Neil Armstrong Korea felett

Neil Armstrong Korea felett

 

Neil Armstrong zászlós 1952-ben
(forrás: innen)

Némiképpen talán meglepő, hogy bár Neil Armstrong többször került igen komoly életveszélybe repülés közben, de egyik sem a híres Apollo-11-hez kapcsolódik, amely küldetés meglepően simán lezajlott. Az első halálközeli esetre mindjárt visszatérünk, de előbb nézzünk meg két későbbit életéből! Az "első ember" a Gemini-8 repülésekor került igen komoly életveszélybe, 1966. március 16-án, mikor egy dokkolási műveletet követően - mellesleg ez volt a történelem első űrbeli dokkolása - űrhajója forogni kezdett a tengelye körül. Armstrong és Dave Scott csaknem eszméletét veszítette - ugyanis olyan sebesen pörgött már az űrjármű! -, mire rájöttek a probléma megoldására, de a küldetést be kellett fejezniük és azonnal visszatértek a földre. Egy másik esetről felvétel is van, ez már a holdraszállásra történő felkészülés során következett be. Az LLRV-nek (illetve LLTV-nek) nevezett holdkomp szimulátorok rendkívül nehezen vezethető, helyből fel- és leszállásra képes (VTOL) alkotmányok voltak. Sebtében készültek, veszélyesek is voltak, de az egyetlen lehetőséget biztosították, hogy többé-kevésbé reprodukálják a holdi landolás körülményeit a földi gravitációban.

Armstrong 1968. május 6-án az LLRV-1-el gyakorolt (22. alkalommal már), mikor nagyjából 60 méter magasságban elvesztette az uralmat a gúnyosan csak "repülő ágykeret"-nek nevezett szimulátor felett - a szárnyak nélküli gép ilyen esetben gyakorlatilag reménytelen helyzetbe került - és Armstrong kénytelen volt katapultálni. Szerencsére minden probléma nélkül megúszta az esetet, de az LLRV-1 összetört.

Ám az első katapultására nem ekkor került sor, hanem Korea felett 1951-ben, és ezzel át is térünk a mai témánkhoz!

Neil Armstrong 20 évesen, 1949. február 24-én esküdött fel tengerészkadétként, és azonnal beosztották a potenciális pilóták közé, a US Navy úgynevezett repülési előkészítési csoportjainak egyikébe. Az 5-49-es osztályhoz 40 kadét tartozott, akik először 4 hónapos elméleti kiképzést kaptak. Az "első ember" itt sem volt utolsó, 3.27-es átlagával (4-es volt a maximum) a legjobb 10%-ba tartozott, mikor június 18-án végzett. Következett a tényleges repülés a Pensacola Légibázis Whiting nevű repterén kiképzőgépen. Itt ismét kiválóan megfelelt, jött a fekészülés a repülőgép-hordozókról történő repülésre, amelyet először földön gyakoroltak be, majd 1950. márciusában a USS Cabot könnyű hordozón. Az alapképzés végeztével vadászgépre kérte magát, ami meg is kapott, s légcsavaros Bearcat vadászgépen teljesítette a repülőgép-hordozós minősítéshez szükséges repüléseket. 1950. augusztus 16-án hivatalosan is a Haditengerészet pilótájává nevezték ki. Armstrong rövid eltávozás után a ComAirPac-nál (Commander Air Force Pacific Fleet), a csendes-óceáni flottánál jelentkezett szolgálatra. Tíz hét taktikai gyakorlatokkal teli szolgálat következett a flotta San Diego-i támaszpontján, majd 1950. november 27-én parancsot kapott, hogy jelentkezzen az 51. vadászrepülő század (VF-51) parancsnokánál. 

Az 51. vadászrepülő század volt az első repülőgép-hordozóról működő alakulat, amelyet sugárhajtású repülőkkel szereltek fel 1947-ben. Armstrong átvezénylése idején éppen feltöltés alatt állt pilótákkal és repülőgépekkel egyaránt. A "Sikoltó sasok" becenévre hallgató század parancsnoka Ernest "Ernie" Beauchamp őrnagy volt. Az alakulat F9F-2B Panther típusú  vadászgépeket kapott - ekkor még messze nem kellő mennyiségben -, ami kihívást jelentett, hiszen Armstrong még sosem repült sugárhajtású géppel. 1951. január 5-én ez is megtörtént, ami nagy élmény volt számára, hiszen végre csúcskategóriás repülő pilótája lehetett. 1951. márciusára a századot feltöltötték vadászgépekkel, és így már több időt tölthettek a levegőben gyakorlatozással a pilóták. Hamarosan elvégezték az első fel- és leszállásokat repülőgép-hordozó fedélzetéről is, amit a nagyobb telejsítményű és gyorsabb gépek miatt még a veterán pilótáknak sem volt egyszerű megszokni. A repülőgép-hordozó a USS Essex lett, ide osztották be a VF-51-et. Armstrong teljesítménye meggyőző volt, beválogatták a Koreába indulók közé. Mire az 51-esek 1951. június 25-én megkapták a parancsot az indulásra, Armstrong 155 órát repült F9F-esen. 

