Napforduló: Szeptember 9. - Csata Flodden mezején (1513)

Napforduló:

Szeptember 9. - IV. Jakab skót király halála:

Csata Flodden mezején (1513)

A csata ábrázolása metszeten 1712-ből (forrás: innen)

Az angol-skót szomszédság az egyik legérdekesebb kapcsolat az európai történelemben. Sokakat talán meglephet - a tájékozottabbak számára meg evidencia -, hogy a két ország alapvetően ellenséges viszonyban volt a középkor folyamán. Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia területe nagyrészt mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Ám Britannia alapvetően brit maradt, romanizáltsága sok szempontból felszínes volt. A Római birodalom összeomlását Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket a mai Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.

Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (Ez az ú.n. Első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a Százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Nem is gondolnánk, de ebben a zónában ugyanaz a könnyűlovas hadviselés dominált, mint mondjuk a magyar-török végeken, igaz itt huszárok helyett úgynevezett hobelarok (ír eredetű, részben páncélozott könnyűlovasok, vágó- és szúrófegyverekkel) harcoltak, de a lovasíjászok száma is jelentős volt. A végvidéket - ugyancsak hasonlóan a magyarhoz - kisebb erődített helyek, várak fedezték.

Angol erődítések hálózata a határvidéken. Várak, blokkházak, tornyok,
megerődített templomok, stb. (forrás: innen)

Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) Angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, s így a háború egyik mellékhadszíntere a skót-angol határvidék lett. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, s a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg végre Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból. Ott ugyanis a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett. 1513-ban új nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab skót király, ismeretlen festő képén (forrás: innen)

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében állt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor csatatéri tapasztalata nem igazán volt, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Elsőszámú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a "keleti határvidék őrzője" címet viselte, s a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. Ugyanakkor ekkora hadsereget még ő sem irányított, igaz Európában összességében sem sokan. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját - rendszerint rosszul felszerelt - csapataikat. A király rajongott az ágyúkért és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak lehettek, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt - Jakab tudta, hogy ilyenekben az angolok általában jobbnak bizonyultak a múltban -, hanem a határvidéki pozíciói javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése, odacsalogatása volt. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt és hatnapos ágyúzást követően 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick városát és várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidéki sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, s utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta - hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal -, de ettől még nem lehetett lebecsülni a képességeiket. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a Rózsák háborújának Idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, de megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra harcoló elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal is bírtak, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok, a skótokhoz hasonlóan, némi tüzérséggel is rendelkeztek, de kisebb és könnyebben mozgatható lövegekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer fősnek becsülik a kutatók.

A floddeni csatatér szemnek tetsző terephullámai csalókák voltak,
a mélyebb részeken mocsaras talajjal (forrás: innen)

A skótok megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, s kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt - és igen veszélyes lett volna, ha a skótok időben észreveszik -, amitől a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig hátraarcot téve észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt olyan meredek, mint a másikról. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok zavarát, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva a skótok egész hadserege megindult délután fél négy körül az angol hadrend felé. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett rohamnak. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, és a nedvesség összegyűlt a két domb közötti mélyedésben, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót "roham" - amelyet futás helyett lassú vánszorgásként kell elképzelni - gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Gyilkosa valószínűleg fel sem ismerte, kivel végzett. Csak másnap sikerült megtalálni az uralkodó tetemét, akinek testét Berwickbe vitték a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette életét.

Persze nem csak IV. Jakab esett el a csatában. Flodden mezején ott feküdt szeptember 9-én estére a skót nemesség színe s virága, közte 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. A skót halottak számát 10 ezerre teszik szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt.

Emlékkereszt a csata színhelyén, Branxtonnál 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223.o.

Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 9.

Könyvajánló: Ken Follettt: A világosság fegyverei

 Könyvajánló:

Ken Follett: 

A világosság fegyverei

Budapest: Gabo, 2023

Eredeti cím: The Armour of Light (2023)

Fordította: Sóvágó Katalin

808 oldal

  Igazából már a tavalyi toplistám második felével (valójában 2/3-ával, mert a tervezett 5 helyett 10 könyv lesz benne!) kellene kirukkolnom itt a blogon, de végül előrevettem Ken Follett új könyvét, ameddig még friss az olvasmányélmény bennem. A világosság fegyverei a Kingsbridge-trilógia sorozattá nyúló szériájának hivatalosan a 4., ténylegesen az 5. része, ám igazából ennek semmi jelentősége, hiszen alig néhány utalást kapunk a korábbi kötetek helyszíneire. Tehát se erre, se túl sok Napóleonra ne számítson a kedves olvasó a történetben a harcias borító ellenére, hiszen a nagy francia uralkodó csupán a háttérben sejlik fel néhanapján, és mindössze a regény végén lép a színpadra benne. 

  Szögezzük le: nyilvánvalóan nem A világosság fegyverei Ken Follett legjobb könyve (az talán A megfagyott világ, bár A tűzoszlopot is nagyon szerettem). Ugyanakkor sok szempontból úgy vélem, hogy a legfontosabb. A regény talán nem olyan szórakoztató vagy izgalmas, mint A katedrális, a románcok kiszámíthatóak és konfliktusok néha gyermetegek. Follett itteni karakterei nem kiemelkedően érdekesek, ugyanakkor egy irodalmilag elhanyagolt korszakot mutat be olyan szemszögből, amit nagyon nehéz jól megragadni, és itt mégis sikerült. A történet a Francia forradalom utáni 30 évet öleli fel Anglia/Nagy Britannia történelméből, amely nem bővelkedik világtörténelmi eseményekben, azonban igen meghatározó folyamatok kovásza volt. Az ipari forradalom sosem volt a kedvenc időszakom a történelemben, mert az eseménytörténetet kedvelem, ahol a nagy emberek alakítják a világ sorsát. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lassú - bár néha nem is olyan lassú - technikai és társadalmi változások hatása az emberiség egészére nézve mélyebbek és tartósabbak, mint egy-egy nagy egyéniség ténykedése. Ennek megfogalmazása azonban a szépirodalomban nagyon nehéz, hiszen alapvetően karakterekkel dolgozik (a legragyogóbb példa a sikeres megvalósításra egyértelműen Asimov Alapítványa). Ezért hát Follettnek nem volt könnyű dolga, mikor azt kellett ábrázolnia, miként hat az egyéni sorsokra a gépek korának hajnala, s miként alakul ki a munkásság, mint társadalmi réteg. Persze Follett kissé túlságosan leegyszerűsítette a dolgokat, ám ha nem így tesz, esélye sem lett volna regénnyé gyúrni! 

