Séta a gráci Landeszeughausban

Séta a grazi Landeszeughausban

A Landeszeughaus homlokzata 

Idén nyáron Ausztria volt az elsődleges "nyaralási" célpont - igaz elsősorban túrázás miatt -, így kerültem pár hete Stájerországba. Szerencsére sikerült rávennem a barátaimat egy rövid gráci kitérőre is, amely során - Schwarzenegger szülőháza mellett - eljutottunk a stájer rendek által 1642 és 1647 között felépített fegyvertárba, a Landeszeughausba.

A fegyvertár épülete el sem téveszthető a Herrengassén sétálva, hiszen jellegzetes vajszín-sárga homlokzatával, címerekkel díszített kapujával és annak két oldalán álló Mars-Minerva szoborpárjával igencsak feltűnő. A ma múzeumként üzemelő épület kapuján belépve a töménytelen mennyiségű fegyver ellenére sem a kaszás, hanem a kasszás fogadja az érkezőt, a belépő felnőttek számára 10.5 Euró. A belépőjegy megvétele után 1 Euró "kaució" mellett - a végén visszakapjuk - kapunk egy kis műanyag fakkot, ahova bepakolhatjuk a kézitáskákat, majd elindulhatunk az első emeletre, miközben egy kedves leányzó elmagyarázza a szabályokat angolul:

- Nem szabad hozzányúlni semmihez!

- Négy emelet van, s mindegyik végén lépcső vezet a következő szinthez.

- Fényképezni szabad, de csak vaku nélkül a tárgyak védelme érdekében!

Nem betarthatatlanok, bár az ember nagyon szívesen érezné egy-egy fegyver súlyát a kezében... Kivéve ha az egy több mázsás tarack, vagy egy 30 kilós szakállas puska.

Enteriőr ágyúval. Oldalt puskacsövek, a plafonon lőportartók

Mellvasak szép katonás rendben

Amikor a vendég először toppan be az első emeleten lévő gyűjtemény közé, azért az letaglózó. A fegyvertár 32 ezer eredeti hadtörténelmi relikviát tartalmaz, amely rendezett polcokon áll, illetve végig a termek oldalán függ olyan rendben, hogy könnyen fel lehetne szerelni pár száz gyalogost és néhány tucat lovast a XVII. század közepi eszközökkel pár óra alatt. Egyszerre félelmetes és gyönyörű látvány! Mit nem adnék, ha egy magyar múzeumban ennek a töredéke lenne! A magyar vonatkozások sokszor egészen nyilvánvalóak, akkor is, ha az ember nem tudja, hogy Zrínyi Miklós - a költő és hadvezér - milyen szoros kapcsolatban állt a gráci haditanáccsal és a stájer rendekkel. A fegyvertár sokszor szolgálta ki a török ellen vonuló birodalmi csapatokat, és aligha kétséges, hogy az itteni harceszközök jelentős része megfordult Magyarországon. A fegyverek zömében a XVI-XVII. század hadikultúrájának termékei, amelyek elavultak a XVIII. század elejére, így a fegyvertárat Mária Terézia idején bezáratták, ám szerencsére nem számolták fel, hanem megőrizték történelmi mementóként. A bejáratnál elvehető magyar nyelvű kísérőfüzet szerint ez a legnagyobb fennmaradt történelmi fegyvertár a világon! A kísérőfüzet egyébként olyan 7-8 nyelven - közte angol, német, olasz, spanyol, plusz néhány más - került kiadásra, és 12 oldalon mutatja be a gyűjteményt röviden.

Keréklakatos puskák

Kanócos puskák

Pompás kivitelű keréklakatos arkebúzok

Az első emelet a tűzfegyvereké. Tüzérségi esközökből - ágyúkból, mozsarakból - nincsen túl sok, ezeket ugyanis Napóleon hadai elől elmenekítették, majd eladták. A leglátványosabb ezek közül egy 1652-ben Conrad Seiser által öntött mozsárágyú Stájerország címerével, ami emlékeim szerint olyan 25-30 cm átmérőjű bombákat vethetett. Az ágyúk mellesleg zömében kis kaliberű darabok, falkonéták. Akad bőven persze ágyúgolyó kőből, vasból, üreges gránát, ólomgolyó, meg minden, ami a lövegek használatához kellett lafettától a töltővesszőig.