A USS Essex szárazdokkban az 1949-es felújítás során
(Forrás: innen)

A USS Essexet még a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt kezdték építeni, mint 24 hajóból álló osztályának első, névadója hajóját. A hordozó 1943-tól végigharcolta a világháborút, majd tartalékba helyezték, ám a hidegháború kiélesedésésekor újból elővették és 1949-ben modernizálták, mely művelet során új repülőfedélzetet kapott. A 27500 tonnás és közel 250 méter hosszú hajó maximum 90 repülőgépet vihetett magával. Az Essex 1951.  június 28-án 14:30-kor indult el Hawaii felé. Megérkezését követően az 51-es század július 3-án áttelepült Oahu szigetére, hogy bombatartókkal szereljék fel a Panthereket, mivel - többek között - vadászbombázó feladatokra szemelték ki őket, amelyre nagy szükség volt a koreai harctéren. Koreában éppen döntetlenközeli helyzet alakult ki ugyanis a háború folyamán, nagyjából a régi határ jelentő 38. szélességi fok mentén, és kulcsfontosságú volt a kommunista csapatok utánpótlási vonalának nyomás alá helyezése.

Armstrong még Japánban, augusztus 15-én írógépen megírta a végrendeletét, melyet alá is iratott három bajtársával, mint tanúkkal. A USS Essex repülőgép-hordozó három nappal később, 1951. augusztus 18-án 6 órakor futott ki Jokoszukából Korea felé véve útját, s közben átvészelt egy komoly tájfunt. Itt csatlakozott a Wonsan-öböltől nem messze hajózó Task Force 77-hez (a csoport másik hordozója a USS Bon Homme Richard volt), amelynek vezetését is átvette. 

Bombák bepakolása a USS Essex hordozóra San Diegoban, 1951
(forrás: innen)

A USS Essex repülőgép-hordozó repülőállományát a Carrier Air Group 5 (röviden: CVG-5, parancsnok: M. U. Beebe alezredes) fogta össze, amely csoport a következő erőkből állt 1951. augusztus 18-án:

- 51. vadászrepülő század (VF-51) pk.: E. M. Beauchamp őrnagy 16 db F9F-2 repülőgéppel és 24 pilótával

- 172. vadászrepülő század (VF-172) pk.: M. E. Barnett alezredes 19 db F2H-2 repülőgéppel és 27 pilótával

- 53. vadászrepülő század (VF-53) pk.: H. J. Trum alezredes 16 db F4U-4B  repülőgéppel és 24 pilótával

- 54. vadászrepülő század (VF-54) pk.: P. N. Gray alezredes 18 db AD-4-es repülőgéppel és 30 pilótával

- a 3. vegyes repülő század (VC-3) egy különítménye, pk.: J. S. Lake hadnagy 3 db F4U-NL repülőgéppel és 6 pilótával

- a 11. vegyes repülő század (VC-11) egy különítménye, pk.: M. R. Miller hadnagy 3 AD-4W repülőgéppel és 5 pilótável

- a 35. vegyes repülő század (VC-35) egy különítménye, pk.: F. F. Bertagna őrnagy 1 db AD-3N és 2 db AD-4Q repülőgéppel és 6 pilótával

- a 61. vegyes repülő század (VC-61) egy különítménye, pk.: S. L. Jaynes hadnagy 3 db F9F-2P repülőgéppel és 4 pilótával

A repülőcsoportnak így mindösszesen 81 repülőgépe és 127 pilótája volt a parancsnokot is beszámítva, s Beebe alezredes - világháborús repülő ász, 14 légi győzelemmel - többnyire a VF-51-el vagy a VF-54-gyel repült. A csoport feladata 1951. augusztusa és szeptembere során az ENSZ erők szárazföldi csapatainak támogatása volt, az ellenség kommunikációs útvonalainak támadásával. Az akciók zömét az F4U Corsair és az AD-4 Skyraider csatarepülők hajtották végre, míg az F9F Pantherek és az F2H Banshee vadászrepülők a biztosításukról gondoskodtak. Neil Armstrong a VF-51 pilótájaként F9F-2-es Panther típusú vadászrepülőgéppel repült. 

A Pantherek elsősorban fegyveres felderítést végeztek, emellett vadászfedezetet kellett nyújtaniuk a támadó és felderítő gépeknek, illetve légi járőrözést (CAP - Combat Air Patrol) folytattak, de néhány esetben támadó feladatokat is kaptak. Az F9F-esek (vagyis tulajdonképpen az 51-es század, mivel a csoportban csak ők repültek ilyen gépekkel) egy hónap alatt 34 db 250 fontos és 362 darab 100 fontos bombát dobtak le, kilőttek 288 db levegő-levegő rakétát (ATAR), 338 db szárazföldi célok elleni rakétát (HVAR), és elhasználtak 96417 darab 20 mm-es gépágyúlőszert. A szeptember 19-ig tartó hadműveletek során a VF-51 pilótái a Carrier Air Group 5 harci jelentése szerint 624.5 órát repültek, fejenként átlagosan 28.2 órát 17.5 bevetés során. A 387 bevetésből 246 volt felderítés, 58 fotófelderítés kísérete, 72 légi járőrözés, és 11 egyéb kíséret. 

