Brunhuber László honvéd huszárszázados levele Stanca Domokoshoz a románok elleni 1916-os harcokról

Forrásközlés:

Brunhuber százados levele Stanca Domokoshoz 
a románok elleni 1916-os harcokról

Huszárjárőr a3. honvéd huszárezredből
(forrás: magyarezredek.hu)

Még 2018-ban sikerült megszereznem egy első világháborús visszaemlékezésként árult kétoldalas gépelt írást, amelyről persze azonnal kiderült, hogy nem visszaemlékezés valójában, hanem egy levél. A levél 1936-ban íródott és ténylegesen tartalmaz két személyes sztorit az első világháborúból, amelyet Brunhuber László százados elevenített fel egykori katonatársának, a későbbi híres román orvosnak, Stanca Domokosnak. 

Brunhuber László, a későbbi huszárszázados 1885-ben született Aradon.[1] Korán katonai pályára lépett, hiszen a nagyváradi magyar királyi hadapródiskola növendéke lett, majd Székelyudvarhelyen a helyi főreáliskolában tanult.[2] Családi hátteréről keveset tudtam kideríteni felületes kutatásom során, de tehetős családból származott, és versenylovakat is tartottak. Nem véletlen, hogy a nagyváradi iskolát követően honvéd huszár lett.[3] Hősünk kiváló lovas volt, versenyzett is, váltakozó sikerekkel. 1911-ben például az Aradi Versenyegylet futásán saját lovának, Suffragette II.-nek nyergében futamában utolsó lett, bár titkos favoritnak számított.[4] Még a világháború idején is több versenyen végzett előkelő helyen. Bajtársa, Ehrlich Géza szerint a lóversenyzésből inkább adósága mintsem haszna származott, hobbi volt ez számára, nem bevételi forrás.[5]

1911-ben Brunhuber a magyar királyi marovásárhelyi 9. honvéd huszárezred 3. századának főhadnagya volt Görgey Viktor százados alatt.[6] Később másik századhoz került, s a 2. század főhadnagyaként csöppent a világháború poklába. E század parancsnoka Perczel Armand százados volt.[7] A huszárezred I. osztályát - benne a 2. századdal - Marosvásárhelyen vagonírozták be 1914. augusztus 10-én, ahonnan Lembergbe szállították át az oroszok elleni offenzívához.[8] Az ezred az 5. honvéd huszárezreddel együtt alkotta a 24. honvéd lovasdandárt, amely a 22. honvéd lovasdandárral (benne a 2. és 3. honvéd huszárezred) együtt képezte a 11. honvéd lovashadosztályt. Hamar kiderült, hogy a lovasság szerepe átalakul ebben a háborúban, annak ellenére, hogy augusztus 15-én az ezred éppen sikeres lovasrohamot intézett az ellenséges géppuskák ellen.[9]

A Stojanowi huszárroham, 1914. augusztus 15.

Brunhuber már ekkor megsebesült. Bár egy október eleji veszteségi jelentésben egy a 9. honvéd gyalogezred 2. századában megsebesülő Brunhuber László zászlósról esik szó, ez minden bizonnyal azonos lehet a mi Brunhuberünkkel.[10] Egy napló szerint ugyanis a főphadnagy augusztus közepén Stojanownál sebesült meg és egy ideig nem lehetett tudni a sorsát. Úgy hírlett, hogy ágyúlövedék tépte le a karját és a lábát. Szerencsére ez rémhír volt, a sérülés nem volt ennyire súlyos.[11] Az októberi veszteségi jelentés szerint Brunhuber a jobb lábszárán kapott lövést, és utána Budapesten ápolták. Mindenesetre november 4-én ismét bevonult a 9-esekhez, bár hat nappal később már beteget jelentett.[12] 1915. február 18-án Brunhuber a 4. század ideiglenes parancsnokaként ismét súlyos harcokban vett részt, és csaknem odaveszett. Az elhárító harcok során egy napló meglehetősen negatívan ír a főhadnagyról, gyakorlatilag gyávasággal vádolva meg.[13] Ez - figyelembe véve Brunhuber korábbi és későbbi ténykedését - eleve nem tűnik valószínűleg, ráadásul az esetről egészen másként számolt be Dr. Berend Miklós honvéd törzsorvos, aki szemtanúként volt jelen[14]:

"Brunhuber hadnagyunk fejét megkalapálja egy fáradt shrapnellgolyó, elszédül, letántorog egy patakhoz, beleesik és 4 óra hosszat van nyakig a jeges vízbe; 3 óráig tartó massage után helyrejön, de éppen idejében húztam ki a vízből."

Legközelebbi adatom tevékenységéről 1915. novemberéről datálódik, mikor e hó 9-én újra bevonul az ezredhez - talán szabadságon lehetett - és beosztották az ezred lövészosztályához, amelynek később parancsnoka is lett.[15]  Brunhubert 1916. február 1-i ranggal kinevezték századossá. 1916. húsvétján a huszárok barátkozásba kezdtek a szemben álló cserkeszekkel.[16] Ennek kapcsán humoros epizódra került sor Brunhuberral, aki maga is volt vendégségben az oroszoknál. Több kiadvány is megemlékezik Brunhuber százados világháborús ténykedéséről, amelyből egy életvidám és csibészségtől vissza nem riadó ember képe rajzolódik ki. Nagyon különös történetet mesél el róla például Máriássy László az 4. honvéd huszárezred főhadnagya[17]:

"[1916.] IV. 25. 

Ötkor feküdtem le. Tíz óra tájt éppen öltözködtem, mikor embereim azzal rohantak be, hogy: „itt vannak a muszkák!” 

Kiugrom, hát tényleg egy szép példány torzonborz, kaftános stabskapitányt, egy pot­po­rucsni­kot, egy porucsnikot, meg 16 kitüntetésekkel teleaggatott, kaukázusi kozák altisztet láttam. Amint ké­sőbb kiderült, Brunhuber a mulatság után maga mellé vett egy járőrt és berúgott fővel átment a be­rezánái muszkákhoz. A drótok előtt szuronyt tűzetett, de a muszkák nem lőttek rá, hanem respektálták fára kötött fehér zsebkendőjüket. 

Az első hozzá siető muszkát – illuminált állapotában – pofon vágta és rákiáltott ’ha hozzám jössz előbb beretválkozz meg disznó’. De hát igaz, hogy részeg embert Isten őrzi! Még ezért sem bántották, hanem bevezették őket az állásokba, ahol az oroszok megvendégelték őket. Ennek megtörténte után pedig ők jöttek át látogatóba Brunhuberrel.

Mikor kimentem, a még mindig berúgott Brunhuber éppen sorba állította az oroszokat és hol Vigyázzt!, hol Pihenjt! vezényelt nekik. Persze Gömöry mindjárt hazakergette Brunhubert aludni, a 3 muszka tisztet pedig bevittük az ebédlőmbe, ahol minden jóval traktáltuk őket."

Doktor Stanca - jobbról - a 3. honvéd huszárezred állasaiban
(forrás: magyarezredek.hu) 

A barátkozás helyét két hónappal később átvette a túlélésért való küzdelem. 1916 júniusában a  Bruszilov-offenzíva szinte teljesen bekerítette és megadásra kényszerítette saját ezredét, így Brunhubert - aki megúszta ezt - ideiglenesen átvezényelték a 3. honvéd huszárezredhez. A 11. honvéd lovasosztály maradványait a katasztrófa után kevéssel kivonták a harcokból és feltöltésre hazavezényelték Erdélybe. Sokáig nem pihenhettek, mert augusztus 27-én Románia hadat üzen a monarchiának, és a hadosztályt a moldvai frontszakaszra vezényelték, ahol minden emberre szükség volt. Októberben Brunhuber a 3. honvéd huszárezred lövészosztályát irányította itt.[18] Novemberben visszakerült az újjáalakult 9. honvéd huszárezredhez. 1917. augusztusában még mindig Romániában harcol, azúttal századparancsnokként vesz rész a Frumosától keletre fekvő Afinite hegyhát elleni támadásban.[19] Augusztus 6-án vehemens akciójával sikeresen betört az itteni orosz állásokba a 2. század élén. A másnapi hadosztályparancsban Jóny tábornok külön megemlékezett kiemelkedő teljesítményéről.[20] Pár nap múlva azonban gyengélkedése miatt át kellett adnia százada vezetését, és csak a hónap végén veszi vissza azt. 1917. október 29-étől kivonják a frontszolgálatból, a kiképző csoporthoz kerül oktatóként, és január közepén is még ott tartózkodott.[21] Úgy tűnik többet nem került a harcok közelébe, mivel egy másik kimutatás szerint 1918. augusztusában - bár a 9. honvéd huszárezred állományában van - a Honvédelmi Minisztérium titkos telefonkezelőjeként működik.[22] Talán itt érte a birodalom összeomlása is. 

Brunhuber 1916 végére megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rend lovagkeresztjét kardokkal, majd 1917 végére a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi díszítménnyel, és a bronz katonai érdemérmet kadokkal, valamint a Károly-csapatkeresztet.[23] A Katonai jubileumi keresztet már 1908-ban megkapta. 

A 2. század állása, a "Sasvár" 1917-ben a román frontszakaszon
(forrás: magyarezredek.hu)

Brunhuber László a Erdély elcsatolását követően is maradt szülőföldjén, ám mivel nem kívánt tartalékos tiszt lenni a román hadseregben, közlegényként besorozták.[24] Ezt követően sem hagyták békén a román hatóságok, 1922 februárjában letartóztatták. Megvádolták ugyanis Románia elleni összesküvéssel.[25]  A vádirat szerint a hét fős társaság izgatást folytatott Székelyföldön Románia területi egysége ellen. A leginkább állítólagos magánbeszélgetéseken és elégedetlenkedő nyilatkozatokon alapuló vád ellenére egyenesen halálbüntetést kértek Brunhuberre... Szerencsére az 1922 áprilisában lezajló perben végül felmentettek mindenkit a bizarr vád alól. Brunhuber maga azzal védekezett a kitárgyalás során, hogy[26]: 

"16 évig voltam csapattiszt. Kérem Önöket, mint katonákat, lássák be, hogy csak nem akarhattam egy jól szervezett hadsereg ellen egy maroknyi fegyvertelen társaságot nekiuszítani."