Sokkal érdekesebbek voltak számomra a "puskák", hogy ilyen egyszerű szóval foglaljam össze a változatos kaliberű, működésű és méretű "kézi" lőfegyvereket. A XVI. és XVIII. század közötti fejlődésük teljesen hézagmentesen követhető ebben az egy múzeumban. Elvileg van itt XV. századi darab is, de nekem nem szúrt szemet, ellentétben a gyönyörű állapotban lévő keréklakatos pisztolyokkal és arkebúzokkal, vagy nehéz kanócos muskétákkal, és a várvédelemhez ideális, kisebb ágyúként működő szakállasokkal. És ez nem vicc (de semmiképpen sem szakállas... hahaha). Tucatjával találni itt ugyanis igazán nehéz szakállas puskákat, amit az Egri csillagokból jól ismerhet mindenki. Személyes kedvencem egy minimum 30 kilós kétcsövű, két lakatszerkezetes monstrum, amelyen azonban csak egy elsütőbillentyű volt. A keréklakatos elsütőszerkezetek évek óta lenyűgöznek, szenzációs lenyomatai az akkori puskaművesek képességeinek. Bár nincs alapja annak, hogy Magyarországon találták volna fel a keréklakatot, tény, hogy korán megjelent nálunk és a mi múzeumainkban akad belőlük, ha nem is ilyen állapotban és mennyiségben. A XVI. századi lőfegyverekről - pontosabban a mohácsi csata időszakáról - éppen tavaly jelent meg több ütemben Németh Balázs írása a Hadtörténelmi Közleményekben, akit érdekel, az ott olvashat erről bővebben! Egyszerűen gyönyörű példányok vannak a gráci fegyvertárban, különösen az intarziákkal gazdagon díszített lovassági pisztolyok tetszetősek, markolatuk végén már-már buzogányszerű ellensúllyal. Ezekhez tartozó számtalan, ló oldalára erősíthető Hulfternek nevezett pisztolytaró is függ a mennyezeten, na meg lőportartó szaruk százai. A múzeumban nehéz kanócos muskétákhoz tartozó támasztékok ugyanúgy megvannak, mint a keréklakatos elsütőszerkezethez tartozó felhúzó kulcsok (úgy működtek, mint egy lendkerék, meg kellett feszíteni őket használat előtt). A puska története itt egészen a XVIII. századi kováslakatos tömegmuskétákig vezet. A XVII. végén elterjedő bajonettekből is szép számmal akad, a csőbe dugható legelső típusoktól kezdve. Külön érdekességek a mérőeszközök, amelyekkel kiadáskor lemérték a lőport, vagy azok a csigaszerkezetek, amelyek segítették a lőfegyverek kihordását az épületből kosarakban.  

A 2-3. emelet a vérteké és sisakoké, a könnyebb huszár félvértektől egészen a híres német vasasokat védő mázas páncélokig. A gyalogosoknak szánt mellvasak számát a polcokon megsaccolni sem merem, ahogy a sisakokét sem. Jól látható, hogy kis túlzással tömegtermelésről beszélhetünk, a változatok száma záros, de azért a teljesen zárt sisaktípusoktól (vértes lovasság) a lövészeknek és pikásoknak szánt morion típusú - ez utóbbi konkvisztádoros filmekből jól ismert lehet - fejfedőkig sokféle akad. A jellegzetes "magyaros" rákfarkas sisakokból sincs hiány. A törökellenes harcok végvári hősei szinte minden ábrázoláson ilyen sisakot viselnek.

Balra vértek zárt sisakkal, majd láncing és sisakok tucatszámra

Rákfarkas sisakok és mellvasak a polcokon

Több mellvason golyó ütötte horpadás látható, amelyet a lövéspróbák okoztak. Mikor ugyanis egy adag páncél beérkezett a fegyvertárba, kipróbálták, hogy adott távolságról megállítja-e a golyót, azaz kiállja-e a minőségi próbát. A meglehetősen sivár, sötét és masszív XVII. századi nehézlovas vértek tömege mellett igencsak szembetűnőek a sokkal könnyebb, légies, sokszor személyre szabott XVI. századi műremekek. Ilyenből nincs sok - elvégre a fegyvertárat e korszak után alapították -, de talán a legszebb darabok az egész gyűjteménybe. Ezeknek a teljes vérteknek nem a támadófegyverek megállítása, hanem eltérítése volt az elsődleges feladatuk, barázdált felületük a kardcsapások elvezetését szolgálták, ráadásul a teljes testfelületet beborították a lemezlapok. Ezekkel ellentétben a német "fekete" lovasok vértje nem polírozott acél, hanem a nehéz vas fekete mázzal volt bevonva az egyszerűbb karbantartás miatt. Ezért is olyan "ijesztőek". A német "fekete" lovasok a magyar harcok állandó résztvevői voltak a XVI-XVII. században, és kifejezetten a lőfegyverrel vívott harcot részesítették előnyben (caracol), így mindegyik két-két keréklakatos pisztollyal indult a csatába a kard mellett.

Komor lovassági vértek, arcok teljesen vagy részben védő sisakokkal

Kedvenc sisakom a baloldalon látható volt

Újabb vértcsoport

A páncéloknál a méret az, ami leginkább csodálkozásra készteti az embert. Ugyanis picik. A mai férfiak zöme 14 éves kora után nem férne bele egyikb sem. Jól jelzi ez, hogy a mai modern ember két számmal nagyobb legalább, mivel itt alig van 160 centinél magasabb humanoidra szabott darab... Persze, ha az ember akár csak első világháborús fotókat tanulmányoz, hamar rájön, hogy a hollywoodi filmekből ránk vicsorgó 190 centiméter magas 100 kilós izompacsirta a történelemben nem játszott szerepet (vagy legalábbis nagyon ritkán). Kicsi, szívós, és edzett emberek voltak őseink.  

