2022. október 27., csütörtök

"A szabadság rabszolgái" - az amerikai polgárháború

 Új előadás a youtube-on! 

 "A szabadság rabszolgái" 
az amerikai polgárháború


Az elmúlt két év meglehetősen hektikus volt előadások terén - és a mostani időszak sem ígérkezik könnyűnek... -, hiszen a Covid megjelenése és az ehhez kapcsolódó szigorítások behatárolták az előadások megtarthatóságát. Ebből adódóan nekem is kevesebb volt belőle, és a youtube-os csatornámra is alig néhány lett feltöltve, mivel sokszor azokról sem készült felvétel, amik végül összejöttek. 
Minap azonban végre sikerült véglegesre csiszolni a 2021. őszén amerikai polgárháborúról tartott előadásom felvételét, így az most már megtekinthető lesz. Igyekeztünk jobb kép- és hangminőséget adni, mint régebben, szerintem sikerült. Nem vagyok az előadásommal maradéktalanul elégedett - van benne egy-két kisebb baki -, de hát ez az élő előadás hátránya egy tanulmánnyal szemben: nem visszacsinálható. Reményeim szerint legközelebbi, november 15-i Krími háborúról készülő összeállításomról majd szintén készülhet hasonló.

Az előadás lehetőségét köszönöm a Bezerédj-kastély vezetésének, a jelenlevő közönségnek az érdeklődést, a felvételt és a hangosítást pedig kiemelten Polczer Árpádnak!


Jó szórakozást hozzá!

Az amerikai polgárháborúról már egész sok kis napfordulós eseményt írtam könyvtárunk kulturális magazinjára, a Győri Szalonra, így azokat ide csatolva beteszem, hogy olvasni is lehessen a témához:








2022. október 18., kedd

Filmajánló: Három gyűrű mind felett: A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi

 Három gyűrű mind felett

A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi


"Nem spóroltam semmin!" - mondogatta John Hammond a Jurassic Parkban, miközben szépen lassan összeomlott felépített álomvilága, és a T-Rex meg a Velociraptorok elkezdték felfalni a munkatársait.  
"Nem spóroltak semmin!" - mondogattam, miközben végignéztem a A Hatalom Gyűrűi első évadát, s közben azon gondolkodtam, mitől nem jó mégsem ez a sorozat. Amikor befutottak az első kedvcsinálók az Amazon Prime Tolkien-adaptációjáról és belenéztem az egyik trailerbe, ha jól emlékszem, cirka fél óráig nem tértem magamhoz. Nem én voltam az egyetlen LotR-fan, aki így járt, de igyekeztem higgadt maradni, és mindenképpen adni akartam egy esélyt azért. Hát, megnéztem. Szerencsére annyira nem rossz, mint amilyenre számítottam, de lehetett volna jobb is. A pénz látványossá tudja tenni a katasztrófát, de a lényeg mégiscsak a katasztrófa. 

Mentségére szóljon a készítőknek, hogy szerencsétlen módon kevés Tolkien-anyag tulajdonjoga van csak az Amazonnál, ami leszűkíti a lehetőségeiket, különösen, hogy A szilmarilokra sem építhetnek emiatt. Márpedig A Hatalom Gyűrűi éppen abba a korba vezet el minket, amely ebben a gyűjteményes műben lett leginkább megénekelve. Az alkotóknak tehát úgy kellett beszámolniuk a Három Gyűrű elkészítéséről, hogy épp csak azt a kötetet nem használhatták, amiben ez a történet ki lett adva... Nem egy jó ómen! De lássuk, milyen kép állt össze bennem a nyolc részes évadról! Igyekszem lelőtt poénok nélkül megírni az összefoglalót, ami nem is olyan könnyű, főleg az utolsó rész pofonját követően. 

Mi az, ami nem jó?

