könyvajánló: Ravena Guron - Haláli történet

könyvajánló: 

Ravena Guron: Haláli történet

Budapest: Ciceró, 2025

Eredeti megjelenés: This Book Kills (2023)

Fordította: Urbán Vivien

395 oldal

A bűnűgyi regények újnak mondható, divatos zsánere a fiataloknak szóló, - részben vagy egészben - iskolában játszódó tinikrimi, amelynek iskolapéldája a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz volt. Utóbbi magyarországi megjelenése óta nálunk is jó pár hasonló kötet jelent meg, ingadozó minőséget hozva. A Haláli történet szintén egy ilyen sztori, amely in medias res kezdődik, hiszen hősnőnk, vagyis inkább hősleányunk az első sorokban kijelenti, hogy nem ő ölte meg Hugh Henry Van Borent. De  vajon hihetünk-e neki?

Főszereplőnk Jess Choudhary, az elit Heybuckle gimnáziumba kitartó tanulással bekerült szegény családból érkező indiai származású leányzó. Jess éli a nem túl népszerű, némiképpen elnyomott középiskolások hétköznapi életét, egészen addig, míg a feladatként megírt dolgozata alapján el nem követnek egy gyilkosságot az intézményben. Nem túl meglepő módon ő lesz az első számú gyanúsított, emellett a gyilkos élvezi is a helyzetet, s üzeneteket küldözget a lánynak, megfenyegetve, hogy ő lesz a következő. Jess így kénytelen nyomozásba kezdeni néhány bizalmas barátjával karröltve, mindössze ösztöneikre és korábbi krimiolvasmányaikra alapozva. Olyanra is sikerül...  Mivel elitiskoláról van szó, kell lennie egy titkos társaságnak is - közismert, hogy minden angolszász iskola dúskál az ilyenekben -, csak hogy bonyolítsa a dolgokat. A bentlakásos iskola lehetőséget ad a szerzőnek a felnőttek zömének kiírására a történetből, akik emiatt marginális szerepet játszanak egészen a történet végéig, de legalább megjelennek benne. Ezzel a brit-indiai írónő végső soron ügyesen és logikusan magyarázza meg a jelenben játszódó történet esetében a felnőttek, rendőrök és mobiltelefonok igen jelentéktelen szerepét, s ebben például sokkal jobb, mint a Jó kislányok kézikönyve, ahol ennek nem találtam magyarázatát. 

Jess nem éppen egy Nick Grabowski, szokása hülyeségeket csinálni, vagy megsebesülni. Ez jót tesz a regénynek, mivel meglehetősen esendő és szimpatikus szereplővé teszi még akkor is, ha időnként fogjuk döntései miatt a fejünket. Legalább elhisszük, hogy tini, nem egy iskolai egyenruhába és miniszoknyába öltöztetett koravén Sherlock Holmes. E/1-ben kapjuk a történetet, így a szimpátia különösen fontos, ráadásul elég szarkasztikus a stílus, amiben protagonistánk mesél. Maga a gyilkosság és motivációi kissé túlbonyolítottak - Agatha Christie attól zseniális, hogy alapvetően mindig egyszerű nála a bűntett indítéka -, de itt amúgy sem ez a lényeg, elvégre egy YA regényről beszélünk. Ellenben a történetvezetés lendületes, az iram végigsodor a sorokon, s hamar a befejezésnél találjuk magunkat. Nincsenek olyan ügyes kiegészítő elemek, mint Holly jackson könyveiben, ugyanakkor kapunk egy iskolai térképet a nyomozásunkhoz, amit értékeltem. 

A regény jól kapta el az iskolások lelki világát, hangulatfestése ezen a téren igen erős. Meggyőződésem, hogy Ravena Guron fejében a Harry Potter sorozat is ott motoszkált, miközben írt, egyes karakterek hasonlítottak az ottaniakra (Summer például Hermionéra), plusz még utalás is volt tiltott erdőre. Akad a regényben némi lányok közötti hajtépés, némi nyomozásszerűség és természetesen romantikus szál is. Nyomozásszerűséget nem véletlenül írtam, mert azért nem ez lesz a krimiirodalom csúcsa a XXI. században. A nyomozói munka meglehetősen gyerekes, de mivel tizenéves szereplőkről beszélünk, igazából ez nem olyan nagy gond. Fájdalmasabb a néhány felnőtt szereplő infantilis viselkedése és inkompetenciája. A korszellem ütőerén ujját tartó olvasó emellett azonnal rájöhetett már a főszereplő kiválasztásánál, hogy a történetnek példabeszéd jellege is van, és a szegényebb családból származó valamint - etnikai, szexuális - kisebbségi szereplőket rögvest kihúzhatjuk a gyanúsítottak sorából. Mint az közismert, a gyilkosságokat ugyanis 100%-ban elkényeztetett gazdag fehér fiatalok követik el. Legalábbis a "modern" nyugati regényeben, amiket nők írnak... Természetesen a kötet végén valami "meglepő" fordulatnak is kellett lennie, s ezen alapszabályok  mentén gyorsan le is redukálhatjuk a potenciális elkövetők számát nagyjából kettőre. A regény ettől még élvezhető, és nekem is tetszett.

Összességében egy könnyen olvasható, nem túl mély, ám szórakoztató ifjúsági krimit kaptunk, amely kikapcsolódásnak tökéletes. A kiadvány kialakítása közepesnek mondható, nem egy feltűnő jelenség, de a borítókép nekem bejön. A rajzos megoldás kiemelkedően jó, kár, hogy fűzött.  Kirívó hibákat nem találtam benne se fordítás, se elírás tekintetében, gördülékeny, jól olvasható a regény. 

Értékelés:

Nyolc tinigyilkos a tízből

8/10 pont

moly.hu: 88% (31 szavazat)

goodreads.com: 3.9 csillag (12573 voks)

Könyvajánló: James S. A. Corey - Az istenek kegyéből

Könyvajánló:

James S. A. Corey:

Az istenek kegyéből

Budapest: Fumax, 2025

Eredeti megjelenés: The Mercy of Gods (2024)

Sorozat: A fogoly háborúja, 1. (The Captive's War, 1.)

Fordította: Habony Gábor

447 oldal

Régóta nem jelentkeztem, aminek oka elsősorban az igencsak sűrűnek bizonyuló szeptember-október volt, és még regényeket olvasni sem maradt túl sok időm az előadásokra való felkészülések mellett. Ám most visszatértem, és meglehetősen elégedett vagyok az elmúlt másfél hónappal. Sikerült egy - érzésre - egészen jó előadást összehoznom Hunyadi Jánosról, valamint a ménfői Bezerédj-családról, emellett eljutottam Isztriába, ahol történelmi helyeket is megjártam. Ezekről lehet lesz még szó a blogon, de most egy éppen csak befejezett regény ismertetésével kezdeném a novembert. 