Mellvas, amely átment a próbán, azaz nem ment át a golyó rajta...

Félvértek a fegyvertárban

Lovassági vértek, különféle sisakokkal

A gyűjtemény talán legszebb, XVI. századi páncéljai, fölöttük egyszerű sisakok tucatjai a mennyezeten

A 3. emelet egy igazi csemegét is "rejt", egy teljes lópáncélt. A 42 kilogramot nyomó vért a lábakat nem számítva tökéletesen beborította a harci mént, amelynek lovasa annak idején szintén páncélozva lehetett. Az ember könnyen elképzelheti, hogy meglehetősen kevés dolog állított meg annak idején egy ilyen nehézlovast. 

A teljes lóvértet 1814-ben Karl von Stubenberg gróf ajándékozta a fegyvertárnak

A negyedik emelet a szálfegyvereké elsősorban. A XVI-XVII. századi puskás gyalogság - a szuronyok előtt - védtelen volt a lovasság ellen, így zárt alakzatban harcoló szúrófegyverekkel ellátott egységek segítették a harcát a csaták során. A spanyol terciók alakzatának közepén elhelyezkedő pikások ezt a funkciót töltötték be, s a korabeli metszetek képein nagyon látványosak. 

Pieter Snayers festménye az 1622-es Fleurusi csatáról.
Jól láthatóak a spanyol terciók hatalmas tömbjei középen pikásokkal, négy sarkán muskétások négyszögeivel. A spanyol gyalogság a korszak legjobbja volt, de valójában sokszor olasz és német "nemzetiségű" katonákról volt szó.
(forrás: innen)

Persze ez a gyalogság nem csak pikákkal volt felszerelve, hanem más szúró-ütő-vágó fegyverekkel is. E teremben ilyen szálfegyverek is vannak bőven. Van itt alabárd, sponton, partizán, különféle nyársak, sőt a helyi paraszti népfelkelők eszköztárából maradt fenn szöges buzogány és cséphadaró is a gyűjteményben. A sima hétköznapi gyalogos persze maximum mellvasat és sisakot kapott védőfelszerelésnek, ilyen egyszerű vaskalap tucatszám van a mennyezetre erősítve Grazban, mint azt az egyik mellékelt fényképen jól látni... A gyalogság harcához tartoztak a spanyol lovasoknak nevezett útakadályok - a szögesdrót elődje -, amiből szintén van kiállítva néhány.

Díszes spontonok és alapbárdok

Szálfegyverek a kiállítótérben, cséphadarók, pikák, nyársak

A pikások leküzdéséhez a XVI. század óta úgynevezett kétkezes kardokkal felszerelt egységeket alkalmaztak európában. E hatalmas kardok a pikák hegyének eltolására és letörésére/vágására lettek kitalálva, és igen jellegzetes eszközök, amiket speciális technikával használtak. Számomra nagyopn érdekesek voltak azok a relative kicsi, ám erős és masszív pajzsok, amelyeket a gyalogság a puskagolyók ellen kapott. A Rondartschier-nek nevezett - nevéből is kihámozhatóan - kerek pajzsok igencsak nehezek, akár 15 kilósak és  nem igazán ismertek. 

A Rondartschier-nek nevezett kicsi pajzsok, mögöttük a pikák ellen kialakított nehéz kétkezes kardok, izgalmas hullámos pengével.

A negyedik emelet végén eldugva, jobb oldalon egy magyarok számára igazán fontos kis fegyvercsoport van kiállítva. Azonnal feltűnő a többitől elütő stílusa, hiszen a magyar huszárok XV-XVI. századi jellegzetes tárcsapajzsából függ a falon kettő, illetve alattuk szablyákból egy tucat. Az itteni tárcsapajzsok nem ismeretlenek a magyar szakirodalomban - furcsa is volna, hiszen nem tobzódunk fennmaradt eredeti huszártárcsákban -, és a korai példányok közé számíthatóak, még meglévő, bár már nem túl látványos lándzsatartó kis fülecskéjükkel. Az 1500-as évek elejére datálható magyar tárcsapajzsok festése is vörös-fehér, jelezve eredetüket. 

Huszártárcsák és szablyák

E magyar fegyverekkel nagyjából a fegyvertár bemutatásának végére is értünk. Egyik velem tartó barátom szerint a múzeumnak van egyfajta "egyet láttam, mindet láttam" érzülete, és kétségtelen, hogy az ember nem fogja megnézni egyesével az összes tárgyat, mert tucatjával vannak gyakorlatilag teljesen azonos eszközök (elvégre ez egy fegyvertár). Ennek ellenére a hadtörténelem iránt érdeklődők bizony hosszú órákat is könnyen eltölthetnek itt unatkozás nélkül, mert bármulatos épségben látni ennyi 400-500 éves eredeti fegyvert. A török-magyar harcok korának páratlan emlékei. Mindent egybevetve a Landeszeughaus egy olyan múzeum Grazban, amelyet kár kihagyni, ha már arra vetődik az ember. Ráadásul nincsen "agyonlátogatva", mikor ott voltunk talán ha 10-15-en voltak a négy emeleten együtt rajtunk kívül, így bőven van lehetőség rácsodálkozni minden egyes darabra.