A VF-51 F9F Pantherjei Korea felett 1951-ben
(forrás: innen)

A VF-51 legénysége augusztus 24-én vetette bele magát a harci eseményekbe, és hamarosan megtapasztalhatták, hogy nem nagyon lesz idejük finoman kóstolgatni a történéseket, mert azonnal kemény és veszteségekkel teli összecsapások közepette találták magukat. Neil Armstrong első harci bevetésére 1951. augusztus 29-én került sor, s feladata eleinte felderítésre és kísérőszerepre korlátozódott, majd szeptember 2-án már tényleges haci események közé került, mikor a VF-51 támadófeladatokat kapott a szárazföldi haderő támogatására. A vadászgépek hidakat, tankokat és vasúti szerelvényeket támadtak bombákkal és géppuskákkal. A VF-51 24 pilótája 6 db négyfős rajra oszlott, amelyek bevetés közben 2-2 fős párokban dolgoztak, és mivel 16 gép volt, harmaduk mindig pihent. Armstrong a 6. rajba került, John Carpenter hadnagy keze alá, akinek ő volt a párja a rajon belül. Az utánpótlási vonalak támadása közben - aznap a CVG-5 102 bevetést teljesített - az észak-koreai és kínai csapatok heves légvédelmi tűzzel védekeztek, s a támadók egyre súlyosabb veszteségeket szenvedtek el a következő napok során.

Másnap, szeptember 3-án Armstrong élete is csaknem véget ért. Armstrong raja - a zászlós hetedik bevetése során - ismételten közlekedési gócpontokat támadott, ezúttal a "Zöld Hatos" kódnevű szektorban, ahol egy híd volt az egyik elsődleges célpont. Az AD Skyraider csatarepülők és a VF-51-esek F9F Phantomjai rácsapásokat hajtottak végre a híd mellett vasúti célpontok ellen, amikor rendkívül heves észak-koreai légvédelmi zárótűzbe kerültek. 

A VF-172 Banshee vadászgépei a USS Essex fölött
(forrás: innen)

Az Essex akciójelentése a következőképpen írta le a szeptember 3-i eseményeket:

"Szeptember 3.

Hadműveletek folyamatban. Ellenséges tevékenység miatti veszteség 1 AD [= AD Skyraider csatarepülőgép - HG], gyártási száma 123967-es és pilótája (pilóta Sistrunk hadnagy). A pilótát körülbelül 15 mérföldnyire az ellenséges területen belül látták becsapódni. Veszteség 1 F9F, gyártási száma 125122 (pilóta Armstrong zászlós). Elvesztette az irányítást ellenséges légvédelmi tűz miatt. A pilóta képes volt visszanyerni az ellenőrzést a gép felett. Katapultált a baráti K-3 repülőtér felett. A gép lezuhant és kiégett."

A USS Essex jelentése 1951. szeptember 3-ról

 

A CVG-5 harcjelentése pedig a következőképpen írja le a napot:

"Szeptember 3-án megtörtént a negyedik veszteség, amikor Frank Sistrunk hadnagyot (US Navy), a VF-54 hadműveleti tisztjét légvédelmi tüzérség találata érte, miközben egy hidat bombázott. Gépe füstölt - mikor felhúzta zuhanásból -, a keleti part felé tartott, a biztonságba, amely körülbelül 30 mérföldre feküdt. Félúton a part felé nagyjából 2000 lábbal a felszín felett, látták, amint [gépének] az orra meredeken lefelé húz, és a földbe csapódik. A repülőgép becsapódáskor felrobbant. Nem volt jele, hogy ejtőernyővel biztonságba jutott volna, és a sérülést követően már nem volt tőle rádióadás. Ennek következtében feltételezhetően meghalt, és bevetés közben elesettnek jelentették. Nagyjából ugyanebben az időben Neil Armstrong zászlós megmentette a saját életét kivételesen gyors agymunkával. Célpontott támadott egy nagyon dombos vidéken, mikor rárepülés közben légvédelmi találat érte. Elvesztette a magassági kormányzás ellenőrzését, de egy másodperc töredéke alatt visszanyerte azt a hátsó [vezérsík] teljes behajlításával. Repülőgépe jól meg volt rakva lőszerrel, és olyan közel került a talajhoz, hogy a jobb szárnyból lenyírt két lábnyi részt egy villanyoszlop. A botkormány rángatásával és a trimmlapok segítségével képes volt elrepülni baráti területig és a biztonságig. Repülőgépének repülési jellemzői olyanok voltak, hogy landolási sebessége 170 csomó felett lett volna, így szükségessé vált - működő magassági kormányzás hiányában - a repülőgép elhagyása. Ez volt az első katapultszékes elhagyás a Carrier Air Group 5 pilótái esetében. Armstrong katapultált, kicsatolta magát az ülésből, kinyitotta az ernyőjét és a K-3 közelében ért földet minden további probléma nélkül."