Ken Follett - többször szóba kerül Alan Rickman naplójában, amit éppen olvasok - erős munkáspárti aktivista, és felesége parlamenti képviselő is volt a párt színeiben. Ennek annyiban van jelentősége, hogy íróként e felfogása erősen visszaköszön a kötet szemléletében. Szerencsére ez mégsem teszi tönkre, vagy teszi szájbarágóssá a sztorit. A magamagát egy interjúban "pezsgőző szocialistának" nevező szerző ugyanis értékeli azt a tradicionális brit rendszert, amely képes volt a társadalmi problémákat zömmel alkotmányos keretek között orvosolni, s személyiségét és felfogását áthatja egyfajta arisztokrata attitüd. A forradalmiságot teljesen elutasítja, mivel véres. Jól látja, hogy a 18. század végi brit elit képes volt levonni a tanulságot saját 17. századi múltjából és Franciaország akkori jelenéből, és ez nem csekély teljesítmény! Follett könyve így nem lett bornírt osztályharcos, munkásmozgalmi regény. Tetszett, hogy alapvetően nem szükségszerű ellenségként mutatja be az alkalmazottakat és tulajdonosokat, hanem egymás függvényeiként. A munkás nem dolgozhat gyárban a tőkések befekltetései nélkül, ugyanakkor a tulajdonosnak is gondoskodnia kell a dolgozóiról megfelelő bérrel, mert ezzel ő is jól jár. Ez nagyon messze van a marxi maximáktól. 

A történetvezetés lineáris, nem túl bonyolult és legkevésbé sem fordulatos: a gonosz árkot ás, a jó kicselezi, mire a gonosz árkot ás, a jó meg kicselezi, majd a gonosz árkot ás... Nem éppen magasröptű fondorlatokról van szó, inkább afféle népmesei motívum az egész, amely végigzúg több száz oldalon, és összekötő elemként szolgál az időben és térben. A szereplők - vannak bőven! - társadalmilag heterogének, található közte nemesi, egyházi, polgári és munkás, lefedve az egész 18. század végi Anglia szociográfiai helyzetét. Akad aki kvázi paraszti sorból jut el fokozatos emelkedéssel a relatív jólétig, s van, aki képtelen a korhoz felnőni, s jövedelme elapad. A kialakuló kapitalizmus regénye ez. Sok szempontból persze meghatározza a történéseket Follett világfelfogása: a metodisták alapvetően jók, az anglikánok nagyrészt korlátoltak, a munkások bölcs vademberek, akiket tanítani kellene csak, míg a nemesek fölösleges léhűtők. A mű fő antagonistája, Hornbeam egy tipikus törtető burzsoá, aki minden szempontból a negatív szereplő. Noha időnként úgy tűnik, hogy Follett képes árnyalni a személyiségét, ám végül nem sikerül megugrania a lécet. Sajnos Hornbeam történetének megoldása egészen karakteridegenre sikerült. Follett hősei amúgy sem éppen összetettek. Hornbeam majdnem karikatúraszerű, olyan, mint a prérifarkas a Kengyelfutó gyalogkakukban. Szinte már szurkolna neki az ember, hogy legalább egyszer felzabálhassa azt a futkározó madarat...  A szereplők általában véve is egysíkúak: csupa jók, csupa rosszak. A "jók" minden botlása úgy van tálalva, az hogy pusztán neveltetésük hiányosságaiból fakad, vagy olyan bűnök ezek, amelyek nem is lennének bűnök, ha a "korlátolt" társadalom nem tekintené bűnnek. A kötet két legfontosabb pozitív férfi szereplőjét konkrétan nem tudtam sokáig megkülönböztetni, olyan egyformák: csupaszív, okos emberek, akik elérhetetlen rossz nőbe szerelmesek, de végül elnyerik méltó jutalmukat (= a jó nőt). Ők a legkisebb fiúk a meséből: furmányosan leszámolnak a gonosszal, és elveszik a király lányát és fele országát. Ez talán nem hangzik bíztatónak, de én szeretem a meséket. Ráadásul korábrázolásnak a regény tökéletes, még ha kissé idealizált is. Ha valaki populárisan meg akarja ismerni az első ipari forradalom történetét, vagy a gépesítés első évtizedeit és a modern textilipar kialakulását, üsse csak fel ezt kötetet bátran, és még szórakozni is fog! Mert Follett ért az korábrázoláshoz, és szinte látjuk ezeket a Jane Austen-i figurákat ebben az átalakuló világban. 

Follett persze nem csak saját - alapvetően tettszetős - etikai felfogását és világképét nyomja bele a történelmi háttérbe, hanem a 21. századi korszellemet is. A regény "természetesen" megkapja a maga - nem is egy, hanem két - LMBTQ szereplőjét -, noha e tulajdonságuknak semminemű haszna, logikája, értelme és jelentősége sincs a történet szempontjából. Mintha valahol a 600. oldalon jutott volna az író eszébe, hogy "Hoppá, ide még kellene egy nem heteroszexuális alak!", de új karaktert felépíteni már nem akart, így rábökött valakire az eddigi szereplők közül. Fölösleges, csak lóg a regényben funkciótlanul, mint kabát a kilincsen!

  A kötet kiadása keménykötéses, ami mindenképpen pozitívum, bár ilyen vaskos kötetet nem is lett volna értelmes másban megjelentetni. A védőborító kifejezetten szép a csatajelenettel, nekem tetszik a színe is. A fordítás olvasmányos volt, ugyanakkor voltak benne elírások, tördelési bakik. Összességében nem rossz munka a fizikkai kialakítás, sőt!  

Értékelés:

Nyolc fonó Jenny a tíz gőzgépből. 