A korszak harcászatáról és hadseregeiről a már említett Németh Balázs mellett Kelenik József írásait, illetve a győri levéltár igazgatójának Bagi Zoltán Péternek a műveit ajánlom így hirtelenjében! 

Olaszország, töris szemmel - 2. rész

Az első rész itt:
http://hagibal.blogspot.com/2018/06/olaszorszag-toris-szemmel-1-resz.html

Miután a Vieste közvetlen közelében lévő strandok nagy részét kipipáltuk, ideje volt kissé messzebb menni. Első alkalommal délnek fordítottuk a kocsi orrát, s végiggurultunk a part mentén vezető SP 53-as úton (nem, nem Éder Krisztiánról nevezték el...). Keskeny is, szerpentines is, viszont cserébe meseszép. Gyönyörködni az ég kékjével egybeolvadó tenger látványában csak néhány helyen lehet, mert alig pár helyen lehetséges leparkolni, s élvezni a kilátást. Ilyen az 1540-ben épített Torre San Felice nevű őrtorony, ahonnan alighanem a legtöbb fénykép készül a térségben. Ugyanis innen látható legjobban (meg persze hajóról) az Arco di San Felice. A Gargano-félsziget gyakorlatilag egy mészkőtömb, amelyet a part mentén a tenger erősen erodál, meredek falakat, barlangokat és más látványos képződményeket hozva létre. Az Arco di San Felice egy tenger-marta diadalív, amely a sós víz győzelmét kürtöli világgá a szikla felett, az Adriai-tenger akár fel is vehetné a Calcisus jelzőt. Az Arco valóban lenyűgöző, hajóval is meg lehet közelíteni. Mészfehér íve éles kontrasztban áll mind a türkizkék tengerrel, mind a terra rossa talaj vörösével, és persze a csenevész növényzet zöldjével is. A Szent Félix őrtorony lábánál találkoztunk először az út mentén sokfelé megtalálható árusokkal, akik olivaolajat igyekeznek rásózni az emberre, nem is túl drágán. Emellett gyümölcsökkel találkozni standjaikon, a fügéjük - állíthatom - nagyon finom. Őrtornyokkal lépten-nyomon találkozni, hiszen a Nápolyi királyság Capitanata nevű régiója - mint már említettem - igencsak ki volt téve a török és észak-afrikai kalózok fosztogató akcióinak. A Capitanata név egyébként még a bizánci időkből maradt, mikor a kelet-római hatalom katapánnak nevezett katonai vezetők segítségével tartotta uralma alatt a térséget Bariból.

Az Arco di San Felice az őrtorony mellől fotózva

Jó árért hajókon is el lehet suhanni a kapu közelébe

A tengerbe nyúló sziklaszirtek között aprócska öblök bújnak meg, amelyek mindegyike egy-egy paradicsom a tömegtől távol fürdeni vágyók számára. Sok esetben az öblöcskékben barlangot is vájt a mészkőbe a tenger, s némelyikben látszott, hogy a fiatalok használják is (hmm...) erre-arra, egyik pedig láthatóan ideiglenes hajlékként szolgált egy fedél nélkül maradt olasznak. Élmény ilyen helyen strandolni, bár jól kell kiválasztani a napszakot, hiszen a keletre néző öblökbe délután már nem süt be a nap a magas sziklafal miatt. A másik nehézség a lejutás. Nem vezetnek le kiépített utak gyakorlatilag egyik öbölbe sem, csak a helyik által kialakított ösvények. Ezért óvatosnak kell lenni, ha papucsban lépdel az ember, nehogy megcsússzon és bokaficam legyen a vége. 