James S. A. Corey - aki tulajdonképpen nem létezik, hiszen két író közös álneve - A Térség című regényfolyammal futott be, méghozzá méltán. Mind a kilenc részes könyvsorozat, mind a belőle készített filmsorozat az utóbbi idők egyik legjobban sikerült sci-fi-je a maga nemében. Stílusilag inkább visszatérés volt a 80-as évek elejének háborús/űroperás tudományos-fantasztikus regényeihez (pl.: C. J. Cherryh), mintsem újdonság, de mára a "tufa" vagy szinte teljesen elment filozófiai irányba, vagy összeolvadt a fantasyvel, így ez a reaktiválás frissként hatott. Emellett egy reálisi és emberléptékű univerzumot kaptunk, amely a nem túl távoli jövőben játszódik, s ezáltal sokkal közelebbinek érezhettük a történéseket magunkhoz, mint egy populáris, ám steril (SW, ST) űruniverzum esetében. Kemény volt, emberi volt, szerethető karakterekkel. A szerzőpáros új kötete, Az istenek kegyéből másfajta kötet - noha vannak hasonlóságok -, és  léptékét tekintve jóval nagyobbat markol az univerzumból.

A regény egy tudóscsoport nehéz mindennapjaival és utólag már piszlicsárénak ható problémáival nyit, s ilyen szempontból sokban hasonlít Koestler Szajhák című írására. A regényben tulajdonképpen ennek a belterjes csoportnak a sorsát követjük nyomon, akik éppen áttörést érnek el xenobiológiai szakterületükön, mikor világuk romba dől. A helyszín az Anjiin nevű, emberek által a régmúltban kolonizált bolygó, amely azonban már elfelejtette származását, s mit sem tud más életről a galaxisban. Tudósaink élveznék a világhírt, de kiderül, hogy szétszedik a team-et, financiális és személyi okokból. Ez a hatalmasnak tűnő probléma azonban hamarosan eltörpül egy másik mellett. Ugyanis 17 hatalmas űrhajó jelenik meg a bolygó felett, amelyek határozottan nem barátkozni jöttek. A Carryx birodalom elsöprő offenzívája ellen nincs semmi esélye az anjiiniaknak - még egy nyomorult Will Smith-ük sincs -, így a bukás elkerülhetetlen. A "háború" mindössze öt napig tart a planétáért, és szisztematikus terror és totális alávetés következik. A kutatócsapat életben maradó tagjainak - a bolygó lakosságának 1/8-át azonnal likvidálják az érkezők - finanszírozási problémái így legalább megoldódnak, hiszen rabszolgaként viszik el őket egy ismeretlen bolygóra... Immár az óriási rovarszerű carryxok eszközei lesznek, és egyéni valamint csoportos  túlélésük érdekében kell tudományos eredményeket produkálniuk. 

A regény istenei a carryxek - talán, mert sokat morfondíroztam a címadáson -, egy haszonelvűségre törekvő minden szempontból szociáldarwinista faj, amely az alapján tart életben (és szolgaságban) fajokat, hogy az erősíti-e a carryok hatalmát, vagy sem. Utóbbi esetben jön a likvidálás. Az van, ami van. Ez egy dualista világ, hiszen a carryxeknek van egy ősellensége is, amelyről csak nagyon keveset tudunk meg  ebben a részben. Voltaképpen a nevüket, elveiket, de a kettejük közt folyó háború okát sem ismerjük még. Egy(?) kémjük beépült emberek közé - összeolvadva a gazdatestként használt egyik tudóstársukkal -, és szövetséget ajánl, de nyomában szintén halál jár. Jobbak egyáltalán? A sorok boncolgatnak bőven filozófiai problémákat szabadságról, szolgaságról, ellenállásról, megalkuvásról, bosszúról, elkeseredésről és elsősorban a fizikai/biológiai túlélésről. Mi bölcsebb? Egyenes gerinccel fellázadni és biztosan elbukni, vagy alkalmazkodni, szeretni, túlélni egy szebb jövő halvány reménysugaráért? Az első mellett dönteni vajon dicsőíteni való hősies bátorság, vagy csak szimpla öngyilkosság, ha tudod, hogy nem győzhetsz? Méltóság, vagyon, barát, házastárs, tervezett jövő, minden múlandó lehet, csak a remény az egyetlen ami nem elvehető, hiszen csak a fejünkben létezik, de ott a halálunkig. 

Mivel sorozatról van szó, a történések lassan menetelnek - a később biztosan megérkező - nagy leszámolás felé. Viszonylag keveset tudunk meg ebben az első kötetben erről az univerzumról. Kapunk néhány új életformát, egy név nélküli bolygót, és minimális betekintést a carryx hódításba és a galaktikus háborúba, de alapvetően az karakterek finomsága viszi a regényt a hátán. Elsőszámú főszereplőnk Dafyd, a hallgatag okostojás, aki akaratlanul(?) kerül vezető szerepbe a kötet végére. Neki kell kapcsolatot tartania az emberiség követeként egy embertelen kultúra bürokratájával (egy könyvtárossal nem mellesleg!), és próbálja megérteni ezt a szuperszervezetként, hangyakolóniaként működő fajt. Dafyd nem a legjobb kutató, ellenben tudja mikor kell szó nélkül engedelmeskedni és mikor van esély a közösség helyzetének némi javítására. Mellette Jessyn a másik mesélő, aki elveszít egy számára fontos embert az invázió következtében, így a bosszú élteti, közben testvérét keresi, s emellett küzd betegségével. Elbeszélőnk még egyes fejezetekben a "raj", amely a már említett, carryxek ellen kémkedő entitás, mondhatni parazita. A raj képes megszállni az embereket, magára húzni, magába olvasztani azok szellemét, miközben használja a testüket. Szerepe még nem világos. Egyéb szereplőket is megismerünk persze, de voltaképpen csak a tudóscsapaton keresztül látjuk az Anjiin meghódítását. A kutatócsoport vezetője Tonner egy igazi intellektüel, akinek egóját sérti bármiféle vereség (lett légyen kutatással, vezetői szerepével, vagy nőkkel kapcsolatos). Aztán ott van mellette a szeretője, Else, aki hezitál Tonner és Dafyd között, és voltaképpen a siker vonzza. Van szimpatikus nagydarab humoros macink és néhány egyéb szereplő, akik csak időnként lépnek elő cselekvőként, de egy időbeli előreugrással néha a carryx könyvtáros emlékezéseit is megkapjuk. A motivációk tökéletesen érthetőek és levezetettek. Alapvetően lélektani folyamatokkal, egyéni drámákkal és arra adott válaszokkal operál a mű, ráadásul a karakterek árnyaltak, nem pusztán jók vagy rosszak. A szerzőpáros ezen a téren ismét erőset alkotott. A regény a mélyen kibontott karaktereknek hála sehol sem ül le, bár a nagybetűs történések sebessége ingadozó. Rendszerint nagyon lassan haladunk, majd egy-egy rövid időintervallumra felgyorsulnak az események, és információcunami söpör el bennünket. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de ad egyfajta lüktetést a regénynek. A kutatások leírása időnként nem lesz mindenkinek követhető, de szerencsére nem vesztek el a részletekben az írók. A regény vége sokat ígérő, de hogy lesz-e belőle egy epikus trilógia/sorozat az még a jövő zenéje. Bevezetésnek ez semmiképpen sem gyenge. 

