Napforduló: Október 13. - Az orosz cár elfoglalja Kazanyt (1552)

Napforduló: 

Október 13. - Az orosz cár elfoglalja Kazanyt (1552)

Orosz ikon (címe: "Legyen áldott a mennyek királyának serege")
az orosz seregek felvonulááról Kazany ellen
(forrás: innen)

Miközben 1552 októberének elején Magyarországon Eger jól ismert ostroma zajlott éppen, innen északkeletre egy muszlim nagyváros minaretjei omlottak a porba ugyanazokban a napokban. A Nagy Mongol Birodalom a történelem egyik leghatalmasabb impériuma volt, amelyet egy személy akarata, s a nyers katonai erő hozott létre a XIII. század elején. A Temüdzsin - uralkodói nevén Dzsingisz kán -, majd utódai egy Koreától a Kárpátokig és a tundra vidékétől Egyiptomig húzódó birodalmat hoztak létre vérrel és könnyel. Persze rendszerint mások vérével és könnyével... Az eurázsiai sztyeppe nyugati területének mongolok általi meghódítására két ütemben került sor. A mongol haderő a Kaukázus irányából 1222-ben érkezett meg először a kunok uralta régióba, majd ugyanezen év május 31-én nagy vereséget mért a kun-orosz szövetségre a Kalka folyónál. A térség birodalomba való betagolására végül a magyarországi Tatárjárást megelőző években került sor, amikor a Volga menti népeket és a mai Ukrajna területén nomadizáló kunokat is sikerült végleg megtörni, majd az orosz fejedelemségeket is hódoltatták. Az egységes mongol birodalom a XIII. század utolsó negyedére megszűnt létezni, és Dzsingisz kán leszármazottai önálló államokat alakítottak ki, melynek során Dzsingisz legidősebb fiától, Dzsocsitól származó unokája, Batu kapta meg a nyugati részeket, részfejedelemségként (mongolul: ulusz). Dzsocsi ulusza orosz közvetítéssel Arany horda néven került végül be az európai történelemkönyvekbe, bár Batu utódai sosem hívták így államukat (nyugati része a Kék horda, keleti része a Fehér horda nevet viselte). Az Arany horda a XV. század elején – az oszmánokat is legyőző - Timur Lenk támadása után végzetesen meggyengült. Előbb az Irtis és Ob folyók mentén fekvő Szibériai Kánság vált ki, majd elszakadtak az Aral-tó menti területek, a mai kalmük sztyeppén élő nogáj tatárok, végül maga a törzsterület is kisebb darabokra esett, melyek közül a legfontosabbak a Krími Kánság, az Asztrahányi Kánság és mai írásunk főszereplője, a Kazáni/Kazanyi Kánság lett.

A Kazáni Kánság kiterjedése a XVI. század első felében
(forrás: innen)

Az Uludzs Mohamed által megalakult utóbbi kánság a korábbi Volgai Bolgárország területén, a névadó folyó mentén, a sztyeppe és tajgaövezet határán feküdt, Kazán városa körül, amely ma inkább orosz nevén, Kazanyként ismert. Maga a város először 1391-ben tűnik fel egy orosz krónikában, mint a volgai bolgár szultán városa. A kazán szó egyébként a magyarban is használt „üst”, „zárt fémtartály” szóból származik, török eredetű a mi nyelvünkben is. A kaganátus lakossága vegyesen volt mongol és török, utóbbi túlsúlyával, aminek következtében a kazáni mongol elit eltörökösödött. Emellett a kán uralma alá tartozott több finnugor nyelvű csoport is a Volga-Káma folyók térségben. A Kazán központtal létrejött tatár állam területén jelentős mezőgazdasági és kereskedelmi tevékenység is zajlott itt az állattenyésztés mellett. Ahogy az Arany Horda, úgy a belőle kiszakadt kánság is iszlám vallású állam lett, Kazánban dzsámik épültek. A kánság komoly katonai erőt képviselt, serege 1445-ben a Kamenka folyónál súlyos vereséget mért a moszkvai nagyfejedelemre, s maga II. Vaszilij nagyfejedelem is fogságukba esett. Moszkva ezután a kazáni kánnak fizette a korábban az Arany Hordának járó adót, mígnem az erőviszonyok gyökeresen átalakultak. III. (Nagy) Iván, majd IV. (Rettenetes) Iván alatt már a moszkvai fejedelmek voltak az erősebbek. Novgorod és Tver elfoglalásával befejeződött az „orosz földek összegyűjtésének” nevezett folyamat (a litvánok által elfoglalt és így később Lengyelországhoz kerülő Fehér- és Vörösoroszág kivételével persze), és csak egy orosz fejedelemség maradt talpon, Moszkóvia. Moszkva és Kazán között állandó konfliktust okozott, hogy a kazáni tatárok egy kisebb része elszakadt Kazántól, és Kaszimov központtal Moszkva hűbérese lett (Kaszimovi Kánság). Ettől kezdve az oroszok folyamatosan beavatkoztak a Kazáni kánság belügyeibe és utódlásába. 1549-ben meghalt a Moszkvával szó szerint hadilábon álló Szafa Giráj kazáni kán, aki a krími tatárokkal szövetségben igyekezett megfékezni a jól érezhetően megerősödött orosz nagyfejedelemséget. Szafa Giráj fia, Ütemis mindössze két éves volt, s bár megválasztották kánná, nyilvánvalóan szerencsétlen döntés volt kritikus helyzetben erős vezető nélkül maradni. A kazániak követséget küldtek a Krímbe, hogy segítséget kérjenek IV. Iván ellen, de a moszkvai zsoldban álló kozákok lemészárolták a küldöttséget. A tatárok ezután békeküldöttséget küldtek Moszkvába, de a cár elhatározta, hogy elfoglalja Kazánt. Csapatai 1550 februárjában ostrom alá is vették a várost, de a heves ellenállás és a téli hideg megakadályozta ekkor még a meghódítását. A kudarc nem szegte kedvét, a tatár főváros blokkolására 1551-ben felépítette Szvijazsszk erődjét (ma UNESCO világörökség) egy szigeten a Szvijaga folyó torkolatában, alig 30 kilométerre Kazántól. A tatárok látták, hogy egyezkedniük kell, és végül Ütemis helyett elfogadták uralkodónak Sahgalit, a Moszkvához hű kaszimovi kánt. Sahgali azonban nem tudott rendet tartani, és rendkívül népszerűtlen volt, végül gyakorlatilag fellázadtak ellene a kazániak és kénytelen volt elmenekülni. Sahgali visszakapta a kaszimovi kánságot, amely végül egészen 1681-ig fennmaradt, mint Oroszországba ékelődött tatár hűbérállam.

Szvijazsszk erődjét a tatár főváros blokkolására hozták létre
(forrás: innen)

Kazánra más sors várt. A fellázadt tatárok kánná választották az egykori asztraháni kán fiát, Jadegar Mohamedet, és megerősítették szövetségüket a krími kánnal, Devlet Girájjal. Az oroszok tanultak az ellenségeiktől, maguk is fogadtak tatárokat a zsoldjukba, és szövetkeztek a nogáj tatárokkal. 1552 nyarára IV. Iván eldöntötte, hogy ismét megostromolja a várost. Habár a krími tatárok egészen Tula városáig törtek előre, hogy Ivánt elvonják Kazántól, de a cárt ez sem tántorította el céljától. Igaza lett. A Tulát oszmán török tüzérséggel és gyalogsággal megostromló krímiek végül eredménytelenül tértek haza, az orosz helyőrség kitartott, sőt komoly veszteséget okozott a visszavonuló támadóknak. A muszka sereg július elején mozgásba lendült és a mordvin és cseremisz területeken át közelítette meg Kazánt, előbbiek – eddig kazáni alattvalók - kegyelemre megadták magukat. Augusztus 13-án a cár elérte Szvijazsszkot, amely a hadjárat során ellátási bázisát képezte, miközben biztosította a Volgát, amelyen az orosz had utánpótlása érkezett. Augusztus 23-án az orosz hadsereg letáborozott Kazán alatt, maga a cár a város falaitól délnyugatra ütötte fel sátrát. A hadjárat erősen vallásos jelleget öltött, az oroszok ortodox énekekkel ünnepelték érkezésüket, míg a muszlim tatárok a saját imáikat harsogták az ég felé a győzelemért Allahhoz. Az orosz krónikák 150 ezres cári haderőről és 150 ágyúról beszélnek, valamint 30 ezer védőről, de a modern történészi becslések szerint a moszkvai állam teljes hadi potenciálja ekkoriban aligha haladta meg a 40-50 ezret, míg mezei hadseregei legfeljebb a 20 ezer főt érhették el teljes mozgósítással. Az orosz haderő ekkoriban alapjában szintén lovasság volt – sok szempontból sztyeppei örökséggel -, némi gyalogsággal és viszonylag kevés modern lőfegyverrel (ezek nagyrészt nyugati zsoldosok voltak). Az első folyamatosan zsoldban tartott gyalogos egységeket - az alapvetően lövészeknek tartható - szrelec alakulatokat 1550-ben hozta létre a cár. A hat zászlóalj mintegy 3000 főt tömörített. A tatárok védőrsége az orosz támadók létszámának csak töredékét tehette ki, noha a város minden harcképes emberét igyekeztek bevetni. Ezek azonban másodlagos erők voltak, rosszul felszerelve. Magát a várost mintegy 10-15 ezer főnyi lakosság lakta, védelmére pedig a fa-föld védművek szolgáltak, amelyek az 1540-es évek végére épültek ki. A város egyik sarkában állt a kán megerősített palotája. A kán haderejének alapjait a hagyományos tatár lovasság alkotta, amely azonban portyázásban jeleskedett, nem ostromokban. A város védelmét alkotó gyalogság már szintén alkalmazott kezdetleges lőfegyvereket, hiszen azok igen korán megjelentek a sztyeppén is, de ezek szerepe marginális volt. 