Egy öböl a sok közül

A mi választásunk erre esett

És így nézett ki dél felé fordulva

Mikor a haveromnak benyögtem, hogy menjünk Monte Sant'Angeloba, be kell valljam azért magam sem tudtam, mire számítsak. Mármint a helyet utánaolvasásból "ismertem", de az út oda... Nyilván a Gargano-hegység 1000 méteres magassága nem az Everest, de a keskeny olasz utak, az elképesztően felelőtlen talján vezetők időnként nagyon izgalmassá tették a dolgot. Monte Sant'Angelo 800 méter magasan fekszik, s a betoncsík, amely oda felvezet sokszor közvetlen szakadékok mellett vezet, pompás panorámát, s csodás sírhelyet ígérve az utazóknak. Korlát sehol. Kecske annál inkább, s csoportjaik gyakran kitöltik a szakadék és a sziklafal közötti sávot. Ha valódi adrenalinkúrára vágysz, érdemes kipróbálni! Mattinata városát elhagyva jött az igazán meredek szakasz, fantasztikus kilátással. Délnyugatra feltűnt Manfredonia, és a város tengerbe nyúló 2 kilométer hosszú gátja. Manfredoniára nem volt időnk, pedig szép kis vára van, melynek fokán 1350-ben a magyar anjouk liliomos és árpád-sávos lobogója lengett. Ide érkezett ugyanis I. (Nagy) Lajos királyunk flottillája 1350. május 1-jén. néhány száz harcossal, nagyrészt kun íjászokkal. A térség egyébként a magyar anjouk pártján állt Nápolyi Johannával szemben (akárcsak az Abruzzok), s a környező várak (mint Barletta is) mind behódoltak a hatalmas magyar uralkodónak. Lajos királyunk édesapja szintén járt Manfredoniában 1333-ban, mikor elhozta fiát, András herceget, akit unokatestvérével, Róbert nápolyi királlyal való megállapodását követően Nápoly trónörökösévé, és Calabria hercegévé tettek. A megállapodás értelmében az akkor 6 esztendős Andrást összeházasították Róbert unokájával, Johannával. A történelemből tudjuk, hogy ezzel a szépreményű András herceg sorsa megpecsételődött, s elvezetett Lajos király nápolyi hadjárataihoz. 

Még Manfredoniánál és Barlettánál is nagyobb szívfájdalmam volt, hogy nem mehettem szakdolgozatom színhelyére. Természetesen nem Szombathelyről beszélek, ahol írtam helyileg, hanem amiről - részben - szólt. Hannibalról írtam ugyanis, s Barlettától nem messze, a távolban feltűnő síkságon vívták meg a hadtörténelem talán leghíresebb csatáját, Cannae mellett. Sajnos ez kimaradt az életemből egyelőre, de pontosan tudom, hogy túl sok látnivaló nincs ott, pusztán 55 ezer lemészárolt római pora és a hely szelleme. 

Monte Sant'Angelo felé tartva érdemes nézelődni (kivéve, ha te vagy a sofőr...)

A hegygerincre felvergődve feltűnt a 10 km-re fekvő Manfredonia,
még távolabb az öböl túloldalán Barletta és Cannae

Megállásra alkalmas helyek híján sok bámészkodásra nem volt idő, és végül befutottunk Monte Sant'Angelo városába. A parkolás neuralgikus pont. Ahogy a településen átgurultunk az maga is egy költészet volt, mert nem igazán alkalmas autós forgalom lebonyolítására. Végül azért megoldódott a helyzet. Első megállapításunk az volt, hogy a pizza jó. Voltaképpen lehetne mondani, hogy egész Olaszországban az, de egyszer Velencében sikerült pocsékot ennem (az étteremben mindenki indiainak tűnt mondjuk...), így ezt nem jelenthetem ki tiszta lelkiismerettel.
Sant'Angelo vára egy 18 méter magas lombard-normann donjon (lakótorony) köré épült ki a késő-középkor folyamán, s Mátyás-királyunk apósa, I. Ferdinánd (Ferrante) idején nyerte el nagyjából mai formáját. A lakótorony az "Óriások tornya" nevet viseli. Leghíresebb lakója Bianca Lancia volt, II. Frigyes német-római (természetesen ez modern terminus technicus, mert valójában címére nézve római imperátor volt) császár szeretője. Tőle született törvénytelen fia, Manfréd, akiről meg egyébként az említett Manfredonia városa kapta a nevét. A vár bejáratánál nem túl sikeres páncél replikával lehet fotózkodni, s bár maga a vár nem kiemelkedően látványos, s az egykori vizesárok is szárazabb, mint a platánfa kérge, a kilátás miatt mindenképpen érdemes felmenni. A vár egyébként Guiscard Róbert rezidenciájaként is szolgált, majd az Albániából elmenekült Szkander bégnek adott szállást egy ideig.

Mögöttem a vár alaprajza

Az egyik késő-középkori bástya

Híd a vizesárok felett

 A város mégis elsősorban egyházi öröksége miatt kiemelkedő. Ahogy mentünk a vár irányába, elhaladtunk a mészkőépületek között megbúvó Santa Maria Maggiore templom mellett, amely a XII. században épült, s nagyon szép faragott kapuja, s szobrai vannak, plusz néhány korai freskó. Még fontosabb, hogy épületéhez csatlakozik egy keresztelőkápolna, amelyet Rothari longobárd király síremlékének mondanak, s amely bizonyosan nem a VII. századi nagy germán király nyugvóhelye. Ettől persze még régi és érdekes.
Még ennél is sokkal jelentősebb történelmi fontossággal bír Szent Mihály arkangyal szentélye. A történet szerint Szent Mihály többször is megjelent az itteni barlangban, mely fölé a ma is látható szentély épült. A bejárattól jobbra harangtorony áll, s ha belépünk a szentélybe, az út lefele vezet a kavernába. Gyakorlatilag körforgalom van, hogy folyamatos haladás legyen. A félhomály és a freskók valóban hangulatosak. A szentélyt Anjou I. Károly király építette, aki fiának a mi V. István királyunk lányát, Magyarországi Máriát kérte nőül, s aki így Károly Róbert magyar király dédapja lett. Maga I. (Nagy) Lajos magyar király is járt Monte Sant'Angeloban nápolyi hadjárata idején, nyilvánvalóan meglátogatva ezt az elsőrangú kultikus helyet. A középkor során sok hitharcos itt vette fel a keresztet, hogy a Szentföld visszafoglalásáért induljon. Ma egyébként a világörökség része az UNESCO-nál.
De a város maga is érdekes, vannak itt szerzeteseknek épült egyenházak, melyek nagyon jól mutatnak fényképeken, s vannak 10 euróért cipőt áruló láthatóan nem echte olaszok a tereken. Mindent egybevetve remek turisztikai helyszín, csak ajánlani tudom ezt a városkát!