A hivatalos jelentés érezhetően komoly elismeréssel volt Armstrong azon képességéről, hogy életveszélyben is hűvös logikával képes végiggondolni a szituációt és megoldást találni a helyzetre pillantok alatt. Ez később is nagyon jellemző volt rá. Ugyanez a kiemelkedő hidegvér mentette meg a Gemini-8 fedélzetén is. Az Armstronggal jó kapcsolatban lévő Jay Barbree - akinek hősünkről írt életrajzát ismertettem legutóbbi magyar megjelenését követően - további információkat közöl az esetről. Frank Sistrunk éppen az ominózus hidat bombázta, mikor légvédelmi találat érte. Bár a leírások szerint a bombázás összességében sikeres volt, a híd még mindig állt. A Pantherek következtek. Barbree szerint:

"Emelkedés közben Neil tisztán látta, hogy a célpontokat lényegében sikerült megsemmisíteniük, egyetlen kivétellel: az az átkozott híd ép maradt. John Carpenter is látta ezt. Parancsnokuk azonnal úgy döntött, hogy a megkezdett munkát be kell fejezni. Carpenter balra döntötte Pantherjét, és újra lefelé vezette szakaszát. A folyó csillogó víztükre fölött sivítottak a sugárhajtóművek. A pokol denevéreiként zúgtak el a híd felé, egyenesen a folyó fölött átívelő kő- és acélszerkezetet vették célba. Neil azonnal átérezte a pillanat sorsdöntő jelentőségét - a magas pillérek Észak-Korea egyik fontos vízi útja fölé emelkedtek, és kifejezetten sérülékenynek mutatkoztak. Neil a gép orrában lévő ágyúval tüzet nyitott, és figyelte, hol tépik fel a lövedékek a betont, követ, majd ledobta az utolsó 500 fontos bombáját. A bomba felrobbant, használhatatlan acélhulladékká gyűrve-szaggatva a hidat."

Bár az 500 fontos bombáról szóló adat biztosan téves - s repülőcsoport jelentése szerint az F9F-esek a hónap során legfeljebb 250 font tömegű bombákat használtak -, akár nagyjából így is történhetett. Az örömködés nem tarthatott sokáig, ahogy Armstrong kiemelte volna gépét a völgyből, erős lökés rázta meg azt. A kommunista északiak az amerikai gépek alacsonyan végrehajtott támadásai elleni védekezésül több száz méter hosszú acélsodronyt feszítettek ki a völgyben - meséli Barbree -, amelyek közül egy egész egyszerűen levágta a 125122-es számú Panther jobb szárnyának másfél-kétméteres darabját. 650 km/h-ás sebességnél egy ilyen drót gyakorlatilag bármit átvágott, fémet, csontot. Még azt is mondhatni, hogy szerencséje volt Armstrongnak, amiért csak a jobb szárnyat amputálta a kábel. Barbree leírása a kábelről csak részben egyezik a jelentéssel, ott nem szándékosan kifeszített kábelről, hanem elektromos oszlopról (az eredetiben: "Power Pole" áll. Esetleg annak vezetéke lehetett? - HG) van szó, mint láthattuk. A tény, tény: a Panther szárnyából levágott valami egy csaknem két méteres részt. A repülőgépet állítólag alig 6 méterrel a talaj felett sikerült megemelnie végül trimmeléssel. Armstrong képes volt a gépet 150 méter magasra vinni és 650 km/h sebességgel haladt, s bár először úgy tűnt képtelen lesz visszanyerni a párduc felett az irányítást, végül a gép megdöntésével és a bal szárny csűrőlapjának segítségével sikerült egyenesben tartania azt csonka jobb szárnya ellenére. Emelkedni kezdett, és igyekezett gyorsan repülni, mert lassú sebességnél a gép fordulni kezdett az egyenlőtlen szárnyakon fellépő erőhatások miatt. Kihasználva, hogy időt nyert, bejelentkezett a rádión rajparancsnokánál, John Carpenternél (Barbree alapján):

"- Hé főnök! Elveszítettem... elveszítettem a jobb szárnyamnak úgy a felét. Erős csűréssel tudom csak egyenesben tartani a gépet. De ha túl lassan repülök, mindenáron fordulni akar.

- Vettem.

- Lassan visszanyerem a magasságomat. - jelentette Neil Carpenternek. - A csűrőt oldalra dőlve teljesen visszahúztam, a magassági kormányt alig tudom használni. Forró leszállásom lesz.

- Milyen forró?

- Úgy százhetvennel.

- Az átkozottul sok. - vágott vissza Carpenter, mert tudta, hogy a repülőgép-anyahajó nem tud megbírkózni 170-nel [mérföld/óra, nem kilométer!]. 

- Igen, uram. - helyeselt Neil. - De nem tudok lassabban repülni, mert akkor fordulni kezd. 

- Értettem.

- Katapultáljak?

- Katapultálj! - utasította nyugodt hangon a szakaszparancsnok. - Végig melletted maradok, Armstrong. 

A két pilóta továbbgondolta a közös döntésüket. Carpenter megkérdezte:

- Szerinted 4200 méteren menni fog?

- Mennie kell. - értett egyet Neil. - Csak biztos akartam lenni, hogy az egész katapultálási műveletsort végre tudom hajtani, mielőtt földbe csapódok. 

- Jó ötlet. - nevetett Carpenter, majd hozzátette: - A legközelebbi baráti terület délre esik. A Pohang repülőtér, K-3.

- A tengerészgyalogosok? - kérdezte Neil.

- Igen, ők azok.

- Az jó lesz. - helyeselt Neil, és hozzátette: - Nem lenne jó Észak-Korea fölött kiugrani.

- De nem ám! Onnan nem sokan jöttek vissza.

- Az sem baj, ha nem sikerül a K-3. - mondta Neil. - Mindig szerettem volna vízre érkezni. Lágyabb a leérkezés. 

- Vettem."

A katapultülés nem volt régi találmány, és elsősorban akkor indult hódító útjára, mikor megjelentek a korábbi repülőgépeknél lényegesen gyorsabb suhárhajtóművel repülő gépek, amelyeknek elhagyásársa már nem nyílt más mód. Miközben a többi gép hazaindult a USS Essexre, Armstrong parancsnokával párban dél felé száguldott, hogy minél előbb baráti területre érjen. A későbbi űrhajós végigvette a katapultálás lépéseit. Végül megpillantották a pohangi repülőteret és a mögötte elnyúló tengert. 

"- Most már megcsináljuk, Armstrong. - mondta a parancsnok biztatóan.

- Igen, természetesen. 

- Armstrong, ellenőrizd, hogy feszesek-e a szíjaid és a biztonsági öved!

- Majd megfulladok tőlük. - válaszolt Neil.

- Derék gyerek vagy! - nyugtázta Carpenter. - Készen állsz a lista minden feladatának végrehajtásához?

- Igen, készen állok. 

- Tartod a 250-et?

- Igen.

- Legjobb, ha most rögtön lerobbantod a kabinfedelet.

- Jó gondolat.

- Viszlát a hajón! - búcsúzott Carpenter, Neil pedig hallotta a lerobbanó kabintető hirtelen csattanását."

Armstrong pontosan követte a katapultálás során előírt pontokat, hiszen sohasem volt felelőtlen pilóta. A filmek szabályokat áthágó vagányai nem sokáig ültek volna egy vadászrepülőgép volánja mögött, sőt bizonyára el sem jutnak addig, hogy a kabinba ülhessenek... Neil éppen azért lehetett később az első ember a Holdon, mert a NASA-nál mindenki tudta róla, hogy teljesen megbízható, és ha azt mondják neki, hogy leszállás követően elmarad a holdséta és nem léphet ki a kompból - így nem ő lesz az első -, akkor nem csinál önálló akciót, hanem követi az utasítást. 

A CVG-5 jelentése szerint ez volt a csoport első katapultálása, de minden rendben ment. Az ülés kirobbant az F9F kabinjából, majd Armstrong kiszabadította magát "foteljéből" és meghúzta ejtőernyőjének kioldózsinórját. Armstrong a K-3-nak nevezett reptér közelében, egy rizsföldön ért földet. A K-3 Pohang városa mellett feküdt, és az USAF, az amerikai légierő támaszpontja volt ekkoriban. Egy dzsip már gurult is feléje, amint landolt, s amelyet egykori repülőiskolai szobatársa Goodell Warren vezette. Úri dolga volt, de másnap már visszavitték a USS Essexre.   

Armstrong katapultásáa után a K-3 reptéren, tengerészgyalogosokkal
(forrás: innen)

Armstrong amennyire lehette, elkerülte, hogy szüleinek beszámoljon arról, ténylegesen milyen veszélynek volt kitéve. Végül szeptember 9-én írt édesapjának, Stephen Koenig Armstrongnak, amelyben röviden vázolta neki az eseményeket (a levelet 2018-ban árverezték el): 

"Drága Apu!

Egy rövid megjegyzés neked az 3-ára vonatkozó részletekkel. A dolgok nem mentek olyan egyszerűen, mint bemutattam azt anyához írt legutóbbi levelemben, habár alakulhatott volna rosszabbul is. Nem akartam, hogy túlságosan aggódjon.

Másnap, hogy a legutolsó levelemet megírtam, ellenséges tűztől találat ért, csaknem elvesztettem a repülőgépemet és lezuhantam az ellenséges vonalak mögött nagyjából 100 mérfölddel. Azonban végül visszanyertem az uralmat a gép felett, visszahoztam baráti terület fölé és biztonságban katapultáltam. További részletek a következő levelemben. Másnap a századból két srácot lelőttek. Elég kegyetlen nap volt.

Csatolva meg fogod találni a végrendeletem másolatát, az eredeti az aktáimban van.

