Byung-Chul Han:
Csillapító társadalom – A fájdalom ma
Budapest: Typotex, 2021
Eredeti kiadás: Palliativgesellschaft (2020)
91 oldal
Fordította: Csordás Gábor
Van egy szép - na jó, egyáltalán nem szép, ellenben nagyon találó - magyar mondás arra a szituációra, amikor állít valaki valamit, ám a tények azonnal megcáfolják. Nos, a svájci/dél-koreai sztárfilozófus, Byung-Chul Han magyarul 2019-ben megjelent könyvének (A kiégés társadalma) első érdemi soraival bizony tátott szájjal rohant abba az ominózus erdőbe. Ennél jobban nem is lőhetett volna mellé ugyanis, mindjárt a bevezetőben. Idézet következik:
„Minden kornak megvan a maga vezető betegsége. Így létezett például egykoron a baktériumok kora, ami azonban, legkésőbb az antibiotikumok feltalálásakor, véget ért. Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul tartunk egy influenzajárványtól, ma mégsem a vírusok korában élünk. Hisz azt az immunológiai technikának köszönhetően már magunk mögött hagytuk. ”
Amire a magyar olvasó kezébe vehette az eredetileg 2010-ben írt művet, ez a mondat elavult, és 2020 tavaszán újra a vírusok korában ébredtünk jóleső habcsókos álmunkból. E baklövés miatt új filozófiai eszmefuttatását - amely Csillapító társadalom címmel jött ki 2021-ben - könnyű lenne elintézni esetleg egy fanyar mosollyal. Ez azonban hiba volna!
A kiégés társadalmához hasonlóan - az említett lyukra futás ellenére - ugyanis a Csillapító társadalom is nagyon valós problémát fejteget, amely emberi mivoltunk mélyére hatol, hiszen fő témája a fájdalomhoz való hozzáállásunk. Már az én generációm is szerencsés, hiszen olyan korban nőtt fel, amikor az emberiség lényegesen kevesebb problémától szenved, mint korábban. Egy mai átlagos polgári otthon kényelmesebb életet biztosít, mint 200 éve egy királyi kastély. A fájdalom egyre kevésbé életünk része, és ahogy a fizikai fájdalomra az orvos fájdalomcsillapítót ad, az emberiség az érzelmi fájdalmat is megszünteti szépen módszeresen. A fájdalom kényelmetlen, rossz érzés, de vajon hasznos és jó-e a megsemmisítése? Han szerint a válasz egyértelműen nemleges.
Az a boldogság ugyanis, amely nem találkozik időnként a fájdalommal, unalommá silányul, nincs benne intenzitás, sem szenvedély, és végül eldologiasodik. Ma boldognak kell lennünk, ezt a képet sugározza minden fórum Instagramtól Tiktokig, és amikor ez az álca már nem fenntartható, nem tudjuk kinek és hogyan bemutatni a fájdalmat, mert a virtuális barátok és ismerősök pusztán közönség, amelynek feladata saját magunk tömjénezése, megtapsoltatása. Így képtelenek vagyunk feldolgozni a fájdalmat, pusztán csillapítjuk, és ha nem sikerül legyűrni, a hírek megdöbbenve számolnak be a híres vagy ismeretlen tiktoker hirtelen öngyilkosságáról, amelynek okát senki nem érti. A fájdalom feldolgozatlansága egyenes út a depresszióba, és a függőségekbe. Az ember nem ehet csak édességeket, szüksége van a keserűre és a sóra is (Lásd: A só!). A filozófus úgy véli különösen így van ez a világjárvány kitörése óta, mivel mára annyira megrémülünk a fájdalomnak a lehetőségétől is, hogy elszeparáljuk magunkat a másik embertől, és már nem élni, hanem csak túlélni akarunk. Ez a csillapító társadalom már a másik személyt, mint élőlényt is felszámolja, így kívülállóként nézzük mások fájdalmát, hiszen a másik, mint tárgy már nem fájhat nekünk. Egyének helyett statisztikák leszünk a hírekben, a közelség pedig fertőzést jelenthet, így a „másik” lassan fertőzéssé alakul át embertárs helyett a fejünkben.