A kötet fizikai kialakítása hű A Térség sorozatéhoz, azokkal paramétereiben egyezik és borítója is hasonló jelllegű. Hogy a borítókép mit ábrázol, nehéz eldönteni - talán az Anjiin meghódítását, vagy a bolygót, ahova a csapatot átterelik -, de nem néz ki rosszul habár elég sötét. Mondjuk a téma sem egy rózsaszín örömóda... A fordításban nem tűnt fel semmi értelmetlenség, ahogy a szöveggondozás is jónak mondható (nem emlékszem elírásra sem). A Fumax egy jó minőségű, bár fűzött kötetet adott ki, amelynek ára is korrektnak mondható. 

Értékelés:

Nyolc biológiai Nobel-díj a tízből.

 8/10 pont

moly.hu: 88% (35 értékkelés)

goodreads.com: 4.16 csillag (33291 voks után)

könyvajánló - Holly Jackson: Halott kislány a jó kislány

könyvajánló: 

Holly Jackson: 

Halott kislány a jó kislány

Bp.: Kolibri, 2023

Eredeti megjelenés: As Good As Dead (2021)

Fordította: Horváth M. Zsanett

564 oldal

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok a nemrég befejezett Halott kislány a jó kislány hatása alatt. Igaz, akkor is füllentenék, ha azt állítanám, hogy ez a hatás minden ízében pozitív. A trilógia lezárása igencsak "érdekesre" sikeredett, amely - érthetően - nagyon megosztó a rajongók körében. A trilógia zárókötete ugyanis nem feloldozást nyújt, hanem az elolvasottak feldolgozására kényszerít. 

Nagyon szerettem a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz első részét. Ennek oka, hogy az írónő gondosan felépítette az eseményeket, a nyomokat ügyesen és változatosan válogatta össze a nyomozáshoz, és nem pusztán olvasmányos, de minden szempontból modern, ahogy a mai környezetbe helyezte a klasszikus detektívmunkát. Okos, pimasz, provokatív regény volt, valamint kaptunk egy erkölcsi kérdésekben kérlelhetetlen hősnőt, akivel szerettünk azonosulni. Rengeteg sablont alkalmazott az írónő persze, azonban ezeket kreatívan és megfontoltan használta fel. Szerettem a kötetbe elhelyezett térképeket, rajzokat, fotókat, leiratokat, az egész dokumentarista miliőt. A főszereplőnk, Pip szerethető figura volt, intelligens, morálisan érzékeny, de mégis emberi. A második rész is egészen remek volt, sőt a kisebb zavaró tényezőket is sikerült benne javítani... És akkor: Bamm! 

Pedig a harmadik kötet is jól indult. Az átélt élmények hatására Pip poszttraumás stressztől szenved, alig alszik és rászokott az altatókra. Teljesen hihető egy komoly sokkot átélő fiatal lány esetében, aki amúgy is bizonytalan abban, kikben bízhat meg és kiben nem. A feszültség a lapokon tapintható volt, ahogy lassacskán kiderült, hogy a városka nem szabadult meg a rá leselkedő legnagyobb veszélytől, sőt, Pipre most már egy sorozatgyilkos vadászik. A nyomok megint szépen el voltak szórva a történetben, a pálcikaemberes rejtély kifejezetten elmés és félelmetes volt, s alig vártam, hogy kiderüljön, Pip miként küzd meg ezzel az új helyzettel. A hangulat sötét és komor, igazi thrillerhez méltó - már-már skandinávosan -, s alig vártam, hogy lecsapjon a gonosz. Le is csapott. Az írónő személyében. A regény felénél ugyanis olyan fordulat jött, ami teljesen tönkretette az egészet, és reciprokára fordította eddigi viszonyomat a főszereplőnkhöz. Egy kiváló könyvet - és egy többre érdemes sorozatot - sikerült tönkretenni egy méltatlan, ráadásul erkölcsileg ferde lezárással. 

Pip Fitz-Amobi eddig a morál bajnoka volt, aki küzdött a bántalmazottakért, podcastjében felemelte szavát az igazságtalanságok ellen, erre most... De mindent azért nem árulhatok el! És ezeket a cselekedeteket nem magyarázza az sem, hogy eddig folyamatosan csalódott a rendőrségben és a bíróságban! Pip nem fordul életveszélyben sem a szüleihez - a felnőttek kikapcsolása eddig sem volt túl szerencsés a sorozatban -, s súlyos bűncselekmények eltussolásához használja fel a barátait, majd hála helyett villággá megy, minden kapcsolatát megszakítva velük. Olyan abszurd az egész, hogy az ember nem érti, mi lelte Holly Jacksont. A könyv felénél megunta Pip karakterét, és gyorsan minden hidat fel akart égetni maga mögött? Tényleg kissé tudálékos volt és néha idegesítő, de hát azért mégiscsak fura! Spoiler nélkül nehéz írni, de - maradjunk annyiban - elképesztő lezárást választott.