Kazany ostroma 1552-ben
(forrás: innen)

Miután az orosz hadsereg megérkezett a város alá, hamarosan elvágták azt a külvilágtól és megkezdődtek a munkálatok. A tüzérség augusztus 27-én nyitott tüzet a falakra. Az ostrom kezdetben lassan haladt, mivel a tatárok hevesen ellenálltak és kitörésekkel lassították az ostromműveletet, valamint kiváló lovasságuk is zaklatta az orosz utánpótlási vonalakat. Az ostromművek igyekeztek elzárni a várost a külvilágtól, míg az orosz ágyúk tűz alá vették a fal kritikus pontjait. A nagyobb hatékonyság érdekében az oroszok fából és földből egy a falaknál is magasabb „ágyúdombot” alakítottak ki, ahonnan hatékonyabban tüzelhettek. A 18 méter átmérőjű és 13 méter magas dobról a támadók beláttak az erődítmény falai mögé, így a gyülekezési pontokat is lövethették. Az időjárás korán rosszra fordult, szeptember végén már erősen szenvedtek a csapatok, és a vihar több orosz hajót is elsüllyesztett a Volgát, amelyek felszerelést és élelmet szállítottak. A Kazanyt a térség praktikus szokásainak megfelelően fa-föld védművek (palánk) óvták az ellenségtől, ezek áttörése ágyútűzzel nem volt egyszerű. Ennek megfelelően az oroszok megkezdték a falak aláaknázását, amelytől több sikert lehetett remélni, miközben a védőket az ágyúdombról ágyú- és puskatűzzel nyugtalanították. Az orosz támadások leginkább a kapuk ellen irányultak, amelyek hagyományosan az erődítmények leggyengébb pontjai. Szeptember 30-án egy akna megsemmisítette a tatárok egyik fontos védelmi állását, amely után a védők már nehezebben tudták elárasztani nyilakkal a támadókat. Az oroszok végül sikerrel felgyújtották a falak földtömését tartó farönköket is, a föld kiömlött több ponton, így a palánk megmászhatóvá szelídült. Az oroszok végül rohamot indítottak a leginkább támadhatóvá vált arszki kapu ellen, amelyet sikerült is elfoglalni. Másnap, október 1-jén az orosz cár a kapu környékén lerombolta a falakat, feltöltette az árkokat, hogy egy nagy rohamhoz előkészítse a terepet katonái számára, amely október 2-án (a mi naptárunk szerint 13-án) vasárnap meg is indult. IV. Iván felhívást intézett a város lakóihoz, hogy adják meg magukat - nem tették -, elvégezte imádságait, majd serege élén megindult a döntő roham. A kazániak elkeseredett közelharcban védekeztek, az oroszok órákon át nem tudtak előretörni, de a végeredmény nem lehetett kérdéses. Maga Jadegar kán is keményen küzdött, ám végül az oroszok elfogták, mire a védelem összeomlott. Látva, hogy templomaik és vezérük immár az ellenég kezébe került, egyre több tatár adta meg magát, akiknek az életét többnyire megkímélték a győzők. A kazániak egy része igyekezett kitörni a városból a környező erdőségek felé menekülve, de nagyrészt lemészárolták őket. A fából épített város jelentős része leégett a harcok és a fosztogatás következtében. Estére Kazany teljesen a cár kezére került. 1552. október 6-án már felszentelték az Angyali üdvüzlet templomot, amelyet alig három nap alatt építettek fel fából, és természetesen nem azonos a ma is látható ilyen nevű kőből épített katedrálissal. Hamarosan elkészült moszkvai minta alapján az új hódítást biztosító fellegvár is, a Kazanyi Kreml. Kazán orosz város lett, olyannyira, hogy a Romanovok magukat egészen 1917-es bukásukig kazán kánjainak is aposztrofálták.

IV. Iván fogadja a kazáni tatárok hódolatát, XIX. századi festmény
(forrás: innen)

Ugyanakkor etnikailag a térség nem lett teljesen orosz. Kazany/Kazán ugyan kiemelten fontos kulturális centruma Oroszországnak (2015-ben vizes világbajnokságnak adott helyszínt), de lakosságának fele ma is tatár. A muszlim múlt és jelen kézzel fogható a városban, a minaretek a mai napig a nagyváros részét képezik. A városkép egyik jellegzetessége a Szüjümbike-torony, amely jó eséllyel az egykori tatár város egyetlen ma is megtekinthető emléke, bár építésének idejéről megoszlanak a vélemények. A város eleste megnyitotta az utat Moszkva számára kelet felé, és ahhoz, hogy Moszkóvia a ma ismert Oroszországgá váljon. Az orosz felfedezők elözönlötték az addig ismeretlen Szibériát. 1582-ben az oroszok legyőzték a Szibériai Kánságot is, 1607-ben felfedezőik elérték a Jenyiszej folyót, 1632-ben megalapítják a Léna folyó mentén Jakutszk városát, majd 1637-ben az Ulja folyó torkolatánál Ivan Moszkvityin elérte a Csendes-óceán. Oroszország a XVII. század végére a Baltikumtól Kamcsatkáig húzódott.

A Kazanyi Kreml templomtornyokkal és minaretekkel
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Galeotti, Mark: Siege of Kazan 1552. London: Osprey, 2026

Soloviev, Sergei M.: History of Russia. Vol. 10. Gulf Breeze: Academic International Press, 1995

Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest: Kossuth, 1986

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2022. október 13.

Napforduló: Október 8. – Perryville-i csata (1862)

Napforduló:

Október 8. – Perryville-i csata (1862)

A csatatér 2007-ben (Forrás: innen)

A Perryville-i csata nem tartozik az amerikai polgárháború legismertebb összecsapásai közé, pedig sok szempontból igen árulkodó a korabeli katonai nehézségekről, amellyel egy hadvezér szembesült a harcmezőn, különösen, ha a politikusok - akik közül sokan szeretik az ilyen káoszt, mert kijátszhatják egymás ellen a feleket - nem teremtenek egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszonyokat.

Az amerikai polgárháború a kezdeti óvatos, finomkodó tapogatózásokat követően 1862 tavaszán már teljes erejével tombolt. Az unió csapatainak véres Shiloh-i győzelme (1862. április 6-7.) után - ez volt az első olyan csata, amelyben a résztvevők száma meghaladta a 100 ezer főt - Grant és Buell szövetségi tábornokok folytatták az offenzívájukat a nyugati hadszíntéren, és veszteségeik pótlása után követték a visszavonuló konföderációs hadsereget Corinth városa alá. Már éppen ostrom alá akarták venni a déliek állásait, mikor azok - igen ügyesen és csendben - kiürítették a várost, és Tupeloba vonultak át. Bár nem sikerült ellenfelüket bekerítenie, de az északiak Corinth elfoglalásával már egy mélydéli állam, Mississippi kapujában álltak. Mialatt Grant serege innen a Mississippi folyó felé nyomult előre, hogy annak mentén kettévágják a konföderációt, Buell csapatai maradtak helyükön Tupelo megfigyelésére. Az elmúlt hónapok igen sikeresek voltak számukra, hiszen három inkább a konföderációhoz számítható, de ingadozó állam is nagyrészt az északiak kezére került: Missouri, Kentucky és Tennessee. Lincoln megnyugvással figyelhette a hadszíntér történéseit.

A másik oldalon, Jefferson Davis, a konföderáció elnöke ellenben nem lehetett elégedett. Azonnal belátta, hogy milyen súlyos lett a helyzet ezzel a nyugati hadszíntéren, hiszen a három állam elvesztése nem pusztán jelentős gazdasági erőforrásoktól fosztotta meg a gazdaságilag amúgy is gyengébb konföderációt, de azt is jelentette, hogy e területekről nem lehetett katonákat toborozni. Emellett úgy tűnt, közel az idő, mikor az unió seregei megindulhatnak a "Dél" szíve ellen. Reményeit új hadvezérébe, Braxton Bragg tábornokba vetette, aki májusban vette át a Tennessee-i hadsereg parancsnokságát Tupeloban. A tábornok azonnal új haditervet kezdett kidolgozni a helyzet javítására. Bragg igen ötletes megoldással akarta kiszorítani a túlerőben lévő szövetségieket a megszállt déli államok területéről. Azt találta ki, hogy titokban átszállítja csapatai zömét Chattanoogába, és onnan északi irányba mér csapást Tennessee fővárosa, Nashville és Kentucky irányába. Chattanooga Tennessee és Georgia államok határán fekszik - előbbi területén - és akkoriban a város kulcsfontosságú vasúti csomópont volt, emellett közelében haladt át az egyik legfontosabb kelet-nyugati átjáró az Appalache-hegységrendszeren. 

A Tenneessee keleti részét még védő déli tábornok, Kirby Smith amúgy is folyton Bragg támogatását kérte, másrészt az északi vonalak mögött portyázó lovassági parancsnoka, John Hunt Morgan azt állította, hogy Kentucky csak egy déli sereg megjelenésére vár, és egy emberként felkel az északiak ellen. Maga az ötlet, hogy Bragg átcsoportosítja haderejét keletebbre, ezen okok nélkül is kiváló elképzelés volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a már mélyen déli területeken járó Don Carlos Buellt visszafordítja északnak, és szinte harc nélkül felszabadíthatja legalább Tennessee-t. Az átcsoportosítás során mintegy 30 ezer déli katonának kellett hat vasútvonalon 760 mérföldet megtennie a Chattanoogáig. A csapatoknak komoly kerülőt kellett megtenniük, míg elértek oda, hiszen Tupeloval nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Így Tupeloból Bragg dandárait egészen az alabamai Mobile kikötővárosáig vitték le, majd onnan rövid gyalogmenetet után egy másik vasútvonalon Tensasból szállították északkeletre őket Montgomery és Atlanta érintésével Chattanoogához. Ilyen méretű átcsoportosítás az ellenség orra előtt példátlan volt a hadtörténelemben addig! A művelet 1862. július 23-án kezdődött és Bragg mindössze 16 ezer fős sereget hagyott Tupeloban fedezni a csapatmozgást Buell északi hadseregével szemben.