8/10 pont

moly.hu: 87% (79 csillagozás)

goodreads.com: 4.28 (20323 voks)

(2024. január 8-i adatok)

A hajónapló, mint forrás

 

A hajónapló, mint forrás

Az HMS Swiftsure (forrás: innen)

Az egyik állítás, amivel gyakran találkozik a történelemmel foglalkozó ember, az az, mikor elmondják felületesen tájékozott elmék, hogy a történelem hazugság, nem is történtek meg azok az események, amelyekről olvasni a könyvekben, mivel lódítanak. Ez afféle Dr. House-féle "mindenki hazudik"-tézis, némi összeesküvéselmélettel vegyítve. Természetesen kritikával kell fordulni a történelmi források felé, de ez erős túlzás. A régészeti leletek számtalan olyan történetírói állítást erősítettek meg, amelyeket korábban kételkedve fogadtak a történészek. A folytonos hitetlenkedés mindennel szemben nem kritika. A források - pontosabban az azokat megfogalmazók - rendszerint nem hazudtak szándékosan, ezt már csak azért sem tehették meg, mert a kortársak könnyedén megcáfolhattak volna légből kapott kitalációikat. Emellett a legtöbb esetben nincs ok a hazugságra, mert a források, amiket a történészek használnak, rendszerint nem az utókornak készültek, hanem a mindennapos működéshez kellettek: mustrajegyzékek, zsoldjegyzékek, utasítások, parancsok, jelentések. Ezeket hamisítani a legtöbb esetben nincs értelme. A hadvezetésnek tudnia kell, hogy mi történt pontosan, hiszen akkor lehet kijavítani a hibákat, és megakadályozni az ellenség terveit. Egy logisztikai parancsnoknak pontosan tudnia kell, mennyi lőszer, élelmiszer fogyott el, különben nem tudják pótolni azokat. Ettől persze még szándékos, vagy tudatlanságból elkövetett torzítás gyakran van, s ezért szokás a két oldal forrásait egybevetve kutatni az igazságot. 

A primer források közül mindegyik "típusnak" megvan a maga előnye és hátránya. Egy naplófeljegyzés vagy levelezés rendszerint időrendjében pontos, az író adott pillanatban meglévő valós gondolatait tükrözi, és nem befolyásolja mondjuk a háború végeredménye. Ellenben nem látja összefüggéseiben az eseményeket, és látóköre igencsak szűk. Egy memoár ezzel szemben már rendszerbe foglalja a történteket, nagyobb kitekintéssel bír, viszont már történetmegírás céljával készül, így a szerző saját magát és ügyét jó színben igyekszik feltűntetni, a hibákat meg palástolni törekszik. Emellett sokszor tele van időrendi zavarokkal, mivel 1, 10, vagy akár 30 év távlatából az ember agya már nem emlékezhet pontosan minden dátumra, ráadásul a háború végeredménye befolyásolja, mit miként értékel az emlékező utólagos bölcsességgel felvértezve. A legfontosabbak hadtörténelmi források természetesen a hivatalos katonai dokumentumok. Az egyes ütközetek menetének pontos rekonstrukciója ezek nélkül szinte lehetetlen. Ilyen források a XVII. századtól maradtak fenn nagy mennyiségben, bár már korábbról is akadnak. Szárazföldi fegyvernem esetén ezek leginkább a hadseregek, hadtestek, hadosztályok és ezredek hadinaplói, míg tengeren a hajók hajónaplói. 

Mai bejegyzésemben a haditengerészet forrásaiból mutatnék be néhányat, minden teljességre való törekvés nélkül. Megpróbálom felvázolni, hogy a hadtörténészek a tengerekért folyó küzdelmeket milyen adatokból rekonstruálhatják, kiemelten a XX. századiakat, mivel utóbbiakból viszonylag jelentős mennyiségű elérhető az internet segítségével. Sokakat érdekel a történelem, a hadihajózás, de eredeti forrásokat mégis ritkán lát a többség. A haditengerészeti események legfontosabb forrásai tehát a hajónaplók (angolul: logbook vagy ship's log). A Brit Királyi Haditengerészet (Royal Navy) hajóitól 1669-től kezdődően maradtak fenn hajónaplók, amelyek elsősorban az adott hajók által megtett utakról informálnak minket koordinátákkal és időjárási feljegyzésekkel. Mivel a brit haditengerészet alapvetően nem volt több hajóból álló állandó egységekbe szervezve (bár később hajórajokba, flottákba igen), így - ellentétben a szárazföldi szokásokkal - nincsenek is hadinaplók magasabbegységektől a régebbi korok esetén. A brit gyakorlatban a hajókon rendszerint a vitorlamester vezette a hajónaplót, amelyet aztán a hajó kapitánya kiegészített saját gondolataival, s létrejött belőle a kapitány hajónaplója (Captain's log). Rajtuk kívül általában egy hadnagy és a hajóorvos is feljegyzéseket készített (Medical officer's Journal), utóbbi elsősorban a személyzet egészségére nézve tartalmazott fontos adatokat. A pontos adminisztráció rendkívül fontos volt a hadihajózásban, és már egy hordó ellátmány felnyitását is rögzíteni kellett papíron. A brit gyakorlat szinte az egész világon elterjedt a XIX. században, és később is meghatározta a naplózási szokásokat. (Jobban belegondolva a Star Trek-ben is hajónaplót meg kapitányi naplót vezetnek, még ha a számítógépen is teszik ezt!) 

Nézzünk példákat különböző korokból és flottákból!

Richard Henry Nibbs festménye a Trafalgari csatáról.
A kép középponjában az HMS Colossus csatahajó (forrás: innen)

A korai időszakban a hajónaplókat természetesen kézírással vezették, és nem is mernék nagyon fordítgatni belőlük, mivel nehéz kihámozni őket a szaknyelv és a rövidítések használata miatt. Első példaként kezdjük az HMS Colossus 74 ágyús harmadosztályú sorhajó kapitányi naplójának részletével, amelyet 1805. októberében vetett papírra a hajó parancsnoka James Nicoll Morris. Igen, az időpontból sejthető, hogy a Trafalgari csatáról van szó benne. A napló oldala oszlopokra és sorokra van felosztva, ahol az első oszlopba a dátumot vésték fel (megtudjuk belőle, hogy október 21-én, a csata napján hétfő volt), a következőbe pedig a szél- és időjárási viszonyokat. Ha jól betűzöm és értelmezem a naplóba írt rövidítéseket, akkor a napló szerint észak-északkeleti szél fújt, vár aligha jelentős, mivel a tenger nyugodt volt, a látási viszonyok pedig mérsékeltek. A következő oszlopokban az irányt, megtett távolságot, majd a hajó tartózkodási helyének koordinátáit és a hely nevét lehetett volna megadni, de ezen a napon ezek üresen maradtak, nyilván, mert nem változott az elmúlt napokhoz képest. A jobboldali legszélesebb oszlop a megjegyzések helye volt, ide került be minden fedélzeten történt fontos esemény. A Colossus hajónaplóján jól lehet látni, mennyire aránytalanok az egyes napokhoz fűzött megjegyzések. Október 21-e kétségtelenül széles sort kapott, és a csata eseményei a 22-i sávba is áthúzódnak. A bejegyzés szerint az ellenséges francia-spanyol flotta létszámát 33 sorhajóban, 4 fregattban és 2 briggben állapították meg, a csata pedig 12:10 után vette kezdetét. 