Nem az első eset, hogy egy írónő hátborzongató módon a bosszút az igazság elé helyezi. Valami felborult etikailag néhány egyébként - állítólag - nőjogokért harcoló alkotóban. Már nem először veszem észre, hogy az igazságszolgáltatást igen bizarr módon képzelik el férfiakkal szemben. A harag rossz tanácsadó, és láthatóan a bosszút összekeverik az igazsággal. Az ugyanis nem igazságszolgáltatás, ha egy erőszaktevőt olyan gyilkosságért ítéltetsz el, amit nem követett el (a tényleges elkövető meg éli világát)... Külön probléma, hogy ez fiataloknak szánt krimi, ami súlyosbítja az erkölcsi példamutatás ilyennemű hiányát! Milyen mentalitást sugall, ez a "fogd rá a nyuszira!" mutatvány? Persze, ha Jackson azt akarta bizonyítani - aligha -, hogy a legjobb emberből is olyan válhat, akik ellen küzdött, akkor ötletes a dolog, csak ezt már megkaptuk Nolan Sötét lovagjában Harvey Denttel.

A Kolibri kiadása végül is méltó a lezáráshoz: fekete. A fordítás olvasmányos, a kötet fizikai paraméterei az elődöket utánozzák. Nem rossz minőségű a kötet, de nehéz elvonatkoztatnoom attól, hogy éppen milyen ábrázattal tettem le a regényt. Csak az első fele és a nosztalgia miatt nem értékelem gonoszabb módon a kötetet, így kap egy kegyelem 6-ost. A kislány tényleg halott. 

Értékelés:

Hat fekete pont a tízből. És egy mélyen csalódott olvasó.

6/10 pont

moly.hu: 87% (1314 osztályozás alapján)

goodreads.com: 4.19 csillag (555235 értékelés mellett)

Könyvajánló: Ken Follett: Soha (2021)

Könyvajánló:

Ken Follett: Soha  

Budapest: Gabo, 2021

Eredeti megjelenés: Never (2021)

Fordította: Sóvágó Katalin

816 oldal

Ken Follett kétségtelenül az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb regényírója, aminek elsődleges oka az általa belefektetett kutatómunka és a precizitás. Valahol A  katedrálisnál kezdődhetett az egész sikersztori, ám legalábbis korábbi regényei azért nem tettek olyan nagy hatást. Azóta viszont olyan epikus korjellemző történelmi regényeket ír, amelyek nem pusztán szórakoztatnak, de egy-egy korszak hangulatát, életét írják meg igen ügyesen, változó jelentőségi szereplők szemein keresztül. Legutóbb tavaly mutattam be A világosság fegyvereit, amely igen korrekt képet adott az ipari forradalom társadalmi változásairól Angliában. Follett regényei közül nekem mindazonáltal legjobban A Titánok bukása tetszett eddig, amely ráadásul az írófejedelmet elvezette a Soha című regény megírásáig. Utóbbi most került a kezeimbe. 

A Titánok bukása megírása során Follett szembesült azzal a látszólagos oximoronnal, amely szerint Európa úgy futott bele az első világháborúba, hogy a konfliktust minden nagyhatalom igyekezett elkerülni. A megdöbbentő felismerésből, és az aktuális politikai fejleményekből ötlet kerekedett, és a mába vetítve elképzelt egy hasonló diplomáciai konfliktust az Egyesült Államok és Kína között a nukleáris fegyverek árnyékában. Ez lett a 2021-es Soha. Az ötlet persze nem teljesen új, hiszen a hidegháború során rengeteg hasonló témájú regény készült, de a közelmúltban is sokan megírták már egy fiktív amerikai-kínai háború történetét. Miért különleges mégis Follett könyve? Elsősorban azért mert sikerült mindkét oldal stratégiai céljait jól felmérnie, emellett viszonylag elfogulatlan tudott maradni nyugati szemlélőként is. Persze azért a szerző mellékesen sokat beleszőtt saját politikai elképzeléseiből, ideáiból, márpedig Follett mégiscsak egy arisztokratikus beütéssel bíró munkáspárti, aki igazi régivágású brit. Ebből adódóan nyilvánvalóan nyugati szemmel és értékekkel nézni a világot, mégis - úgy tapasztaltam -, sikeresen megértette a kínaiak múltból táplálkozó sérelmeit, és az emiatt kialakult bizalmatlanságot az amerikaiakkal (és másokkal) szemben. 

A regény a tradícionális "folletti" módon mesél, több helyszínen és szereplőn keresztül ismerjük meg az eseményeket. A könyv egyik fő protagonistája az elképzelt republikánus amerikai elnöknő. Ő voltaképpen Follett ideális politikusa: megértő, óvatos, ugyanakkor intelligens és humánus. Őszintén az emberiség javát akarja, bár elkötelezett amerikai. Persze a korszellemnek megfelelően természetesen nő kellett, hogy legyen, most ez a divat. Elnöki feladatai mellett Pauline Greennek meggyűlik a baja pártbeli ellenlábasával - aki a szokásos nyugati értelmiségi ellenségkép megfelelője, azaz fehér, férfi, bigott és texasi -, valamint saját serdülő lányával és tőle elhidegülő férjével. Green elnökasszony lelkesen támogatja az amerikai tikosszolgálatok műveletit is Afrikában, ahol az iszlámista erők ellen küzd éppen a CIA egyik ügynöke. Ő másik protagonistánk - természetesen nő -, valamint beépített embere, Abdul aki éppen menekültnek adja ki magát, hogy ráleljen a dzsihádisták titkos táboraira. A történet Csádban játszódó része nem különösebben izgalmas, szokásos sablonokat puffogtat el írónk migráció témában, ugyanakkor mégis fontos, mert a helyi nyugatpárti diktátor döntései indítják el a visszaszámlálást a világvégéig. Afrikában ugyanis kínai érdekek ütköznek az amerikaiakkal. A kínai szálat a regényben az ottani hírszerzés feje jelenti, aki fiatal, felvilágosult férfi, népszerű színésznő feleséggel, és régi kínai kommunista belső ellenlábasokkal. A fő karakterek mind szerethetőek, kedvelhetőek, emellett döntéseik tökéletesen emberségesek és érthetőek. Mindenki mindig a lehető legóvatosabb, legfinomabb döntést igyekszik hozni a kírzishelyzetben, mert rettegnek az atomháborútól. Ugyanakkor még a legközelebbi szövetségesed érdekei sem esnek teljesen egybe a sajátoddal, a szövetségesi szerződések zsarolópotenciállal bírnak. A különféle kényszerek pedig fogva tartanak, utakat zárnak le és kockázatos lépésekre kényszerítenek.