1. A (megint) túltolt politikai korrektség: 
- Númenort természetesen erős fekete női karakter vezeti.
- A tündéket természetesen erős fehér női karakter vezeti.
- A Délföldön élő falusiakat természetesen erős női karakter vezeti.
- A gyaplábúakat ugyan bölcs fekete férfi vezeti, ellenben az egész népre vonatkozó döntéseket végül mégiscsak az erős női karakter hozza, aki még gyerek is ráadásul. 
- Ja, és a feketebőrű afrotünde összejön az gyógyító fehér nővel, aki egy görögnevű ázsiai fiút nevel... Szerintem ezt most befejezem, mert nem lehet fokozni, maximum ha egy mozgássérült inuit bébifókát még örökbe fogadnak közösen. Semmi értelme, csak a hiteltelenséget növeli. 
2. A sok átírás Tolkienhez képest. Álljon itt egy példa, egyben átkötés a következő ponthoz. Idézzük a A Gyűrű Szövetségét
"Hajdanában a gyaplábúak sokat érintkeztek a törpökkel, és sokáig éltek a hegyek alatt elterülő dombvidéken. Réges-régen nyugat felé kezdtek vándorolni, és már eljutottak egészen Széltetőig, Eriador túlsó végén, amikor a többiek még ki sem mozdultak Vadonföldről. Ők voltak a hobbit fajta legáltalánosabb, lgtipikusabb és legnépesebb képviselői. Ők szerettek a legjobban egy helyen megtelepedni, és a hobbitok ősi szokását megőrizve, ők laktak a legtovább alagutakban és odúkban." 
Itt meg vándorolnak, mint egy nomád horda... 
3. Ettől eltekintve is: a harfootok (gyaplábúak) borzalmasan idegesítőek. Remélem Szauron őket igázza le először... Ellentétben azonban Pippinnel és Trufával, ráadásul unalmasan idétlenek. Ők a sorozat Jar Jar Binksei. 
4. Galadriel. Azon túl, hogy a Macskafogó Pokióba átúszó Grabowskiját kenterbe veri hosszútávúszásban, leginkább olyan, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Csak mered a távolba rezzenéstelen arccal. Semmi szeretetre méltó nincs benne, ahogy abból sem sok, ami A Gyűrűk Ura Galadrielére jellemző. Ez a tündelány nem félelmetes, nem érző szívű, és tökéletesen irracionális. Egy fenyegetően néző női poszter a falról, amelytől senki nem ijed meg, hiába csatoltak kardot a hátára. Igazságát idétlen módon bizonygató, tapintatlan és nyughatatlan alak, akit csak hátráltatnak az ostoba férfiak. Amúgy tőlem az összes elfet vihetné a sötét nagyúr a Végzet-hegyének tüzébe, mert mindenki jól járna. Gil-galad egy arrogáns pöcs - elnézést, de nincs rá jobb szó -, Arondir maga a faarcú unalom. Még - meglepetésemre - az Elrondot megformáló Robert Aramayo a legjobb, benne legalább van valami csibészes. 
5. Az idegen (Gandalf?) karaktere. Leesik az égből, nem tud semmit. Csoda, hogy a levegővételhez nem kér tanácsot valakitől. Az utána kajtató fehér köpönyeges UFO-kat meg végképp nem tudom hova rakni (esetleg ismét a Végzet-hegye jöhet szóba). Egyébként is, ez a hatalmát uralni nem tudó szuperhős rendkívül elcsépelt.
6. A párbeszédek egyszerűen suták. Míg a Peter Jackon-féle trilógiában minden szó a helyén van, rengeteg az idézhető bölcselet, itt nem nagyon vannak emlékezetes mondatok. Pontosabban volt egy, de azt meg elfelejtettem...
Mint kiderülhetett a legtöbb problémám a karakterekből/színészekből fakad. Nem működnek. Amilyen gyorsan megkedvelhető az eredeti trilógia majd minden szereplője - egyedül Orlando "Legolas" Bloom nem jött be sosem nekem -, itt ennek nyomai is alig vannak. A legtöbb szereplő öntelt hólyag, vagy infantilisan gyermeteg. Nekem ne mondja senki, hogy ez a Galadriel, csak mert "erős nő" (= kard fityeg a hátán) szimpatikusabb, mint Arwen vagy pláne Éowyn? Sajnos az utóbbi időben a filmkészítők fejükbe vették, hogy egy női karakter attól lesz erős női karakter, hogy hadseregeket vezet, esetleg orkokkal verekszik, vagyis az "ósdi" maszkulin férfi példáaképeket testesíti meg. Hollywood tehát eljutott oda, hogy a XXI. század nőideálja náluk megfelel a XIII. század férfiideáljának... Ez igen távol áll Tolkien szellemiségétől. Éowynt sem attól szerettük, hogy csatába ment, hanem mert szembeszállt a sorssal, amit neki szántak (és mert olyan, mint a sápadt tavaszi reggel, mely még a tél hűvösébe kapaszkodik). Egy karakter egyébként sem attól erős, hogy dühös, meg vagdalkozik. 

Mi az, ami jó?