Bragg Chattanoogába érve megbeszélést folytatott az elnök által mellé - de nem alá! - rendelt másik hadvezérrel, Edmund Kirby Smith-szel, akinek első feladata a Cumberland-hágó elfoglalása volt, míg Bragg várakozik összes egységének beérkezésére. Kentucky stratégiailag egyik legfontosabb pontja ugyanis a Cumberland-hágó volt Kentucky, Tennesse és Virginia határán, egy hasadék a Cumberland-hegységen, amely fontos közlekedési átjáró volt a Középnyugat irányába. A hasadékot 1862. júniusában foglalták el a szövetségiek, de a déliek szerették volna visszaszerezni. A Cumberland-hágót Kirby Smith Kentucky-i hadseregének kellett visszahódítania, és ehhez Bragg csapatokat adott át Smithnek. Kirby Smith el is foglalta a hágót a hadjárat nyitányaként, majd Kentucky fővárosa, Frankfort felé tört előre, ám nem igazán működött együtt Bragg-gel, habár korábban megígérte ezt. Smith Richmondnál - természetesen nem azonos a közismert konföderációs fővárossal, hiszen ez a Richmond Kentuckyban van - nem azonos  meglepett egy uniós csoportosítást, elfogva több mint 4300 északit augusztus 29-30-án. Ugyanakkor nem egyesítette erőit Braggével, így utóbbi később egyedül nézett szembe Buell túlerejű uniós hadseregével, amely végül megérkezett.

A heartland-offenzíva térképen
(forrás: innen)

Bragg hadserege Smith-szel egy időben, augusztus végén lendült támadásba, ezzel megkezdődött a konföderáció Heartland-offenzívája. Bragg hadjárata szintén jól indult, Munfordville-nél jelentős uniós készleteket foglalt el, miközben 4000 uniós katona adta meg magát neki. Ezzel azonban időt veszített és a kezdeti lendület után hadjárata lelassult, az északiak pedig nagy meneteléssel utolérték a támadókat. Buell serege október elején beleütközött Bragg önállóan működő seregrészeibe. Braggnek végül sem a tőle jobbra működő Kirby Smith, sem a tőle balra hadakozó déli erők nem nyújtottak kellő támogatást. Az északi hadvezetést valóban megijesztette a konföderációs offenzíva – rendszerint mindkét oldal óriási túlerőt fantáziált a másik félnél – és már Ohiót kezdték félteni. Buellt ennek megfelelően valóban visszarendelték Kentucky védelmére Corinth alól, ahogy azt Bragg gondolta, jelentősen enyhítve a Délre helyezett nyomást Tennessee-ben. 

Megjegyzés rovat: 

Bragg és Kirby Smith támadásának célpontja, Kentucky klasszikus határállam volt, amely őrlődött a két oldal között, és lakosságát igencsak megosztotta a polgárháború. Így az északiak nem bízhattak az állam hűségében. Az 1860-as választások Kentucky keleti része a dél jelöltjének számító John C. Breckinridge-re voksolt, míg többi megyéében rendszerint a két oldal között egyensúlyozó Alkotmányos Unió Párt jelöltje, John Bell nyert. A választást országosan behúzó republikánus Lincoln 1%-ot sem kapott annak ellenére, hogy maga is Kentuckyból származott, és saját megyéjében, LaRue-ban is mindössze hárman szavaztak rá! Kentucky amúgy is rabszolgatartó állam volt, bár lakosságának valamivel kevesebb, mint 20%-a volt csak fekete. Kentucky igyekezett kimaradni a polgárháborúból, így 1861. május 16-án Beriah Magoffin kormányzó deklarálta Kentucky semlegességét. Valós esély azonban nem volt a háborúból való kimaradásra. 1861. szeptemberében a konföderáció csapatai átlépték az állam határát, és október 18-án Kentucky vezetése bejelentette elszakadását az uniótól, majd hivatalosan is az Amerikai Konföderációs Államok részévé lett, annak 13. tagállamaként. A déli hivatalnokoknak az unió 1862 elején megkezdett támadása miatt azonban, hamarosan el kellett menekülniük az államukból. A konföderációnak mindenesetre jelentős számú szimpatizánsa volt Kentuckyban és Bragg számított rájuk, azonban csalódnia kellett. Habár Kirby Smith csapatait hatalmas örömünnep fogadta a több városban is, a a helyiek nem tolakodtak, hogy jelentkezhessenek a déli hadseregbe.

Braxton Bragg természetére nézve nem volt könnyű eset, és nehezen jött ki alvezéreivel, akik amúgy is hajlamosak voltak az önállóskodásra. Kirby Smith gyakorlatilag függetlenül működött tőle, de hadosztályparancsnokai is sok esetben ellene dolgoztak. Braggnek arról sem nagyon volt fogalma, hogy pontosan hol tartózkodik Buell serege, bár a déli hadvezér szerencséjére az északi tábornok szintén a sötétben tapogatózott az ellenség elhelyezkedéséről és erőinek nagyságáról. Buell 57 ezer főnyi csapatait Leonidas Polk déli egységei ellen fordította, aki hiába jelentette felettesének, hogy az uniós fő ereje áll vele szemben, mert azt megtévesztették Kirby Smith hasonló tartalmú - ám téves - jelentései. Polk csapatai október 7-én visszavonultak Perryville városába, ahol másnap igen komoly csata alakult ki, immár Bragg jelenlétében. A déli fővezér nem hitte el, hogy túlerő áll Polkkal szemben, így támadásra utasította csapatait. Bragg amennyire modern felfogásban volt képes csapatait átmozgatni Mississippiből Tennessee-be vasúton, olyannyira nem volt képes felfogni, hogy mit jelent csatákban az új típusú lőfegyverek megjelenése. Bár a polgárháború csataterein még az elöltöltős fegyverek domináltak, de megjelentek az egyesített lőszert tüzelő ismétlőfegyverek is. Tűzerő tekintetében a nagy létszámú hadseregek gyalogos alakulatai nagyon megnehezítettek minden támadást nyílt terepen és a gyorsan fejlődő tüzérség is pokoli veszteségeket volt képes okozni. A hadvezérek a polgárháború során alapvetően hittek abban, hogy a gyors rohamok döntik el a csaták sorsát és ez igen nagy veszteségeket okozott mindkét oldalon. Mondjuk meglehetősen általános jelenség, hogy a hadvezérek háborúikat a legutóbbi háború hadviselése alapján vívják... Eleinte legalábbis bizonyosan. Az október 8-i Perryville-i összecsapás kaotikus és egymástól függetlenül vívott összecsapások sora volt hadtestek és hadosztályok között, amelyben a déliek egyébként kiválóan harcoltak jelentős túlerő ellen. Mindössze 16 ezer konföderációs katona állt szemben 55 ezer unióssal, ugyanakkor Buell hibájából utóbbiaknak csak kevesebb mint fele vett részt ténylegesen is a csatában. Egyik fél sem nagyon volt tudatában annak, mekkora ellenséggel futott össze. Bragg stratégiai szinten csődöt mondott, ugyanakkor taktikai szinten jól és agresszívan reagált. Buell ellenben a csatában tökéltesen csődöt mondott, holott korábban viszonylag ügyesen manőverezett. Az északi tábornok például 8-án meg sem jelent a harcmezőn...

Csata perryville-nél. Korabeli újságillusztráció.
(Forrás: innen)

A csatában a déliek taktikai sikert értek el, mert megtartották a várost, sőt visszaverték az északiakat, majd Buell vissza is vonult Nashville irányába. Az ütközetben Buell 4241 embert (845 halott), míg Bragg 3396 katonát (510 halott) veszített, azonban Bragg emellett elveszítette az önbizalmát és a győzelembe vetett hitét is. Úgy vélte, hogy nem lesz képes Kentuckyt megvédeni, ezért visszavonulást rendelt el, feladva elért eredményeinek javát. Visszavonulását követően Bragg egyértelműen alárendeltjeire és a kentuckyakra húzta rá a vizes lepedőt. Pedig saját maga is felelős volt, mert sok időt elvesztegetett a hadjárat elején, ráadásul nem volt képes kézben tartani tábornokait. Jefferson Davis ugyancsak hibázott, mikor Kirby Smith-t nem rendelte Bragg alá, és utóbbinak szintén komoly része volt a hadjárat kudarcában. Egy kiválóan kigondolt offenzíva sem volt elég önmagában a győzelemhez. A nyugati hadszíntéren a kezdeményezés ezután soha többé nem került vissza a konföderáció kezébe.

Braxton Bragg, a csata "déli" fővezére
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

The Cambridge History of the American Civil War. Vol. 1. Cambridge, cop. 2019

Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: 2012

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. október 8.

Könyvajánló: Agatha Christie: Mr. Quin

Könyvajánló:

Agatha Christie: Mr. Quin

Budapest: Helikon, cop. 2024

Fordította: Gy. Horváth Lászó, Sipos Katalin

448 oldal

Mély bánatomra mostanra csak nagyon kevés Agatha Christie mű maradt hátra, amit még nem olvastam, ráadásul - sajnálatos, de természetesen módon - ezek a kevésbé ismert, mondhatni gyengébbnek számító művei. Regény szinte egy ilyen sem akad - a Mary Westmacott-néven írt romantikus regényeit persze leszámítva -, de novelláskötet még igen. A Mr Quin az egyik ilyen utolsó mohikánnak számított, egészen mostanáig. Újfent meg kell állapítsam: ez a nő egy zseni volt. 

A kezembe vett Mr. Quin kiadás tavalyelőtt jelent meg, és a Helikon kiadó terméke. A kötet hozza az egész 1930-as The Mysterious Mr Quin  (nálunk: A titokzatos Mr. Quin) novellafüzért, valamint két a későbbi Mr. Quin történetet (A szerelmi nyomozók, A harlekines teáskészlet) is. A könyv ezáltal tartalmazza Christie összes harlekines történetét. Bár én a 2024-es kiadást olvastam, keményebb kötésben már 2011-ben is megjelent ez a válogatás. 