A felmentést követően földbirtokosként tengette életét, élénken bekapcsolódott a szászrégeni és marosvásárhelyi életbe. Igen tehetős lehetett, több válallkozás is a nevén futott. Családi életéről nem tudtam sok morzsát összegyűjteni, felesége Koszta könyve szerint egy szászrégeni szász lány volt, családnevét tekintve Fritisch. Amikor tehette ratosnyai nyaralójában töltötte az időt feleségével, ahol jelentős erdői voltak, s ahol nagy vadászatok zajlottak le prominens erdélyiek társaságában. 1940-ben - a Második bécsi döntést követően - óriási lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat a faluban. Erre korábbi harcostársa, a nyíregyházi 4. huszárezred élén bevonuló Ehrlich Géza ezredes így emlékezett[27]:

"Amikor 1940-ben Észak-Erdély megszállására mentünk ezredemmel, egyik reggelen autón mentem előre az ezred előtt. Már szeptember közepe volt és az autón hűvös volt. Így az egyik község bejáratánál megállítottam az autót, hogy felvegyem a köpenyegemet. Ahogy veszem fel, odajön az autóhoz egy asszony és lelkendezik, hogy már jövünk. És mondja, hogy a község közepén van ám diadalkapu is, ott van a százados úr is. Én inkább csak azért, hogy kérdezzek valamit, kérdem, ki az a százados? Erre azt feleli az asszony: Brunhuber százados úr. Nosza, hamar hajtattam előre a diadalkapuhoz. Tényleg ott állt Brunhuber. Amint megállt az autó, azonnal megismert, rám borult és elkezdett sírni. Aztán hívott, hogy menjünk be hozzájuk, ők ott nyaralnak a villájukban. A hely Ratosnya volt, egy igen szép, erdős nyaralóhely. Mivel bőven volt időnk, míg az ezred lóháton utolér bennünket, bementem Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemmel. Ott megvillásreggeliztünk. Közben azt mondja nekem: „Szeretnék még egyszer látni, élvonalában egy huszárezredet!” Na, ha csak az kell – mondottam én neki –, azt könnyen teljesíthetem. És meghagytam Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemnek, hogy a gépkocsival menjen az ezred elé. Az ezred álljon meg a fala előtt. Nyergeljenek át, "puccolják" ki magukat, aztán itt, a villa előtt fogok állni, kardokat rántatva, fővetés és elvonulás előttem. Így is történt. Brunhuber ott állt mellettem, és könnyezve nézte az ezred díszmenetét."

A halál Szászrégenben érte 1944. szeptember 9-én hosszas szenvedés után, a város Magyarországhoz tartozásának utolsó napjaiban. 

Újságcikk Brunhuber haláláról
(Székely Szó, 1944. szeptember 14.)

De térjünk át Brunhuber életétnek bemutatását követően bejegyzésem tárgyára, Brunhuber levelére Dr. Sztanka/Stanca Domokoshoz! Brunhuber írógéppel írta Ratosnyáról 1936. május 27-én. Az apropót Stanca doktor első világháborús memoárja szolgáltatta. A román etnikumú Stanca Hármasok című visszaemlékezése 1936-ban jelent meg előbb folytatásokban az Ellenzék című kolozsvári lapban, majd könyv formátumban júliusban. A doktor a szegedi magyar királyi 3. honvéd huszárezred első világháborús harcainak állított benne emléket, amelyben ugyebár átmenetileg Brunhuber is szolgált annak idején. 

A riportregény voltaképpen Stanca román nyelven megjelent visszaemlékezésének (Între două fronturi. Cluj, 1935) magyar közönség számára átdolgozott változata volt. Dominic Stanca - akit magyarosan Sztanka Domokosnak hívtak -, Petrozsényban született 1892. október 4-én.[28] Orvosi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd katonai kiképzést követően a galíciai frontra került. Megfordult bécsi majd budapesti kórházban is, ami után ismét a keleti front következett 1916-ban. Stanca doktor a 3. honvéd huszárezrednél szolgált az oroszokkal vívott harcok során 1916-ban, s szorgalmasan feljegyezte az akkor történteket. Stanca pont a Bruszilov-offenzíva után került a 11. honvéd lovashadosztályhoz, írásában meg is említi egy helyen Brunhubert. Ki kell emelnünk, hogy Stanca megértően viszonyult a magyarok bánatához is Trianont követően, könyvének utolsó sorai ritka nagy tapintattal kezeli a magyarok fájdalmát, minden káröröm nélkül. Stanca érezhetően nem gyűlölte a monarchiát, és büszke volt rá, hogy hadseregében szolgálhatott. Később a kolozsvári kórház igazgatója volt, igen jelentős tudomnyos és ismeretterjesztő munkát végzett Erdélyben. 1979-ben hunyt el Kolozsváron. Brunhuber mint volt bajtársat szólítja meg, akinek ötletet ad - a levél a közlés közben íródott, a könyv formátumban való megjelenés előtt! -, hogy esetlegesen két sztorit fűzzön bele munkájába, igazolva, hogy a magyarok nem gyűlölték a románokat a világháború idején sem. 

A levelet helyesírásában javítva közlöm, az aláhúzott részek az eredetiben is aláhúzva szerepelnek, míg a margóra írt kézírásos megjegyzéseket zárójelben fogom közölni. Utóbbiak nem tudom, kinek a kezétől származnak, de az bizonyos, hogy 1977-nél nem lehetnek korábbiak, mivel a lap alján felsorolt 6 román névnél két helyen is oda van írva ugyanazon tintával, hogy 1977-ben halt meg az illető. 

Sztanka Domokos/Dominic Stanca 
(forrás: cluj24.ro)

"Kedves Domokos Testvér! 

Sok háborús regény és egyéb műfajú leírás olvasásához[sic!] belekezdtem már, de kettőt kivéve mind abbahagytam azokat, mert szürkék, hazugok vagy semmitmondók voltak. A két kivétel: "Im Westen nichts Neues"[29] és a "Hármasok"[30]. Ez utóbbit korántsem azért, mert avval személyes vonatkozásban is vagyok, hanem mert ez is megérdemelné, hogy elterjedjen az egész művelt világon. Páratlan, hogy egy volt kissebbségi, akkor, midőn már a hatalmat kezelők egyik tagja lett, ilyen kristálytiszta lélekkel és éles értelemmel, az igazság és becsület directioját tűzön-vízen át megtartva ilyen ragyogó írói készséggel írja meg a múlt nagy drámájának ezt a részét, melynek közvetlen részese volt. 

Olyanok, kik Téged soha nem is láttak, alig várják a folytatások megjelenését. Falják élvezettel és gyűjtik a kivágott részeket, pedig az "Ellenzék"-et különben meg sem vették volna.[31] 

Kedves Testvér! Kívánom, hogy mindkét részről tanuljanak Tőled azok, akiknek lenne mit tanulni! Kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, mert Neki bizonyára kedves munkát végeztél!

Kapcsolatosan két olyan háborús epizódot írok le, mely különlegesen a Te tolladhoz való. Előrebocsátom, hogy nem hőstettek, vagy pláne nem hőstetteim elmondásáról van szó. Ha alkalmasnak találod és valahova befonod gyönyörű munkádba, nem szükséges megírnod, hogy velem történt, fogd valaki másra! Talán legjobb lesz olyanra, aki már felettünk figyeli, hogy mi lesz még ezen a sárgolyón.

1. Dornavátránál[32] történt, 1-2 nappal azután, hogy a románok megüzenték a háborút. Akkor már megint a 3-asoknál (3. honvéd huszárezred) voltam a 2. század parancsnoka. Jobb szárnyam a Panos-század[33] balszárnyához csatlakozott. Előttem a völgyben Gura Negri[34] (román földön) terült el, melynek átkutatására erős járőrt küldtem, ahonnan nemsokára élénk és makacs tüzelést hallottam, ami meglepett, mivel a két front között terült el és kiürítettnek hittem. Hamarosan egy második járőrnek adtam parancsot, hogy a falu másik oldalán behatolva az előbbieknek segítsen. A tüzelés rövidesen megszűnt, s a járőrök egyesülten bevonultak, fogolyként magukkal hozva 6 román parasztot s a tőlük elvett fegyvereket. A parancsnok jelentette, hogy a házak ablakaiból tüzeltek reájuk, 2 huszár meghalt, 3 megsebesült. A segítségül küldött járőr bekerítette őket, mire megadták magukat. Ismétlem: nem katonák, parasztok voltak. Ilyenkor a szabály, hogy rögtön a helyszínen agyon kell lövetni őket. Ez már a járőrparancsnok kötelessége lett volna. Ez Gherba (Ghilba Florian) szakaszvezető volt, aradi román fiú, kivételesen bátor, megbízható katona, aki harcolni jól tudott, de "kivégezni" nem szeretett. Ezt a kötelességet reám hárította. Előttem reszketett 6 fiatal élet. Tolmács útján értésükre adtam, hogy ha civilt harc közben elfognak, azt agyon kell lőni. Én azonban megkegyelmezek nekik, és hátra küldöm a hadosztály-parancsnoksághoz[35] őket, de hogy a tábornok úr mit fog tenni, azt nem tudom. Pedig tudtam. Ösmertem az öreg Czitó tábornokot kadét korom óta. Tudtam, hogy le fog teremteni, tudtam, hogy hadbírói eljárást helyez kilátásba, és tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a 6 román parasztnak a haja szála sem fog meggörbülni. Így is történt szóról szóra. Gura Negri faluban most 6 őszbecsavarodó paraszt bizonyára szeretettel gondol arra az ellenséges kapitányra, akinek a nevét sem tudják. 

2. Ez az eset ugyanott történt. A hadosztálytól vagy 50 pakk gyufa érkezett, avval a paranccsal, hogy mint a legelőreugró frontszakasz parancsnoka esténként a szétszórt zsuptetős parasztházakból egy-kettőt gyújtassak föl, hogy a drótakadályok előtere meg legyn világítva. Napközben nagy fáradsággal fatörmeléket hordattam össze több csomóba, mert a hadosztálynak minden este látnia kellett a pirosodó eget. Látta is, de ezt nem az égő parasztházak csinálták. 

Nincs több. Nem fog ártani, ha ezt a két kis történetet megtudják olyanok is, akik nem hiszik el, hogy a magyarnak is van szíve. 

Rastolita, jud. Mures. 1936. maiu 27.[36]

Ha Kolozsvárra jövök, meglátogatlak. Szeretettel ölel és mindig büszke lesz barátságodra régi bajtársad: 

Brunhuber Laci sz. 