Neil"

Armstorng levele édesapjához a katapultásást követően,
1951. szeptember 9. (Forrás: innen)

Armstrong a levelében a 4-én elveszített két szintén F9F Pantherrel repülő bajtársára utal, Brammel és Ashford hadnagyokra, akik Maensang közelében zuhantak le. Amint látható a hordozónak elég súlyos veszteségei voltak ebben az időszakban, de mégsem ennek a két repülőnek és pilótának az elvesztése volt a legfájóbb a hónapban, bármennyire is megviselte az 51-es századot az eset. Pontosan egy hétten Armstrong levele után, 1951. szeptember 16-án ugyanis a USS Essex fedélzetén igen súlyos baleset történt. Ezen a napon 18 óra 23 perckor Keller hadnagy 124968-as számú F2H Banshee vadászgépe kényszerleszállás közben a repülőfedélzeten parkoló gépekbe csapódott, miután elfelejtette kiengedni a kampót, amely lefékezte volna a gépét, ráadásul az így túl nagy sebességgel haladó repülő visszapattanva a hajófedélzetről átugrotta az ezt elvileg megakadályozni hivatott barikádokat is. A baleset következtében megsemmisült Kellerén kívül négy vadászgép (2-2 db F2H Banshee és F9F Panther, utóbbiak a VF-51 állományából), három ember azonnal meghal, négy eltűnt (nyilván a robbanás a vízbe dobta őket - ők nem is kerültek elő) és tizenhatan megsérültek. A hét halotton kívül súlyos károk keletkeztek a hajófedélzeten is, így a hordozónak vissza kellett térnie Jokoszukába javításra. Külön szerencse, hogy Keller nem a teljesen feltöltött és bombákkal megrakott Skyraiderek közé csapódott, hanem "csak" a vadászok közé. Armstrong aznap ügyeletes tiszt volt, így szerencséjére nem lófrált a század gépeinek közelében, mivel a készültségi szobában kellett tartózkodnia. A balesetet követően az 51-es századnak az augusztus 18-i 16 gépéből mindössze 9 maradt meg, vagyis elveszítette vadászgépeinek 44%-át egy hónap alatt. Köszönhetően az amerikai haditengerészet hagyományosan jó mentőszolgálatának - és persze a szerencsének -, pilótákból csak kettő veszett oda.   

A szeptember 16-i baleset a USS Essex fedélzetén
(forrás: innen)

A repülőgép-hordozó 10 napot töltött javítási és feltöltési munkákkal Japánban, amit a pilóták szellemi regenerációra fordítottak. Armstrong a Fudzsi lábánál fekvő Jokoszukában golfozással ütötte el az időt, majd október 1-től újrakezdődtek a bevetések. Bár az 51-esek nagyon szerették volna, később sem kerültek légi harcba a MIG-15-ösökkel. Barbree szerint Armstrong ennek utólagos bölcsességgel már kifejezetten örült, mert ugyan nagyon szerette az F9F Panthert, de úgy vélte nem volt egyenrangú a szovjet vadásszal. Ebben a CVG-5 jelentései tökéletesen egyetértenek vele. Összefoglalójukban leírják, hogy a MIG-15 fölényben van repülési tulajdonságait tekintve mind a Banshee-vel, mind a Pantherrel szemben, emelett a számbeli fölény is az ellenség mellett van. Az amerikai pilóták ezzel szemben jobb taktikával harcoltak és inkább voltak csapatjátékosok. 

Armstrong 1951-1952 során összesen négy etapban 78 bevetést teljesített és 121 órát töltött a levegőben, de olyan közel a halálhoz már nem került, mint a 7. alkalom során. A USS Essex végül 1952. március 11-én elindult Hawaii felé, majd 25-én megérkezett Kaliforniába. Mivel Armstrong szerződése lejárt, nem maradt az 51-esekkel, s tartalékba helyezték. A haditengerészetet 1952. augusztus 23-án hagyta el, s ezt követően kísérleti repülőgépek pilótájának jelentkezett. A sikeres pályázata után berepülő pilótaként folytatta a repülést, majd 1962-ben beválasztották az amerikai űrhajósok második csoportjába, az úgynevezett "Új kilencek" (Next Nine avagy New Nine) közé, és innen már csak egy kis lépés volt az örökkévalóság. 

A lángoló Essex, 1951 szeptember 16-án
(forrás: innen)

Felhasznált források és irodalom: 

1. Elsődleges források:

CV9/A16-3 Serial No. 093 (Combat Action Reports of USS Essex, 30 september 1951) - A USS Essex harci jelentése, 1951. szeptember 30.

CVG5/A16-13 Serial: 065-51 (Combat Actions Reports of Carrier Air Group 5, 22 september 1951) - A Carrier Air Group 5 harci jelentése, 1951. szeptember 22.

2. Egyéb:

Barbree, Jay: Neil Armstrong. Bp.: Akkord, 2015

Hansen, James R.: Az első ember. Bp. :Akkord, 2018

https://www.dailymail.co.uk/news/article-6337371/Neil-Armstrong-letter-reveals-died-Korean-War.html - Letöltve: 2021. november 6.

Könyvajánló: Andy Weir - A Hail Mary-küldetés (2021)

Andy Weir:
A Hail Mary-küldetés

Budapest: Fumax, 2021

512 oldal

Eredeti cím: Project Hail Mary (2021)

Fordította:

Eddig Andy Weir mindkét magyarul megjelent könyvéről írtam, és az újjal sem tettem kivételt, amely a Fumax kiadásában jelent meg pár hónapja. Oka roppant egyszerű: szeretem Andy Weir stílusát, még úgy is, hogy A marsi után az Artemis azért nem ütött akkorát. Utóbbit egy kicsit túl gyerekesnek, túl akciódúsnak és túl hihetetlennek találtam, amellett, hogy emellett roppant szórakoztató darab egyébként. A Hail Mary-küldetés egyértelműen visszatérést jelent az első műhöz karakterében. Az ajánló több poént lelő, így nem is csak nyomokban tartalmaz spoilert.