A novelláknak elvileg két főszereplője van: Mr. Satterthwaite és Mr. Harley Quin. Közülük Satterthwaite a valódi protagonista, egy jóindulatú, finomkodó, kedélyes, de idősödő sznob, kissé Poirot-hoz hasonlítható karakterjegyekkel. Satterthwaite utazásai során bizonyos időnként belebotlik Mr. Harley Quinbe, és ilyenkor minden esetben valami különleges bűnténybe csöppen. A Harley Quin beszélő név, a novellafűzér koncepcióját a Commedia dell’arte karaktere adta. Harlekin másokat is megihletett már, elég csak a legismertebbre, a képregények Harley Quinnjére gondolnunk a DC Comics univerzumából. A mi Harley Quinünk ugyan kevésbé zakkant, mint Joker barátnője, de sokkal titokzatosabb. A semmiből jön és a semmiből távozik, a tragikum vonzza, és a szerelem. Quin kérdésekkel ostromolja Satterthwaite-ot, aki ennek segítségével vonja le következtetéseit az adott probléma/rejtély megoldásával kapcsolatban. Nincs itt szó nyomozásról a szó szoros értelmében, ilyenre ne számítson senki. Nincsenek bűnjelek, vörös heringek, nyomozók, de sokszor méltányos igazság sem. Ellenben van szupranaturalizmus. Bizonyára lesz, akit a természetfölötti jelenléte a lapokon zavar, de azt hiszem valójában nincs is jelen. Nem kívánom megfejteni Mr Quin személyének rejtélyét, mert szerintem maga Christie leplezi le A Harlekin ösvény című novellában. Agatha kisasszony mindig is szerette beleszőni korának népszerű okkultista divatját írásaiba. Christie-t már 17-18 évesen megragadta a Harlekin-legendakör, és verseket írt annak szereplőiről. A 20-as években írt novelláit is ezek a korai benyomások ihlették, s ez a kísértethistóriák kora is volt.

Christie hangulatépítésben egészen nagyszerű. A drámaiság, tragikum süt a történetekből, megpörköl minket és ledarál. Keserédes élvezet ez. Néhány sorral tud hozzánk vágni egy-egy sergio leonei vagy tarantinoi nyitányt. Ilyenekre csak a legnagyobbak képesek. Semmi sallang, mégis tisztán látjuk magunk előtt, ahogy Satterthwaite előtt haldoklik egy kutya a szárd porban, amely még élni akar és nem érti, mi történik vele. Nem minden novella mestermű persze, vannak közöttük kevésbé jók is, de ez nem csoda. Agatha Christie megjegyezte később, hogy a harlekin történeteket csak saját szórakoztatására írta - úgy fogalmazott még pontosabban, hogy akkor írta őket, mikor kedve tartotta -, és ez látszik is rajtuk. Három-négyhavonta készült el egyel-egyel, és önéletrajzban is a kedvencei közé sorolta őket. Ez egy intellektuálisabb válogatás a bűnügyi novelláknál, elgondolkodtatnak érzésekről, időről, szerelemről, emberségről. A történetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz utalgatásokon és a két főszereplőn keresztül. Van itt természetfeletti thriller, romantikus mese, szerelmi dráma, mégis több ezeknél. Élet. Agatha Christie nálam elsősorban humanista. De nem olyan humanista, aki elképzelni a tökéletes embert, hanem olyan, aki úgy szereti a Homos Sapienst, ahogy létezik: bűnösen, gyengén, esendően. Ma az írók (de úgy általában véve az emberek) zöme utálja az embert azért, amilyen, ezért is üdítő a krimi királynőjét olvasni. Bölcs asszony volt. 

Melyik volt a kedvencem a tizennégy írásból? Nehéz megmondani. Némelyik nagyon szép történet, drámaisággal (A Harlekin ösvény), egy másik a legjobb alibivel rendelkező gyilkossági sztori (A szerelmi nyomozók), de talán mégis a Férfi a tengerről. Miért? Mert a tragikumban ott van a remény, az élet értelmébe vetett hit és az élet győzelme a halál felett. 

A novellagyűjtemény felülmúlta várakozásaimat. Persze messze van a legjobb regényei nyújtotta élménytől, vagy ötletességtől, de igen kellemes olvasmány. A Helikon kiadása közepes nálam fizikai értelemben. Az új kiadás borítója jobb, mint a 2011-esé - bár ez a méregzöld szín nem tudom, miért kellett -, cserébe viszont csak fűzött, puha fedőlapokkal. Nagy kár, hogy Mr. Satterthwaite mindössze 14-szer találkozott Harley Quinnel, vagyis... talán inkább 15-ször, de akkor az írónővel együt.

Értékelés: 

Nyolc Marple a tíz Poirot-ból. 

8/10 pont

Goodreads.com: 3.74 pont (18454 voks)

Moly.hu: 84% (173 csillagozás)

Napforduló: Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen az Oszmán birodalomnak (1911)

Napforduló: 

Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen 

az Oszmán birodalomnak (1911)

Olasz katonák védekeznek Líbiában, 1911
(forrás: innen)

Olaszországot rendszerint nem a gyarmatosító hatalmak közé helyezi az ember, pedig a XIX-XX. század fordulóján igencsak igyekezett azzá válni, részsikerekkel. Itália sikeres egyesítése után a piemonti elit azonnal nagyhatalmi ábrándokat kezdett kergetni, amelyben magát már egyenrangúnak vélte a klasszikus nagyhatalmakkal: Nagy Britanniával, Franciaországgal, Németországgal, Ausztriával és Oroszországgal. 1866-ban azonban gyorsan kiderült, hogy az ország még ahhoz is gyenge, hogy az éppen poroszokkal háborúzó - és a magyarokkal még ki sem egyező - Ausztriát legyőzze. Miközben az osztrák főerők Bismarck hadaival csatáztak Königgrätznél, az olaszok nagy vereséget szenvedtek a Custozzai csatában, de még az Adrián is Lissánál. A háború végén ugyan megszerezték Velencét és környékét a porosz sikereknek és Bismarcknak köszönhetően, de világossá vált, hogy az ország egy igazi nagyhatalommal szemben továbbra is komoly katonai hátrányban van. Egyelőre így a taljánoknak le kellett tenniük további osztrák kézen lévő területek megszerzéséről és inkább a gyarmatosításra és a Balkánra koncentráltak a külpolitikában.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök (1842-1928)
(forrás: innen)