Dr Stanca Domokos igazgató-főorvosnak. Cluj.

A 6 román parasztnak a neve:

1. Rusu Gavril, Gura Negri - Catanesli(?)[37] faluból. Meghalt 1960-ban.

2. Dumitru Filipescu, Gura Negri - Ortoaia[38]: meghalt 1977

3. Lesanu(?) Grigore, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1977

4. Siruioneren(?) Ion, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955

5. Iacob Rosu, Gura Negri - Rusea(?): meghalt 1955

6. Iftimie Vleju(?), Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955"

Jegyzetek:

[1] Lásd a Hadtörténelmi Levéltár "Tiszti személyügyi anyagok" Fondjegyzékét! Nyilvántartási száma: 6878 és 6847. https://militaria.hu/adatb/leveltariuj/node/276

[2] Solymossy Lajos: A Székelyudvarhelyi Magyar. Kir. Áll. Főreáliskola XXXIII. évi értesítője az 1903-1904. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1904. 9.o.

[3] A honvéd huszárokra: Balla Tibor: A ​magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914. Budapest, 2000

[4] Aradi Közlöny, XXVI. évf. (1911). 242. sz. 7.o. és 9.o.

[5] Koszta István: Huszártörténet. Csíkszereda, cop. 2008. 61.o.

[6] Koszta, 364.o. Görgey Viktor egyébként Görgei Artúr bátyjának, Árminnak az unokája volt.

[7] Érdekesség, hogy ő pedig egy másik 48-as tábornoknak - pont Görgei Artúr nagy ellenlábasának - Perczel Mórnak volt az unokája. Perczel Armandra lásd Karika Tímea írását: https://nagyhaboru.blog.hu/2023/03/23/perczel_armand_tortenete

[8] U.o.

[9] Hirek a sebesültekről és betegekről, 22. sz. (1914. október 9.), 4.o.

[10] Erre lásd: Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941. 269-270.o.

[11] Koszta, 97.o.

[12] Koszta, 148-149.o.

[13] Koszta, 180.o.

[14] Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Budapest, 1916. 214.o.

[15] Koszta, 218.o. és 448.o.

[16] Koszta, 226-227.o.

[17] Bene János: Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban. Állásharcok 1915–1916-ban. In: A nyíregyházi Jós András Múzeum évkönyve, LVII. Nyíregyháza, 2015. 236.o. 

[18] A m. kir. debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, 1939. 146.o.

[19] Koszta, 298.o.

[20] O.No. 2107/7. Közölve: Koszta, 299.o.

[21] Koszta, 451.o.

[22] Koszta, 462.o.

[23] A magyar királyi honvédség és csendőrség névkönyve 1918. évre. Budapest, 1918. 445. ill. 487.o.

[24] Koszta, 364.o.

[25] Gáspár Ármin: "Erdélyért" - Hóhérok és mártírok II. Budapest, [1935]. 152.o. A perről az Ellenzék című lap is beszámolt 1922. április 26-27-i számaiban. 

[26] "Felmentették az összeesküvéssel vádolt marosvásárhelyieket" In: Ellenzék, 43. évf. (1922) 95. sz. 4.o.

[27] Koszta, 364.o.

[28] Dominic Stanca/Stanca Domokos (1892-1976) Petrozsényban született román orvos, nőgyógyász. Az első világháború idején frontorvos. 1918. december 1-én részt vett a gyulafehérvári nemzetgyűlésen, majd később a kolozsvári kórház igazgató főorvosa volt. Tudományos munkássága jelentős a nőgyógyászat terén Erdélyben. Életrajzi adatai innen származnak: https://cluj24.ro/dominic-stanca-medicul-care-si-a-dedicat-toata-viata-pentru-grija-si-fericirea-altora-a-fost-pensionat-fortat-la-62-de-ani-86908.html

[29] Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent kiváló regényéről, a Nyugaton a helyzet változatlan-ról van szó. A levélben "In Westen" áll tévedésből.

[30] Stanca D[omokos].: Hármasok. Cluj, 1936. 

[31] Az első közlés a "Hármasok"-ból 1936. május 1-én jelent meg az Ellenzék című napilapban. Összesen 38 közleményben jelent meg, az utolsó 1936. június 24-én. 

[32] A levélben: Dorna-Vatra. Ma Vatra Dornei Romániában. Német neve Dorna Watra volt.

[33] Panos Aurél százados, a 3. honvéd huszárezred századosa ekkor.

[34] Gura Negri, kis település Dornavátrától délkeletre 3 km-re.

[35] A 11. honvéd lovashadosztály parancsnokságáról van szó. A hadosztály parancsnoka 1916 októberéig Czitó Károly vezérőrnagy volt.

[36] Răstolița a Maros megyei Ratosnya román neve.

[37] Nem tudtam azonosítani a falut, de valahol Dornavátra környékén lehet.

[38] Orotaia, település Dornavátrától 6 km-re keletre. 

Top 10 - A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben 2. rész

A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben

Folytatom, pontosabban be is fejezem, amit elkezdtem legutóbb, s bemutatom a szerintem legjobb öt magyar alakulatot a magyar hadtörténelemben. Ahogy azt már múltkor is hangsúlyoztam, nincs egzakt megoldás egy ilyen kérdésfelvetésre, mindenkinek sajátjai, lakóhelye felé húz a keze, és nincsenek olyan tudományos adatok, amelyekkel az ilyesmi mérhető, legfeljebb a kortársakat lehet összevetni a kiérdemelt érdemérmek tekintetében, ha van ilyen adat. 

Fogadják/fogadjátok sok szeretettel, és kezdjük mindjárt a leginkább megkérdőjelezhetővel!
Az előző rész, 6-10. helyezettek: http://hagibal.blogspot.hu/2018/03/top-10-legjobb-alakulatok-magyar.html

5.

A császári és királyi 5. (pozsonyi) utászzászlóalj (1893-1917)

Mottó: „Utászok mint mindig.”

Sajnos a hadtörténelemben a műszaki csapatok rendszerint durván alulértékeltek, noha ezek nélkül a legkiválóbb katonák sem volnának képesek hadműveleteket folytatni. Ezt kompenzálandó direkt előkelő helyre soroltam be a császári és királyi hadsereg legjobb magyar utászait, ami belátom vitatható a sok kimaradó harcoló alakulattal szemben.

Az 5. utászzászlóalj korábbi alapokon 1893-ban alakult meg, 1. zászlóalj néven a korábbi utászezred feloszlatásakor az 5. zászlóaljból, hogy aztán 1912-ben visszakapja számát. Toborzási körzete Pozsony vármegye volt. Ennek megfelelően alakult legénységének összetétele, amely 60%-ban magyar, 22%-ban német és 16%-ban szlovák volt a világháború hajnalán. Háborúban először és utoljára a Nagy Háborúban szolgálták a birodalmat, de jogelődje ott küzdött a császári, majd magyar lobogóért 1859-ben Franciaország és Piemont, 1866-ben Poroszország, majd 1878-79-ban Boszniában, s 1879-ben ők mentik a menthetőt Szeged 1879-es nagy árvízkatasztrófája során.

A világháború kitörésekor a zászlóalj öt utászszázadot és egy folyamaknászszázadot állított fel, melyeket sokszor egyesével vetettek be, a megoldandó feladat nagyságának függvényében.

A Szerbia elleni hadüzenetet követően utászainkat azonnal a déli határhoz rendelték, s Rumánál, a Száva partján pakolták ki őket. Augusztus 12-én megkezdődött az úgynevezett első Potiorek-offenzíva, amelyben az ötösök máris kulcsfontosságú feladatot kaptak. Miközben az osztrák-magyar főerők Bosznia irányából támadtak, Szabácsnál egy elterelő hadművelet indult. Ehhez át kellett kelni a jelentős hadműveleti akadályt jelentő Száván. Az utászszázadoknak a hadihídkészlethez tartozó pontonokon kellett átszállítani az első támadó lépcsőt 1914. augusztus 12-én hajnalban, ám 100 méterre a szerb parttól heves tüzet kaptak. A 44-es gyalogezred zászlóaljait szállító pontonok egy része vissza is fordult, ám az 5/2. utászszázad felfedezett egy fedett partszakaszt, melyet nem értek el a szerb efgyverek, s kirakta a somogyi „rosseb”-bakákat. Az utászok segítségével a somogyiak megmászták a meredek partszakaszt, majd hamarosan birtokba vették a várost, 14-én az utászzászlóalj maga is sorgyalogságként küzdött. A következő napon az utászok hidat vertek a folyón, mert enélkül a túlparti csapatok utánpótlás nélkül maradtak volna. A szabácsi hadihíd hét óra alatt készült el, csaknem 700 méter hosszú volt. Az osztrák-magyar támadás kezdeti siker után a szerbek ostrom alá vonták a Szabácsnál lévő erőket, s 17-én a hidat találatok érték, így az utászoknak csónakokon szállítottak lőszert a túlpartra. Szabács kiürítése során a hadvezetőség elhatározta a közben helyreállított híd felrobbantását. Az utászok azonban a drága eszközök megmentését határozták el, s az ellenséges tűzben, fényes nappal 25-én a hidat szétszedték, s annak anyagát nagyrészt megmentették. A hídon fennállása során 360 ezer ember, 2500 ló, 360 löveg 20 ezer jármű kelt át s vissza. 

Az 5-ös utászok azonban nem csupán a logisztikában végzett tevékenységükkel hívták fel magukra a figyelmet. Mikor 1914. szeptember 12-én harcérintkezésbe lépett a Szerémségbe betörő, s így Magyar Királyság területére hatolt, Ruma előtt heves harcot vívott. A zászlóalj még szeptemberben újból hidat vert a Száván, ezúttal Jaraknál, a második Szerbia elleni osztrák-magyar támadáskor, majd a téli, Belgrád ideiglenes elfoglalásával járó akció során a Dunán is megtette ezt. Ez 336 méteres híd volt, s mint kiderült monitorok elleni orosz érintőaknákkal telerakott helyen épült, melyeket aztán ugyancsak az utászoknak kellett hatástalanítani (egy folyamaknász szakasz tette meg).

Az 5/1. század 1915. júniusában nagyban hozzájárul az Isonzó-vonal megerősítéséhez, ahol állásokat építettek, akadályokat fektettek le az olaszok fő támadási irányaiba, majd a Krn-hegy 2800 méter magas tömbjén tették ugyanezt, miközben 280 hegyre felvonuló utászból csak 60-an jött le.

