filmajánló: GladIIátor

filmajánló:

Gladiátor II (2024)

Rendezte: Ridley Scott

2024

Korhatár: 16

Előzetesen néhány dolgot tisztáznom kell! A filmnek semmi köze a történelmi Rómához azon túl, hogy neveket kölcsönzött belőle. Sem az időpontok, sem az események nem táplálkoznak a valóságból (Numidia 300 évvel korábban elesett, ahogy Iugurtha is). A bevezető ostromjelenet egészen szürreális - élveztem, de marhaság -, Ridley Scottnak pontosan annyi fogalma van az ókori ostromgépekről (még középkori(!) trebuchet is feltűnik a képeken), mint Napóleon ágyúinak súlyáról. Tehát: semmi. A rómiak az ikonikus római döfőkarddal, a gladius-szal úgy kaszabolnak, mintha sarló lenne, a páncélok pedig semmi ellen sem védenek egészen az utolsó leszámolási jelenetig, amikor hirtelen mégis. Ha valaki a történelmi Caracalla és Geta császárokról akar megtudni valamit - a filmmel ellentétben Caracalla volt az idősebb, és nem voltak ikrek -, akkor inkább kölcsönözze ki a könyvtárból a Havas-Hegyi-Szabó-féle Római történelem című könyvet! Szögezzük le: a Gladiátor folytatásában nem tudunk meg semmit Róma valós történelméről és a néhai valódi gladiátorok sem köszönnek vissza a filmben (pl.: kiképzés, fegyverek, páncélok, testtömegindex...). Itt egyik nap elfognak a rómiak és pár napra rá máris az arénában találod magad. Innentől ezekre a bornírt dolgokra nem is utalok, nem bosszantom vele magamat, és úgy teszek, mintha semmit nem tudnék erről az antik korszakról. A Gladiátor II ugyanis inkább áltörténelmi köntösbe öltöztetett bosszúfilm. 

Nos, akkor nézzük az alkotást, mint filmet! A cím nem hazudik. Gladiátor II (értsd: KETTŐ!). Tényleg mindenből kettő van. Két gonosz császár, két Colosseumba vetett harcos, két fekete mester, két legyilkolt asszony, kétféle fura CGI állat az arénában, sőt néha két kard is két kézben. Két főszereplőnk a film elején még ellenségek, persze önhibájukon kívűl. Pedro Pascal Róma hőse Acacius tábornokként, míg Paul Mescal numida földműves, aki városát védi Hanno fedőnéven. Igazából a film nyitánya elég jól sikerült. Hangulatos zene, utalások az első részre - ilyenből bőven akad végig -, majd egy nagyszabású csatajelenet, melyben a rómiak Acatius vezetésével megostromolják az utolsó független numídiai várost. Spoiler: Igen, a város elesik, Hanno feleségét megölik, ő meg rabszolga lesz és gladiátor. Rendkívül váratlan, ugye? 

Hannoról persze hamar kiderül - meglehetősen bonyolultan -, hogy Maximus (azaz Russell Crowe) fia. Pascal és Mescal párosa elég furán működik, utálják egymást, majd Rómában pár röpke pillanat alatt - ahogy Augustus császár mondta volna: "mialatt a spárga megfő" - fordul a helyzet. Pedro Pascal könnyedén hozza a viharvert, fáradt őszülő harcost, akinek elege van az egész katonásdiból. Remek választás volt. Paul Mescal elviseléséhez viszont - nomen est omen - sok mezcal kell. Nem áll jól neki a gladiátorszerep, noha az álla kétségkívül megvan a verekedéshez. A Rómában játszódó történetszál alig pár napot vesz igénybe, mégis olyan érzelmi ingadozások vannak a Hannoból Lucius-szá váló Mescal esetében, ami képtelenség. Ez mondjuk nyilván nem az ő hibája, megírták neki. 

Üdítő, hogy nem kapunk egy készen kapott gonosztevőt, hanem ennél rafináltabb megközelítést alkalmaz a film. A két eltorzult gondolkodású uralkodó dinamikája érdekes volt, de ezek inkább szánalomra méltó alakok, míg az igazi gonosztevő a háttérben manipuláló Macrinus. Denzel Washington számomra egyértelműen pozitív meglepetés volt. Ridley Scott dolgozott már együtt Washingtonnal az - egyébként remek - Amerikai gengszterben, ahol ráadásul pont Russell Crowe volt az ellenfele. Most ismét az okos gengszter figuráját hozza, aki beszáll a politikába és korai szociáldarwinistaként hatalmat akar, mint az egyetlen valódi isteni kinyilatkoztatást. A film a hatalom által megrontott dekadens elit és a "nép" javáért ügyködő egyének harcát mutatja be, némi forradalmi áhítattal. Ez eléggé elcsépelt az utóbbi évtizedekben, de hát a korszellem az korszellem. A római császárok meg időnként tényleg romlottak és dekadensek voltak. Az olyan ostobaságokat viszont nehezen tudom megbocsátani, mint amikor az addig intelligensnek bemutatott, manipulátor Macrinus a végén leáll párbajozni a nála 40 évvel fiatalabb gladiátorral, aki addigra már a fél hadseregét kardélre hányta... Az addig felépített karaktert egy pillanat alatt sikerült elhitelteleníteni.  