A Szent Mihály arkangyal szentély
(Santuario di San Michele Arcangelo) bejárata

A szentély bejáratánál épült harangtorony

A szentély igencsak népszerű, és sok a lépcső

A barlangszentély maga, ahol Szent Mihály megjelent

Tipikus utcai látvány Monta Sant'Angeloban

Monte Sant'Angeloból az út izgalmasabb lett, mint gondoltuk. Mikor indultunk vissza Mattinata irányába, egy rendőrautó visszafordított minket. Már idefele itt-ott füstpamacsok tűntek fel, s most kiderült, hogy nem dakota-sziú harcosok küldtek SMS-t komancs lányoknak a koktélparti dresszkódjáról, hanem a növényzet lángol az út mentén. A tengerparti útvonal helyett maradt hát a másik opció, a Gargano-hegységen keresztül, át a Foresta Umbra erdőségén. Ha azt hinné az ember, hogy ez a biztonságosabb, tévedni fog. A belátható útszakaszok még rövidebbek, az olasz sofőrök még őrültebbek. A Foresta Umbra erdeje nekünk magyaroknak nem különösebben meglepő, hiszen míg ez Olaszország egyetlen tölgy- és bükkerdeje, addig nekünk akad ilyenből szerencsére több is. De azért nagyon szép erdő, nem véletlenül népszerű túrázó hely.  

Innen fordítottak vissza minket

Visszapillantás Monte Sant'Angelora

Út a Foresta Umbrán át

Olaszország egyetlen ősi tölgy- és bükkerdeje,
melyet már Horatius megénekelt

Két nappal ezután észak felé tettünk kalandozást, Peschichibe. Mint már írtam az első részben, ez egy sziklaszirtre épült város a Gargano északi oldalán. A szirt csúcsán kastély, mögötte a város, alatta a kikötő, amellett hosszú-hosszú strand, amit egy másik mészkőfok zár le, barlanggal. Erre felé így néz ki egy város. Az úton itt is forgalmi akadályba ütköztünk, elvégre nem lenne az igazi a térség, úton grasszáló kecskék nélkül. Délelőtt értünk oda, s elég kihalt volt az óváros. Az olaszok sziesztázási szokása szerint csak késő délután kezd éledezni a város, de legalább ettünk egy jót, majd belvárosi séta után irány a strand. Ekkor kóstoltuk meg először a helyi Limoncellot, amely a térség híres citrusokból készült likőrje. Egyébként a környék borai kiválóak, és az olasz sörök is meglepően jók! A városban a fehér és a kék szín dominál, ez sem nagy meglepetés erre. Szintén nagyon hangulatos helységet találtunk, és igazán látványos a település a partról. A vár nem mondható klasszikus várnak, inkább maradványok egy régebbi városerődítésből. Peschichit jelenleg 4500 fő lakja, s történelme sokban nem tér el Vieste-től. Nem annyira tudott, de a X-XI. században Itália déli része szaracén megszállás alatt volt, s a hódító muszlimok egyes csoportjai le is telepedtek a későbbi Nápolyi királyság területén. Így volt ez a Garganon is, s a X. században a Bizánci birodalom (újabb történelmi szakszó, hiszen ilyen birodalom sosem létezett, magát Rómanianak, azaz Római birodalomnak hívta! És igen, keleti szomszédainknak még a neve is lopott, nem csak a földje, bárhogy csűrik-csavarják a nyelvészeik...) szláv zsoldosok segítségével űzte el a muszlimokat, akiket aztán letelepített, megalapítva Peschichi városát. Persze a lakosság aztán sokszor lecserélődött, hiszen a törökök Peschichit is feldúlták kalózakcióik során. A város ma gyönyörű strandjairól és öbleiről nevezetes, joggal. A várostól nyugatra húzódó nagy strandot magunk is teszteltük, s a képek magukért beszélnek.