Follett legizgalmasabb következtetése - amelyre nyilvánvalóan tényleg az első világháború kitörésének vizsgálata során jött rá - hogy nem csak a nagyhatalom tartja pórázon a vazallust, hanem a vazallus is túszul ejtheti a a hűbérurat. Ahogy Szerbiát nem hagyhatta megalázni Oroszország  1914-ben, úgy a jelenben Észak-Korea kezét sem engedheti el Kína, avagy Tajvanét és Japánét az USA. Ez egy kettős függés - még ha aránytalan is -, és néha a jelentéktelennek tűnő szövetséges zsarolása vagy engedetlensége dönti romba a birodalmakat a történelmi tapasztalat alapján. A regény történései során mindenki igyekszik higgadt maradni, mindenki próbálja elkerülni a legrosszabbat, viszont a kisebb dominók egyre nagyobbakat döntenek fel. Félelmetes opció... 

A regény második fele egyértelműen jobb, mint az első, de talán tudatos szerkesztés eredménye, hogy örvényszerűen gyorsulnak fel az események. Follett fogékony az egyedi sorsok bemutatására, s miközben a világ éppen a pusztulása felé rohan, egyes szereplők éppen megtalálnák a boldogságot, ha ezek után még létezne olyan. Follett nem követi el azt a hibát sem, amelyet a hétköznapi emberek igen: nem gondolja, hogy a pozícióban levők másféle emberek, mint az utcán sétálók. Különös zárás, hogy a szereplők sorsát végül nem tudjuk meg, bár tulajdonképpen mindenki sorsát megtudjuk. 

A kötet magyar kiadása figyelemfelkeltő vörösben úszik, kemény kötést kapott, emellett védőborítót. A Gabo ezúttal kitett magáért, ez minőségi munka. A fordító élvezetes eredményt tett le az asztalra. Ez egy olyan féltégla, amire az ember 10 év múlva is emlékezni fog. 

Összegezve: a regény nem tökéletes - bőven le lehetett volna faragni az első feléből, és egyes szereplők és helyszínek teljesen feleslegesek az egész szempontjából -, viszont ezen igen könnyen túl tudok lendülni, mivel az egész mű egy igen komoly figyelmeztetés, amelyet ugyan áthat a szerző humánuma, de nem bíztat sok jóval. Természetesen itt egy fikcióról van szó, egy regényről, ami nem képezheti le a bonyolult valóságot teljes egészében. A politikát, háborút sajnos emberek irányítják, akiket befolyásol a történelmi múlt, a saját személyes tapasztalat, a döntéshozókat körülvevő humánerőforrás minősége, a fizikai és biológiai lehetőségek behatároltsága, emellett persze személyiségük egyedi és megismételhetetlen volta. Ebből adódóan a nagyhatalmi politikacsinálók tevékenysége kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan. Szörnyű lehetőség. Ennél csak egy rosszabb lehetne: Ha nem emberek irányítanák, mert a gép - ellentétben még a legrosszabb emberekkel is - képtelen lenne átérezni a feladat nagyságát, és morális vetületeit. Talán ez az egyetlen, ami azért bizakodásra adhat okot... 

Értékelés:

Nyolc atomrakéta a tízből. 

9/10 pont

goodreads.com: 4.09 csillag (69 ezer értékelés)

moly.hu: 88% (285 csillagozás)

könyvajánló: Enter Sandman - Cavanagh: A bűntárs

Könyvajánló:

Cavanagh: A bűntárs

Budapest: Álomgyár, 2025

Eredeti megjelenés: The Accomplice (2022)

fordító: Abrudán Katalin

381 oldal

Úgy látszik most a dupla Sandman korszakomat élek, ellentétesen megélt érzelmekkel. Először nekiláttam a mostanra megvetetté vált Neal Gaiman kultikus képregényéből készült filmadaptációnak, majd - ettől teljesen függetlenül - olvasni kezdtem Cavanagh Eddie Flynn-sorozatának legújabb részét (írtam már róla, például: itt és itt. Hát érdekes hullámvasút volt mindkettő. A filmsorozat jó indulás és pár kiemelkedő részt követően tragédiába fulladt számomra - olyan szinten nyomták a woke-ideológiát, hogy egyszerűen nem érte meg folytatni -, míg a regény nem túl bíztató kezdet után igen erős zárással jutalmazott türelmemért.  

A filmsorozatról nem fogok szólni, viszont a könyvről igen. A thriller(?) fundamentuma a következő: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandman-nek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége - aki állítólag semmiről sem tudott - azonban a rendőrség kezére jutott, s most a policáj Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. A sors fura fintora így úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz más-más módon. A külön pikantériája a regénynek, hogy amolyan "columbosan" az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nek sikerült egy modern diverz "családot" összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntárs-ban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megúnta volna protagonistáját. Minösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek. 

A Cavanaghnál ezen felül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch - a női terminátor - különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a "girl boss"-ok sem nem újak, sem nem vonzóak, pusztán hiteltelenek és idegesítőek (lásd: Scarlett Johansson a Jurassic Park új részében). El kelene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambo-t filmekben és könyvekben egyaránt, ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Időnként emellett túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadra. 

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor az utolsó harmadában a könyvnekk szerencsére olyan triplacsavart kapunk, ami egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a rész nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval. 

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete - nem is leggyengébb - , de a zárás sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2-5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kötetek színvonalát és jellemzőit.

Pontozás: 

Hét homokszem a gépezetben a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 96% (126 csillagozás)

goodreads.com: 4.44 pont (13501 értékelés)

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont

könyvajánló: Alan Connor - Az árulók

 könyvajánló:

Alan Connor:

Az árulók : Gyilkosság a kastélyban

Budapest: 21. század kiadó, 2024

Eredeti kiadás: The Traitors (cop. 2023)

Fordította: Perlényi-Chapman Eszter

312 oldal  

Korosztályom egyik emlékezetes olvasmánya volt a Kaland, játék, kockázat sorozat, amely egy speciális kalandkönyv (úgynevezett lapozgatós könyv), hiszen döntéseink alapján alakult a történet, amelyet olvastunk. Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en illetve M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett, lementél az alagsorba és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal, és a többi. Mindenki sejtheti! A 90-es évekkel együtt aztán a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A könyvtárunk polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, amiből huszan lesznek "játékosok". A kastélyban élő, s minenható házigazda két csoportra bontja - az ártatlanok tudtán kívül - a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, hiszen céljuk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként "megölnek" egy-egy bentlakót. Emellett naponta kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, és minden bizonnyal Agatha Christie klasszikusa inspirálhatta az eredeti holland Tv show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, de már nálunk is lement már három évad az RTL-en. Be kell valljam, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomozós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Conor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulót, mintegy lapozgatós könyvvé átdolgozva a szotrit. 

Az adaptáció egész jól sikeredett, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki az író papíron. A többi "játékos" nem túl izgalmas, megkedvelni őket nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2-4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kislabizálása nem ördöngősség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani, mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasása során csak egyszer történt meg velem, hogy mellényúltam, és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva, jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt amit mondott, s mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet gyorsan felírhatunk magunknak, mint potenciális árulót. A történet nagyjából kétharmadához érve - persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg minket - viszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjunk, kikkel kell a együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért), amennyiben ártatlanok maradunk, folytatódik a bizonytalanság. Ez persze azt is jelenti, hogy árulóként esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura mód - bár ez hangzik fordulatosabbnak -, mégis talán árulónak lenni a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és nem az agytekervényeinkre leszünk kárhoztatva utána. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy ártatlanként játssza végig először a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.

Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban - nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget - a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam csupán ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk a könyvben semmi, simán kimaradhattak volna, de gondolom a tévévetélkedő miatt - ahol van jelentőségük - nem lehetett megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek - mint nekem - halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld-fekete-arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt. 

Értékelés:

Nyolc áruló a tíz ártatlanból.

8/10 pont

moly.hu: 82% (87 voks)

goodreads.com: 3.67 csillag (45 értékelés)

Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 

két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 

Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)

Fordította: Halmai Péter

191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.

A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.

6/10 pont

Lindsay Powell: Germanicus

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024

Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013

Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.

A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.

A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 

8/10 pont

Könyvajánló: Katie Mack: A mindenség vége

Könyvajánló: 

Katie Mack:

A mindenség vége 

(mármint asztrofizikai szempontból)

[Budapest]: Typotex Kiadó, cop. 2022

Eredeti kiadás: The End of Everything (Astrophysically Speaking)

Fordította: Dedinszky Zsófia

223 oldal

Újfent csillagászati témára támadt gusztusom - évente megesik néhányszor - és egy frissen a könyvtárba beérkező kötet lett a kiválasztott, Katie Mack elméleti asztrofizikus könyve. A mindenség vége című olvasmány - rendkívül meglepő módon - a mindenség végével foglalkozik, vagyis az univerzum majdani pusztulásával. "Elképesztő, hallatlan!" - mondaná a Spencer-Hill duó, és szerencsére tényleg az, de elképesztőnek mindenképpen elképesztő.

Maga a témafelvetés inkább ötletes, mintsem hasznos, mert voltaképpen számunkra mindegy, miként pusztul majd el egyszer az univerzum, hisz igencsak valószínűtlen, hogy ne előzné meg saját fizikai halálunk. Ettől még érdekes a dolog, és lehet belőle tanulni. Bevezetésként Katie Mack - mielőtt különféle módonok meggyilkolná az univerzumot -, kénytelen elmagyarázni, hogy az asztrofizika jelen állása szerint, egyáltalán hogyan jöhetett az létre nagyjából 13.8 milliárd éve. Azzal aligha árulhatok el nagy titkot, hogy nincs közmegegyezés a témában, legalábbis a részletekben semmiképpen. A röpke bevezetőt követően tehát az elméleti fizikus leírja az ősrobbanástól máig bekövetkező eseményeket, amely kétségtelenül a legrövidebb történelmi összefoglaló, amit valaha olvastam. Habár se Caesar, se Nagy Sándor, de még Napóleon sem szerepel benne, azért igencsak lekötött, már csak azon oknál fogva is, hogy olyan összefüggéseket mutatott be a szerző, amelyekre eddig nem figyeltem fel. Mack levezeti, hogy miért olyan nehéz rekonstruálni az ősrobbanás utáni töredékmásodpercek történéseit, amikor még a ma ismert fizikai törvények sem működtek. Itt egyszerre kellene alkalmazni az extrém nagy tömegekre vonatkozó általános relativitáselméletet és az extrém kicsi, azaz részecskékre vonatkozó kvantummechanika szabályrendszerét. E kettő pedig kvázi "utálja" egymást matematikailag, és képtelenek vagyunk jelenleg reprodukálni ilyen körülményeket kísérletek során. Így maradnak a feltételezések jórészt. Itt azonnal el is jutunk az univerzum történetének egyik legfontosabb és legproblematikusabb tényére: mind a keletkezésnek és mind a pusztulásnak pusztán hipotézisei vannak. Ez az elméleti fizikusok játszótere, ami azt is jelenti, hogy egy időben több kifejezetten jónak tűnő és több kifejezetten bornírtnak látszó elképzelés vetődik fel. Ráadásul nem biztos, hogy nem az utóbbiak a helyesek. Van bennem egyfajta idegenkedés az elméleti fizikától, mivel sok esetben úgy érzem, hogy némiképpen sarlatánság. Amikor már virtuális részecskéket kell kitalálni, hogy valamelyik elmélet működjön, akkor azért óvatosan illendő kezelni azt az elképzelést... Míg a természettudományok zömében tapasztalatilag megismerhető dolgokat írnak le, addig az elméleti fizika az ismert és feltételezett jelenségekből igyekszik rendszert kreálni, s így sohasem lehet mentes az adott koponya világról alkotott elképzeléseitől, hiedelmeitől. Katie Mack szerencsére meggyőzött arról, hogy azért rendszerint indokoltan következtetnek erre vagy arra az elméleti fizikusok, és nem a hasukra ütnek, vagy megálmodnak elméleteket. Ugyanakkor nyilvánvalóan ugyanazon adatokból mások más és más következtetésre jutnak, így óhatatlanul nem lesz mindenkinek igaza, s a tudományosságnak bizonyos szempontból a határmezsgyéjén járunk. Az is egyértelmű számomra, hogy az egyes elméletek egy része inkább agytorna és egyfajta szellemi játék. 

Mack ezután bemutatja egy-egy fejezetben azokat a valószínűsíthető univerzum-halálokokat, amiket eddig kiokoskodtak a fizikusok a "Nagy reccs"-től a "Pattogásig". A "Nagy reccs" elég közismert hipotézis, amely szerint a gravitáció végül összerántja az anyagot ismét egy szingularitásba, így azzá lesz, amiből kialakult. Manapság a harmadik fejezetben tárgyalt, s némileg megtévesztő elnevezésű "Hőhalál" halálnem mégis valószínűbbnek látszik. Ez voltaképpen az előző ellentettje, és itt a tágulás legyőzi a gravitációt, és az univerzumot végül széthúzza és anyagi szinten kiegyenlíti az entrópia. Ebben a véges történetben tehát a semmi végül felfalja a világegyetemet, és Fantáziaországunk megszűnik működni. Az ezt követő három alternatív halálnem már erősen csak elméleti síkon létezőnek tűnik számomra, mert olyan tényezők esetlegességével számolnak az asztrofizikusok, amelyek jelen tudásunk szerint nem állnak fenn. Persze azért ezek is jó gondolatkísérletek (olyan feltételezésekkel, mint hogy a kozmológiai állandó nem állandó, vagy hogy egy gigászi katasztrófa okán az univerzum fizika törvényei megváltoznak egyik pillanatról a másikra, vagy plusz dimenziók léte), de azért maradnék egyelőre az első kettő opciónál hihetőséget tekintve. Gyakorlati szempontból persze csaknem mindegy, egyikkel sem fogunk szembesülni. Az is jól kikövetkeztethető a sorokból, hogy az asztrofizikai bölcsek köve jelenleg a sötét anyag és sötét energia, amelyek nem igazán kézzel foghatóak, és sokkal inkább valami felfoghatatlan és alig megfogalmazhatónak a leírására valók, mintsem ténylegesen mérhető, megragadható fizikai jelenségek. A sötét energia létezéséről leginkább onnan tudunk, hogy lennie kell, mert csak vele magyarázhatóak egyes megfigyelhető jelenségek (mint a gyorsuló tágulás).

Tartalmilag nagyon elszórakoztatott a könyv. Voltak itt bőven olyan dolgok, amelyek megdöbbentőek számomra, és az újdonság erejével hatottak. Egyrészt, hogy az ősrobbanás voltaképpen látható. Látható, mint a kozmikus háttérsugárzás, és elméletileg látható a jelenben, mint múlt, hiszen a 13.8 milliárd fényévre lévő dolgok (=dolog) éppen az univerzum kezdetekor felénk elinduló fényt juttatják a szemünkbe.  Ha egy csillag 10 milliárd fényévre van, akkor annak 10 milliárd évvel ezelőtti arcát látjuk a távcsőben, azaz mostanra valójában rég kihúnyt vagy felrobbant. Feltételezve, hogy lesz egy olyan távcsövünk, ami ellát 13.8 milliárd fényévre, éppen látjuk majd benne a kezdetet! Ezt az ésszel még könnyen követhető "múltlátást" persze bonyolítja az univerzum tágulása. Például sosem gondoltam bele, hogy bár az univerzumon belül a fény sebességét semmi nem haladhatja meg, maga az univerzum gyorsuló ütemben tágul, s így a legtávolabbi galaxisok a fénysebességnél gyorsabban is távolodhatnak - sőt, távolodnak is! - tőlünk. Bár helyesebb volna úgy mondani, hogy a közük lévő távolság növekedik, és nem a galaxis távolodik, de sima halandói szemmel, mindegy. Ebből aztán olyan egészen hihetetlen dolgok következnek, mint hogy a Földről nézve egyes távoli objektumok közelebbinek látszódhatnak, mint azok, amelyek közelebb vannak hozzánk, vagy hogy egyes csillagokból a fény nem közeledik felénk, hanem távolodik, hiába igyekszik felénk! Tudom, furának hat ez, de a könyv logikusan levezeti a miérteket. A Higgs-mező szerepét is nagyjából felfogtam végre. 

A kötet kifejezetten szórakoztató stílusban íródott, humoros megjegyzésekkel és beszólásokkal saját szakmájuk felé, könnyeden beszélve komoly témákról. A könnyed stílus nem jelenti azt, hogy ne kellene az embernek elgondolkodni az olvasottakon, átolvasnia sorokat újra, vagy ne kellene visszalapoznia pár fejezetet, hogy értelmezze a mondatot. A kötet kiadása szép fekete, szappanbuborékszerű mintákkal, ami passzol a tartalomhoz, és kétségtelenül nem bonyolították túl. A sima fűzés megfelelő minőségűnek látszik. Hogy két lektor is átnézte a fordítást, azt csak helyeselni lehet egy ennyire tudományos kötet esetében, de a fordítás stilisztikaialag is teljesen rendben van. Külön kiemelem, hogy a könyv ára is korrekt. Köszönöm a Typotexnek ezt az igazán jó kis könyvet, és minden tudomány és pláne asztrofizika iránt érdeklődőnek bátran merem ajánlani, hogy kezdjen bele!

 

Értékelés:

Kilenc szingularitás a tízből.

9/10 pont

moly.hu: 92% (20 szavazzat)

goodreads.com: 4.26 (10785 voks)

Könyvajánló: C. Tóth Norbert: Dózsa György

Könyvajánló:

C. Tóth Norbert:

Dózsa György 

Kultusz és történelem

Pécs: Kronosz Kiadó, 2024

154 oldal

Dózsa György mindenhol ott van. A lakhelyemtől két utcányira, mint utcanév, és az Újpesti TE ma is szimplán "Dózsa" a legtöbb veterán sportkedvelőnek. Ady óta mindannyian Dózsa György unokái vagyunk, és persze találkozhatunk Székely Dózsa Györggyel szobrok, emléktáblák formájában országszerte. Mind a - hagyományos értelemben vett - baloldali mozgalmak (szocialista/szociáldemokrata és marxista egyaránt), mind a jobboldalinak mondható irányzatok egy része (a népi vonal) valamiféle nosztalgiával néz vissza a valójában abban a formájában sohasem létezett parasztvezérre, aki jót akart, és mártírrá lett. De ki volt valójában Dózsa György, és mit tudunk róla a zömmel irodalmáraink által ráköltött meséken felül? Fontos ez, mert történelmi emlékezetünk rendbetétele nem azt jelenti, hogy nem mozgatunk benne senkit se föl, se le - pusztán mert félünk a konfliktusoktól -, hanem azt jelenti, hogy a helyére helyezünk mindenkit, a történészi szakma segítségével. C. Tóth Norbert rövid, de kiváló összefoglalása segít megválaszolni mindenki számára a kérdést, hova helyezze Dózsa Györgyöt.

Az egy délután folyamán könnyedén kiolvasható kötetecske alapvetően három részre bontható. A középkorász elsőként Dózsa "legendájának" kialakulását vizsgálja meg, s egyértelműen Márki Sándor Dózsáról írt művére helyezi a hangsúlyt. Márki parasztkirályról írt opusza azért is tanulságos, mert a szerző kiadott naplójából értesülünk a könyv születésének folyamatáról. C. Tóth kiemeli, hogy egyes populáris kötetek ilyen irányú sugalmazása ellenére Dózsa sohasem lett mondák hőse, nem élt a nép ajkán a története, és 1514 után a történetírókat leszámítva senki nem akart rá emlékezni. A XIX. század korszelleme azonban "megkövetelte" a magyar értelmiségtől, hogy a nyugati mintáknak megfelelően itt is legyenek Watt Tylerek. Így aztán újra felfedezték Dózsát és mindjárt felszabadító népi hőst kreáltak belőle. Márki műve nem nyerte el korának történészi elismerését, még akkori mércével mérve is a forráskritika hiányával vádolták meg társai, emellett maga vallotta be naplójának, hogy Dózsát olyannak írta meg művében, amilyennek szerinte lennie kellett volna! Márki valójában Eötvös Józseftől kölcsönzött ötleteket, akit meg Ady követett tematikájában, majd a kommunisták ezt a képet terjesztették tovább 1945 után, s ezért lett minden településen Dózsa utca, meg megyénként öt Dózsa TSZ. Dózsa legendája így alig változott 100 év alatt.

2015-ben aztán megjelent a késő középkori magyar történelem két kiemelkedő kutatójának C. Tóth Norbertnek és Neumann Tibornak szerkesztésében a Keresztesekből lázadók című kiadvány az MTA BKTI gondozásában. Ez az egészen kiváló tanulmánygyűjtemény a Dózsa-féle parasztfelkelés 500. évfordulóján tartott nyíregyházi konferencia előadásainak tisztázata. A tanulmányok kíméletlen precizitással rombolnak le szinte mindent, amit "tudunk" a parasztháborúról, kezdve azzal, hogy az elnevezés is helytelen. C. Tóth most megjelent könyvének második részben azt mutatja be néhány példán keresztül, hogy tankönyveinkben e 2015-ös konferencia óta mennyiben változott meg a Dózsáról alkotott kép, miként szivárogtak le az új ismeretek az iskolákba. A végeredmény lehangoló. Úgy tűnik, hogy a tankönyvírók egyszerűen nem olvassák a friss kutatási eredményeket, és ma is ott tartanak, ahol 1990-ben. Amúgy is a magyar történelem egyik legmostohábban kezelt időszaka a Jagelló-kor, amelyet a mohácsi vereség miatt divat volt szidalmazni ideológiai megfontolásokból. Pedig hát a korszak forrásadottsága jó, és rég kiderült, hogy sok szempontból igencsak prosperáló korszak volt ez, ahol a jobbágyok messze nem az éhhalál szélén álltak, s a korrupció sem volt nagyobb, mint máskor. Mátyás árnyékában ugyan II. Ulászló jelentéktelen királynak tűnhet, de egyáltalán nem volt rossz a megítélése akkoriban és emberileg is kedvelhető uralkodónak bizonyult. Sajnos úgy tűnik, ezek a tények egyelőre nem jutnak el a diákokhoz, mert a tankönyvek tartalmilag nem követik a kutatásokat. Még a legfrissebb tankönyvek esetében sem jobb a helyzet.

A legfontosabb rész a harmadik, amely a történelmi, ténylegesen létező Dózsáról a források alapján megismerhető adatokat foglalja össze, s fűzi eseménytörténetté. Vannak itt érdekes információk, amelyek jócskán módosítják a 10 évvel ezelőttig uralkodó képet. Mivel 2014-ben magam is tartottam ismeretterjesztő előadást Dózsáról a helyieknek, különösen érdekel minden erről szóló tanulmány és írás. Sajnos az új kutatási eredményeket és forrásokat akkor még nem tudtam felhasználni - még nem adták ki -, így akkori összefoglalásomat sok szempontból meghaladta mára az idő. Ez így helyes, és örülök neki. Ma többet tudunk, mint 10 éve. C. Tóthnak mind a kronológiát sikerült pontosítania, mind az események logikai menetét egyszerűsítette, így hihetőbb rekonstrukciót alkotott. Érthetőbb, miként került Dózsa a keresztes sereg élére, s az is miért azon az útvonalon mozgott a lázadó sereg, ahol. Leszámol az egész országra, vagy legalább országrészekre kiterjedő parasztháború mítoszával, hiszen a források gondos tanulmányozása alapján mindössze a Temesköz északi része került viszonylag huzamosabb időre a lázadók kezére, akik egyébként sem osztályalapon szerveződtek. A szerzőnk a XX. századi történetírók tollán hatalmas csatákká dagadt katonai összecsapásokat is kritika alá vonta, s a végén nem sok marad belőlük. Amit kicsit sajnálok az az, hogy a szöveg a lázadás elbeszélése során mellőzi a részleteket, és többször mintha - tudat alatt, kényelemből - a 2015-ös tanulmánygyűjteményhez utalná az olvasót. Hosszú leírásokat senki ne várjon eseményekről ebben a kötetben, ez pusztán tömör, világosan megfogalmazott összefoglaló! Az új kép lefestése persze nem jelenti azt, hogy nincs már megválaszolandó kérdés! Van bőven. Ám láthatóan akadnak, akik e kérdésekre igyekeznek válaszolni, méghozzá az ehhez szükséges tudás és képességek birtokában, és meg is fogják tenni, ha a források ezt lehetővé teszik. Remélem utóbbiakból minél több bukkan még elő, hogy tovább lehessen pontosítani a történelmi események menetét. 

A kötet kartonált, fizikailag könnyen kézbe vehető kiadvány, a fejezetek végén egy-egy fekete-fehér illusztrációval. Praktikus, de semmi több. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy igen baráti áron (2500,-Ft) kapható, ma már ennyiért ritkán vehet könyvet az ember. 

Bár a konklúzióm némiképpen hasonló volt annak idején, mint C. Tóth Norberté, olvasva a kötetét, most nyersebben fogalmaznék nála. Megtehetem, az én felelősségem kisebb. Dózsa nem méltó a magyar nemzeti pantheon azon helyére, ahová a XIX. századi polgári- és a XX. századi szocialista történetírása berakta ideológiai okból, mivel mindkettő érdekelt volt a magyar nemesség minél sötétebb színekben való lefestésében. Mi, magyarok nem Dózsa György unokái vagyunk, hanem az 1514-ben a földjüket művelő parasztoké és a török ellen vitézkedő nemeseké. Nincs mit ünnepelnünk Dózsán! Nem lehet hős egy, a sajátjai ellen - sérelmei miatt? - háborút indító önjelölt vezér, aki pusztulást hozott amerre csak járt! Számomra biztosan nem lesz az. 

Értékelés:

Nyolc tüzes vaskorona a tízből. 

8/10 pont