Olaszország korábbi széttagoltsága nem tette lehetővé, hogy korai időkben bekapcsolódjanak a kolonizációba, de az Afrikáért folyó versenyfutásban a XIX. század 80-as éveiben már részt vett Róma is. Először - logikusan - az Itáliával szemközt fekvő Tunézia területét nézték ki, amely ekkor még az Oszmán birodalomhoz tartozott, de Franciaország megelőzte őket, és 1881-ben a terület francia protektorátus lett. A diplomáciai vereség folytán Olaszország 1882-ben csatlakozott Németország és az Osztrák Magyar Monarchia Szövetségéhez, megalakítva a Hármasszövetséget. Ez a diplomáciai húzás előnyösnek bizonyult, és az 1880-as években a királyság megszerezte Eritreát és Szomáliát Afrika szarvánál. Az olaszok törekedtek rá, hogy e két gyarmatot Etiópia elfoglalásával összekössék, de 1896-ban megalázó vereséget szenvedtek Aduánál, így erről a tervről le kellett mondaniuk. A XX. század elejére Afrika szinte teljesen elkelt, és szinte nem maradtak besatírozatlan területek a politikai térképeken. Azért volt még egy izgalmas folt: Líbia. A terület hivatalosan az Oszmán birodalom részét képezte (tulajdonképpen két tartományként kezelve: Tripolitánia és Kirenaika), azonban miután Nagy Britannia megszállta Egyiptomot, Líbia el volt vágva területileg Isztambultól. Tripolit még 1551-ben foglalták el a törökök, és 1711-ig szorosan a kezükben is tartották a tartományt. Ekkor Ahmed Karamanli a helyi janicsárok vezetésével önállósította magát, habár alapított dinasztiájának tagjai (a karamanlik) hivatalosan az oszmán szultánok pasái voltak. Tripolitánia fő tevékenysége, hasonlóan más észak-afrikai muzulmán államokéhoz a kalózkodás volt ekkoriban, tengerészei előszeretettel fosztogatták a tengerparti városokat Itáliától Izlandig és raboltak el lakosokat, hogy rabszolgaként adják el őket iszlám országokba. A Napóleoni háborúkat követően az európai országok egységes fellépése véget vet a korzárok korának, ami az ebből származó bevételekre támaszkodó Karamalni család bukásához vezet Tripoliban. Mikor a belharcok kapcsán rendteremtésként behívják a török csapatokat, azok 1835-ben ott is maradnak, és ismét közvetlen oszmán kézre kerül a mai Líbia partvidéke, míg a sivatag felé eső belső régiókkal és oázisokkal alig foglalkoztak. Ennek csak az európai gyarmatosítással - és az ásványkincsekért folytatott hajsza okán - lett igazán jelentősége, addig nem voltak térképen kijelölt határok a Szahara irányába. Végül azonban a sivatag utolsó porszeméért is megindult a vetékedés, így 1875-öt követően a törökök a sivatagba is elkezdtek telepíteni helyőrségeket, elsősorban azért, hogy a franciák ellen biztosítsák a térséget. A török uralom a tartományokban nagy fejlődést nem hozott, bár 1908-ban az ifjútörök modernizáció keretében Tripolitánia és Kirenaika tartománya is küldhetett képviselőt a török parlamentbe. Közben azonban Egyiptom brit kézbe került – hivatalosan ugyan 1914-ig az Oszmán Birodalom részét képezte -, így területileg exklávévá vált, elszakítva a birodalom többi részétől. Tripoli és Bengázi kikötője egyre nagyobb forgalmat bonyolított le az európai országokkal, de a belső régiók adóprés alatt nyögtek, és folyamatosan lázongtak a török kormányzattal szemben. Olaszország hamar szemet vetett Líbiára, és diplomáciailag évtizedeket áldozott rá, hogy majdani akciója során ne ütközzön a nagyhatalmak ellenállásába. Elérte, hogy Németország támogassa szövetségesét, míg a monarchiának amúgy sem voltak kolonizációs ambíciói, így örült, hogy az itáliaiak nem Triesztre pályáznak. Mind a németek, mint a monarchia abban is bízott, hogy az olaszok afrikai térnyerése hosszútávon megerősíti a szövetségüket Franciaország ellen Olaszországgal. Nem teljesen alakult így. Franciaország miután megszerezte Tunéziát, hajlandó volt támogatni Olaszország igényeit Líbiában. Oroszországgal is sikerült megegyeznie Rómának, a cár elismerte az olasz igényeket Líbiában, cserébe az Olasz királyság ugyanezt megtette a török tengerszorossal kapcsolatban Szentpétervár felé. Eközben gazdaságilag az olasz bankok és cégek egyre nagyobb befolyást szereztek a török tartomány életében. Az olasz közvélemény támogatta az itteni potenciális olasz gyarmatosítását, mivel piacként és letelepedési helyként is jól jött volna. Visszanézve a mából meglehetősen vicces az az egyáltalán nem humoros tény, hogy az olasz túlnépesedést akkoriban azzal akarták kezelni az Rómában, hogy Líbiába telepeseket küldenek. Mintha mára kissé megfordult volna a helyzet… 1911-re Olaszország úgy érezte megérett a gyümölcs, miután nagy nemzetközi válság alakult ki Marokkóban. 1911. május 21-én ugyanis a marokkói szultán „segítségére” francia csapatok vonultak be az országba, hogy segítsék a helyi lázadók leverését. Marokkó ekkor már gyakorlatilag francia ellenőrzés alatt állt, de Németország tiltakozásul a marokkói kikötővárosba, Agadirba küldte a Panther (azaz „Párduc”) nevű hadihajóját. A német cirkáló megjelenése – ez volt a híres „Agadiri párducugrás” - tovább súlyosbította a diplomáciai helyzetet, amely csak a nyár végére oldódott meg. Franciaország ténylegesen uralma alá vonhatta Marokkót, Németországot kompenzálta Kamerunnál némi terület átadásával, amely akkor germán gyarmat volt. Ezek után Olaszország is akart egy falatot Afrikából, és beindította a gépezetet Líbia elfoglalására, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét Marokkó köti le.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök – a korszak erős embere Itáliában - augusztusban adta ki a feladatot Alberto Pollio (1852-1914) vezérkari főnöknek, hogy dolgozza ki Líbia elfoglalásának haditervét. A miniszterelnök végül novemberre tűzte ki a támadás idejét, azonban szeptemberben felgyorsultak az események. Az olaszok szerették volna megakadályozni, hogy a tényleges megszállás előtt a nagyhatalmak követelése miatt tárgyalniuk kelljen az Oszmán birodalommal. A törökök is érezték a Líbiára leselkedő veszélyt, így megpróbálták megerősíteni a helyőrségeiket. Szeptember végén a Derna nevű török szállítóhajó Isztambulból fegyverekkel megpakolva Tripoliba indult, mire az olaszok tiltakozni kezdtek és sérelmeikről jegyzéket küldtek a török fővárosba. Ennek ellenére a Derna szeptember 26-án kirakodott, mire másnap az olasz király, III. Viktor Emánuel (ur.: 1900-1946) engedélyével Giolitti ultimátumot intézett Törökországhoz. Ebben az olaszok arra hivatkoztak, hogy a törökök képtelenek biztosítani Líbiában a rendet, és agitációt folytatnak az ottani olasz alattvalók és cégek ellen. Az ultimátumban bejelentették, hogy az olasz kormány meg fogja védeni érdekeit Tripolitániában és Kiernaikában, így katonailag megszállja azokat. A török kormánynak az olaszok 24 órát adtak az ultimátum elfogadására, de valójában maguk sem hitték, hogy erre sor kerülhet. Az ifjútörökök által vezetett nacionalista török kormány természetesen elutasította az olasz követelést, és a nagyhatalmakhoz fordult, azonban azok semleges állásponton voltak. Törökország magára maradt, de vállalta a háborút, és szeptember 29-én elutasította az ultimátumot, mire Olaszország ugyanezen a napon hadat üzent az Oszmán birodalomnak.

Olasz léghajók török célpontokat bombáznak Líbiában
(forrás: innen)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1911-ben az Oszmán birodalom még igen kiterjedt állam volt, amely uralta a Balkán-félsziget közepét Albániától Thrákiáig, egész Macedóniát és a mai Észak-Görögországot. Emellett a Közel-Kelet szinte egészét Perzsiáig, sőt az Iszlám szent városait Arábiában, Mekkát és Medinát is. Így a háború nem pusztán Líbiában zajlott, hanem a tengereken is. Felmerült egy olasz invázió a török kézen lévő albán partok ellen, de ez a balkáni osztrák-magyar és orosz érdekek miatt óhatatlanul bonyodalmakhoz vezetett volna. Már az első háborús napon, szeptember 30-án incidensre került sor Preveza mellett a Jón-tengernél és azonnal osztrák-magyar diplomáciai beavatkozáshoz vezetett. Így végül az olasz-török háború fő hadszíntere Líbia maradt, bár akadtak haditengerészeti összecsapások. Líbián kívül csak az Égei-tengeren volt komolyabb szárazföldi hadművelet, mikor 1912. május 4–én az olasz 6. Égei-tengeri különleges hadosztály (6° Divisione Speciale dell’Egeo) mintegy 9000 embere partra szállt Rodosz szigetén és 13 napos hadjárat során elfoglalta a török helyőrségtől. Líbiában azonban nem volt ilyen könnyű dolguk előző év őszén.

Török tisztek Líbiában. Baloldalt Mustafa Kemal, azaz a későbbbi Kemal Atatürk
(fotó: innen)

A hadüzenetet követően, 1911. szeptember 30-án az olasz flotta blokád alá vonta Tripoli városát, majd megkezdődtek a partraszállási műveletek október elején. A jelentős tengerparti városok (Bengázi, Tobruk, Homsz, Derna) három hét alatt mind itáliai kézre kerültek, sőt maga Tripoli is elesett október 5-én. A török ellenállás azonban messze nem szűnt meg, az oszmán erők tudatosan az ország belseje felé húzódtak vissza. A helyi arab és berber erők rajtaütései, valamint a török hadsereg ellenállása miatt az olaszok fél éven át nem voltak képesek egyébre, mint a tengerparti sáv, illetve tergerparti kikötők megtartására. A török ellenállást kiváló parancsnokok vezették, itt szerzett komoly hadi tapasztalatot két későbbi török vezető Enver pasa és Musztafa Kemál is. A helyi arab törzsek és a Kirenaikában nagyhatalmú szanúszi mozgalom kiállt a törökök mellett, bármennyire is nem kedvelték az Isztambult. A muszlim fanatikusok ugyanis az olaszokat és hitetleneket még annyira sem kedvelték. Különösen Kirenaikában volt kemény a küzdelem, a szanúszi rend miatt. A vallási csoport a XIX. század elején alakult a karizmatikus Szanúszi család vezetésével és az Iszlám gyökereihez való visszatérést hirdette Észak-Afrikában. Ellenállásuk igen kitartó volt – a háborút dzsihádként értelmezték -, és az olaszoknak és briteknek még az első világháborúban is sok gondot okoztak Líbiában és Egyiptomban, mert őket nem kötötte a törökökkel kötött 1912-es békeszerződés. Az olaszok 35 ezer fős expedíciós sereggel kezdték a hadjáratot, de hamarosan a szám 100 ezerre duzzadt. A háború elhúzódásával a nemzetközi helyzet is fokozódott.

Olasz támadási irányok a háború alatt
(forrás: innen)

A török ellenállást végül nem az olaszok törték meg, hanem az, hogy 1912. október 8-án Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország megtámadta Törökországot, és ezzel kitört az Első Balkán-háború. Isztambul még így is folytatta volna a hadakozást Líbiában, de a nagyhatalmak ekkor már erélyesen rászóltak, mivel attól tartottak, hogy az olaszok is beavatkoznak a Balkánon, tovább lökve az eseményeket egy totális háború irányába. Milyen furcsa is kimondani, de egy világháborúban ekkor mind Olaszország, mind Törökország pont az ellenkező oldalon sodródott volna be, mint tette azt pár évvel később... Az olasz-török konfliktust katonai szempontból lezáró előzetes békét 1912. október 15-én írták alá a felek a svájci Ouchy-ban, több mint egyévnyi háborút követően. Líbia olasz kézre került, sőt a korábban a Rodosz elfoglalásakor még tiltakozó nagyhatalmak végül a Dodekanészosz-szigetcsoportot is meghagyták a taljánoknak. Az olasz-török háború hadtörténeti jelentősége ugyan nem túl nagy, ám mégiscsak ez volt az első konfliktus a történelemben, amelyben repülőgépeket vetettek be, s egy időben zajlott földön, vízen és levegőben egyaránt. Az olasz hadsereg teljesítménye előrevetítette az első világháborús kudarcait, sem az olasz ipar, sem az olasz néplélek nem volt igazán alkalmas egy hosszú és elkeseredett háború megvívására.

Felhasznált irodalom:

Horváth Krisztián: Dokumentumok az 1911-1912-es olasz-török háborúból. (Documenta Historica 49.) Szeged, 2000

Stephenson, Charles: A Box os Sand. The Italo-Ottoman War 1911-1912. Ticehurst, 2014

Eredeti megjelenés: 

Győri Szalon, 2024. szeptember 29.