Peschichi felé nagy a szembe jövő forgalom

A városerődítés egyik maradványa egy szép bástya

Az óváros szűk utcácskáin a tenger kékje is visszaköszön

Apró templomokban nincs hiány (Chiesa del Purgatorio, Peschichi)

És klassz vendéglőkben sem

A sziklaszírt csúcsán a középkori várkastély áll

Kék ég, fehér város, kék tenger

Kilátás a várkastélyból nyugat felé

A kikötő melletti hosszú strand a városból (Spiaggia di Marina di Peschichi)

És onnan visszanézve a városra

Lassan lemegy a nap Peschichinél

A városi kikötő

Még egyszer a strand és a város

Sajnos tíz nap csak arra elég, hogy az ember éppen csak felvegye a későn kelek-jókat eszek-napozok-úszok életformát, s már mehet is haza. Június 22-én még fürödtem egy utolsót a lemenő nap sugaraiban, s az Adriában, majd alvás után 23-án hajnalban elindultunk a három napig tartó hazaútra. Gyakorlatilag azon az úton mentünk, amelyen jöttünk. 

A Punta Lunga strandjának panorámafotója

Sajnos arra, hogy az Abruzzo hegyi városait is meglátogassuk, nem volt mód és idő, mert első éjszakára Riminihez közel foglaltunk szállást, s bele kellett férnie  a napba San Marinonak is. Ismét végighaladtunk a Gargano-félsziget északi oldalán, s készítettem pár felvételt a Varano- és a Lésina tavakról. Az ókorban Sztrabón Geógraphikája (VI.3.10.) alapján még tengeröblök voltak, ám ma már mindkettőt keskeny földnyelv választja el a tengertől. Észak felé haladva az olasz csizma oldalán a leglátványosabb a Majella-hegység 2600 méter magas tömbje, amely több tucat kilométerről is uralja a tájat, s csúcsait júniusban is még hó borította. Itt léptük át a Sangro folyót, amelynek völgye annak idején a német Gusztáv-vonal részét képezte. A brit-amerikai csigaoffenzíva többek között e völgynek köszönhette sebességét. Errefelé sok a katonai temető...  Rimini elérése előtt aztán nyugatra fordultunk, s hamarosan átléptük San Marino határát.

A Gargano-félsziget északi oldalának egyik nagy tava, a Varano-tó

Már nem emlékszem a városra, de háttérben a Majella

Csizmaállamból miniállamba

Borgo Maggiore-ből ilyen libegővel juthatunk fel a fővárosba

Borgo Maggiore-ban sikerült parkolót találni, amely itt is kardinális probléma. A Monta Titano hegyére épült főváros, Cittá di San Marino innen kényelmesen elérhető libegővel. Érdemes is a drótkötélpályát használni, mert alig pár perc alatt fent van a történelmi város szívében az ember, s nem akármilyen látvány tárul elénk, ahogy egyre magasabbra kúszik a kabin. A gyönyörűen hullámzó táj az Adriai-tengerig persze fentről az igazi. Maga San Marino város nagyon látványos a maga módján, bár számomra a vonzereje leginkább a kilátásban merült ki. Valahogy olyan az egész, mint a vattacukor, amely finom és soknak tűnik, de valójában nagyrészt levegő. Félreértés ne essék, tényleg klassz az egész, de valahogy nem tűnik igazinak, túl cikornyás volt a dél-olasz régió településeihez képest. Túlságosan ráállt a turizmusra. Nagyon izgalmas volt látni egyik boltban ugyanazt a fajta cipőt 100 euróért, amit Monte Sant'Angeloban 10-ért árultak... Minden méregdrága, kivétel a kilátás. A város erődítményei szintén inkább Csipkerózsika világába tartozónak látszanak, egyszerűen minden túlságosan karban van tartva, de legalábbis nekem szokatlanul jól. Sajnos nem lehetett a városházáról túl jó képeket készíteni ottlétünkkor, mert éppen feltúrták a közteret, úgy látszik ez nem csak mifelénk divat. Mind a városháza, mind a bazilika valóban nagyon szép, de persze a vár vonzott leginkább maga sziklára épült tornyaival. Az persze legenda, hogy San Marino köztársaság az ókor óta, története a térség többi városának sorsát követi a középkorig, uralták lombardok, pápák, Cesare Borgia, s csak a XIX. század közepén lett ténylegesen független állam - már amennyiben annak tekinthető... -, miután a Pápák világi uralma összeomlott Romagnában.

Felfelé a drótkötélen

Ilyen a panoráma a libegő fenti állomásáról

Fantasztikus a látvány, alattunk Romagna hullámzik

Itt száll ki a turista a libegőből

A bazilikához vezető út

A Palazzo Pubblico, azaz a városháza csipkés oromzata

A bazilika

Úton a fellegvár felé

San Marino sok látványos tornyának egyike, a Torra Guaita

Felirat hozzáadása

A társaságunkban levő hölgyek óhaja tengerpart volt a hosszú utazás után, így sok időnk nem volt. Mindenesetre San Marino olyan hely, amit nem érdemes kihagyni, ha valaki erre jár, igazi Disney-féle tündérvilág. Riminibe autóztunk (pontosabban Bellaria nevű részébe), ahol egy apró szállodába vackoltuk be magunkat, hogy onnan még naplemente előtt a tengerpartra fussunk ki. Szép-szép, de azért nem a mészköves Gargano. A strandot kőgátak védik a nyílt tenger felől, ezért nagyon meleg volt a víz, s így estefelé nem is bántuk. Utoljára még lubickolhattunk egyet a tengerben, mielőtt végleg megváltunk Itáliától.

