkedően, de jelentős számú román legénysége
dacára megállta a helyét.
1.
A
császári és királyi 9. „Nádasdy” huszárezred (1688-1918)
Gróf
Czobor Ádám aligha sejtette, milyen nagy karriert fut be az a
huszárezred (a Pálffy nevet viselte ekkor ezredeséről), melynek
megkezdte toborzását 1688-ban a Felvidéken. 1688-tól 1781-ig
országszerte toborozták a későbbi számozással 9-esnek hívható
huszárokat, majd a Dunántúl északi vármegyéire és Szolnokra
korlátozódott ez. 1809-től 1853-ig a Szerémség adta a
legénységet (így 1848-49-ben kezdetben jelentős számú horvát
és szerb kisebbség volt benne), majd ismét hol itt, hol ott volt a
toborzókörzete. A világháború előtt éppen a pozsonyi V.
hadtest területe adta a huszárjait.
A
huszárezred 1689-ben a törökök elleni felszabadító háborúban
esett át a tűzkeresztségen, majd végigharcolta a Habsburg
birodalom, majd Osztrák császárság, még később Osztrák-Magyar
Monarchia valamennyi háborúját. 1689 és 1713 között mindössze
két békeéve volt, de története során harcolt Szicíliától
(1719-1720) Dánián (1864) és Lengyelországon (1734-35) át
Franciaországig (1814-15) Európa minden szinte minden pontján!
1914-ig összesen 140 csatában és ütközetben vett részt az
ezred.
1848-49-ben
a - minő történelmi nonszensz - Miklós orosz cár nevét viselő
ezred végigharcolta a szabadságharcot hazája oldalán. Az
ezred négy osztályából három Görgei Feldunai hadseregében, egy
Perczel Mór hadtestében szolgált (a Móri ütközetben ők mentik
meg az ágyúkat), majd ez utóbbi is csatlakozva társaihoz a VII.
hadtest lovasságának része lett. Itt harcolták végig a fősereg diadalmas tavaszi hadjáratát, ott voltak Görgei csaknem
végzetes július 2-i nagy lovasrohamában a fővezér mellett, majd
sok esetben ők fedezték a honvédsereg nagyszerű visszavonulását
Aradig. Egy tábornokot is adtak a magyar szabadságharcnak, Gáspár
András személyében, aki a tavaszi hadjárat idején a VII. hadtest
parancsnoka volt.
A
világháború pokla sem rontotta le a 9-es császári és királyi
huszárok hírnevét. Legénységének négyötöde magyar volt,
egyötöde szlovák és német. Csapattestünk a 12-es ulánusokkal
együtt a 8. k.u.k. lovasdandárt alkották, amelyek a 10.
lovashadosztályba tartoztak. A hadosztály a IV. budapesti hadtest
lovasságaként a 2. hadsereghez tartozott, így került Galíciába
1914. nyarán. Nagyban nekik köszönhető, hogy sikerült
megállítani az orosz gőzhengert Limanovánál, ahol 1914. december
11-én ezredparancsnokuk, Muhr Ottmár is hősi halált halt,
miközben szuronyos puskák híján pisztollyal, karabéllyal és
szablyával estek neki az ellenségnek. 1916-ban az ezred átkerül
Gyergyóba a román arcvonalra, 1918. májusában pedig a Hétközség
fennsíkra, Asiagóhoz. 1918. Június 15-én a Nádasdy huszárok is
átkelnek a Piaevén, hogy részt vegyenek az évszázados birodalom
utolsó nagy katonai akciójában. Ez nem csak a Habsburgok
évszázados államszövetségének, a történelmi Magyar
Királyságnak hanem sajnos a huszárezrednek is az alkonya volt.
Az
osztrák-magyar hadseregben a Nádasdy huszárok rendelkeztek
1914-ben a legtöbb Mária Terézia-renddel (az „osztrák”
csapatokat is figyelembe véve!), mégpedig 11-gyel, emellett 24 arany, 170
nagyezüst és 60 kisezüst vitézségi érmük volt. Nem véletlenül
tettem első helyre őket. Az ezred a következő csatákban
bizonyította újra és újra a magyar huszárok virtusát:
Pétervárad (1716), Belgrád (1717) Simbach (1743), Kolin (1757),
Belgrád (1789), Marengo (1800) Caldiero (1805), Mincio (1814),
Nagysalló (1849), Komárom (1849), Königrätz (1866), Limanova
(1914), Asiagó (1916), Piave (1918).
Az
ezrednek saját emléknapja volt, június 18., amely a Kolini
csatára, s azokra a huszárokra emlékeztette az utódokat, akik
hősies küzdelemben győzték le 1757-ben ezen a napon II. Frigyes
porosz seregét, jelentős részben a névadó Gróf Nádasdy
Ferencnek köszönhetően.
Nem
mellékesen ez a huszárezred a magyar hadtörténelem leghosszabb
ideig fennálló alakulata, hiszen 230 évig létezett, s ez volt az
osztrák-magyar állam legrégebbi állandó magyar csapatteste.
A
lista élén huszárezrednek kellett állnia, és erre nincs
alkalmasabb, mint a császári és királyi 9. huszárezred.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése