Könyvajánló: Robert Kurson - Rakétaemberek

Robert Kurson:

Rakétaemberek

Budapest: Akkord, 2018

445 oldal

Eredeti cím: Rocket Men (2018)

Fordította: Both Előd

Mostanra a blog követői számára nyilvánvaló lehet, hogy a történelem és az olvasás mellett az űrhajózás a szívem harmadik, titkos, kisebb csücske. A Holdra lépés idei 50 éves évfordulója még inkább előtérbe tolta az ezzel kapcsolatos könyveket, mint amilyen a néhány napja megvett - és azóta kivégzett - Gene Krantz visszaemlékezés, vagy a most bemutatandó Apollo-8 kötet.

Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok során, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400000 km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A Holdkomp nem volt kész, így leszállásra még nem volt még esély, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat el először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968. novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó ugyanis megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, s az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet minket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él!). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. De kezdjük inkább a negatívumokkal, amiből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog, az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, időnként a szerző az Apollo-8 sikerét, és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből - energiát, pénzt nem kímélve - a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával, vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa, s a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát, és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során.

A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben a fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi el is érte ezt.

James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13), valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben.

Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét - és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be mi is történt, ők élő TV közvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki (majdnem Berkit írtam, de ő aligha fogja...), minden előzetes tárgyi tudás nélkül is.

A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong kötetre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott ugyanez a kép - manapság szoktak ezen spórolni -, s ha elveszik a levehető rész (könyvtári köteteknél sokszor megtörténik), akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt ez nem történhet meg legalább. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne.

A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja, hogy ez a fordítás, vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

A kötet osztályzat:

Nyolc trappista a tíz sajtból van a Holdból.

8/10 pont

moly.hu: 4.125 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.53 pont (4074 értékelés)

Helytörténeti fotók 2. - Kirándulások az 1960-as években

Folytatom a Ménfőcsanaki Mezőgazdasági Szakközépiskola és Gimnázium régi fotóinak közlését. Az első részben a Bezerédj-kastélyt (is) bemutató képeket hoztam le, ma pedig jönnek a kirándulásokon készült fényképek. Legyünk aktuálisak, ha már nyár van (még ha ez most éppen nem is látszik az ablakon kinézve). 

1-8. kép

Az első csokor fénykép 1964 késő tavaszán készülhetett, mikor a frissen megalakult ménfőcsanaki szakközépiskola első évfolyamát éppen csak elvégzett diákjai kirándulni mentek Tihanyba. Voltaképpen azt hiszem, hogy Balatonfüreden voltak először, mivel a képek alapján nyilvánvalóan onnan hajókáztak át a félszigetre. Pontos dátum sajnos nincs mellékelve, úgyhogy csak valószínű a május környéki időpont. A fényképeken szereplő diákokról nincs információm, a képeket csak egy-egy semmitmondó címmel látták el (pihenés, séta a parkban, stb.), így készítőjét sem tudom.

1. A Tihanyi apátság Balatonfüred felől nézve

2. A ménfőcsanaki diákok "hajója" a kikötőben

3. Csoportkép a mólón

4. Séta a parkban, valószínűleg Tihanyban

5. Pihenő a Balaton partján

6. Pihenő csoportkép

7. Csak napfürdőhöz volt elég jó idő

8. Vissza Füredre

9-13. kép

A következő öt képről jobban vagyok informálva, mert 1967. május 26-29 között készült az akkor Sopronban megtartott Országos diáknapokon. A ménfőcsanaki középiskolát öttagú csoport képviselte: Csapkay tanár úr és négy diákja: Budai Ilona, Csapó Angéla, Dukkon Ágnes és Világi Szabolcs. A megnyitó a soproni Fő-téren (akkor: Beloiannisz tér) volt, majd az Állami szanatórium épületében ének- és hangverseny-bemutatókkal folytatódott. A legjobb szólista díjat Budai Ilona nyerte el, míg a Borsos Etelka-Dukkon Ágnes-Györe Éva-Házi Gizella kvartett arany minősítést ért el irodalmi pályázatával. A ménfőcsanaki diákok az Arany János Kollégium épületében kaptak szállást. Az eseménysorozatot természetesen politikával spékelték meg, mert a diákok egy békemenetnek nevezett felvonuláson is részt vettek, amely Sopronkőhidára vonult, leróni ott tiszteletüket a "SS-ek és nyilas hóhérok" áldozatai előtt.

9. A ménfőcsanaki diákoknak (is) szállást adó Arany János kollégium

10. A ménfőcsanakiak csoportja Sopron főterén

11. Nincsen Sopron Tűztorony nélkül

12. Komárom megyeiek csoportja készülődik a békemenetre

13. Szökőkút, közel a kollégiumhoz

14-15. kép

A következő két képhez egy csaknem kétoldalas leírás tartozik, ami remek, viszont nincs hozzá írva se dátum, se személy. Annyi bizonyos, hogy egy osztálykiránduláson készült az 1964-65-ös tanévben, valószínűleg tavasszal. Egy megyén belüli kirándulás volt, amelynek célpontjai Fertőd, Balf, Fertőrákos és Sopron volt. A kirándulók a mellékelt szöveg szerint egy kék Ikarus-szal utaztak, talán az látható az első kép hátterében. A fényképek eredetiben is nagyon kicsik, és nem fognak érte Pulitzer-díjat osztani. Bár magam is pocsék fotós lévén, inkább hallgatok.

14. Sopron

15. Fertőd, csoportkép a kastély árnyékában

16-18. kép

Zárásul egy 1966-os kirándulás fotói amely az Északi-középhegységet és környékét célozta meg. Az emlékkönyv szerint 1966. június 4-én szerda este vonattal utazott a középiskolás osztály (osztályok?) Budapesten át Füzesabonyba, ahonnan "egy lassan döcögő személyvonattal" mentek tovább Egerbe. A hevesi fővárosban városnézés volt, majd autóbusszal a Szalajka-völgybe jutott el a csoport, ahol erdei túra következett. Pénteken Aggtelekre, majd Miskolc-Tapolcára és Diósgyőr várára került sor. Még aznap visszatértek Egerbe, ahol a Buttler-házban (mai fiataloknak: nem, nem Gerald Butlerről nevezték el!) szállásolták el a ménfőcsanakiakat. A zárónapon, szombaton Eger nevezetességeit nézték meg tüzetesen, de a helyi strandon fürdőzni is maradt idő. Fotózáshoz úgy látszik nem annyira, mert három fénykép (és ez rajz a diósgyőri várról, de inkább kihagyom, mert nem jó...) van csatolva az íráshoz, és csak bízom benne, hogy nem ezek voltak a legsikerültebbek, és valakinek a gardróbszekrényében ott lapulnak az éles fotók.

16. Csoportkép a Szalajka-völgyben

17. Pózolj Dobó-szoborcsoporttal 

18. Dobó immár magányosan

Ez volt tehát a kirándulásos blokk a ménfőcsanaki középiskola 1960-as éveiből. Remélem lesznek, akik magukra, vagy szüleikre ismernek benne. 

Helytörténeti fotók 1. - Bezerédj-kastély fotókon, 1960-70-es évek

Mai írásomban kivételesen inkább a képeken lesz a hangsúly, és nem a betűkön. Könyvtárunk kiürítése során a raktárban immár sokadszor akadt kezembe a helytörténeti anyagunkban levő két régi évkönyv, amely a ménfőcsanaki diákok életét örökítette meg 1963 és 1971 között. Nem csekély örömömre ezekben több tucat fotó van az akkori eseményekről, és lelkesedésem még nagyobb volt, mikor a Bezerédj-kastélyról (igaz csak mint háttér az eseményekhez) is találtam benne párat. A képek jól mutatják, hogy a kúria azokban az években messze nem topformában volt, meglehetősen leamortizálták a tulajdonos nélküli évek (ha jól rémlik, 1951-ben vették el a Bezerédj-örökös Denk családtól), valamint hogy a háború után tömegszállásként szolgált a győri munkásoknak. Ha az alább bemutatott képeket megnézzük, azért a mai állapot lényegesen mutatósabb. Különösen furcsa megfigyelni a melléképületet a kastély tömbjével összekötő ívelt folyosórészt, amelynek mai ívelt kialakítású ablakai még sehol sincsenek, csupán egyszerű négyszögletű keretek. Íme a fotók:

1-4. kép
Az első négy fénykép egy 1971-es vasgyűjtés során készült, mikor a ménfőcsanaki iskola diákjai a kastély udvarában gyűjtötték össze "Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" mottó alatt a használt és tönkrement, vagy csak talált vackokat, a fél kerékpártól a háborúból hátramaradt maradt Tigris lánctalpig. A gyűjtés során 1500 Forintnyi fémet sikerült összeszednie a ménfőcsanaki úttörőcsoportoknak. A növényzet állapota, valamint a fényképek beragasztása alapján a gyűjtést tavaszra saccolom, így 1971. március-április körül készülhettek

5-13. kép

Ez a kilenc fotó pontosan datálható, mert az 1971-es kastély előtt, a parkban tartott május 1-i ünnepélyről készült. A háttéranyag ennek megfelelően Lenin feje, vörös zászlók és... egy főúri kastély. A lelkesedés a gyerekek részéről kézzelfogható, hiszen inkább a fényképészt nézik, mintsem a felolvasást. Vannak itt érdekességek. Egyfelől a 2. képen látható konferáló nyolcadikos, jelenleg tanár a ménfőcsanaki iskolában (itt még a jelenleginél is fiatalabb állapotban). Az utolsó két képen pedig az óvodások ábrándoznak műsorukban a szép épülő szocialista világrendről, amely szerencsére azóta elhalálozott. A korabeli divat Columbo-t megszégyenítő mennyiségben ontotta a ballonkabátot, ugyanakkor az elegáns kalapok mellett feltűnnek a fejkendők is.

14. kép

Végül, de nem utolsósorban egy hölgykoszorú került lencsevégre 1963-ban, méghozzá az akkoriban Oberlander Sándor vezette Fotószakkör tagjairól, amint a Bezerédj-kastély timpanonja alatt az oszlopok közt pózolnak. 

Hamarosan folytatom majd a fotók közzétételét, mindenféle tematika szerint csoportosítva, hogy lehessen nosztalgiázni, vagy csak mosolyogni az eltűnt idők divatján.