Van ebben persze túlzás, hiszen a válsághelyzetben időnként megmutatkozik az önfeláldozás és a hősiesség is, így ebben vitatkoznék a szerzővel. Világunk ettől azonban még tényleg kezd hátborzongatóan hasonlítani Huxley Szép új világára, vagy az abból készült Bullock-Stallone-féle A pusztító című film disztópiájára. Sokan megénekelték már a kort, amikor eljön a minden szélsőségtől és fájdalomtól mentes világ - ajánlott olvasmány még ehhez Stanislaw Lem Visszatérése -, de még egyszer sem találtam vonzónak. Le lehet nyesegetni az ember természetének vadhajtásait, de vajon emberek maradunk-e utána, vagy kiszáradunk, mint a túlságosan megnyírt fa?
Byung-Chul Han a fájdalmat olyan érzelemként ismerteti, amely emberré tesz minket. Az állatok is éreznek fájdalmat, ám az leginkább fizikai szenvedésben mutatkozik meg, míg az ember a rosszból is képes jót kihozni. Hány ember lett a fájdalmától az, aki végül lett, akivé lennie kellett? Hány műalkotást ihletett az átélt fájdalom? Ér-e valamit számodra a kutyád élete, ha nem fáj a halála? A fájdalom az, ami a szeretet naggyá teszi, értékessé. Mit ér a szerelem fájdalom nélkül? Lehet-e szerelem fájdalom nélkül? Számomra mindig Csokonai A reményhez című költeménye volt maga a megverselt szerelem, amely annyira fáj, hogy még keserűségében is átkozott élvezet, amellyel szenvedni jó. Sőt! Még a beteljesült szerelem is fájdalmas, aggódással, féltékenységgel, bizonytalansággal terhelt. A szerelem a fájdalom hiányától puszta vággyá aljasodik. Sok igazság lappang e rövid esszékötetben!
Bizarr, de Han szerint az emberiség ma pontosan a fájdalom hiányától szenved. Képtelen elfogadni, értelmezni, feldolgozni a fájdalmat, amit inkább minden eszközzel csillapítani, megszüntetni igyekszik, s így az szorongássá és önbizalomhiánnyá alakul az egyénben. Aztán csak feszengünk, mint én ma reggel a 6:13-as menetrend szerinti Credo Econell buszon Győr felé, amelynek székközeit egy átlagos méretű ember helyett Csavardi Samu combcsontjához állították be. A fájdalom nélküli világ nem embereknek való, kényelmetlen, impulzusok nélküli világ. A szerző nagyon szépen fogalmazza meg az esszé utolsó soraiban fő konklúzióját:
„A szüntelen boldogsággal kísért fájdalommentes élet már nem lesz emberi élet. Az az élet, amely üldözi és elűzi saját negativitását, önmagát szünteti meg. A halál és a fájdalom összetartozik. A fájdalom a halált előlegezi meg. Aki minden fájdalmat föl akar számolni, annak még a halált is meg kell szüntetnie. Csakhogy a halál és fájdalom nélküli élet nem emberi, hanem kísérteties élet. Az ember megszünteti magát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot, de csak az élete árán.”
Kell ez az út nekünk, vagy inkább megköszönjük majd, ha egy brutális állati kövületnek neveznek egy hanyatló és méltán elfeledett kor szimbólumának minket? A holnap komoly dilemmája lesz ez, amellyel lassan szembe kell néznünk… Feltéve, hogy az író nem téved ismét.
A kötet kiadása esztétikus, a borítóképről azonnal felismerhető a szerző, mivel a szimbolika azonos a korábbi kötetével. Nem fedeztem fel benne elírásokat, tördelési bakikat. A kötet mindenképpen megéri azt az időt, amit a 91 oldal és a keményebb téma megkövetel.
Pontszám:
Nyolc piros Algoflex pirula a tíz kékből.
8/10 pont
goodreads.com: 3.91 pont
moly.hu: 92.5% (8 voks)