Az HMS Colossus bejegyzése az 1805. október 21-i Trafalgari csatáról (forrás: innen)

A Trafalgari csata hajónaplóit egyébként kiadták nyomtatásban (Logs of the Great Sea Fights. I-II. Ed.: Thomas Sturges Jackson. London, 1899-1900), de nem oldotta meg a csata rekonstrukciójának összes problémáját. Mindenesetre az HMS Colossus naplójának átirata is elolvasható benne (265-266.o.). A hajónaplók fizikailag rendszerit vaskos, bőrkötéses kötetekbe voltak kötve (sokszor falapokkal megerősítve), amelyeket gyakran emlékkönyvszerűen illusztráltak, illetve díszítettek is. Jó példa erre a brit HMS Swiftsure logbook-ja:

Az HMS Swiftsure hajónaplójának címoldala 1884-ből (forrás: innen) 

Az HMS Swiftsure páncélozott (ú.n. "ironclad", azaz "páncélöltözetű") csatahajó 1872-ben állt a Brit Királyi Haditengerészet szolgálatába, majd 1884-ben átvette a csendes-óceáni hajóraj (Pacific Station) zászlóshajói posztját. E csoportosítás főhadiszállása a chilei Valparaísoban volt, mivel a Csendes-óceán délkeleti részén a britek nem rendelkeztek saját támaszpontokkal ekkoriban, és Chile Nagy Britannia legfontosabb szövetségese volt Latin-Amerikában. A Colossus és a Swiftsure hajónaplója is szépen mutatja, hogy már kialakult szokások alapján vezették a hajónaplókat. Bár a Swiftsure már gőgépekkel rendelkezett, a vitorlák még nem tűntek el róla. A vitorlások idején az időjárás volt az egyik kulcsfontosságú tudnivaló (felhőzet, látótávolság, hullámzás, a szél ereje és iránya), amely adatokat itt szintén a hajó pozíciójának rögzítése követett, végül az egyéb megjegyzésre méltó dolgok az oldal jobb felén. Ide most az 1885. március 22-25-i oldalt illesztem be, amelynek érdekessége, hogy a szemközti oldalon grafikonon mutatták be az 1885. márciusában mért légnyomási adatokat:

Az HMS Swiftsure brit csatahajó 1885. március 22-25-i hajónaplós bejegyzései (forrás: innen)

A hajó logbook-ját nem csak időjárási adatokkal bolondították meg, hanem természetesen térképekkel illusztrálták a hajó megtett útvonalát, sőt akár a bejárt helyeket is bemutathatták fényképekkel és rajzokkal. Az HMS Swiftsure egyik művésze például egy vízfestményt is készített, amely bekerült a naplóba. Sajnos nem tudjuk pontosan mely helyszínét ábrázolja az 1884-es útnak, de mivel a panamai partok melletti bejegyzéseknél áll, valószínűleg a San Blas-szigetektől nem messze eső helyszínt ábrázolhat:

Panamai partszakasz, öböl ábrázolása az HMS Swiftsure hajónaplójában, 1884 (forrás: innen)

A Swiftsure hajónaplójának oldala a San Francisco és Vancouver-sziget közti útról (forrás: innen)

A kézírással vezetett naplóknak komoly hátránya volt az olvashatóság, illetve, hogy sokféleképpen lehetett vezetni benne a dolgokat. Az Egyesült Államok már korán igyekezett egységesíteni a bejegyzéseket, amire jó példa a polgárháború alatt az Atlanti-óceánt blokádoló flottához beosztott 22 ágyús USS Jamestown szlúp hajónaplója (a hajó fényképe legfelül a cím alatt!), amely már nyomtatott formátumban készült és "csak" ki kelett tölteni. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az ilyen jellegű nyomtatványokon folyó statisztikai adatvezetés a korabeli hadseregekben már általános volt jó ideje, az amerikaiak meg amúgy is hajlamosak voltak racionalizálni a dolgokat. A Jamestown logbook-jának 1861. szeptember 19-i oldala a következőképpen fest:

A USS Jamestown hajónaplójának 1861. szeptember 19-i oldala (forrás: innen)

Baloldalt már táblázatban lehet vezetni a legfontosabb hajóval kapcsolatos adatokat (kelet-északkelet irányból 2-es erősségű szél, stb.), míg szemből nézve a jobb felén a lapnak a különféle tisztek bejegyzései kapnak helyet, amelyeket aláírással hitelesítettek. Magyarul: mint a briteknél. Azt is látni, hogy felül a délelőtti, alul a délutáni eseményeket vezették. Jelen esetben megtudhatjuk, hogy 4 és 8 óra között a legénység számára friss ellátmányt kapott a szlúp. Már a Jamestown 1848-as hajónaplóján feltűnnek az instrukciók is, amely szerint vezetni kell a hajónaplót:

A USS Jamestown szlúp 1848-as hajónaplókjának vezetési útmutatója (forrás: innen)

A szélerősséget egy 12 fokozatú skálán kellett megadni a 0-ás "nyugodt"-tól a 12-es "hurrikán erejű szél"-ig, amelynél már minden vitorlát be kellett vonni (és mehetett a legénység imádkozni). Az időjárást betűkóddal tüntették fel, ahol például a "b." a tiszta/kék égboltot, az "r." pedig a folyamatos esőt jelentette. Bár az időjárás fontossága sosem múlt el a hajózásban, azért a hajónaplókban megfigyelhető, hogy jelentősége csökkent a vitorlákról a gőzhajókra való áttéréssel. A USS Jamestown sosem kerülét komolyabb harci helyzetbe 1844-től 1913-ig tartó hosszú története során, és végül mint karanténhajó pusztut el egy tűz során. 