Weir új regényének címe nagyon találó, a „Hail Mary” azon túl, hogy az „Üdvözlégy Mária” angol megfelelője, egyben többletjelentéssel is bír az amerikaiak számára. Az amerikai fociban ugyanis reménytelen helyzetben az irányító (Quarterback, alias QB) előredobja a labdát, hátha valaki elkapja és beviszi a célterületre. Az ilyen - rendszerint utolsó pillanatokban - megpróbált támadást hívják „Hail Mary”-nek, hiszen csak az ima segíthet ilyenkor. Tehát a nagyon kicsi eséllyel rendelkező akció szinonimája a „Hail Mary”, mikor már csak egy dobása van az embernek. Éppen ezért telitalálat a cím.

A regényben az emberiségnek szintén csak egy dobása van, és kudarc esetén lefújják az emberiség kihalás ellen vívott mérkőzését, mert halálra fagy (mint az ellenfél a Green Bay Packers elleni meccsen a Lambeau Filed-en januárban). A sztori szerint ugyanis egy másik naprendszerből fény segítségével szaporodó aprócska lények (asztrofágok) érkeznek, amelyek a Föld elől el(v)eszik a napsugárzás egyre nagyobb szeletét, klímakatasztrófát hozva a világunkra. Weir ügyesen kiforgatja jelenünket és nem az elcsépelt felmelegedéssel, hanem - váratlan húzásként - jégkorszakkal dolgozik a könyvben. Ravasz csavar, ráadásul ez jobb egy fokkal az emberiség számára, mivel a globális felmelegedés felgyorsításával időt nyerhet ahhoz, hogy megoldást találhasson. A megoldás egy űrhajó képében bontakozik ki, amellyel néhány asztronauta megfordulhat a közeli Tau Ceti csillagról pár évtized alatt. A Tau Ceti „naprendszere” valami csodálatos módon ugyanis képes ellenállni ezeknek a napfaló asztrofágoknak. Ha kideríti a három űrhajós, miként lehetséges ez, akkor talán van esély a Föld megmentésére.

Ez a röviden felvázolt háttértörténet persze csak lassan bontakozik ki a lapokon, nem kapkodja el az író az események kifejtését. Nem is tudja elsietni, mivel főszereplőnk - aki éppen megébred a szedálásból -, nem emlékszik arra, hogy kicsoda, micsoda, „holcsoda” és miért van jelen egyáltalán az ablaktalan teremben, amelyről hamar kiderül, hogy csaknem fénysebességgel száguldó űrhajó. Ráadásul két űrhajóstársa nyilvánvalóan nem élte túl az utat, így megint egy magára maradt hőst kapunk, akárcsak korábban a Marson.

Weir először a Marsra vitt minket, majd a Holdat kolonizáló emberek közé. Mostani regényében tehát egy harmadik - és logikus folytatásként kínálkozó - megoldás mellett döntött: kirepített minket a Naprendszerből egy közeli csillagig. Ryland Grace-nek magának kell kitalálnia, miért is van itt és mi a feladata, s azt hogyan végezze el, ez sok oldalt igényel, nem véletlen ez a legvaskosabb kötet a háromból. E szempontból nagyon hasonló az indulás az Oxigén című filmhez. Persze Ryland végül szépen kinyomozgatja, hogy a túróba is került egy űrhajóba, és megpróbálja megoldani a Föld megmentésének kényes feladatát is, holott csak egy egyszerű tanár. És amikor azt hinnénk, hogy kapunk egy túlélési „One man show”-t, mint A marsi esetében, akkor megjelenik az IDEGEN és átalakul kapcsolatteremtési küldetéssé az egész.

A sci-fi irodalom és filmográfia egyik zsánere, hogy két egymástól szinte mindenben különböző faj miként lehet képes egyáltalán kapcsolatba lépni a másikkal. Hiszen semmi garancia nincs rá, hogy kommunikációra hasonló érzékszervek alakultak ki mindkét fajnál. Ebből persze lehet eső, lehet hó az író/rendező elképzeléseinek megfelelően. Weir ezt szokásos eleganciájával, ötletességével oldja meg, miközben főhősünk karaktere nagyon hasonló az író eddigi alakjaihoz: zseniális, humoros és maróan cinikus mindegyik. A történet végül is az együttműködés regényévé, az túlélés és az önfeláldozás történetévé lesz, nem a magányos harcos krónikája.