1915. őszén végül ütött Szerbia órája, a Mackensen tábornok vezette osztrák-magyar-német haderő megindította elsöprő erejű támadását a Balkánon. Az utászok gondosan álcázott uszályokat készítettek a nagy dunai átkeléshez, valamint egy gőzkompot, melyet a 2. század parancsnokának, Jacobi százados vezetésével készítettek el egy régi összelőtt vontatóhajóból. A gőzöst az ellenséges túlpart szeme láttára kellett kiemelni, kijavítani, majd elvontatni az átkelés helyéhez 42 km-en keresztül! Megoldották. A 11. hadsereg sikeres átkelése nagyrészt a pozsonyi utászoknak volt köszönhető.

1916-ban a fiúk átkerültek Tirolba, ahol egészen más jellegű munkát végeztek. A májusi osztrák-magyar támadás (Asiagói csata) előtt a nehezen járható vidékre ők építettek utakat, és állásokat a 42 és 30.5 cm-es nehéztüzérség számára. A 3 hétre tervezett munkát 1 hét alatt fejezték be, s a 42 cm-es szörnyek megkezdhették a pusztítást. Az egész hadművelet során a műszaki munkálatok elvégzésében oroszlánrészt vállaltak, mindezt olasz gránátzápor közepette, anélkül, hogy közvetlenül visszavághattak volna. Az ő bosszújuk csak közvetett lehetett.

A román hadüzenetet követően a 2. század Bulgáriába került. Itt azt a feladatot kapták, mint Szerbiában. A Szisztovnál támadó Mackensen-féle Duna-hadsereg átkelését kellett segíteni, majd hadihidat létesíteni a folyón. Elfoglaltak egy szigetet, kiépítették a dunai monitorok kikötőjét, vasutat fektettek az utánpótlási vonalon, uszályokat készítettek elő az átkeléshez. A Romániába való átkelés során az 5/2-esek kompjai értek elsőnek partot a ködben. Az, hogy 1916. december 4-én már elesett Bukarest, nagyban nekik volt köszönhető.

Az utászzászlóaljakat 1917-ben sappeur- azaz árkászzászlóaljakká alakították át, a pozsonyi alakulatból ekkor jöttek létre a 23., 33. és 35. sappeurzászlóaljak. A zászlóalj az olasz fronton, a Piavénál működött, itt is derekasan tette a dolgát, s itt szenvedte el legnagyobb veszteségeit is.

A utászok eredményes működéséről kitüntetések hada tanúskodik: Lipót-rend lovagkeresztjét ketten, a 3. osztályú vaskoronarendet nyolcan, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét hárman, a 3. osztályú Katonai érdemkeresztet negyvenegyen, az ezüst Signum Laudist negyvenen, míg a bronzot ötvenöten kapták meg a zászlóalj tisztjei közül. Sajnos a legénységre eső teljes kitüntetéseső nem maradt fenn, de azt tudjuk, hogy a 2. század 1 arany-, 25 nagyezüst- és 80 kisezüst-, valamint 240 bronz vitézségi érmet kapott, de 70-en kaptak vaskeresztet, 13-an német vitézségi érmet, és 10-en vitézségi keresztet. Ismétlem, mindez egyetlen század termése...

Remélem sikerült meggyőznöm egyeseket, hogy bár elsőre túlzásnak tűnhet a pozsonyi utászok helyezése - és talán valóban az is -, ha valaki megérdemli az utászok közt, hogy itt legyen, akkor azok ők.  

4.

A magyar királyi 101. „Puma” Honi Légvédelmi Repülő Ezred (1944-1945)

Mottó: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”

A magyar repülőerőket egyetlen alakulat képviseli listámon, s ennek kiléte egy pillanatig sem lehetett kétséges számomra. A vörös pumafejjel harcoló magyar vadászgépek elképesztő küzdelmet folytattak azért, hogy megoltalmazzák a magyar városokat és ipari létesítményeket az elsöprő erejű szövetséges légiflották ellen, s bár e reménytelen viadalban vereséget szenvedtek, nem adták olcsón a magyar légtér feletti uralmat. A kezdetben osztály (3 század) majd ezred szervezetben (3 osztály – 9 század) repülő pumák a Dunai Repülőgépgyárban német licenc alapján gyártott Messerschmitt ME-109 G-6 vadászgépekkel vették fel a harcot az ellenséggel. 1944 őszén az ezred papíron 160 vadászgéppel rendelkezett volna, de sosem volt ennyi egyszerre bevethető. A pilóták eredménye mindenképpen megsüvegelendő, hiszen elképesztően nehéz körülmények között dolgoztak, s szinte mindig óriási létszámhátrányban.  Ellentétben a hollywoodi mesékkel, túlerő ellen még az azonos nagyságú veszteséget is nehéz hozni... A legeredményesebb ásznak Szentgyörgyi Dezső bizonyult, aki 29 igazolt (és talán még néhány igazolatlanul maradt) légi győzelmet aratott, angolszász és szovjet repülőgépek ellen. 1944 nyarán készült összefoglaló jelentés szerint a Magyarország fölötti harcokban a magyar pilóták még a rendkívül ügyes németeket is felülmúlták, 649 bevetés alatt 107 repülőt lőttek le, míg a németeknél 932 alkalomra 73 siker jutott! Mindezt kevesebb anyagi és műszaki felszereléssel és kiképzéssel érték el, mint teuton bajtársaik. B. Stenge Csaba kutatásai alapján a szám ténylegesen ennél is jóval magasabb volt. Egy 2012-es cikk alapján számításai szerint a pumák 67 amerikai bombázót és 47 vadászgépet szedtek le 78 gép vesztesége mellett, s igazoltan 218 szovjet repülőgép lett a magyar pilóták áldozata.

A pumák ráadásul nem csak katonai teljesítményben, hősiességben, hanem a II. világháborúra már kevéssé jellemző lovagiasságban is jeleskedtek, holott ez nem volt túlságosan gyakori a második világháború során. A magyar történelem legjobb légi alakulata listánkon a jól megérdemelt 4. helyen áll. 

3. 

A 3. (szegedi) és 9. (kassai) honvéd zászlóaljak (1848-1849)

Az 1848-49-es szabadságharc két ikonikus alakulata méltán érdemel előkelő helyezést a listán. A 9. kassai „vörössipkás” és a szegedi „kakas- vagy fehértollas” 3. honvéd zászlóaljak tisztelték és utálták egymást, s nemes versengésben próbálták megmutatni melyikük a különb. Vitájuk időnként tettlegességbe ment át, keménységük azonban természetesen elsősorban az ellenséggel szemben mutatkozott meg. Nem elhanyagolható, hogy mindkét zászlóalj a szabadságharc kezdetén a szokatlanul kegyetlen szerb „fronton” szocializálódott, ahol az atrocitások mindennaposak voltak. Néhány vörössipkás fennmaradt levele arról tanúskodik, hogy a szerb atrocitásokat hasonló könyörtelenséggel viszonozták. 

A két zászlóalj végleg összekapott mikor 1849. április 4-én a Tápióbicskei csatában a közösen megrohamozta a Tápió patak hídját, ám ott megtorpant a heves ágyútűztől. Ekkor a 3. zászlóalj parancsnoka, az apró termetű Földváry Károly kikapta a 9. zászlóalj zászlótartója kezéből a lobogót és így egyesítve a két alakulatot együttes erővel jutottak át a hídon. Az eset egy hollywoodi forgatókönyvíró kezében tökéletes lenne a két fél közötti nézeteltérés elsimítására, ám az ellenkezője történt. A vörössipkások szigorú megtorlást követeltek zászlótartójukkal szemben, aki kiadta kezéből az ereklyét, s végül ki is végezték szerencsétlent. Április 10-én Vácnál ismét ez a két zászlóalj volt az ököl, amely elsöpörte az osztrák ellenállást a Gombás-patak hídjánál. Földváry alól folyamatosan lőtték ki a lovakat, annyira, hogy a vezérkarban azon viccelődtek, hogy kár is neki rendes katonai paripát adni, jó egy fuvarosló... Amely történet egyben jelzi az akkori harci szellemet is. Mindenesetre a súrlódások csökkentése érdekében az addig egy dandárban harcoló két zászlóaljat később nem vetették be közvetlenül egymás mellett.

Sajnos az áprilisi hadjárat e két zászlóaljat a többinél is nagyobb mértékben viselte meg, s régi bakáinak száma egyre csökkent, s ennek csak részben volt oka a véres veszteség. Az újonc zászlóaljak számára ugyanis gyakran innen helyeztek át alkalmas tiszteket, ami a nyári hadjáratban mutatott teljesítmény csökkenéséhez vezetett, bár a III. hadosztály, benne e két zászlóaljjal végig Görgei megbízható alakulata maradt. Ószőnyt július 2-án a Második komáromi csatában a 3. zászlóalj foglalja vissza, miután egy hátrálás során Görgei rájuk ripakodott, hogy hát már ők is retirálnak! E csata talán a honvédsereg legnagyobb fegyverténye volt, hiszen 26 ezren 60 ezer fős túlerőt sikerült minden ponton visszaverni. 

A 3. zászlóalj kitűnt: 1848. december 15-én Jarkovácnál, 1849. március 5-én Szolnoknál, április 4-én Tápióbicskénél, április 6-án Isaszegnél, 10-én Vácnál, április 19-én Nagysallónál, 26-án Komáromnál és május 21-én Budánál.

A 9. honvédzászlóalj a következő csatákban és ütközetekben nyújtott különösen kiemelkedő teljesítményt: 1848. augusztus 30. Fehértemplom, 1848. december 15. Jarkovác, 1849. március 5. Szolnok, 1849. április 4. Tápióbicske, április 6. Isaszeg, április 10. Vác, április 26. Komárom.

2.

A császári és királyi 33. gyalogezred (1741-1918)

A második helyre egy k.u.k. gyalogezrednek illett kerülni - szinte restellem, hogy csak egy van a listán -, de nem volt egyszerű dönteni, hogy melyik legyen az. Olyanokat vettem számításba ezért, akik hosszú ideig, és nem pusztán a kiegyezés után lettek magyar ezredek (így estek ki például a somogyi 44-esek, valamint az összes honvéd gyalogezred). A számba vehető 6-7 ezredből ki kellett vennem az egyébként legtöbb éremmel dekorált 31-es gyalogezredet, amelynek legénysége a kezdeti éveket leszámítva végig szász és román volt, s 1848-49-ben is ellenünk harcolt. Végül a maradék közül a legtöbb éremmel kitüntetett, és legtöbb Mária Terézia-renddel bírót választottam, a 33-asokat, éppen csak megelőzve a cs. és kir. 39. és 52. gyalogezredeket.