Ugyanezt már nem mondhatjuk el a Prinz Eugen német nehézcirkálóról - és ezzel újabb országba ugrunk át -, amely hadihajót egyébként Horthy Miklós kormányzó jelenlétében bocsátottak vízre 1938-ban és a hajó keresztanyja Horthy Miklósné Purgly Magdolna volt. A cirkáló hadinaplójának 1941. május 24-i feljegyzése például így nézett ki:

A Prinz Eugen cirkáló hadinaplójának részlete, 1941. május 23-24.
(NARA T-1022 R-2815 K.T.B. 1941.05.18-1941.06.01. p. 10-11)

A Prinz Eugen cirkáló hadinaplójának részlete, 1941. május 24.
Jobb oldalt az I. számú tüzérségi tiszt jelentésének eleje.
(NARA T-1022 R-2815 K.T.B. 1941.05.18-1941.06.01. p. 26-27)

A német cikáló ezen a napon csapott össze a Bismarck csatahajó társaságában egy négy brit hadihajóból (HMS Prince of Wales csatahajó, HMS Hood csatacirkáló, HMS Norfolk és HMS Suffolk cirkálók) álló kötelékkel, amely párbaj a "Csata a Dánia-szorosban" néven ismert és a Hood pusztulásával végződött. A baloldali oszlopban az időpontot (a 0000 volt az éjfél természetesen, a 0358 pedig a hajnali 3 óra 58 perc), tőle jobbra a helyszínt és az időjárási körülményeket vezették, majd a legszélesebb jobboldali oszlopba a történéseket naplózták ugyanúgy, mint fentebb a brit esetekben. Jól lehet látni, mennyire hasonló gyakorlat uralkodott mindenhol. A napok végén a kapitány aláírásával hitelesítette a napló adatait. A május 24-i bejegyzés végére odakerült a két tüzérségi tiszt jelentése a kapitány megjegyzései mögé. A hajónaplókba természetesen bevezették a kapott parancsokat valamint a fontosabb jelentéseket is, jelen esetben a tüzérség tisztjei írták meg az összecsapás történetét a saját szemszögükből.  A hadinaplóhoz mellékleteket (a németben: Anlagen) is csatoltak, ezek rendszerint vázlatok voltak a hajó mozgásáról, de lehettek táblázatok az elhasznált lőszerről, grafikonok, vagy fényképek is, bármi, ami kiegészítette a hadinaplóban szűkszavúan leírt eseményeket. Alábbi esetben vázlatot közlök a hajó útvonaláról a Dánia-szoroson történő áttörésről és az összecsapásról. A 2. számú melléklet szépen mutatja a hajó mozgását Grönland és Izland között, illetve az ellenséggel való kontaktokat:

A Prinz Eugen cirkáló 1941. május 24-i bejegyzésének melléklete
(NARA T-1022 R-2815 K.T.B. 1941.05.18-1941.06.01., Anlage 2)

A naplóvezetés természetesen nem korlátozódott a nagy felszíni hajóegységekre. A tengeralattjárók ugyanezt tették. Ehhez példaként az Otto Hersing SM U-21-es búvárnaszádjának naplóját hozom. Az U-21-es azért is érdekes magyar szempontból, mert pályafutásának legsikeresebb szakasza az az időszak volt, mikor Bocche di Cattaroból portyázott a Földközi-tengeren, ráadásul ezt 1915-16-ban piros-fehér-piros osztrák-magyar lobogó alatt tette. 

A német U-21 tengeralattjáró hadinaplójának első két oldala

(CAMO, f. 500, op. 12519, gy. 317. li. 1-2.)

 

Az U-21-es ezen írógéppel írt - a XX. századtól egyre általánosabb - naplója 1915. május 16. és június 5. közötti adatokat tartalmaz, 18 oldalas, mellékletként három útvonaltérképpel. A búvárhajó nem sokkal korábban érkezett Németországból osztrák-magyar kikötőbe, azzal a céllal, hogy a Gallipolinál megkezdődő harcok során a török fél védekezését segítse a tenger felől, fenyegetve az antant támadó flottáját a Dardanelláknál. Az U-21-est május 16-17-én feltöltötték olajjal, üzemanyaggal és torpedókkal, majd az SMS Pandúr osztrák-magyar romboló vontatásában 20-án elhagyta a Bocchét, áthaladva a kikötőt biztosító aknazáron. A tengeralattjáró az Égei-tenger felé hajózott innen, immár magányosan, hogy megközelítse a Dardanellák előtt álló ellenséges flottát. Hersing hajója május 25-én az HMS Triumph, majd két napra rá a HMS Majestic pre-dresdnought csatahajókkal is végzett. Otto Hersing nem véletlenül kapta meg a "csatahajók pusztítója" becenevet... A hadinapló melléklete bemutatja a hajó útját a Dardanellákhoz:

Az U-21-es útja 1915. májusának végén, melléklet a hadinaplóhoz 

(CAMO, f. 500, op. 12519, gy. 317. li.)

Az összecsapásokról a hadinaplók bejegyzései mellett természetesen összefoglaló jelentések is készültek. Az alábbi német harcjelentés (Gefechtsbericht) - amely hasonlóan az U-21-es naplójához az orosz Védelmi Minisztréium Központi Irattárában (CAMO) maradt ránk - egy egészen jelentéktelen esetről készült, ám illusztrációként mégis tökéletes. 1944. március 7-én a még német kézen lévő Krím-félszigeten fekvő Ak-Mecset (ma: Csernomorszkoje/Csornomorszk) kikötőjébe behatolt egy azonosítatlan, lobogó nélküli ágyúnaszád (a jelentésben: Motorkanonenboot). A kikötő csurig volt - légiveszély miatt szétszórtan elhelyezkedő - német prahm-nak nevezett partraszálló hajókkal (MFP), amelyeket ekkoriban elsősorban már légvédelmi hajóként (AFP) alkalmaztak. Utóbbiak elsősorban felépítményükben és természetesen fegyverzetükben különböztek elődeiktől. A Marinefährprahm meglehetősen nagy, közel 300 tonna vízkiszorítású és 47 méter hosszúságú csapatszállító volt, amelyeket még a Nagy Britannia elleni invázióra építettek erdetileg, de igen sok célra használtak a háború során. Jelen esetben ezek a hajók a 7. partraszállító flottilla kötelékébe tartoztak. A harcjelentés leírja az ágyúnaszád elsüllyesztését (legénységéből a németek 2 sebesültet és 2 halottat találtak meg), majd közli az AFP-k által felhasznált lőszermennyiséget is. Eszerint az F 448-as számú prahm 104 darab 2 cm-es gépágyúlőszert, az F 564-es 120 db 2 cm-es lőszer mellett 3 db 7.5 cm-es gránátot, az F 565-ös 56 db 2 cm-es lőszert, míg az F 567-es jelzésű hajó 200 db 2 cm-es lőszert, végül az F 471-es 5 db 7.5 cm-es gránátot használt fel. Nyilván az egyes hajók is vezettek hajónaplót, és jelentésben is tudatták az elhasznált lőszermennyiséget a felettes parancsnoksággal. 

