Napforduló: Szeptember 9. - Csata Flodden mezején (1513)

Napforduló:

Szeptember 9. - IV. Jakab skót király halála:

Csata Flodden mezején (1513)

A csata ábrázolása metszeten 1712-ből (forrás: innen)

Az angol-skót szomszédság az egyik legérdekesebb kapcsolat az európai történelemben. Sokakat talán meglephet - a tájékozottabbak számára meg evidencia -, hogy a két ország alapvetően ellenséges viszonyban volt a középkor folyamán. Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia területe nagyrészt mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Ám Britannia alapvetően brit maradt, romanizáltsága sok szempontból felszínes volt. A Római birodalom összeomlását Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket a mai Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.

Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (Ez az ú.n. Első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a Százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Nem is gondolnánk, de ebben a zónában ugyanaz a könnyűlovas hadviselés dominált, mint mondjuk a magyar-török végeken, igaz itt huszárok helyett úgynevezett hobelarok (ír eredetű, részben páncélozott könnyűlovasok, vágó- és szúrófegyverekkel) harcoltak, de a lovasíjászok száma is jelentős volt. A végvidéket - ugyancsak hasonlóan a magyarhoz - kisebb erődített helyek, várak fedezték.

Angol erődítések hálózata a határvidéken. Várak, blokkházak, tornyok,
megerődített templomok, stb. (forrás: innen)

Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) Angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, s így a háború egyik mellékhadszíntere a skót-angol határvidék lett. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, s a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg végre Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból. Ott ugyanis a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett. 1513-ban új nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab skót király, ismeretlen festő képén (forrás: innen)

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében állt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor csatatéri tapasztalata nem igazán volt, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Elsőszámú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a "keleti határvidék őrzője" címet viselte, s a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. Ugyanakkor ekkora hadsereget még ő sem irányított, igaz Európában összességében sem sokan. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját - rendszerint rosszul felszerelt - csapataikat. A király rajongott az ágyúkért és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak lehettek, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt - Jakab tudta, hogy ilyenekben az angolok általában jobbnak bizonyultak a múltban -, hanem a határvidéki pozíciói javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése, odacsalogatása volt. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt és hatnapos ágyúzást követően 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick városát és várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidéki sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, s utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta - hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal -, de ettől még nem lehetett lebecsülni a képességeiket. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a Rózsák háborújának Idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, de megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra harcoló elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal is bírtak, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok, a skótokhoz hasonlóan, némi tüzérséggel is rendelkeztek, de kisebb és könnyebben mozgatható lövegekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer fősnek becsülik a kutatók.

A floddeni csatatér szemnek tetsző terephullámai csalókák voltak,
a mélyebb részeken mocsaras talajjal (forrás: innen)

A skótok megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, s kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt - és igen veszélyes lett volna, ha a skótok időben észreveszik -, amitől a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig hátraarcot téve észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt olyan meredek, mint a másikról. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok zavarát, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva a skótok egész hadserege megindult délután fél négy körül az angol hadrend felé. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett rohamnak. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, és a nedvesség összegyűlt a két domb közötti mélyedésben, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót "roham" - amelyet futás helyett lassú vánszorgásként kell elképzelni - gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Gyilkosa valószínűleg fel sem ismerte, kivel végzett. Csak másnap sikerült megtalálni az uralkodó tetemét, akinek testét Berwickbe vitték a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette életét.

Persze nem csak IV. Jakab esett el a csatában. Flodden mezején ott feküdt szeptember 9-én estére a skót nemesség színe s virága, közte 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. A skót halottak számát 10 ezerre teszik szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt.

Emlékkereszt a csata színhelyén, Branxtonnál 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223.o.

Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 9.