Napforduló: Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke: Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Napforduló: 

Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke:

Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Csata a svéd és orosz csapatok között 1809-ben 
(forrás: innen)

2022 tavasza óta az orosz-svéd ellentétek sokszor kerültek a híradók beszámolóiba, de a jelen szerencsére még mindig sokkal békésebb, mint amilyen a két ország közös (rég)múltja. Az orosz-svéd háborúk ugyanis a középkor óta ismétlődtek - eleinte még Novgoroddal vetélkedtek a svédek Finnországért és Karéliáért, majd az orosz városállam helyét a moszkvai cárok Oroszországa vette át -, s az 1808-1809-es utolsó ilyen összecsapásig közel egy tucat háborút vívott a két fél. A XVIII. század elejéig inkább a svéd fölény volt jellemző, mivel Svédország a korszakban nagyhatalomnak számított, sőt még gyarmatokat is alapított Afrikában (Aranypart) Amerikában (Új-Svédország a mai Delaware állam területén). Az 1709-es poltavai vereséget követően azonban Svédország hatalma fokozatosan meggyengült, és kiszorult a Baltikum keleti feléből (az 1741-43-ban illetve 1788-90-ben egyébként általa megindított háborúkban is vereséget szenvedtek), bár Finnország továbbra is a kezükön maradt. A ma Finnországnak nevezett terület ekkoriban Svédország integráns részét képezte eleinte Österland, majd Finland néven, ám lakossága alig 850 ezer fő körül lehetett a 19. század kezdetén. Ezek zöme finn paraszt volt, míg a helyi elit rendszerint svéd vagy német, és a populáció általában véve a déli partvidéken tömörült. Északon a nomád számik (lappok) éltek, alig integrálódva a svéd államba.

A mindmáig legutolsó, 1808-1809-es orosz-svéd háború csak Európa akkori helyzetének ismeretében értelmezhető. Napóleon 1805-ban nagy vereséget mért az orosz-osztrák szövetségre Austerlitznél, majd 1806-ban Poroszországra Jénánál. A legnehezebben Oroszországgal boldogult, de végül 1807 nyarán Friedlandnál a francia császár a cár serege felett is győzelmet aratott, majd Tilsitnél békét kötött I. Sándor orosz uralkodóval. Napóleon Európa ura lett a Visztulától Portugáliáig, és ezen az sem változtatott, hogy Trafalgarnál a spanyol-francia flotta megsemmisült. Nagy Britannia jelentős szövetséges nélkül maradt a kontinensen, így a peremvidékeken folytatta a Napóleon elleni harcot: támogatta Portugália, majd Spanyolország harcát a francia megszállókkal szemben, valamint a németországi birtokainak (Pomeránia) elvesztésén kesergő Svédországot Napóleon legodaadóbb szövetségese, Dánia ellen. Kellő haditengerészeti erő hiányában a francia uralkodó válaszként gazdasági blokáddal, az úgynevezett Kontinentális zárlattal megroppantani a briteket. A politikai logikából adódóan kikövetkeztethető mi következett. Miután a Napóleont csodáló Sándor cár békét kötött Napóleonnal, a francia-orosz kapcsolatok a mézesheteiket (hónapjaikat) élték. Sándor rögvest figyelmeztette a svéd uralkodót, IV. Gusztáv Adolfot, hogy Svédországnak is el kell fogadnia az új európai realitásokat, és csatlakoznia kell a Nagy Britannia elleni zárlathoz, amellyel Napóleon a brit árukat igyekezett kizárni az európai piacról. IV. Gusztáv Adolf király azonban ehelyett továbbra is a britekkel szövetkezett, abban bízva, hogy így elveheti Dániától az akkoriban ahhoz tartozó Norvégiát. A svédek amúgy is igen szoros gazdasági kapcsolatban voltak Nagy Britanniával, így alapvető érdekeik sérültek volna a Kontinentális zárlathoz való csatlakozással. Az orosz ultimátum elutasítását követően csak idő kérdése volt a cár támadása.

A svéd vezérkar számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges orosz támadás Finnország déli területei ellen irányul majd, mivel viszonylag jó úthálózat épült ki arrafele, és ott feküdtek a nagyobb városok, köztük Helsinki (svédül: Helsingfors). A svéd tábornokok nem voltak optimisták, mert az orosz hadsereg nagyobb volt, komolyabb tapasztalattal bírt, és várható volt egy dán támadás is a királyság ellen. Abban bíztak leginkább, hogy télen még nem lehetséges egy komolyabb támadás a hideg miatt, és a Finnországban emelt erődjeik kitartanak addig, míg a svéd hadsereg a tavasz végére képes megfelelő erővel felvonulni keleten. Helsinkit a svédek a korábbi háborúk tapasztalatai alapján megerősítették, és a város kikötőjében kiépítették az „Észak Gibraltárjának” is nevezett Sveaborg erődjét (ma: Suomenlinna). A minden oldalról tenger által ölelt erődrendszer bevehetetlennek tűnt, és a háború kezdetén 2250 fős helyőrség és 4500 fős mobil sereg védte. A másik kulcsfontosságú pont Hanko-félsziget erődje volt, szintén jól megerősítve.

A háború eseményei térképen
(forrás: innen)

Az oroszok azonban igen jól felkészültek, viszonylag kis létszámú, ám mozgékony erőt vezényeltek a térségbe, ráadásul alaposan kikémlelték a svéd védelmi előkészületeket. Éppen a hideg jött nekik kapóra, mivel a befagyott vizek és szilárdra fagyott földutak lehetőséget nyújtottak a gyors menetelésekre. Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország ellen tavasszal és ősszel nem lehet háborúzni, míg télen és nyáron igen. A február 21-én meginduló orosz támadás szinte ellenállás nélkül jutott Dél-Finnország birtokába, mivel a szétszórt svéd helyőrségek és városok katonasága nem volt képes időben összpontosulni. A livóniai német családból származó tábornok, Friedrich Wilhelm von Buxhoeveden/Buxhöwden vezette alig 24 ezer fős orosz seregecske hamar kijutott a Botteni-öböl keleti partjára. Március végére már Finnország legrégebbi városa, Turku és a kiürített Hanko félsziget felett is a kétfejű sasos orosz lobogót lengetett a szél. Az oroszok elszigetelték egymástól a svéd erődöket, amelyek magukra maradtak, mindenféle információ és utasítás nélkül, élükön igencsak defetista parancsnokokkal. A legnagyobb svéd kudarcot Sveaborg elvesztése jelentette, amely másfél hónapos nem túl kemény lövetést követően - némileg indokolatlanul – május elején kapitulált. A háború közben kiszélesedett, mivel Dánia (amelyhez Norvégia is tartozott ekkoriban, mint írtuk) szintén megtámadta a svédeket, igaz az Orosz birodalom meg a törökök ellen viselt hadat párhuzamosan a finnországi háborúval. Mindazonáltal a svédek helyzete 1808 tavaszán nem volt teljesen reménytelen. A brit flotta 1807-ben megsemmisítette a dán haditengerészet erőit, így a svéd és brit hajók alapvetően uralták a tengert, és utóbbiak támogatni tudták a svédek tengerpart menti hadműveleteit (jégmentes helyeken és időszakokban). Az oroszok által rövid időre megszállt Gotland szigetét is - ahol Visby fekszik - sikerült visszafoglalni. A svédek a nyár elején emellett megállították az orosz előretörést, ellentámadásba kezdtek, és a „frontvonal” Finnország középső részén stabilizálódott. A svéd flotta emellett támadásokat indított az orosz kézre került partok ellen. A fő hadszíntér ezt követően átkerült a Finnország délnyugati csücskénél elterülő Åland-szigetek környékére, ahol a sok ezer kis sziget között a kis merülésű hajók uralták a hadviselést. Az oroszok végül ismét meglepőt húztak, és 1809 márciusában a jegesre fagyott tengeren keresztül behatoltak a szigetvilágba és elfoglalták azt (a helyi svéd erők viszont a befagyott Botteni-öböl jegén menekültek meg). Ez már komoly veszélyt jelentett a svéd törzsterületekre is, hiszen Åland Stockholm előszobájának számított, a szigetek alig 100 km-re fekszenek a fővárostól légvonalban, igaz, tengeren át.

Ugyanekkor a Finnországban kibontakozó új orosz támadás is teret nyert, és 1809 márciusában már a mai Svédország területén, a Botteni-öböl északi, majd nyugati partján folytak a harcok. Így egész Finnország a támadók kezére került. A katonai kudarcok 1809 tavaszán megpecsételték IV. Gusztáv Adolf svéd király sorsát, aki ellen katonai felkelés tört ki Stockholmban, és lemondásra kényszerítették 1809. március 29-én. Utóda nagybátyja lett, a már 61 éves és beteges XIII. Károly, akinek nem volt örököse. Hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások a svédek és oroszok között, bár a katonai küzdelem időnként még fellángolt szeptemberig.

A békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal
(forrás: innen)

A békeszerződést végül a finnországi Hamina, svéd nevén Fredrikshamn városában írták alá 1809. szeptember 17-én. A következményei mind Finnországra, mind Svédországra nézve igen jelentősek voltak. Svédország kénytelen volt lemondani egész Finnországról, amely két ideiglenes orosz megszállást (1713-1721, 1742-1743) követően immár tartósan Oroszországhoz került 1917-ig. Finnország az orosz cár alá tartozó autonóm állam lett, amelynek nagyfejedelme maga a cár volt. A nagyfejedelemség orosz uralom alatt - bármennyire is meglepő lehet ez egyeseknek -, viszonylag széles önkormányzattal bírt, és a finnek számára ebben előrelépés volt a svéd uralomhoz képest. Svédországban, alkalmazkodva a realitásokhoz, franciapárti csoportok kerültek pozícióba, akik elérték azt is, hogy az új király, XIII. Károly örökösének váratlan halálát követően a Napóleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte kerüljön a trónörökösi pozícióba. A királyság a vereséget követően természetesen csatlakozott a kontinentális zárlathoz is Nagy Britannia ellen, igaz kényszerből és inkább csak látszatra. Bernadotte nem bizonyult túl hűségesnek az általa nem igazán kedvelt korzikaiból franciává lett császárhoz (felesége, Desirée Clary egyébként korábban Napóleon menyasszonya volt), és amint lehetett Svédország ismét oldalt váltott. 1814-ben a britek, svédek és oroszok már együtt harcoltak Napóleon ellen (a poroszokkal és osztrákokkal karöltve), megdöntve annak uralmát. Bernadotte 1818-ban végül svéd király lett, s leszármazottai adják a mai napig Svédország uralkodóit.