Harcjelentés az 1944. március 7-i Ak-Mecsetnél történt összecsapásról (CAMO, f. 500, op. 12453, gy. 194. li. 5.)

A harcjelentés mellé vázlatot is csatoltak, amelyen bejelölték a német hajók helyzetét, valamint az ismeretlen támadó(?) ágyúnaszád mozgását:

A harcjelentés melléklete (CAMO, f. 500, op. 12453, gy. 194. li. 6.)

Egy Marinefährprahm ma is látható Budapesten, az 1943-ban készült Viza nevű hajó, amely persze számos átalakításon átesett. (forrás: innen)

Mint látható a 7. partraszállító flotilla jelentéséből, nem csak az egyes hajók vezettek hadinaplót ás írhattak jelentéseket, hanem azok felettes parancsnoksága is. A hajók az első világháborúban már rendszerint osztályokba/századokba voltak sorozva, és a különböző vezetési szinteken szintén naplót vezethettek, amelyekbe mintegy összefoglalóan tartalmazták az egyes alárendelt hajók jelentéseinek foglalatát is. A legmagasabb szintű összefoglaló a britek esetében az Admiralitás hadinaplója (War Diary) volt, ahol szintén havi csoportosításban (1 kötet = 1 hónap) kötötték be a feljegyzéseket. Ebbe meghatározott sorrendben kerültek bele a napi események, ahogy az az 1939. decemberi naplóban fel is van tüntetve:

Az Admiralitás 1939. decemberi hadinaplójának első oldala a napló elrendezéséről (forrás: innen)

Az Admiralitás első hadinaplós bejegyzése 1939-ben augusztus 22-ről datálódik, 23-a pedig már egyértelműen a háborús készülődéssel telt el. Ugyanezen a napon kötötték meg ugyebár a Molotov-Ribbentrop-paktumot. Bár a Royal Navy még a világháború kitörése előtt elkezdte tehát a felkészülést, a bejegyzésekről süt a felkészületlenség. Különösen árulkodó a kérdőjellel zárójelben elejtett mondat, amely szerint azt sem tudták pontosan, hol is volt a kelet-indiai hajóraj szolgálati helye háború esetén... Ugyanakkor ésszerű - nem, nem vagyok hajlandó észszeránek írni! - intézkedések is születtek, mint 25 kereskedelmi hajó felfegyvezése, a postai cenzúra bevezetése, vagy a nem harcolók evakuálása Hongkongból (bár a Távol-Keleten még elmaradt a háború). 

Az Admiralitás 1939. augusztusi hadinaplójának első tartalmi oldala a világháborút megelőző napokról (forrás: innen)

Az Admiralitás hadinaplójában természetesen csak vázlatosan kerülhettek be az adott nap eseményei, ráadásul - területi csoportosításban - a világtengerek minden szegletének történéseit rögzítették. A beérkező információk ráadásul nem lehettek mindig pontosak azonnal. E napló 1939. december 13-i bejegyzésében kerültek rögzítésre az aznapi La Plata folyó torkolatánál lezajlott csatáról érkező jelentések. Az összecsapás során a német Admiral Graf Spee páncélos cirkáló összecsapott az HMS Exeter nehéz- illetve az HMS Ajax és HMS Achilles könnyűcirkálókból álló brit kötelékkel. A két könnyűcirkáló könnyebben, az Exeter komolyabban megsérült - később a Jáva-tengeri csatában süllyedt el, amelyről korábban írtam itt és itt -, míg a német "zsebcsatahajó" végül kénytelen volt partra futni Uruguayban, hogy mentse legénységét. Az Admiralitás naplója még ugyanezen a napon döntött arról is, hogy a csata milyen néven fog bekerülni a történelembe: 

"M.01775/39.  Decision that the Naval Battle of the coast of Uruguay be called the "Battle of the River Plate"."

Az Admiralitás hadinaplójának december 13-i bejegyzése az aznapi csata elnevezéséről. (forrás: innen)

Nézzünk meg zárásul egy repülőgép-hordozó által vezetett hadinaplót! 

A USS Saratoga (CV-3) 1942-ben (forrás: innen)

Az amerikaiaknál a II. világháború során a Task Force-ok jöttek előtérbe (lényegében a mai napig), amely egy adott feladatra létrehozott csoportosítást jelentett. Ez egy meglehetősen rugalmas erőképzést tett lehetővé, amelyet csökkenteni vagy bővíteni lehetett a megoldandó hadművelet követelményei szerint.  A Task Force 61-et például a Guadalcanal elleni hadművelethez hozták létre. A Task Force 61 (CTF-61) 1942 augusztus elején több alcsoportból állt össze:

- Task Force 61.1 - Légi támogató erő (Air Support Force)

- Task Force 62.1 - Kétéltű erők (Amphibious)

- Task Force 63.1 - Dél-csendes-óceáni légierő (South Pacific Air Force)

A Task Force 61.1-be három repülőgép-hordozó (és kísérete) tartozott: A USS Saratoga, a USS Enterprise és a USS Wasp, fedélzetükön mintegy 180-190 repülőgéppel. A USS Saratoga 1942. augusztusi hadinaplója szépen felsorolja a Task Force 61-ben felvonuló hajókat név szerint, mindjárt a címoldalt követően:

A USS Saratoga (CV-3) repülőgép-hordozó 1942. augusztusi hadinaplójának első két oldala (A napló: innen)

Ezek után a szokásos módon következnek a napi bejegyzések. Most az augusztus 24-it csatolom ide, mivel ezen a napon kezdődött a Kelet-Salamon-szigeteki csata, amely a harmadik repülőgép-hordozók közötti összecsapás volt a japán és amerikai erők között:

A hadinapló két módon is megadja a történések idejét, előbb greenwichi (G.C.T.), majd helyi  (L.C.T.) polgári idő szerint. Nem csoda ez a precizitás, hiszen a hadtörténeti rekonstrukciókban állandó visszatérő probléma, hogy a hadviselő felek a naplókban és jelentésekben milyen időzóna alapján adják meg az eseményeket. A napló ezen oldalán olvasni lehet, hogy a Saratoga helyi idő szerint 6:24-kor 8 vadászgépet (VF) indított a flotta fölötti légi biztosításra, 8:00-kor pedig a hordozó a déli szélesség 9°5', keleti hosszúság 162°46' pozícióban, tehát Malaita szigetétől mintegy 170 km-re keletre tartózkodott. Alább lehet olvasni az Enterprise hordozóról, illetve a USS Mackinac támogató hajóról vett üzeneteket. 