A gyalogezredet 1741-ben Sopronban alakította meg báró Andrássy Ádám ezredes nyugat-magyarországi legénységgel. Hosszú története során az ezred toborzóterülete sokszor változott: 1746-tól Békés vármegye és a Kunság, majd 1767-től 1781-ig a Kunság és a Jászság adta a legényeket, ezt követően 1853-ig Hont, Bars és Zólyom megyék környéke, hogy aztán egy rövid intermezzo után Arad és Temes megye vegye át ezt a szerepet. Ennek megfelelően a gyalogezred etnikai összetétele sokszor átalakult 177 év alatt, s a kezdeti magyar fölényt 1857 után román vette át. Ennek ellenére ez az ezred tekinthető a legjobb magyar császári-királyi gyalogos alakulatnak, mivel egyfelől hadi sikereinek javát magyar legénységgel érte el 1741 és 1849 között, másrészt a kitüntetési mérleg alapján 1914-ig egyértelműen nyer. 1741 és 1914 között az ezred zászlóaljai 141 csatában és ütközetben harcoltak a császári és királyi lobogóért, melyek közül teljesítményük kiemelkedő volt a következőkben: Hochkirch (1758), Szabács (1788), Neerwinden (1793), Fleurus (1794), Novi (1799), Aspern-Esslingen (1809), Lipcse (1813), Novara (1849), Königrätz (1866).

E listából kikövetkeztethető, hogy az 1848-49-es szabadságharc idején az akkor ezredtulajdonosáról Gyulainak nevezett ezred zöme Olaszországban a császári oldalon harcolt Radetzky seregében, s mindössze az egyetlen itthon állomásozó (3.) zászlóalj tudott a magyar lobogók alatt szolgálni. Ez a Délvidékre került a szerb felkelés idején, részt vett Szenttamás második ostromában, majd a Péterváradi őrsereg része volt, s annak részeként kapitulált 1849. szeptember 7-én.

1789-től (ekkor osztották először, korábban a kiemelkedő haditettekért arany- vagy ezüstpénzt adtak) 1914-ig a gyalogezred 30 arany, 216 nagyezüst és 77 kisezüst vitézségi érmet kapott. Egyetlen magyar gyalogezrednek sem volt több arany vitézségi érme, s összesítve is kevés magyar alakulat bírt több vitézségi éremmel! Emellett a 33-asok adták a magyar gyalogság soraiban 1914-is a legtöbb Mária Terézia-renddel kitüntetett katonát, kilencet! Ebben az ezredben szolgált Lahner György aradi vértanú, s saját napja is volt, március 23, mivel e napon 1849-ben a 33-as gyalogezred rohama döntötte el a Novarai csatát.

Az alakulat az I. világháború során II. Lipót császár nevét viselte (1888-tól), központja Arad volt. Sajnos a 33-asoknak nincs első világháborús ezredalbumuk, és a történetük sincs megírva ezen időszakra (vagy én nem tudok róla), ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az ezred akkori toborzási területe 1918 után már nem tartozott magyar fennhatóság alá, és legénységének több mint fele román ajkú volt, s a magyarok mindössze 25-30%-át adták. A Nagy Háborúban a gyalogezred egy zászlóalja (a IV.) Cattaróban állomásozott, a többi három (I-III.) pedig az aradi közös 33. gyalogdandárban szolgált kezdetben, amely a 17. nagyváradi gyaloghadosztály részeként a VII. temesvári hadtesthez tartozott. A VII. hadtest a 2. hadsereg része volt, így először Szerbia ellen, majd Oroszország irányában lett bevetve. A Kárpátokban 1915. januárjában kiválóan harcolt. A IV. zászlóalj az elsők között vonult 1915. májusában az olasz frontra, s Tolmeinnél kitűnően harcolt az 1. Isonzói csatában. Összességében a világháború során az ezred, ha nem is teljesített kiemelkedően, de jelentős számú román legénysége dacára megállta a helyét.

1. 

A császári és királyi 9. „Nádasdy” huszárezred (1688-1918)

Gróf Czobor Ádám aligha sejtette, milyen nagy karriert fut be az a huszárezred (a Pálffy nevet viselte ekkor ezredeséről), melynek megkezdte toborzását 1688-ban a Felvidéken. 1688-tól 1781-ig országszerte toborozták a későbbi számozással 9-esnek hívható huszárokat, majd a Dunántúl északi vármegyéire és Szolnokra korlátozódott ez. 1809-től 1853-ig a Szerémség adta a legénységet (így 1848-49-ben kezdetben jelentős számú horvát és szerb kisebbség volt benne), majd ismét hol itt, hol ott volt a toborzókörzete. A világháború előtt éppen a pozsonyi V. hadtest területe adta a huszárjait.

A huszárezred 1689-ben a törökök elleni felszabadító háborúban esett át a tűzkeresztségen, majd végigharcolta a Habsburg birodalom, majd Osztrák császárság, még később Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi háborúját. 1689 és 1713 között mindössze két békeéve volt, de története során harcolt Szicíliától (1719-1720) Dánián (1864) és Lengyelországon (1734-35) át Franciaországig (1814-15) Európa minden szinte minden pontján! 1914-ig összesen 140 csatában és ütközetben vett részt az ezred.

1848-49-ben a - minő történelmi nonszensz - Miklós orosz cár nevét viselő ezred végigharcolta a szabadságharcot hazája oldalán. Az ezred négy osztályából három Görgei Feldunai hadseregében, egy Perczel Mór hadtestében szolgált (a Móri ütközetben ők mentik meg az ágyúkat), majd ez utóbbi is csatlakozva társaihoz a VII. hadtest lovasságának része lett. Itt harcolták végig a fősereg diadalmas tavaszi hadjáratát, ott voltak Görgei csaknem végzetes július 2-i nagy lovasrohamában a fővezér mellett, majd sok esetben ők fedezték a honvédsereg nagyszerű visszavonulását Aradig. Egy tábornokot is adtak a magyar szabadságharcnak, Gáspár András személyében, aki a tavaszi hadjárat idején a VII. hadtest parancsnoka volt.

A világháború pokla sem rontotta le a 9-es császári és királyi huszárok hírnevét. Legénységének négyötöde magyar volt, egyötöde szlovák és német. Csapattestünk a 12-es ulánusokkal együtt a 8. k.u.k. lovasdandárt alkották, amelyek a 10. lovashadosztályba tartoztak. A hadosztály a IV. budapesti hadtest lovasságaként a 2. hadsereghez tartozott, így került Galíciába 1914. nyarán. Nagyban nekik köszönhető, hogy sikerült megállítani az orosz gőzhengert Limanovánál, ahol 1914. december 11-én ezredparancsnokuk, Muhr Ottmár is hősi halált halt, miközben szuronyos puskák híján pisztollyal, karabéllyal és szablyával estek neki az ellenségnek. 1916-ban az ezred átkerül Gyergyóba a román arcvonalra, 1918. májusában pedig a Hétközség fennsíkra, Asiagóhoz. 1918. Június 15-én a Nádasdy huszárok is átkelnek a Piaevén, hogy részt vegyenek az évszázados birodalom utolsó nagy katonai akciójában. Ez nem csak a Habsburgok évszázados államszövetségének, a történelmi Magyar Királyságnak hanem sajnos a huszárezrednek is az alkonya volt.

Az osztrák-magyar hadseregben a Nádasdy huszárok rendelkeztek 1914-ben a legtöbb Mária Terézia-renddel (az „osztrák” csapatokat is figyelembe véve!), mégpedig 11-gyel, emellett 24 arany, 170 nagyezüst és 60 kisezüst vitézségi érmük volt. Nem véletlenül tettem első helyre őket. Az ezred a következő csatákban bizonyította újra és újra a magyar huszárok virtusát: Pétervárad (1716), Belgrád (1717) Simbach (1743), Kolin (1757), Belgrád (1789), Marengo (1800) Caldiero (1805), Mincio (1814), Nagysalló (1849), Komárom (1849), Königrätz (1866), Limanova (1914), Asiagó (1916), Piave (1918).

Az ezrednek saját emléknapja volt, június 18., amely a Kolini csatára, s azokra a huszárokra emlékeztette az utódokat, akik hősies küzdelemben győzték le 1757-ben ezen a napon II. Frigyes porosz seregét, jelentős részben a névadó Gróf Nádasdy Ferencnek köszönhetően.

Nem mellékesen ez a huszárezred a magyar hadtörténelem leghosszabb ideig fennálló alakulata, hiszen 230 évig létezett, s ez volt az osztrák-magyar állam legrégebbi állandó magyar csapatteste.

A lista élén huszárezrednek kellett állnia, és erre nincs alkalmasabb, mint a császári és királyi 9. huszárezred. 

Top 10 - A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben 1. rész

A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben

Nagyon rég óta tervezek már egy Top 10-es listát a magyar hadtörténelem legjobb alakulatairól, melyet saját olvasmányaim, benyomásaim alapján állítok össze. Most ez végre megvalósult hosszú tologatás után. Mint minden ilyen lista, totálisan szubjektív, nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egy a Hétéves háborúban harcoló hajdúezredet a II. világháborúban küzdő rohamtüzérosztállyal számok alapján. Ahol mégis rendelkeztem adatokkal, igyekeztem bemutatni, mi alapján került az adott csapattest a listára. Csak állandó alakulat jöhetett szóba, így kiestek a regulárisnak nem nevezhető 1700-as évek előtti erdélyi csapatok.  Alapegységként az ezredet kezelem, esetenként ugyan ettől eltérek, de okkal, mert egyes korszakokban és fegyvernemeknél nem ez volt az alapegység, hanem a zászlóalj, vagy az osztály. Nincs alakulat II. Rákóczi Ferenc szabadságharcából, mivel a kevés reguláris csapat - sajnos - nem szerepelt túl fényesen. A lista összeállítása során szándékosan törekedtem, hogy minél többféle csapatnem szerepeljen, mert teljes tárgyilagosság mellett csupa császári-királyi ezred kellene szerepeljen alant, hiszen volt 170-200 évünk, jelentős tradíciójuk és világtörténelmi szerepük, ami a XX. századi alakulatoknak már nem adatott meg. 