Svédország és Norvégia az 1809-es békét követően 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Luntinen, Pertti: The Imperial Russian Army and Navy in Finland 1808-1918. Helsinki, 1997

Nordling, Carl: The Gibraltar of the North: How Swedish Sveaborg was taken by the Russians in 1808. In: The Journal of Slavic Military Studies, 17. 4. sz. 715-725.o.

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 17.

Fényképalbum: Az 1972-es nagy magyar zarándoklat VI. Pál pápánál, 1. rész

Fényképalbum:

Az 1972-es nagy magyar zarándoklat 

VI. Pál pápánál
Turner Kálmán Rómában, 1972. május 18-27
1. rész

Turner fotóalbuma az 1972-es római zarándoklatról (saját fotó)

Turner Kálmán családunknál fennmaradt fényképalbumai közül a egyik legérdekesebb az, amely az 1972-es római magyar zarándoklatról készült. Nemcsak azért, mert kivételes épségben maradt fenn és esztétikailag is szép, hanem tartalma miatt is. Ugyanis az 1972. pünkösdi nagy magyar zarándoklatot örökíti meg, mikor 370 magyar pap és világi hívő a második világháborút követően először eljuthatott Rómába a pápához. Ebből adódóan történelmi forrásértéke is van. Az album 146 darab különböző méretű dokumentumot tartalmaz, zömében képeslapokat és fényképeket. Első etapként ezekről 36 darab beszkennelt kép következik. 

1945 után Magyarország egyre jobban szembesült a kommunista diktatúra vallásellenességével. Az eleve ateizmust hirdető vezetés igyekezett minden módon maga alá gyűrni az egyházakat. A Rákosi-korszak erővel, a kádári diktatúra inkább alattomos módszerekkel dolgozott, bár  indegyik bevetett mindent. Utóbbi a 60-as években igyekezett látszólag enyhíteni az elnyomáson, és ennek valóban voltak eredményei itthon és külföldön egyaránt. A 60-as évektől lassan kapcsolatba léphettek egymással a távolba szakadt ismerősök, lehetett levelezni és korlátozott mértékben akár utazni is. 1972-ben kiemelkedő tömeges zarándoklatra is sor került, melynek során a magyar egyházi elit és a papság egy része eljuthatott Rómába. A második világháború óta ez volt az első ilyen nemzeti zarándoklat, sok pap évtizedek óta várt erre. Valójában a zarándoklatot az egyház 1970-re, a Szent István jubileumi emlékévére tervezte - hogy miként lett Szent István 1000 éves éppen 1970-ben arról itt lehet olvasni -, de az országvezetés részéről ekkor még ez akadályokba ütközött. Végül 1971-ben elhárult az akadály, miután április 16-án VI. Pál pápa fogadta a Magyar Népköztársaság külügyminiszterét, Péter Jánost és megállapodtak Mindszenthy Józseffel kapcsolatban. Az esztergomi érsek 1971. szeptember 28-án, engedelmeskedve a pápa kérésének - hogy távozzon, és ne legyen akadálya Magyarország és a Nyugat közeledésének -, elhagyta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségét 15 évnyi "fogság" után. Ijjas József kalocsai érsek még ugyanazon év október 30-án audiencián járt VI. Pálnál, és jelezte, hogy reprezentatív zarándoklatot szeretnének indítani Szent Péter trónusához. Erre következő év pünkösdjén került sor végül. 

A zarándoklatra indulók 370 fős csoportja[1] - benne 70 pap - 1972. május 18-án, csütörtökön a Keleti pályaudvaron gyülekezett 15 órától. A magyar püspökök jelentős része ekkor már Rómában tartózkodott[2], így a vonattal csak kettő utazott, Kádár László veszprémi és Kisberk Imre székesfehérvári segédpüspökök.  

1. "Indulás előtt" Budapest, 1972. május 18.
(Valószínűleg Turner Anna készítette a képet)

"Indulás előtt..." - írta Turner a képre, amely 1972. május 18-án készült beszállás előtt/közben a Keleti pályaudvaron. A csoport közepén szemüvegben Kádár László (1927-1986) veszprémi segédpüspök, későbbi egri érsek. A képen tőle balra Kisberk Imre (1906-1982) apostoli kormányzó, székesfehérvári segédpüspök. Baloldalt, hátratett kézzel valószínűleg Vajay István (1917-1983) esztergomi kanonok. A többieket nem sikerült azonosítanom. Turner éppen kihajol baloldalt a vonat ablakán. A Magyar Kurir Félhivatalos egyházi lap szerint Kisberk és Kádár vezették a 300 fős csoportot, amely 17:10-kor elindult Budapestről.[3] Valójában hivatalosan a különvonat 17:08-kor indult, mint kiderül Turner részvételi jegyéről, amit az IBUSZ-tól kapott. 

2. A részvételi jegy előoldala

3. Turner Kálmán részvételi jegye a zarándoklaton (kinyitva)

Turner az V. kocsi I. osztályán utazott, mint azt az albumba beragasztott jegye mutatja. Kinyitva megtudhatjuk az utazás időtartama mellett azt is, hogy 15 ezer líra költőpénzt vihetett magával. Ekkoriban 1000 líra 47.5 forintot ért egyik honlap szerint, így 712.5 forintnyi összegről volt szó, ami nagyjából 75-80 ezer mai forintnak feleltethető meg. Turnernak a valutaváltás mellett egyéb kiadása is volt, bár erről nem maradt fenn adatom. Ellenben emigráns magyar újság értekezett a zarándokok kiadásairól. Az ohio-i Youngstownban megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja nevű hetilap igen pikirt cikkében írt arról ugyanis, hogy az IBUSZ a résztvevőketől 8500 Forintot kért el az egyhetes útért - ez mai értéken 952 ezer forint! -, és kiszámolta, hogy a hasonló német utak árához képest igencsak indokolatlan mértékben megcsapolta a magyar zarándokok pénztárcáját.[4] Az sem lehet kétséges, hogy a 360 fős csoportban sok beépített ember és besúgó volt jelen. 

4. "Megérkeztünk" - írta Turner a következő kép alá az albumban
(Turner Kálmán fényképe. Róma, 1972. május 19.)

Az album következő fényképe (4. kép) már a Rómába történő megérkezkor készült, május 19-én délután. Baloldalt Ijjas József (1901-1989) kalocsai érsek látható (Mindszenthy távolléte okán tulajdonképpen ő volt a katolikus egyház feje ekkor), jobbra szemüvegben pedig Dr. Várkonyi Imre (1916-183) káptalani helynök, a zarándoklatot szervező Actio Catholica országos igazgatója. Várkonyi hírhedt békepap volt, együttműködése az állampárttal közismert volt. A már említett amerikai katolikus magyar lap így írt:

"A rendszer nem engedte meg, hogy a zarándoklatot hivatalosan meghirdessék. Hosszú hónapokig nem tudtuk, mi lesz a tervből. A külföldi rádiók gyakran emlegették a nagy és reprezentatív nemzeti zarándoklatot. Sürgették annak meghirdetését. De mind az utolsó pillanatig ez nem történt meg. Közben olyan hírek érkeztek, hogy az állam nyomására a püspöki karnak az ACTIO CATHOLlCA-ra kellett bízni a szervezést. Ennek vezetője pedig a kormány hűségéről közismert és a múlt év őszéig kiközösített Várkonyi Imre."[5] 

Kétségtelen, hogy Várkonyi[6] a diktatúra alatt nem pusztán a békepapok egyike volt (s tagja az Országos Béketanácsnak), hanem 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő is. A kádári diktatúra természetesen a Vatikánnal való egyezkedés és békülés dacára ellenségként és veszélyként kezelte a katolikus egyházat, és a zarándoklat gondos megfigyelés alatt zajlott, s a küldöttség tagjait amennyire lehetett, elszeparálták a nagyvilágtól. 

"Minden lépésüket ellenőrizték. Magyarok sem csatlakozhattak hozzájuk. Amikor a pápai kihallgatásra vártak a Vatikán bejáratánál, több Amerikából és Nyugat-Európából érkezett külföldi magyar akart hozzájuk csatlakozni, hogy együtt menjenek a Szentatyához. De ezeket a felügyelők mereven eltávolították. Egy a szovjet internáló táborokat megjárt külföldi magyar pap azt mondta, amikor meglátta a várakozó csoportot, a szibériai munkatáborok képe jutott eszébe. Ott is ilyen módszer szerint csoportosították a rabokat kisebb egységekben, nehogy bárki megközelíthesse őket"[7]

A kommunisták félelme mindenképpen indokolt volt, hiszen a magyar papság jelentős kapcsolatokkal rendelkezett Rómában, és a Magyarországról emigrált, vagy elszakadt egykori magyar papok tartották a kapcsolatot a hazaiakkal, amennyire az lehetséges volt. Turnernek szintén voltak ismerősei Rómában. Van egy 1971-es képeslap az albumban, amelyet egy margit nevű hölgy küldött Turner plébánosnak Rábapordányba éppen Rómából. Hogy ő ki lehet, azt nem tudom. Semmi információ nincs benne, szimpla jókívánság. A lap közvetlen a római zarándoklat képeslapjai közé volt ragasztva, de mára kiesett a helyéről, így elolvashattam a túloldalát. Talán Turner azt is remélte, hogy ismerősét majd meglátogathatja 1972-es útja során, de a fentiek alapján erre aligha kerülhetett sor. Az albumba mindenesetre beragasztotta. 