Akadnak persze pozitívumok. Még sohasem láttam ilyen jól kinéző római hadiflottát - bár ennek működéséről sincs semmi fogalma Scottnak -, és a fiktív Róma is jól néz ki. Összességében az egész film fényképészetileg nagyon szép. Teljesen logikus volt, hogy a Colosseumban látnunk kell végre egy "tengeri" csatát, ami igazi adrenalin-cunami volt, és még az indokolatlanul jelenlevő cápák sem zavartak (nagyon). A film talán hosszabb, mint kellene, vannak benne felesleges jelenetek és logikai bukfencek. Mindemellett élveztem. Túl sokat nem akart közölni, ellenben meglehetősen erőszakos és férfias darab. Valahol szomorú, hogy már ennyivel is beérem, de rendes akciófilmek hiányában ez marad azoknak, akik szeretik a rusztikusabb filmeket. Nagy meglepetések persze nem fogják érni az embert. A kiszámíthatóságra jellemző, hogy egyik ominózus jelenetnél haveromnak odasúgtam a moziban, hogy mi fog következni (a majom konzullá kinevezése), és persze bejött. A legkínosabb részek kétségtelenül Lucius és Lucilla párbeszédei, na meg az első, majomhorda ellen vívott küzdelem, amelyben halvány lila gőzöm sincs miért kellett efféle CGI borzalmakat felvonultatni. Simán megoldhatták volna normál csimpánzokkal, gorillákkal, vagy bárminemű vadállattal... Hanno azonosítását Lucius-szal is sokkal egyszerűbben közölhették volna, mint a homokmarkolászós DNS-teszttel meg hasonló szájbarágós utalgatásokkal... 

Igyekeztem nem olvasni kritikákat, mielőtt beültem a moziba, de még így is eljutott hozzám előre, hogy rossz filmről van szó. Ezzel nem értek egyet. Teljesen jól szórakoztam néhány ciki jelenetet leszámítva. Bár tény, hogy kiszámítható volt, és sok esetben lekopírozta és megduplázta az eredeti film történéseit. Új ötleteket nem kaptunk, de ilyesmire nem is számítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. A Napóleonnál jobban sikerült film ez, bár a Russel Crow-féle klasszikust esélye sem volt megközelíteni. Sajnos Hollywood az elmúlt 20 évben egyértelműen hanyatlik, mert a minőségi forgatókönyvírást, a logikus történetvezetést, valamint a jó ötleteket CGI-vel igyekeznek pótolni. Ez nem fog menni. Nem csoda, hogy végül minden sikeres filmből sorozat lesz - ötlethiány! -, amit persze addig nyújtanak, mígnem egykori önmaga szánalmas paródiájává nem süllyed. Itt még nem tartunk a Gladiátor esetében, de harmadik részre azt gondolom, semmi szükség.

Filmajánló: Napóleon (2023)

 Filmajánló:

Napóleon (2023)

Eredeti címe: Napoleon (2023)

Rendezte: Ridley Scott

2 óra 38 perc

  Még keresem a szavakat a tegnap esti mozis élményt követően. Mielőtt megnéztem Ridley Scott Napóleonját, óhatatlanul eljutott már hozzám némi információ és kritika róla, bár igyekeztem róluk nem tudomást venni ezekről és továbbgörgetni a képernyőn. Igyekszem csak a mozis impressziók hatása alatt írni egy összegzést. 

  Az első híreket követően nagy reményeket fűztem a filmhez: Ridley Scott, Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby. Lehet-e rossz ilyen névsorral egy film? Aztán elkezdtem végiggondolni: lehetséges-e egy Napóleon kaliberű történelmi személyiségből olyan filmet készíteni, mint mondjuk a Gladiátor? Aligha. Commodus római császárról (aki az antagonista utóbbiban) igen korlátozott a források száma, élete összefoglalható néhány A4-es lapon és a legtöbb utcai járókelő számára ez a név tökéletesen ismeretlen. Bonaparte Napóleon esetében nem ez a helyzet. Ezrekre tehető a francia császárról írt könyvek száma, fennmaradt levelezése nagyon terjedelmes (kb. 40500 levél!), gyakorlatilag minden órájáról el tudunk számolni, és mindenki hallott róla iskolai tanulmányai során. Bonaparténál éppen az a nehézség, hogy elképesztő karrier az övé, nemhogy 158 percre, hanem 158 órára is elegendő anyag van benne! Ezeken rágódva már nem látszott olyan reménykeltőnek az egész. Ha már menne a mozikban, mindenképpen a 4 órás rendezői változatot favorizáltam volna, mert eleve úgy éreztem, lehetetlen a nagy császár életét ilyen apróra zanzásítani. 