Némi hezitálás után a dunai flottilla kimaradt, így vízi alakulat nincs a listán.

Első ütemben a 10.-től a 6. helyet elfoglaló alakulatok kerülnek kis bemutatásra.

10.A magyar királyi honvéd 30. harckocsiezred (1942-1943)

A 30. harckocsiezred a listán az egyetlen klasszikus páncélos alakulat, hiszen a magyar hadtörténelem nem tobzódik ilyenekben. Ez az alakulat adta az 1942-ben a keleti frontra kikerülő 1. tábori páncéloshadosztály fő ütőerejét. Az ezred a törzsből (6 db T-38-as és 2 db „Toldi” harckocsival) 1-1 árkász, illetve műhelyszázadból, valamint két harckocsi-zászlóaljból (30/I. és 30/II.) állt. Az ezred a tervek szerint 3 harckocsi-zászlóaljból állt volna, ám csak kettőt volt lehetőség felszerelni. E zászlóaljak a kisebb alegységeket nem számítva 2-2 könnyű- és 1-1 közepesharckocsi-századból álltak. A zászlóaljak eredetileg 49-49 darab T-38-as, 11-11 darab (rövid csövű) Pz. IV F1-es és 1-1 „Toldi” harckocsival rendelkeztek, így a teljes harckocsiezred 130 harckocsiból állt. Mivel a magyar honvédség képtelen volt harckocsikkal ellátni az ezredet (a „Turán” tankok gyártása éppen folyamatban volt), a megegyezés értelmében a németek látták el eszközökkel, így kerültek a korábbi csehszlovák T-38-asok és Panzer IV-esek ide. Állományát 119 tiszt és 3211 legény alkotta.

Az 1. tábori páncélos hadosztály alakulatait, így a harckocsiezredet 1942. július 2. és 6. között rakodták ki Kurszk környékén. A magyar csapatok júliusban kijutottak a Donhoz, ám az 1. tábori páncéloshadosztályt hamarosan kivonták a hadsereg alárendeltségéből, s a B hadseregcsoport közvetlen parancsai alá tartozott. Később is ez volt a helyzet, a páncéloshadosztály alkotta a januári szovjet támadása előtt megalakuló Cramer-hadtest páncélos erejét, amely így a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólagosan német csapatokból állt! Kétségtelen, hogy a harckocsiezred a később kapott (hosszú csövű) Panzer IV F2-eseket leszámítva nem rendelkezett 1942-43-ban korszerű tankokkal, de mindent megtett, ami erejéből tellett. Mind a hídfőcsaták, mint a januári szovjet áttörés során keményen küzdött, bizonyítva, hogy ekkor az 1. tábori páncélos hadosztály a magyar hadsereg krémjét és elitjét jelentette. Ők vágtak utat sok német, olasz és persze magyar katona számára 1943. januárjában, hogy ne kerüljenek szovjet fogságba, s közben bizony maga is igencsak lemorzsolódott. Míg 1942. december 7-én bevethető páncélos állománya még 52 db T-38-as, 2 db „Toldi”, 3 db Panzer III-as és 14 Panzer IV-es, azaz 71 egység volt, addig január 25-én már csak 8 harcképes harckocsija maradt! Ám harci morálja magas maradt - a körülményekhez képest legalábbis -, és a teljes hadosztály 12500 fős létszámából 9000 honvéd sikeresen visszavonult február elejére. Sajnos arról nem olvastam egzakt adatot, vajon mennyi szovjet páncélos kilövése fűződött az ezred nevéhez. Annyi bizonyos, hogy a közvélekedéssel ellentétben a Don-kanyarban harcoló magyar katonák általában véve derekasan helyt álltak, s kifejezetten igaz ez az 1. tábori páncélos hadosztályra.

A 30. harckocsiezred volt a magyar hadtörténelem első harckocsiezrede, korábban csupán zászlóalj szintjén volt a honvédség állományában páncélos alakulat, ami már önmagában figyelemre méltó, de harci eredményeit tekintve is megérdemelten szerepel top 10-es listánkon, egyetlen valódi harckocsizó alakulatként.

9.A császári és királyi 24. (budapesti) tábori vadászzászlóalj (1880-1918)

A vadászok mindig is speciális alakulatokat jelentettek a császári és királyi haderőn belül, a rendes sorgyalogságnál mozgékonyabb, lazább csoportokban dolgozó egységek voltak, akiknek feladata a nehéz terepen való harc, illetve a főerők felvonulásának biztosítása volt. Az első valódi vadászzászlóaljat a napóleoni háborúk során szervezték meg, miután égetően szükségességessé vált a francia könnyűgyalogság (voltigeurök) ellensúlyozása. Ők lettek aztán a híres Kaiserjägerek, avagy császárvadászok. A császári-királyi hadseregben mindazonáltal magyar vadászok nem léteztek, 1848-49-ben a szabadságharc során a magyar kormánynak gondoskodni kellett ilyen csapatok létrehozásáról. A szabadságharc után létrejött az első állandó vadászzászlóalj a Szent Korona országainak területén, Erdélyben, elsősorban szász, majd román legénységgel.

Az általunk legtöbbre értékelt magyar vadászzászlóalj a budapesti 24-es vadászbataillon 1880-ban jött létre, színmagyar csapatként, hiszen toborzása a budapesti és a kaposvári gyalogezredek területéről történt. Békebeli helyőrsége a világháború előtt Rovignoban volt, az Isztriai-félszigeten. 1914. augusztusában indult Galíciába a zászlóalj, Gerő Imre alezredes parancsnoksága alatt, mint a XI. hadtest 30. hadosztályához tartozó 60. dandár alakulata. A zászlóalj keményen küzdött az orosz túlerő ellen Lemberg környékén, az ősz folyamán harci állománya 153 főre apadt le. Feltöltése után újból bevetik, de ekkor Muchowkánál az oroszok nagyrészt bekerítik, és csak 140-en érik el a saját vonalakat. Tavasszal már szebb időket élnek. A vadászok részt vesznek a Gorlicei áttörésben, több száz foglyot, géppuskákat ejtenek a visszavonuló ellenség üldözése közben. Pászthory százados vezetésével július 1-jén és 3-án 311 illetve 575 foglyot ejt Cieslankinál. Augusztus 20-án, Szent István napját azzal ünnepli, hogy elsőként kel át az osztrák-magyar seregből a Bug folyón tutajokon és úszva. Szeptemberben a 24-esek Olaszországba kerülnek, ahol részt veszenk a Doberdó-fennsík védelmében a 3. isonzói csata során. Október 21-én, egy nap alatt (!) a zászlóalj elveszíti állománya 58%-át, de kézitusában megvédik állásaikat. Ez a dicsőséges gyásznap lesz ettől kezdve a zászlóalj hivatalos napja. Harcos állománya október végére 97 főre csökkent le! 1916-ban Tirolba kerülnek, a vadászok őshazájába, ahol az részesei lesznek az Asiagói csatának. A Monte Costesinen lévő olasz állást rohammal veszik be, Tillinger zászlós egy olasz fegyverraktárat foglal el, zsákmánya 300 fogoly, 8 géppuska. Június 1-jén a 3. század egy páncélerődöt foglal el a Monte Barcon, és több ágyú, géppuska, valamint 600 olasz kerül a kezükbe. 1916. júliusában a zászlóaljat visszaszállítják az Bruszilov offenzíva elhárítására a Keleti-frontra. Ezt követően az orosz harcok csillapultával a zászlóalj megszálló feladatokat lát el Ukrajnában 1918. augusztusáig, amikor ismét Olaszországba vonulnak. Bár a kommunizmus keleten beette magát egyes katonák szívébe, az október végi olasz támadáskor a zászlóalj hevesen ellenáll, és nagy veszteségeket szenved.

A világháború során számítások szerint a zászlóalj 62 tisztet és 4002 altisztet és vadászt veszített, miközben 8 főt tüntettek ki arany vitézségi éremmel, mely utóbbi adat a legmagasabb magyar vadászoknál. Ezért is szerepel listánkon a legjobb vadászzászlóalj a 9. helyen.

Jelentős csatái: Lemberg (1914), Limanova (1914), Gorlice (1915), Isonzó (1915), Asiagó (1916)

8.A magyar királyi 7. (sümegi) rohamtüzér osztály (1944-1945)

A harckocsizók és tüzérség keresztezéséből létrejövő rövid életű csapatnem a magyar honvédségbe 1943-tól került be, s 1944. nyaráig nyolc rohamtüzérosztály alakult meg (gyaloghadosztályonként 1-1), melyek számukat az őket felállító tábori tüzérségi osztályok után kapták. A rohamtüzérség atyja Billnitzer Ernő altábornagy volt, aki aztán Budapest védelme során irányította is a körülzárt rohamlövegeket. Eredetileg az osztályok „Zrínyi” rohamlövegeket kaptak volna, ám erre a magyar hadiipar kapacitása már kevésnek bizonyult, így többségük végül német fegyverzetet kapott. A 7,. Rohamtüzérosztály például StuG. III. G típusú páncélosokat, melyek kiválóan beváltak a korábbi harcokban. Bár eredetileg a rotü-k gyalogságot támogató tüzérek lettek volna, a 1944-re egyértelműen páncélelhárító szerepet kaptak, s konkrét harckocsizóként vetették be őket, mivel lövegeik alacsony szerkezete (hiszen nem volt tornyuk, ami egyben persze nagy hátrány is lehetett) kedvezett ennek. A rohamtüzérosztályok kiképzése Hajmáskéren zajlott le.

A 7. rohamtüzérosztály három ütegre (számozásuk: 7/1., 7/2. és 7/3.) tagozódott, melyeket sokszor külön-külön vetettek be a válságos hadihelyzet miatt, mintegy tűzoltásként, ráadásul kellő harci tapasztalat nélkül. Az ütegek 10-10 rohamlövegből álltak, melyekhez az osztály még egy parancsnoki járművet kapott. Az osztályok kiszállítása a frontra 1944. szeptember 22-től került sor, elsőként a 2. üteget vetették be Csanádpalota ellen. A rövid életű alakulat elsősorban az Alföldi páncéloscsatában nyújtott kiemelkedő teljesítményt 1944. őszén. Az osztály kiemelkedően harcolt október végén Lajosmizsénél is.