Strand Bellariában

Itt ilyenek a napágyak

Strandszakasz Riminitől északra

Bellaria tengerparti üzlet- és szállodasora

Másnap reggel ismét kocsiba ültünk, aznapi elérendő célunk már Ausztriában, a Presseger See volt, s amely már nem tárgya az olasz út leírásának. Alig indultunk el, a nálam lévő térkép alapján azonnal megállásra kényszerítettem a járművet. Bellariától északra ömlik ugyanis a tengerbe a történelem egyik legismertebb, ám ismertségéhez képest legjelentéktelenebb folyója, a Rubicon. Az olaszok által ma Rubicone névvel illetett aprócska patak volt az ókorban Itália és Gallia Cisalpina provincia határa (A Kr.e. IV. században a Pó folyó völgyét gallok, azaz kelták hódították meg), s ezért volt akkora jelentősége, mikor Julius Caesar hadsereggel átlépte azt. Ezzel ugyanis törvénysértést követett el, mert római hadvezér legióival nem léphetett be Itáliába. Erről az eseményről egyszer már írtam a gyoriszalon.hu-ra, így nem ismétlem el. Nem tudtam ellenállni, hogy megálljunk. A folyó maga egészen a Pisciatello patakkal való egybefolyásáig igencsak vékonyka, 6-7 s, onnan a tengerig úgy 20 méter széles. Jelentősége tehát történelméből fakad.

Így nézik a Rubicon, Caesar meg sehol...

Mi is átléptük (másodszor, az elsőnél sötét volt még), csak a másik irányba most

Ravenna volt az utolsó olaszországi megállónk. Az óváros nagyon szép volt, de akadtak csalódások. Jól tudjuk, hogy ókorra visszanyúlóan fontos város, s Passuth óta azt is, hogy Ravennában temették Rómát. Ma már a tenger feltöltődése miatt távolabb fekszik az Adriától, mint akkoriban, s a belvárost a kikötőjének számító Porto Corsinivel hosszú és keskeny csatorna köti össze. Ez volt az, melybe 1915. május 24-én hajnalban Horthy Miklós parancsára az S.M.S. Scharfschütz romboló befarolt, s tolatva felhajózott. A Bogumil Nowotny vezette hajó a keskeny csatornában nem lett volt képes megfordulni, azért kellett háttal előre beúszni. A romboló megjelenése teljesen meglepte az olaszokat, s több üteget, valamint jelzőállomást szétlőtt, igaz tengeralattjárókat, melyek felkutatására indult, nem talált. A magas partfal miatt szerencsére az osztrák-magyar hajót nem tudták belőni a védők, s sikeresen ki is jutott az egérfogóból. Ravennában e csatorna éppen Theodorik híres mauzóleuma mellett ér véget, így oda tartva meg is nézhettem. A végénél ma is katonai terület van. Sajnos a mauzóleummal nem volt szerencsénk. A jelzett nyitva tartási idő szerint ugyan jókor mentünk, de határozottan nem lehetett bejutni, úgy látszik előrehozták a sziesztát a taljánok... Ha ezt tudom, másra fordítottam volna a rendelkezésünkre álló másfél órát, így viszont csak egy belvárosi sétára futotta emellett. 

A Szent Ágota bazilika (Basilica de Sant'Agata Maggiore),
amelynek története az V. századig megy vissza

A Piazza del Popolo, Ravenna

A Merlato-palotaa Piazza del Popolo-n

A Piazza del Popoló másik oldala

Sosem találnák ki az épület nevét...

Szűkös utca az óvárosban (talán a Via Giuseppe Mazzini)

A Via Corrado Ricciről betekintés a Szent Ferenc bazilika felé,
amitől balra található Dante síremléke a Garibaldi téren

A Porta Nuova, Ravenna XVI. század végén emelt kapuja

Csak ilyen távolságra sikerült megközelíteni Theodorik király mauzóleumát

Mint a képekből is látszik a jelentős ókori/kora-középkori emlékművek zöme kimaradt, de Ravennához minimum egy-két nap kellett volna, nem pedig egy-két óra. Talán majd máskor! Ravennának azért láttuk árnyoldalát, a környék, ahol sikerült leparkolni, nem volt túl biztató, s egyes turisztikai helyeket kifejezetten megszálltak fekete-afrikai bandák. Ez egyébként nem volt túl jellemző nyaralásunk folyamán, inkább bevásárlócsarnokoknál koldultak egyes délről jött fiatalok, vagy állandó vigyorral árultak valamit a strandokon. Még tíz euróért Sottomarinán vettem egy szalmakalapot az egyiktől. Teljesen korrekt ár volt a San Marinoihoz képest. 

Indulásunk után Velence felé ismét átléptük a Pó folyót, s lassan elhagytuk ezt a gyönyörű országot, amelyre nagy szeretettel gondolok vissza a mai napig, s vágyakozva, pláne munkaidőben. :D

A Pó folyó