A napló 87-88. oldalán összefoglalják a nap eseményeit a Saratoga szempontjából. Mint olvasható jelentős veszteségeik voltak. Elveszett 4 db F4F-4-es Wildcat vadászgép és 2 darab TBF-1-es Avenger torpedóvető. A jelentés ugyanakkor azt is szépen bemutatja, mi volt egyik nagy erőssége az amerikaiaknak: noha 6 repülőgép odaveszett (a Wildcat-et 1 fő, az Avenger-t 3 fős személyzet repülte), mindössze 5 ember esett el és alig 1 sebesült meg, a többit sikerült kimenteni! A jelentés szerint az aznapi harcokban a Saratoga repülői eközben 26 japán repülőgépet, közte 3 Zero-t szedtek le (ez valószínűleg túlzás). Az amerikai repülőgép-hordozók repülőcsoportjai a bevetéseket követően utólag jelentéseket állítottak össze (AAR - After Action Reports), amely már elemezte is a tapasztaltakat, nem pusztán leírta a történéseket, mint a sima harcjelentések (AR - Action Reports). Természetesen a második világháborús amerikai hadinaplókhoz bőségesen csatoltak jelentéseket a repülőszázadok parancsnokaitól és térképeket is.

Melléklet a Saratoga hadinaplójában az augusztus 24-i történésekről.

A 8-as torpedóvető század (VT-8) jelentésének első oldala az augusztus 24-i tevékenységéről

A VT-8 jelentése például leírja, hogy 24-én 16:45-kor egy 5 TBF-1-esből álló köteléket indított az ellenség felé két SBD (Dauntless) társaságában, megnevezve a gépek legénységét is. Az Avenger-eket egy-egy darab Mk-13-1-es torpedóval és géppuskával szerelték fel. 

Mint látható a hadinaplók igazi kincsesbányák! Remélem kedvet adnam másoknak is ezek feltárásához!

A "Sára nővér" és kísérete a Csendes-óceánon 1942-ben (forrás: innen)

Könyvajánló: Patrick J. Buchanan - Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború

Patrick J. Buchanan:

Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború

Budapest: Rubicon Intézet, 2022

408 oldal

Eredeti megjelenés: Churchill, Hitler and the "Unnecessary War" (2008)

Fordította: Juhász Gábor András

Sir Winston Churchill vitathatatlanul a XX. század egyik ikonikus figurája, rendszerint a legnagyobb hatású politikusok közé sorolják, és méltán. Hatása óriási, mind Nagy Britanniára, mind egész Európára nézve, de természetesen megítélése vitatott. 

Teljesen érthető, hogy sokak hőse lett, például a magyar származású nagy amerikai történész, John Lukacs példaképe is ő volt. Churchill pozitív megítélése persze elsősorban második világháborús szerepe miatt tűnik egyértelműnek, miközben politikai pályafutásának ez csak egy - bár kiemelkedő - pontja.  Ha 1938-ban kérdeztünk volna meg egy angolt, alighanem a brit történelem egyik csúfos kudarca, Gallipoli jutott volna eszébe róla. Churchill nem volt egy sikeres politikus, még ha 1940-41-ben meg is mentette a vereségtől Nagy Britanniát kiállásával. Míg Churchill politikai pályájának elején Nagy Britannia a földgolyó elsőszámú hatalma volt, addig utolsó miniszterelnöki évében, 1955-ben a birodalom már csak árnyéka volt egykori önmagának. A folyamatot nem volt képes megakadályozni, sőt az sem kétséges, hogy Churchill ténykedése és döntései nagyban hozzájárultak a birodalom összezsugorodásához, majd megszűnéséhez. 

Patrick J. Buchanan, Nixon, Ford, majd Raegan amerikai elnökök tanácsadója volt, hogy politikai karrierjének csúcsán, 1992-ben és 1996-ban maga is induljon a Republikánus Párt elnökjelölti helyéért, amelyek során mindkétszer másodikként végzett. Jelen könyvében Buchanan elsősorban Winston Churchill (és más britek) Németországgal kapcsolatos hibás döntéseit veszi górcső alá, onnantól kezdve, hogy kihívásként értelmezték a németek I. világháború előtti flottaépítését - miközben a Kriegsmarine soha meg sem közelítette a brit haditengerészet erejét -, egészen odáig, hogy róka fogta csukaként két másik félnek játszották át a hegemóniát Európa felett 1945-re. 

Buchanan véleménye szerint az első világháború megelőzhető volt, de legalábbis Nagy Britannia könnyen kimaradhatott volna belőle némi józan helyzetmegítéléssel. Kimondja, hogy még egy gyors német győzelem sem okozott volna akkora katasztrófát, mint ami 1918 után az Antant sikerével bekövetkezett. Elvégre nem lehet kérdés, hogy az első világháború öklendezte világra a két pusztító totalitárius államot, a kommunista Szovjetuniót és a nemzetiszocialista Németországot is. Egy 1914-es gyors német győzelemnél - amely szerinte a brit hadbalépés elmaradása esetén történt volna -, egyik sem nyert volna teret. Churchill egyik kedvenc mondása volt, hogy a jó ötlet biztosítéka a sok ötlet, és hát valóban rengeteg ötelete volt. Igaz, több katasztrofálisan rossznak bizonyult. Ilyen pocsék ötletnek bizonyult a Gallipoli-félsziget elleni 1915-ös támadás. 

A szerző szerint a Párizs környéki békék ráadásul csak tetézték a bajokat, amelyet az önrendelkezést kimondó Wilsoni pontok okoztak. Miközben önrendelkezésről beszéltek a győztes franciák és britek, voltaképpen éppen azt tagadták meg németek millióitól Ausztria leválasztásával, majd a lengyel-német határ meghúzásával. A békeszerződés diktátum volt, ahová meg sem hívták a veszteseket. Buchanan úgy látja, hogy Hitler hatalomra jutásában a nyugati hatalmak igencsak tettestársak, mert arroganciájuk, és németekkel való bánásmódjuk nagyban hozzájárult a Weimari Köztársaság kormányainak meggyengüléséhez. Buchanan szerint a legnagyobb hibát azonban a britek és franciák végül éppen a Lengyelországnak - majd más kelet-európai államoknak - adott garanciákkal követték el, mivel arra bátorították a lengyeleket, hogy ne adják át (az egyébként színnémet) Danzigot Németországnak, miközben pontosan tudták, hogy nem lesznek képesek megvédeni Hitlertől háború esetén. 