A szentesi hídfő védelmében részt vett a 7/3-as üteg 4 még bevethető, de mozgásképtelen lövege, amelyeket beástak, de ekkor az osztály 15 tisztje és 250 katonája már páncélos nélkül volt bevetésen. Számvéber Norbert kutatásai szerint szeptember 24.-től október közepéig az alakulat legalább 67 szovjet harckocsit és 14 egyéb páncélozott járművet lőtt ki, miközben 8 rohamlöveget és 30 egyéb járművet veszített el. Emellett tíz páncélost gyári nagyjavításra kellett küldeni, míg 12 hamarosan ismét hadra fogható volt. Emberekben elesett 11 tiszt és 80 legény, valamint súlyosan megsérült 3 tiszt és 45 katona. Az alakulatot később ismét feltöltötték a lehetőségekhez képest, s újra bevetették.

A rohamtüzérosztály két ütege Budapest ostroma során semmisült meg, míg a harmadik Szőke Endre parancsnoksága alatt Komárom környékén harcolt 7-8 StuG. III-asával, ahol teljesítményüket még a németek is díjazták kitüntetések formájában.

A magyar történelem - szerintem - legjobb páncélos alakulata a 8. helyen végzett listámon.

7.magyar királyi honvéd 1/I. (pápai) Ejtőernyős zászlóalj (1940-1945)

Az ejtőernyősök a katonák között mindig is különcöknek számítottak, elvégre ki az az őrült spanyol (néha, mint jelen esetben: magyar), aki csak azért felviteti magát több ezer méter magasra, hogy aztán hátán egy adag selyemmel kiugorjon a semmibe. Minden magyar ejtőernyős alakulatok atyja, egy ejtőernyős keret Szombathelyen alakult meg 1938 nyarán az első világháborús rohamosztagos vitéz Bertalan Árpád vezetésével. Kezdettől fogva elitalakulatként képzelték el, így különleges kiképzést és felszerelést kaptak az ugrások mellé. Pesten Rákosmezőn ugrótorony épült az ugrások olcsó begyakorlásához, s 1939-ben új, magyar fejlesztésű ernyőt (39M Hehs-féle) kaptak. Bertalan a kiképzés során kamatoztatta rohamcsapatos tapasztalatait is. Az ugrásokhoz a légierő 5 darab SM-75-ös olasz repülőgépet vásárolt 1940-ben. Végül Pápára kerülő ejtőernyős századot zászlóaljjá, majd ezreddé bővítették 1944-re. Sajnos Bertalan ezt már nem érte meg, az alakulat egyetlen klasszikus ejtőernyős harci bevetése során 1941. április 12-én gépe kigyulladt, s a lángok között lelte halálát. Az ezred első zászlóalja (1/I.) az ő nevét vette fel, s mai utódja a Magyra Honvédség 2. különleges rendeltetésű szolnoki dandárja is azt viseli.

1944-re a hadi helyzet a keleti-fronton kritikussá vált, a szovjet csapatok rohamléptekkel közeledtek a magyar határhoz, s az 1. magyar hadsereg megerősítésére az ejtőernyősezred 1/I. Zászlóalját 1944. júniusának elején Beregszászra küldték. Az ejtőernyős csoportot a hadseregközvetlen alakulatokhoz sorolták, majd az V. hadtest részeként a Kárpátok hágóinak lezárásához, illetve felderítéshez használták fel. Különösen heves harcokat folytattak az Árpád-vonalba betört szovjet egységek ellen október első heteiben Volóc környékén Tassonyi Edömér őrnagy irányításával. Október 12-én az ejtőernyősöket kivonták az arcvonalból, s Budapestre vitték őket. Horthy ugyanis a hozzá hű ejtőernyősöket a kiugrási kísérletnél a közelben szerette volna tudni. Sajnos nem értek időben Budapestre, mire kirakodtak volna, a nyilasok német fegyveresekkel már átvették a hatalmat. Az ejtőernyősezred két zászlóalját az elit Szent László hadosztályba sorolták be, ennek keretében küzdötték végig a magyarországi védelmi harcokat. A Tassonyi vezette I. zászlóalj különösen kiemelkedően harcolt november 2 és 8 között Dunaharasztinál, ahol hevenyészett állásokban az ejtőernyősök 150 fős csoportja páncélöklök és páncélrémek segítségével közvetlen közelről 14 szovjet harckocsit lőtt ki. Tassonyit még a németek is igazi fenegyereknek (Mordskerl) tartották, egyik kritikus pillanatban, mikor a szovjet gyalogság már szinte állásaihoz ért, a hátul lévő tüzérséget arra utasította, hogy saját állásaira zúdítson tüzet. 52 löveg nyitott tüzet a Tassonyi embereire, de 7 halott és néhány sebesült árán a szovjet roham összeomlott a pergőtűzben. Tassonyi Edömér egyszerre kapta meg a német I. és II. osztályú vaskeresztet hőstettéért. Az 1/I. eredményesen - bár nagy veszteségek mellett – harcolt Isaszegnél is. Kitartásuk azt eredményezte, hogy a szovjet páncélosok nem tudták menetből bevenni Budapestet 1944. őszén. Lajtos Árpád, a hadosztály vezérkari főnöke a túl értékes ejtőernyősöket sikeresen kilopta Budapest ostroma idején a frontvonalból, így nem ragadtak, és semmisültek meg abban. Feltöltés után Kéthelynél kerültek bevetésre a 3. lovasdandár alárendeltségében, ahol ismét sikerrel állítottak meg orosz támadásokat. A Szent László hadosztály maradványaival januárban a Garamnál folytatták a háborút, ahol az ezred két zászlóalja már mindösszesen 400 főt jelentett. Január 14-én Pápára szállították őket (mely éjszakát Ménfőcsanakon töltötték!), újjászervezésre. Az ejtőernyősök még részt vettek a márciusi védelmi harcokban, majd a németekkel együtt kiszorultak az országból, s Ausztriában ért számukra véget a háború, ahol az angolok előtt tették le a fegyvert.

6.A császári és királyi 10. „Vilmos” huszárezred (1741-1918)

Nagy meglepetés nem érheti azt, aki arra számított, hogy huszárezredek lesznek a Top 10-es listán, legfeljebb azok száma lehetett kérdéses. Visszafogva maga, mindössze kettő kerül majd elénk, aminek oka, hogy szerettem volna, ha ez az amúgy is minden objektivitást nélkülöző felsorolás változatos csapatnemeket illetően. Huszáraink kiválósága olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a nem éppen magyarokat favorizáló bécsi hadvezetés is kénytelen volt értékelni azt. A magyar huszárság lovassági fölényét jelzi a közös hadseregben, hogy Berkó István számítása szerint egy 100 éves időszak alatt (mert ez alkalmas hű összehasonlításra) a Dunai monarchia háborúiban egy átlagos osztrák lovasezred 1.8, egy átlagos huszárezred 4.33 Mária Terézia-rendjelet nyert el vitézségért, de a fölény a katonai érdemérmek minden szintjén kimutatható…

A később 10-es számot kapó huszárezred szervezését a Mária Terézia trónra lépését követően meginduló Osztrák örökösödési háború tette szükségessé, s Beleznay János ezredes végezte el 1741-ben. A kezdeti szabad toborzást felváltó területi elv alapján 1781-től 1860-ig rendszerint Északkelet-Magyarország vármegyéi szolgáltatták a legénységet, majd rövid ideig a Dunántúl, hogy aztán 1889-től a IV. Budapesti katonai körzet vegye ezt át. Ez azt is jelenti, hogy a 48-49-es szabadságharc során az ezred jelentős része tót nyelvű volt, de magyar szívű!

A 10-es huszárok 1741-ben Olbendorfnál estek át a tűzkeresztségen, hogy aztán 1914-ig további 106 csatában és ütközetben mutassák meg erejüket (rekorder a listáról alig lemaradt 8. huszárezred, ők 1696 és 1914 között 161 összecsapásban voltak jelen!). 177 év alatt harcoltak franciák, törökök, poroszok, olaszok, oroszok ellen, mindenhol megállták helyüket. Csak jelentősebb csatáikat említve, melyek közül jó pár világtörténelmi jelentőségű: Prága (1742), Lauffeldt (1747), Hotin (1788), Famars (1793), Caldiero (1805), Aspern (1809), Wagram (1809), Magenta (1859), Solferino (1859), Königrätz (1866)

1848-1849-ben az ezred fele szabályosan csere útján jutott haza, de két osztályának (2-2 század) már október-november folyamán úgy kellett kivágnia magát Galíciából, s e két osztály eggyé kellett összevonni. A Vilmos huszárok négy század a VII. hadtesthez került, Görgei parancsnoksága alá, s végig kiválóan harcoltak a magyar zászló alatt. A hazaszökő osztály Erdélybe került, ahol Bem alatt szolgáltak. Újoncokból sikerült megalakítani a 4. osztályt is 1849. júniusára, akik egyesülve a VII. hadtestnél lévő 4 századdal, mind Kmetty hadosztályába (15.) kerültek. Legnagyobb fegyvertényüket éppen szülő- és lakóvárosomnál, Csornánál aratták, 1849. június 13-án, amikor két századparancsnokuk is elesett, de jól megvagdalták az osztrák lovasokat.

Az 1888-tól III. Frigyes Vilmos porosz király nevét viselő ezred színmagyar legénységgel vonult az első világháborúba, ahol ismét tisztességgel viseltette magát. A 10-es huszárok a császári és királyi 4. lovasdandár tagjaként - amely a 10. cs. és kir. lovashadosztályba, s ezáltal a 2. hadsereg kötelékébe tartozott – először a szerb frontra vonultak le, ahol azonban csak folyóbiztosítást végeztek. Az orosz hadüzenet után a 2. hadseregnek Galíciába kellett vonulnia, hogy az oroszokkal mérhesse össze erejét. A keleti fronton többször bizonyította kiválóságát, 1915-ben Bukovinában találjuk az ezredet. 1916-ban a Luck környéki harcokban az eredeti 6 század helyett már csak 4-et és egy géppuskás századot találunk, s az ezred létszáma 380 főre apadt, ennek ellenére kiemelkedően harcolnak. Az orosz offenzíva megállítása után a románokkal szemben védekező 1. hadsereghez kerül Gyergyóba a 10. lovashadosztály, benne a 10-es huszárokkal. A huszárezred az olasz fronton zárta a világháborút, utolsó háborújában sem hozva szégyent 177 éves történetére.