5-6. Margit képeslapja Rómából. Érkezett 1971. április 1-én

Turnert a ma is létező Hotel Fiammában helyezték el a Via Gaetán, bár már a kiábrándítóan angolos The Republic Hotel nevet viseli. A Turnernál fennmaradt prospektus szerint a hotel 2. kategóriás volt, vasútállomás és repülőtér közvetlen közelében. A szobák telefonvonallal rendelkeztek, ahonnan külföldre is lehetett telefonálni, valamint a hotelben bár és garázs is szolgálta a vendégek kényelmét. A képek és a leírás alapján nem lehet rossznak nevezni. Ma azt mondanánk, hogy minden le volt zsírozva, nehogy a zarándokok szabadon mozoghassanak. Az sem lenne meglepő, ha kiderülne, a zarándokokat lehallgatták. Az Új Ember 1972. május 28-i számában persze ezt szépen kellett megfogalmaznia Szántay Istvánnak: 

"Hogy valam it a zarándokút technikai részéről is mondjak: hat szállodában helyeznek el bennünket Róma belvárosában. Bár hangsúlyozzuk a zarándoklat lelki jellegét, az egy hét alatt — mivel a zarándokok többsége először jár az Örök Városban — igyekszünk bemutatni Róma egyháztörténeti és művészeti nevezetességeit is. Az IBUSZ úti kalauzai velünk jönnek, s még Rómában is az általuk jóelőre biztosított autóbuszok szállítanak minket mindenhová."[8] 

7-8. A Hotel Fiamma prospektusa a szolgáltatásairól

Az albumban fennmaradt a szállodához tartozó biletta is, innen tudjuk, hogy Turner a 301-es számú szobát lakta. Maga a szálloda ekkor a Scandinavian Airlines tulajdonában volt. 

9-10. Biléta a hotelbe való belépéshez

Az albumban nagyon sok képeslap található. Ezeket zömében az út során gyűjtötte be a plébános, ugyanakkor vannak olyanok, amiket másoktól kapott, sok esetben évekkel korábban. A képeslapok Róma nevezetességeit mutatják be, illetve túlnyomórészt természetesen egyházi témájúak. Rendszerint a kép alatt Turner megjegyzései olvashatóak (ezeket dőlve közlöm), de néha magukra a képekre írt rá, mint az látható.

11. "A szentatya egy napja"

12. "A "Kiegyezés" útja"

13. "Bramante, majd Michelangelo tervei szerint készült - 121 évig -,  
a Kereszténység legnagyobb temploma"

14. "Az oszlopcsarnok Bernini műve"

A zarándokcsoport az indulást követő napon, május 19-én délután 2 órakor érkezett meg Rómába, ahol a csoportot Ijjas érsek fogadta. A 4. számú képet Turner nyilván ekkor készítette, mikor Ijjas beszédet intézett az érkezőkhöz a Tiburtina pályaudvaron. Valószínűleg ott lehetett a többi - összesen nyolc - magyar püspök is. A zarándokok ezt követően elfoglalhatták szálláshelyeiket. A zarándoklat technikai vezetője, Szántay István így jelentette az érkezést:

"Szerencsésen megérkeztünk, mindenki egészséges. Egész útunkon esett az eső, de mikor megérkeztünk, kiderült. Útközben Kisberk püspök úr atyai szeretettel látogatta végig a csoportokat, és ő maga vezette az énektanulást. A zarándokok római fogadásán a magyar főpapok mellett ott volt Bényi József magyar nagykövet is. Jelen voltak a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasai és sok ismerős. A pályaudvaron Rómát dicsőítő himnusz hangjai mellett gyülekeztünk. Kisberk Imre püspök úr ünnepélyesen átadta a zarándokcsoportot Íjjas érsek úrnak. Utána a szállodákba hajtottunk. Este közös vacsorán vettünk részt. Előtte fakultatív koncelebrációs szentmisék voltak: a zarándoklaton résztvevő papok több csoportban, több templom ban miséztek."[9]

Másnap, május 20-án az első programpont következett, ugyanis reggel fél nyolckor a zarándokok szentmisén vettek részt a Santa Maria Maggiore-bazilikában, amelyen Fábián Árpád (1926-1986) püspök mondott szentbeszédet. Délután városnézés volt, valamint kiállítás megtekintése a Palazzo Venezia-ban.

15. Képeslap emléknek, sosem lett feladva

16. "Üdvözlet Rómából" - Turner május 19-én küldte haza nővérének ezt a lapot

17. Tömeg és parkoló autók a Szent Péter-bazilika előtt.
Utóbbi ma már furcsán hat

A városnézések során Turner sok képeslapot vett, amelyek egy részét el is küldte haza. A 16. számú képen látható képeslapot 1972. május 19-én este írta tele, majd másnap adta fel az egykor apácaként szolgáló nővérének, Annának Rábapordányba[10]. Nem merem feszegetni a ragasztást, így nem mindent tudok elolvasni a képeslap hátoldalán található szövegből, de amit igen, azt ide leírom:

"Kedves Testvérem!  Hála Istennek szerencsésen megérkeztünk az Örök városba! Útközben esős, hűvös volt az idő, de Róma napsütéssel fogadta a magyar zarándokokat. Igen jó elhelyezést kaptunk. Lajcsival[11] vagyunk egy szobában ketten. Több ismerős Megváltós[12] nővér is itt van velünk. Innen köszöntet Jolán nővér, továbbá Alojzia, Admira[13] és Jolánta nővér. Összesen - azt mondják - mintegy 20 Megváltós nővér van itt is. De ők elhelyzésre másik szállodába [kerültek]..."

Az utolsó pár sor egyelőre olvashatatlan, és nem akarom kitépni az albumból. 

18. "Pápai mise a téren" (képeslap)

19. Képeslap a Szent Péter térről (1969-ben feladott képeslap)

20. "Vasárnap délben a Szentatya áldást oszt dolgozószobája ablakából"

A következő albumlapra négy darab képeslap van beragasztva, igen szilárdan, így nem tudom megállapítani, hogy elküldött lapok-e vagy sem. Egyiket biztosan nem írták meg. Mindenesetre Turner értékelte a művészeteket és a látványosságokat, igyekezett mindegyikről képi emléket beszerezni magának és az otthoniaknak. 

21. "6 m-es apostol-szobrok a templom ormán"

22. Képeslap Rómából, Szent Péter tér

23. A kupola egy kevésbé ismert irányból, a kertek felől nézve (képeslap)

24. "A kupola Michelangelo csodálatos alkotása"

Az előbbi és következő képeslapok és fotók nagy eséllyel nagyrészt május 21-én kerültek Turner birtokába, illetve készültek el, mert május 21-én, pünkösdvasárnapon a Szent Péter-bazilikában reggel 8 órakor koncelebrációs mise volt. Ijjas érsek mondta a szentbeszédet az egyik mellékoltárnál. A mise után a  zarándokok megtekintették a bazilikát, a grottát - azaz a bazilika alatt fekvő altemplomot és kriptarendszert -, valamint a vatikáni kerteket. Turner lefotózta néha a látnivalók mellett a küldöttséget is. Képei között megtalálható a kertek több nevezetessége, mint a Lourdes-i grotta, vagy az 1612-ben elkészült Sas-szökőkút (Fontana dell'Aquilone). 

25. Egy hazaküldött képeslap, áttetszik a bélyegzés

26. Szintén megjáratott képeslap Rómából

27. Turner felvétele a Szent Péter téren, 1972. május 21.

28. Szintén a plébános fotója, 1972 május 21.

29. "Egy sweizi gárdista" (képeslap)

30. Képeslap a vatikáni kertekről

31. Magyar papi csoport sétál a kertbem középen Kádár László veszprémi püspök
1972. május 21. (Turner Kálmán felvétele)

32. "A Vatikán kertjében" (fotó, 1972. május 21.)

33. A vatikáni kertek egyik ékessége a Grotta di Lourdes mesterséges barlangja,
amely a franciaországi lourdes-i barlang replikája (Turner fényképe, 1972. május 21.)

34. "Lourdesi grotta és oltár a Vatikán kertjében"
Turner fényképe a barlang oltáráról, 1972. május 21.

35. A kertek másik jeles látnivalója a "Sas-szökőkút"
(Turner fotója, 1972. május 21.)

Turner életének egyik fénypontja másnap következett. A magyar püspököket és papokat ugyanis maga a pápa, VI. Pál fogadta.

Folytatás következik!

Jegyzetek:

[1] Egyes esetekben 300-ra, máshol 360-ra teszik a résztvevők számát. Nyilván azon múlik, hogy a 60 papot beleszámolták-e a 300-ba, vagy hozzáadták. Az Actio Catholica közleménye szerint 8 püspök, 70 magyar pap és 300 zarándok vett részt a zarándoklaton. Lásd: A Szent István év záróesemény: pünkösdi nemzeti zarándoklat Rómába. In: Új Ember, 1972. 21. sz. 85.o.  

[2] Az Actio Catholica említett közleménye szerint Ijjas József érsek, Cserháti József pécsi megyéspüspök és Várkonyi Imre az AC országos igazgatója már 15-én előre utazott repülőgéppel, míg Bánk József, Lékai László, Klempa Sándor és Fábián Árpád püspökök Rómában csatlakoztak a csoporthoz. Lásd: U.o.   

[3] Elutaztak Rómába a magyar nemzeti zarándoklat résztvevői. In: Magyar Kurirm 62. évf. 111. sz. 177.o.

[4] N.Á.: Magyar zarándokok Rómában. In: Katolikus magyarok vasárnapja. 1972. 31. sz. 1.o.

[5] U.o.

[6] Várkonyiról nekrológ: Vigilia, 1983. 8. sz. 620.o. Természetesen a negatívumok nélkül.

[7] N.Á.: Magyar zarándokok Rómában. In: Katolikus magyarok vasárnapja. 1972. 31. sz. 1.o.

[8] Magyar zarándokok Szent Péter sírjánál. In: Új Ember, 1972. 22. sz. 89.o.

[9] U.o.

[10] Turner Anna (1903-1993) - Annus néni - szerzetességében a Paula (IML) nevet kapta. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után Kálmán mellett szolgált, ő vezette a háztartását gartán, majd Rábapordányban is. 1993. október 17-én hunyt el Csákváron. 

[11] Nem tudom azonosítani.

[12] Az Isteni Megváltó Leányai (IML) katolikus szerzetesrend tagjai (becenevükön "nénék"), amelynek Anna is apácája volt. 1950-ben mintegy 1200 szerzetesnőt telepítettek ki vagy internáltak lefoglalt zárdáikból.

[13] Talán Dorogi Margit M. Admira IML nővér (1913-2001)