Diplomáciai ügyetlenségükkel ráadásul korábban Olaszországot is sikerült Németország mellé tolni. Churchill maga is fellépett Mussolini etiópiai hódítása ellen, majd amikor közölték vele, hogy hiszen az olaszok csak azt teszik, amit a britek Afrikában, azzal magyarázkodott, hogy a brit hódítás régen történt, az olasz meg friss, így más. Ez aligha egy meggyőző érvelés... A britek ügyetlen határozatlansága 1938-ig, majd indokolatlan határozottsága 1939-ben végül egész Kelet-Európát Sztálin kezére juttatta. A következményeket meg elsősorban mások viselték. 

Churchill természetesen - mint mindenki - saját korának gyermeke volt, a XXI. század progresszív elvárásait számon kérni rajta, ostobaság. Ízig-vérig viktoriánus brit volt, aki azzal a szemlélettel nőtt fel, hogy ők a világ elsőszámú népe, a civilizáció letéteményesei a vadak által lakott távoli térségekben. Nem hangzik jól mai fülnek ez a civilizátori küldetéstudat, de a tény, hogy akkoriban a polinéz törzsek időnként még elfogyasztottak egy-egy arra járó európai geológust... 1896-ban például az osztrák-magyar SMS Albatros-szal a térségbe utazó Heinrich von Foullon bárót mészárolták le a Salamon-szigeteken. Az is megkérdőjelezhetetlen, hogy a rabszolgaság - többé-kevésbé sikeres - felszámolása Afrikában az európai hatalmaknak volt köszönhető. A kolonizációnak manapság csak egyik - sötét - oldalát divatos bemutatni, de Ázsia és Afrika mégiscsak ekkor lett a világgazdaság része, ekkor épültek ott vasútvonalak, kórházak, könyvtárak és iskolák. E kontinensek mai államai közül sok biztosan nem létezne az európai gyarmatosítás nélkül. Az európai civilizáció joggal büszke vívmányaira, még ha a hódító szándék és a gazdasági kizsákmányolása e térségeknek nem is helyeselhető. A XIX. század végi magyar világjárók beszámolói szintén hemzsegnek az előítéletekben, amelyek ma már erősek, de biztosak lehetünk benne, hogy a mi mai mondataink 100 év múlva sokszor ugyanennyire elavultak lesznek, hiszen az erkölcsök és szokások változnak, ami ma elfogadott és természetes, az holnap nem talán lesz az.  

Buchanan szerint Churchillel nem ez az elsődleges gond. A néhai brit miniszterelnök azonban miközben a birodalmat szolgálta, tudtán és akaratán kívül lerombolta azt. Emellett olyan erők előretörését egyengette ténykedésével és tévedéseivel, amelyeket inkább megállítani akart. Emellett Churchill nem volt éppen egyenes ember, politikai karrierje során sokszor igencsak amorálisnak bizonyult, és emlékirataiban hajlamos volt új múltat írni magának, legendát kerekítve maga köré. Míg utólagos bölcsességgel Hitler legnagyobb ellenfelének adta elő saját magát, aki azonnal felismerte a veszélyt benne, addig 1939 előtti számos megnyilatkozása ezt nem igazolja. 

Tarthatjuk-e majd a könyv olvasása után is nagy embernek Churchillt? Természetesen. Kinek mi az ízlése. Egyrészt, mert nem kell egyetérteni Buchanannel, másrészt nem feltétlenül a végső siker tesz naggyá valakit. A világháborút győztesként fejezte be, még akkor is, ha ráment a birodalom, és a világ irányítása átkerült az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe. Majd a britek eldöntik, mit tekintenek fontosnak. A mi számunkra is vannak azonban olyan tanulságai a könyvnek, amelyek megfontolásra érdemesek. A Köztes-Európa államai jobb, ha saját magukban bíznak elsősorban, mert a nagyhatalmi érdekek felülírják mind az igazságot - amely maga is szubjektív sokszor -, mind a helyiek érdekét. Sőt, még ha egy nagyhatalom jót is akar valakinek, nem biztos, hogy nem sül el visszafelé. Nézzünk egy példát a visszásságokra! Csehországot ugyebár feláldozták Hitlernek, 1938-39-ben a fáma szerint. A következmény? Csehek alig haltak meg a háború alatt, városaiknak szinte kutya baja sem esett. Ezzel szemben a britek és franciák által garantált Lengyelország elveszített több millió halottat, elitje számüzetésbe kényszerült, vagy kivégezték, városait lerombolták, majd végül az országot a Szovjetunió szállta meg. Kaptak egy kommunista rezsimet jutalmul, területét megcsonkították, és eltolták nyugatra... Felmerülhet a jogos kérdés: ki járt jobban? Az biztos, hogy a Neville Chamberlain által kiállított fedezetlen csekkért a lengyelek fizettek meg, vérrel. 

A könyv mindenképpen elgondolkodtató, még úgy is, hogy alapvetően másodlagos irodalomból táplálkozik. Arra tanít, hogy nem szabad készpénznek venni a korábbi történészi állásfoglalásokat, mindig kérdőjelezzünk meg biztosan tudott tényeket, és vizsgáljuk meg új, talán addig elképzelhetetlen oldalról a helyesnek látszó döntéseket. A Rubicon Intézet kiadványa vitathatatlanul szembemegy a tradicionális/mainstream értelmezéssel Churchillel kapcsolatban. Mindemellett Buchanan könyve nem alapot nélkülöző szenzációhajhász kiadvány - ilyenek azért szoktak születni -, hanem inkább gondolatébresztő, elgondolkodtató mű. Buchanan talán nem történész, azonban, mint egykori realista politikus és gondolkodó nagyon jó kérdéseket tud feltenni, amelyek egyes döntéseket más fénybe helyeznek. Ilyen téren ez a könyv a II. világháborúról megjelenő magyar irodalomban unikum, amelyet érdemes ledönteni a torkunkon. 

A kötet megjelenése kissé unalmas, de legalább a védőborító alatt a kötéstábla ugyanolyan borítóképet kaptunk, és kötött. Néhány elírást kiszúrtam olvasás közben.  

Osztályozás:

Nyolc csatahajó a tízből.

8/10 pont

goodreads.com: 4.09 csillag (1317 szavazat)