1. Mindenekelőtt a 8. epizód. Sikerült olyat vinni bele, ami meglepett. Igaz, egy korábbi részben gyanakodtam egy pillanatig, de nem gondoltam, hogy be mernek vállalni a készítők ekkora fordulatot. 
2. Tulajdonképpen az első részek kuszasága után eléggé összeállt a történet az évadzárásra. Helyenként kifejezetten jól szaladtak össze a szálak, olyannyira, hogy utólag új értelmet kapott egy-egy korábbi jelenet!
3. A kezdetben kissé Aragorn epigonnak tűnő Halbrand és az őt játszó Charlie Vickers. Végig a legizgalmasabb karakter a sorozatban. A bizonytalankodása, menekülése a nagyság elől, és ahogy végül mégis elvállalja sorsát, nagyon emberivé teszik. 
4. A látvány. Númenor gyönyörű lett, és a Délföldet elpusztító "mesterséges" természeti katasztrófa is igen hatásosan lett bemutatva. A kosztümök, ruhák, páncélok mind nagyon rendben vannak. 
5. Mordor "kialakulása", amint szépen lassan elnyeri a trilógiában látott formáját. Megvett kilóra. 
6. A mitológia. Érdekes módon, ha mondjuk a gyaplábúak története  és életmódja nem egy Tolkien sztoriban idétlenkedne, élvezném. Nagyon jól van kitalálva.
7. A zenék és a dalok. Kifejezetten hozzáadnak a történethez, és nem csak hangulatban, tartalomban is! Ráadásul erősen épülnek a Jackson-féle trilógia dallamvilágára és zenei elemeire. Kifogástalan.

Összességében nem vagyok boldog és nem vagyok csalódott sem. Jobb, mint amire számítottam, bár utóbbi mondjuk nem volt túl sok. Viszont egyelőre érdekel a folytatás, úgyhogy célt értek az alkotók. Meglátom, mi sülhet ki még belőle. Végül is, nem spóroltak semmin, csak a jól megírt karaktereken és Tolkienen, bár az utolsó részben egy kicsit ő is visszakacsint ránk vöröslő szem képében álruhába bújva...

Pontozás:

Hat Adar a tíz orkból

6/10 pont


Máshol: 

IMDb: 6.9/10 pont

Rotten Tomatoes: 

kritikusok: 82%

közönség: 36%

2022. október 6., csütörtök

Könyvajánló - Wilbur Smith: Jön a farkas

Könyvajánló: 

Wilbur Smith: Jön a farkas
Budapest: Delej, 1998



Eredeti megjelenés:
Cry Wolf (1976)
Fordította: Kaposi Tamás

A 90-es évek könyvirodalmából nekem leginkább a ponyva ugrik be. A ponyva, amely ugyan rosszul hangzik, de nem feltétlenül jelenti a minőség hiányát. A ponyva királyai szórakoztatnak, kiragadnak a poros hétköznapokból és izgalmas kalandokba visznek minket. Voltaképpen Agatha Christie ugyanúgy ponyva, mint Rejtő Jenő. Ki merné rájuk azt mondani, hogy nem jók? A 90-es években aztán ott voltak ponyvának az olcsó fantasyk, mint a Káosz-sorozat Caldwelltől, vagy a magyar krimikirálynő, Vavyan Fable imádnivalóan szórakoztató, akciótúltengésben szenvedő regényei. De beugorhat ennek kapcsán a magyar kalandirodalom császára, Leslie L. Lawrence is, aki ugyan korábban kezdte pályáját, de ekkor volt a csúcson. "Laci bácsi" ugyan ma is ontja magából a köteteket, de lássuk be, ahogy a 90-es éveket, úgy ezeket a könyveket sem lehet átteleportálni a 2020-as évekbe, mert már nem ugyanaz. Annak a korszaknak az életigenlése, vidámsága rég elveszett. Átestem ezen a ponyvás korszakon, és mindegyik típus a szívemhez nőtt. Néha ma is belelapozók akár Skandar Graun kalandjaiba, akár Fable Jégtáncába, és nem bánom meg (utóbbi nekem a legnagyobb kedvenceim között van). Külföldről is dőlt hozzánk akkoriban a viszonylag olcsó szórakoztató irodalom, elég csak Stephen Kingre gondolni - igen, volt egy rövid korszakom tőle, de mára kinőttem -, vagy a mostani választásomra, Wilbur Smithre.