  Úgy vélem, az egyetlen rendezői orvosság erre az lehetett volna, ha egy olyan vonalra húzza fel a történetvezetést Scott, ami lehetővé teszi sok esemény kihagyását. Voltaképpen van is ilyen váz a filmben: Napóleon és Joséphine kapcsolata, de sajnos ettől sem lett jó. Az alkotók e viharos férfi-nő kapcsolat kibontása mellett ugyanis minden fontos történelmi eseményt is bele akartak suvasztani a két és fél órába. Bár inkább "történelemszerű"-nek aposztrofálnám az itt kapott jeleneteket, mert csak nyomokban tartalmaz történelmi tényeket. Egyik történelemszerű eseménytől ugrunk a másik történelemszerű eseményig, logikai átkötések nélkül éveken átlépve. Így aztán annak, aki elég jól ismeri Napóleon éltét, a film elképesztően hiányos lesz, azoknak akik pedig, akik nem ismerik eléggé, nehezen követhető marad. A film úgy didaktikus, hogy mégsem tudunk meg semmit. Időnként bemond dátumokat, helyszínt, adatot, de ezeknek az égegyadta világon semmi haszna, hiszen egyébként a történelmi események menetét igencsak szabadon kezeli a rendező. Miért fontos a halottak száma egy csatában a rendező számára, ha egyszer a csata megrajzolásában egyáltalán nem ragaszkodik a valósághoz? Az időrend itt-ott kaotikus, bár látszólag időrendben halad. Azonban nincs így: a rendező könnyedén felcserélt eseményeket. A filmben például Napóleon elválik Joséphine-től (a valóságban ez 1810-ben történt meg), majd ezután találkozik Sándor cárral Tilsitnél (ami igazából három évvel korábban, 1807-ben történt meg egy folyó közepén) és feleségül kéri az orosz uralkodó húgát... Azt már csak megjegyzem, hogy Joséphine bőven a császár visszatérési kísérlete előtt húnyt el, 1814 májusában, és Napóleon még Elba szigetén értesült is erről. De rendben, e változtatásoknak dramaturgiailag legalább még van értelme. Ám, hogy az orosz cár, aki ekkor 40 éves, mi célból lett a filmben tinédzser, azt nem tudom felfedezni...

  Már ott bibi van, hogy Napóleon életét eleve nem lehet a Joséphine-nel való kapcsolatára redukálni, mert nem ez volt a központi eleme. Napóleon igazi nagy szerelme a saját akarata volt, és a szerinte őbenne megtestesülő francia nemzet. Csak úgy kiváncsiságból felütöttem egy kötetét Napóleon kiadott levelezésének, amely az imperátor 1809 és 1810 februárjai közötti üzenetváltásait tartalmazza. E kötetben 103 levelet írt Joséphine-nek. Soknak hathat elsőre, de 3264-ből van ennyi! Ennél nagyjából kétszer többet írt Joseph Fouché rendőrminiszternek, háromszor ennyit Davout marsallnak, öt-hatszor ennyit Berthier vezérkari főnöknek,  de némely testvéréhez írt levelezése is meghaladják e mennyiséget. Nem vitatva Joséphine fontosságát, Napóleon karakterét nem igazán lehet pusztán e kapcsolaton keresztül megérteni. Így a rendezői premissza megágyaz a film széteséséhez. De oké, legyen a film váza Joséphine és Napóleon hektikus kapcsolata! A rendezői szabadság megengedi ezt. Akkor viszont miért nem tudunk meg semmit olyan apróságokról, mint Napóleon és Joséphine két nevelt gyermeke? Eugéne-ről annyit tudunk meg, hogy gyerekként kardot kér Napóleontól, Hortense-ről meg még ennyit sem, egészen Joséphine haláláig arra sem jöttem rá, hogy a császárné mellett itt-ott feltűnő színésznő a lányát alakítja... Alig 158 percnyi idő esetében nagyon válogatni kellett volna, mi kerüljön a nézők szeme elé! Ennek ellenére bekerül a történetbe mondjuk Mária Antónia, akinek halála közvetlenül semmi hatást nem gyakorolt a későbbi császár sorsára. Miért? Mert sorsa hasonlít Joséphine-éhez, hiszen sorsa rosszra fordulását is emelt fővel viseli? Talán. Vagy miért fontos Robespierre bukása Napóleon számára? Ezt sem tudjuk meg, sőt úgy tűnik profitál belőle, miközben a valóságban majdnem a Bonaparte-család bukását jelentette. Nem tudjuk meg azt sem például, mit kersett Napóleon Egyiptomban. Az egész jelenetnek semmi értelme a filmben, hacsak nem az, hogy szétlőjék a piramisok tetejét, ami meg hamis! Azt sem ismerjük meg, miért fordult Napóleon ellen a cár 1811-re - Scottnál Napóleon egyszerűen közli, hogy Sándor elárulta -, és azt sem, hogy 1805 után volt egy második, 1809-es osztrák hadjárat. Spanyolországról például konkrétan egy mondat nem hangzik el a filmben, ahogy Trafalgárról sem. Értem én, hogy nem törileckét akarunk látni a vásznon, de akkor meg miért fontos felsorolni a halottak számát a csatában? Voltaképpen ami igazán hiányzik a vászonról az Napóleon zsenije. Látunk egy időnként teszetosza magánembert, aki néhány összecsapás sikeres megvívása után diktátor lesz, de nem érezni mögötte a fedezetet. Sem a hadvezéri lángelmét, sem az egyéni nagyságot nem sikerült megrajzolnia Phoenixnek.