A Vilmos huszárok 1789 és 1914 között 27 arany, 208 nagyezüst és 88 kisezüst vitézségi érmet kaptak a hadvezetéstől, amely a legtöbb elnyert érem a magyar huszárezredek között. Emellett az ezred 10 Mária Terézia renddel kitüntetett tiszttel büszkélkedhetett ezen időszak alatt, ami pedig a második legtöbb. Ezrednapja a Solferinói csata napja, június 24. volt, mivel ekkor halált megvető sikeres rohamot intéztek a francia lovasság ellen.  

Pár napon belül folytatjuk a lista második felével! 

A Ménfőn elhunyt Derra Jakab császári-királyi vezérőrnagy

Derra Jakab vezérőrnagy 
(1773? - 1840)

Derra Jakab sírköve (valójában inkább emlékkőnek tekinthető, mivel a tábornok sohasem nyugodott Ménfőn, mint az alább idézendő újság korabeli leírásából kiderül!) a ménfőcsanaki Bezerédj-kápolna mellett igazi unikum. Némileg meglepődve tapasztaltam, hogy a helytörténészeknél nem találok adatokat róla, így magam néztem utána, mit lehet összeszedni e férfiúról. Derra Jakab Bezerédj/Bezerédy Annát[i] vette feleségül, így kapcsolódik Ménfő történetéhez, illetve Ménfőn halt meg 1840-ben. Feleségétől három gyermeke született, Miklós, Kálmán és Rozina.

Derra Jakab vezérőrnagyról Réfi Attila írt rövid összegzést a napóleoni-kor császári-királyi huszárság törzstiszti karáról írt prozopográfiájában.[ii] A külön nem hivatkozott adataink Réfi ebben leírt életrajzából származnak. Derra Jakab nemesi származású, magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt, s 1773 körül született a Somogy megyei Libickozmán. 1790. augusztus 13-án a 12. Kavanagh-vértesezredben kezdte katonai pályáját, mint önköltséges hadapród. 1793. június 26-án káplár, majd 1794. szeptember 16-án alhadnagy lett. A forradalmi háborúk Franciaország ellen jelentősen megkönnyítették a bátor és tehetséges katonák számára az előrejutást. 1799. január 14-én főhadnagy, e tisztségben vett részt az 1805-ös Napóleon elleni koalíciós háborúban is. Itt nem volt szerencséje, 1805. november 24-én Castelfrancónál francia fogságba esett, s január 6-án becsületszóra (hogy nem fog fegyvert a franciák ellen a harcok végéig) hazaengedték.

1806. március 16-án másodkapitány lett a vasasoknál, majd 1808. február 28-án áthelyezték a 12-es számú Nádor-huszárezredbe, ahol 1809. március 1-én már elsőkapitányként van lajstromban. Alig két hónapra rá őrnaggyá léptetik elő, s átkerült az 1. Császár-huszárezredbe, ahol egy újonnan alakuló osztály parancsnoka lett.[iii] Derra 1809. augusztus 6-án már másodőrnagy, de nem találtam adatot az 1809-es háborúban való működéséről. A császár-huszárok 1809-ben a Varsói Hercegség ellen hadakoztak, de őt név szerint nem említi Treuenfest ezredtörténete ezek során.[iv]

1812-ben a Császár-huszárezred annak az osztrák hadtestnek a részét alkotta, amely Napóleon oroszországi offenzíváját hivatott támogatni, hiszen Ausztria ekkor Franciaország szövetségese volt. Derra Jakab őrnagyként szolgált, ő vezette az ezred egyik osztályát. Ez év május 16-án lett az ezred elsőőrnagya1. A császári-királyi csapatok Bluden falunál 2000 orosz-tatár-baskír lovasra bukkantak. A kifejlődő összecsapásban Horváth Antal ezredes vezette harcba a Császár-huszárokat, akik heves gyalogsági és kartácstűzben verték ki az ellenséget a faluból. Az ütközetben az ezredes életét vesztette, s így Derra Jakab az első számú őrnagy vezette az ezredet báró Luzsénszky Ferenc alezredes megérkezéséig.[v] Október végén az őrnagy súlyosan megbetegedett, s kénytelen volt Varsóban maradni.[vi]

Érdekes esetet ír le Nagy Géza báró Simonyi Józsefről írt tanulmányában. Eszerint Derra 1812-ben lett alezredes a 4. Hessen-Homburg huszárezredben, mikor szerinte „nem a legtisztességesebb módon”, megelőzte Simonyit az előléptetésben. Ugyanis az ezredes külsősként ugrott be, s a posztot elvileg a híres Simonyi Józsefnek kellett volna rangsor alapján megkapnia, akinek így csak az első számú őrnagyi poszt maradt.[vii] A történet azért is különleges, mert némileg támogatja azt a Réfi által egyértelműen tévesnek mondott állítást, hogy Derra szolgált a 4. huszárezredben alezredesként. Így talán mégiscsak történhetett valami átmeneti áthelyezés, de Réfi Attila ebben a szakértő.

1813-ban Ausztria Napóleon ellen fordult, s a huszárok immár az oroszok oldalán küzdöttek. Derra alezredes a Schwarzenberg herceg csehországi hadseregének tagjaként Németországban harcolt, több összecsapásban vett részt a cseh-szász határ közelében.[viii] 1813. augusztus 17-én 1500 emberével 4-6000 francia-lengyel ellen veszi fel a harcot Riechenbergnél.[ix] Az ütközetben Derra csoportja (két osztály Császár-huszár, az 5. vadászzászlóalj és egy fél lovasüteg) a nagy túlerő ellen két órán át tartotta állását, majd rendben visszavonult. Az összecsapásban 19 katona esett el osztrák oldalon, közte Nagy huszárfőhadnagy.[x] 1814-ben Derra divíziója Genf felszabadításánál van jelen,[xi] s a Rajna mentén Bardet francia tábornok ellen harcol.[xii] Az ezred 1815-ben, Napóleon visszatérése után is felkészült a harcokra, de végül nem került már komoly harcokba, mert mire a parancs szerint Dijonba vonultak volna, lezajlik a Waterlooi csata.

A háborúk végeztével beköszöntő korszakban már nem volt lehetőség tovább robogni a ranglétrán, legalábbis jelentősen lelassult a sebesség. 1828. március 9-én a Császár-huszárok ezredese, majd 1833-ban vezérőrnagy (Generalmajor) lett. Eddig jutott a ranglétrán, amint az a kápolna mellett álló sírkövön is olvasható. A vezérőrnagy végül emelt nyugdíjjal 1839. augusztus 19-én vonult nyugállományba, 49 év szolgálat után.[xiii] Sajnos nem sokáig élvezhette a civil életet, 1840. május 27-én Ménfőn hosszas betegeskedést követően elhunyt. A Hirnök című újság 1840. július 9-én így írta meg Derra halálát:

„Győr, jul. 5. Múlt hó 27dik napján Ménfőn ezen megyei pusztán Derra Jakab cs. kir. general őrnagy, ki rokonai körében Bezerédy Ignácz, kir. tanácsos és 1-ső alispány urral enyhülést keresvén, és gyógyulást reménylvén, hosszas és fájdalmas nyavalyájából fejlődött velősorvadásban 65dik évében a jobb életre átszenderült. Halálát ezen jelen férfiunak 's vitéznek, buzgó hű polgárnak , 's felejthetetlen atyának leginkább kesergik gyermekei úgy mint Derra Kálmán [a] császár nevét viselő 1ső számu Huszárezred századosa, Derra Miklós a főméltóságu magyar udvari cancelláriánál tiszteletbeli fogalmazó, és Derra Rosina, gróf Klebelsberg Ferenc, Sándor orosz koronaörökös nevét viselő 4ik Huszárezred századosának hitvese. A megholtnak hideg tetemei Homoródon takarítattak el, az engesztelő áldozat pedig ugyan a ménfői kápolnában tartatott meg. Béke hamvainak.”[xiv]

A két család nem szakadt el egymástól teljesen 1840 után sem, 1843-ban a Bezerédj család 36 ezer Forintért veszi meg a Derra gyermekektől a rájuk anyjuk által hagyatékból jutott 542 holdnyi hidjai, apáthii, s medinai birtokokat.[xv]

Nem érdektelen azt is megemlíteni, hogy Derra Jakab lánya, Derra Rozina (1810-1878) a későbbi jeles vallás- és közoktatásügyi miniszter, Gróf Klebelsberg Kuno apai nagyanyja volt. 

Jegyzetek:

[i] Alojziának is nevezték.

[ii] Réfi Attila: A császári-királyi huszárság törzstiszti kara a francia forradalmi és a napóleoni háborúk korában (1792-1815). Budapest-Sárvár, 2014. Derra Jakabra: 243-244.o.

[iii] Az ezred osztályait annak parancsnoka alapján nevezték el ezredesi, alezredesi, első őrnagyi és másod őrnagyi osztálynak.

[iv] Treuenfest, Amon von: Geschichte des k.k. Husaren-Regimentes Kaiser Nr. 1. Wien, 1898.

[v] Réfi Attila: A magyar huszárság részvétele Napóleon oroszországi hadjáratában. In: HK, 2014. 2. sz. 332-333.o.

[vi] Treuenfest, 304.o.

[vii] Nagy Géza: Vitézvári Báró Simonyi József. In: HK, 1912. 512.o.

[viii] Treuenfest, 312-315.o.

[ix] Básthy, Joseph v.: Denkmahl heldenmüthiger Auszeichnungen deutscher und ungarischer Helden de neussten Zeit. [Sine loco], 1845. 177.o. Más forrás szerint 2000 emberével 6000 francia ellen harcolt.

[x] Schels: Die Vertheidigung des nördlichen Böhmens im August 1813. In: Österreische Militärische Zeitschrift, 1838. 1. Band. 133.o.

[xi] Treuenfest, 348.o.

[xii] Treuenfest, 350.o.

[xiii] Hazai 's külföldi tudósítások, 1839. 2. félévi 26. sz. 204.o. és: Hirnök. Szerk.: Balásfalvi Orosz József. 1839. szeptember 30. (78.) sz. [2.o.]

[xiv] Hirnök. 1840. évi július 9. (55.) sz. [1.o.]

[xv] Bodnár István-Gárdonyi Albert: Bezerédj István 1796-1856. Budapest, 1918. 412.o.