Wilbur Addison Smith - aki annak idején az egyik legolvasottabb író volt -, tipikus brit birodalmi/gyarmati fehérként született Észak-Rodéziában, azaz a mai Zambia területén, egy farmercsaládban, majd élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte. A tavaly elhunyt legendás író regényeinek hátterét így Afrika adja, amelyért érezhetően rajong. Smith maga a megtestesült 80-as 90-es évek a számomra, regényeiből tévéfilmek is készültek akkoriban, melyek közül talán a Lángoló part futotta be a legnagyobb karriert felénk. Bár írásai első pillantásra könnyed hangvételű romantikus kalandregényeknek tűnhetnek, de erős karakterekkel bírnak, és sokszor brutális történésekbe torkollnak.
Kedvenc regényem tőle a Jön a Farkas, amely 1976-ban jelent meg eredetileg, míg nálunk 1992-ben dobták piacra. Háttérsztoriját az olasz diktátor, Benito Mussolini Etiópia ellen viselt 1935-36-os hadjárata adja, mikor is egy brit szélhámos (Gareth Swales) és egy texasi mérnök (Jake Barton) közösen megpróbálnak elpasszolni néhány ócska első világháborús páncélautót az etiópoknak, hogy busás haszonra tegyenek szert. A brit svindler és a nyíltszívű jenki párosa egy fogadás során kiegészül az életvidám Vickyvel, aki él-hal az etiópok láthatóan vesztes ügyéért. Smith regényei rendszerint pofonegyszerűek: végy egy romantikus és vad hátteret adó országot, tegyél bele pár szimpatikus szereplőt, adj hozzá némi erotikát és brutalitást, keverd össze, fűszerezd némi veszteséggel, majd a végén egy szimpatikus megoldással tálald az olvasóknak. A hátteret ezúttal is Afrika adja - a romantikus és egyben veszélyes Etiópia -, a gonosz pedig az olasz hadsereg, amely minden eszközt bevetve igyekszik megtörni a bennszülöttek ellenállását. Hőseink először csak a pénzt látják szemeik előtt lebegni, de Vicky elszántsága és hite átfordítja őket kalandorból az etióp ügy igaz híveivé, miközben az olasz hadsereg mellett egy Vickyre szemet vető vérengző abesszin törzsfő is útjukat igyekszik állni. Van itt szerelem, évődés, halál, erőszak, vagyis klasszikus Smith írás.
Ha az amúgy is izgalmas sztorit kell kiszínezni, szerzőnk nem törődik holmi valósággal, így aztán a regényben az olasz CV-3-as harckocsik 10 cm-es páncélzattal és 50 mm-es löveggel felszerelt szörnyetegekké alakulnak a valóságban igencsak esetlen és 10 mm-es(!) páncélzattal rendelkező, alig 1.3 méter magas tankocskából (tanketta). Persze az Abesszíniában bevetett olasz CV-33-asok 50 mm-es löveggel sem rendelkeztek, hanem csak géppuskával, ilyen kaliberű ágyúk ugyanis csak a világháborúban terjedtek el a páncélos hadviselésben (a Panzer III-sal). Ezeken lehet jókat mosolyogni, de a legtöbb olvasó e túlzásokat észre sem veszi. Teljesen természetes, hogy hőseinknek legyőzhetetlen monstrumokkal kell megküzdeniük a hős etiópok oldalán! Ettől kalandregény a kalandregény. Elvégre, senki nem azt akarja olvasni, ahogy Lara Croft nyakára anakonda helyett egy vizisikló tekeredik a mocsárban, Indiana Jones pedig nem hagyhatja el a kalapját csak mert egy tucat náci vadászgép lövi, és autójával éppen egy szakadék felé hajt! A túlzás a műfaj része.
A történet lüktet, egy percre sem áll le, és a karakterek nagyon szórakoztatóak és kedvelhetőek. Smith tud írni, s még a páncélautók pusztulását is fájdalmasan sikerül elmesélnie, mivel azok is saját karakterrel rendelkeznek. Az események komolyságát a legdurvább pillanatokban is megszakítja egy kis idill, vagy csipkelődő párbeszéd. Mi sem természetesebb, hogy a legvadabb üldözés közepette a Vickyt egyedül burkoló ing az egyetlen fehér textildarab, amivel lehet jelezni, hogy békével jött a páncélautónk? A regény igazi kikapcsolódás, egy nap alatt elolvasható, nem lehet leállni vele, mert megköveteli a befejezést. Aki egy kis szórakozást akar az az égető afrikai nap alatt, annak ez tökéletes választás!

A kötet három kiadást is megért (1992, 1998, 2006), mindhárom a Delej kiadó gondozásában, puhafedelű kialakításban. Én a második kiadást, az 1998-as olvastam most éppen, amely minőségre közepes, a borítója annál valamivel gyengébb (a kék betűk nagyon nem passzolnak a képhez, és az egész túl életlen). Könnyen rongálódó kiadás, de legalább a lapok nem szoktak kihullani belőle. Olcsó kötet, nem túl minőségi papírból és helyenként helyesírási hibákkal terhelten, de nem is arra szolgál, hogy fekete bőrkötésben aranyozott betűkkel a bencés apátság könyvtárát ékítse évszázadokig. Nagyon ponyva, de ettől még nagyon jó.

Értékelés:
Nyolc olasz páncélos a tíz etióp tevéből.
8/10 pont

moly.hu 86%
goodreads.com: 3.93 pont