  Ami kétségtelenül javít a filmek, az a két főszereplő. Habár Phoenix Napóleonja hol bizonytalan, hol túl magabiztos, és több esetben eléggé esetlen. Az alakítása egyenetlen, de vannak kifejezetten jó részek. Phoenix és Kirby közös pillanatai többször igen hatásosak. A film pozitívuma a helyenként gyönyörű látványvilágon (a ruhák és ékszerek fenomenálisak) kívül egyértelműen Vanessa Kirby Joséphine-je. Nála sokkal inkább van drámaiság, mint Napóleon esetében, holott fordítva kellene legyen! Tetszett egy-egy érdekes jelenet megvalósítása is. Jót mosolyogtam a híres koronázós jeleneten, mikor Jacques-Louis David ott festi közismert képét a vászon alján. Ugyanakkor egészen groteszk, már-már Monty Pythonba illő jelenetek is akadtak a filmben, amelyek komolytalanná tették.  

  Nyilván leginkább arról kérdeznek majd érdeklődők, mit szólok a film háborús részeihez. A csatajelenetekről inkább nem mondok semmit, ráadásul az itt látott Austerlitzi csatára még sokat kell aludnom (vagy innom), mire beszélni merek majd róla... Igen, elfogadom: aki semmit nem tud az Austerlitzről, annak baromi ötletes és látványos lehet a filmbeli változat, de köszönőviszonyban sincs az eredeti történésekkel, sem a korabeli harcászattal. Toulon ostroma meg olyan szinten le lett egyszerűsítve egy kis erőd éjszakai lerohanására, hogy abban nehéz fellelni a valódi történéseket. Ridley Scottnak és stábjának láthatóan fogalma sem volt róla, hogy egy Napóleon-korabeli ágyú hány kilót nyomott - egy négyfontos ágyú csöve több mint 280 kilót! -, mert itt úgy fölkapja két fickó, mintha habszivacs lenne. Nyilván mert az is... Még a Waterloo-t bemutató jelenetek a legjobbak, bár az itt bemutatott vonalharcászat olyan 60 évvel korábbi taktikai elemeket vonultat fel. A Napóleon korában alkalmazott taktikai elemeknek, alakzatoknak nyoma sincs a filmben. Ellenben olyan részletekre figyeltek, minthogy Napóleon várta a sár felszáradását... Ez ugyanis igaz, de akkor miért nem lehetett a valóságnak megfelelően előző éjszakára tenni az esőt? A csata napján ugyanis napos idő volt. Pont ezért várt a császár késő délelőttig a támadással! Ha június 18-án délelőtt zuhogott volna (mint a filmben), aligha szárad fel még aznap a talaj a lovasság számára! Nem az a baj, hogy változtattak a valóságon, hanem az, hogy semmi értelme nincs e változásnak, a történet szempontjából ugyanis nem nyertek vele semmit. A Gladiátorban Commodus arénabeli (fals) halálának volt haszna: a rossz elnyerte méltó büntetését. 

  Összegezve: Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Napóleonról továbbra is marad kedvencnek a 2002-ben részben Magyarországon forgatott miniszéria, amelynek sikerült viszonylag jól visszadnia a francia zseni életét, igaz erre több játékidő állt rendelkezésére. Nem titkolom, a végeredmény ezúttal csalódás. Biztos, hogy valamennyit javítani fog rajta a rendezői változat, de alapvető problémáit aligha orvosolja majd. 

Értékelés: 

Egy kissé nagyvonalú hatos.

6/10

IMDb: 6.6