A regény szerkezetét tekintve két idősíkban játszódik váltakozva, a jelenben és a misszió kialakítása során a múltban. Felépítése lassabb, mint az Artemis-é, ami jót tesz neki, mert az ottani pörgéstől és eseménycunamitól csak elszédült az ember. Jól működik a két idősík váltogatása is, néha egészen meglepő dolgokat produkál ez a megoldás az olvasó számára. Vannak persze gyengébb logikai elemek a könyvben – rendszerint éppen a múltbeli eseményeknél -, például Weir hajlamos nehéz problémákat nagyon gyorsan és hiteltelenül hihetetlenül megoldani, de a könyv egésze szempontjából ezek a részek alig játszanak szerepet. Most semmi erőltetett politikai korrektséget nem kapunk - amiktől falra másztam az Artemisban -, sőt az egyik erős női karakter olyan mondatot enged meg magának, hogy csak férfi űrhajósokat akar a hajóra, mert a szexizmus elleni harcnak nincs helye olyan esetben, amikor a fizikai képességek is számíthatnak. Az emberiség jövője mégsem múlhat a PC-n. Az Artemis sokszínűségtombolása után érdekes volt ezt olvasni. Ám teljesen jogos! Ilyennek semmi értelme sem lenne egy olyan könyvben, ahol a fő probléma két vadidegen faj együttműködése vagy elpusztulása, hiszen az idegen fajhoz képest egy magát sárkánylánnyá átoperáltató majd krokodiltojásokat kiköltő férfi maga az uncsi nyárspolgár.

A Hail Mary-küldetés egy nagyon jó sci-fi, ha nem is annyira, mint az osztályzatok mutatják a moly.hu-n vagy a goodreads.com-on, amelyek egészen irreálisan magasak. A marsi szintjét szerintem nem ugorja meg: most az egész emberiségért sem tudtam annyira izgulni, mint akkor az egy szem Mark Whatney-ért. Valami hiányzott hozzá. Mondanám, hogy a fordulat, de Andy Weir eddigi könyvei sem azoktól voltak jók, és kardinális meglepetés sosem történt bennük. A megdöbbentés tehát elmaradt, pedig mekkora poén lenne mondjuk, ha az idegennel együtt legyőzik az azstrofágokat, majd az idegen jól kiírtja az emberiséget hálából... Katarzist sem tudtam átélni a lezárásban, márpedig vagy a meglepetésnek, vagy a katarzisnak ott kellene figyelnie a végén. A szerző így is jó regényt alkotott, ami szórakoztató és amelyben a tudomány mindig menő. Ez a szemlélet nálam arat. A tudatlanság az nem csak, hogy nem menő, de jelentősen csökkenti az életben maradási esélyeket könyvben és valóságban egyaránt. Még ha időnként áldásnak tűnik is a „nem tudás”...

A kötet kiadása tetszett, szép is, esztétikus is és minőségi. A Fumax jó munkát végzett, bár a borítókép több, mint megtévesztő a Jupiterrel.

A kötet osztályzat:

Nyolc Tau Ceti a tíz csillagból. 

(A mai napig nem értem, hogy lehet, hogy 7 pontot adtam A marsira... ma inkább kilencet adna az azóta sokkal kevésbé szőrös, epilált szívem.)

8/10 pont

moly.hu: 96% pont (195 csillagozás)

goodreads.com: 4.56 pont (66268 értékelés)

(2021. július 20.)

U.i.: Igen, nézek NFL-t, a Carolina Panthersnek szurkolok 2002 óta. :D

Könyvajánló: Robert Kurson - Rakétaemberek

Robert Kurson:

Rakétaemberek

Budapest: Akkord, 2018

445 oldal

Eredeti cím: Rocket Men (2018)

Fordította: Both Előd

Mostanra a blog követői számára nyilvánvaló lehet, hogy a történelem és az olvasás mellett az űrhajózás a szívem harmadik, titkos, kisebb csücske. A Holdra lépés idei 50 éves évfordulója még inkább előtérbe tolta az ezzel kapcsolatos könyveket, mint amilyen a néhány napja megvett - és azóta kivégzett - Gene Krantz visszaemlékezés, vagy a most bemutatandó Apollo-8 kötet.

Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok során, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400000 km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A Holdkomp nem volt kész, így leszállásra még nem volt még esély, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat el először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968. novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó ugyanis megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, s az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet minket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él!). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. De kezdjük inkább a negatívumokkal, amiből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog, az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, időnként a szerző az Apollo-8 sikerét, és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből - energiát, pénzt nem kímélve - a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával, vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa, s a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát, és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során.

A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben a fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi el is érte ezt.

James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13), valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben.

Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét - és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be mi is történt, ők élő TV közvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki (majdnem Berkit írtam, de ő aligha fogja...), minden előzetes tárgyi tudás nélkül is.

A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong kötetre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott ugyanez a kép - manapság szoktak ezen spórolni -, s ha elveszik a levehető rész (könyvtári köteteknél sokszor megtörténik), akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt ez nem történhet meg legalább. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne.

A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja, hogy ez a fordítás, vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

A kötet osztályzat:

Nyolc trappista a tíz sajtból van a Holdból.

8/10 pont

moly.hu: 4.125 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.53 pont (4074 értékelés)

Párhuzamos könyv- és filmajánló: Az első ember (First Man)

James R. Hansen:

Az első ember – Neil Armstrong élete

Budapest: Akkord, 2018

560 oldal

Eredeti cím: First Man – The Life of Neil A. Armstrong (2018)

Fordította: Both Előd, Dancsó Béla

Csaknem pontosan egy éve, tavaly márciusban írtam Barbree Armstrong életrajzáról, s most elolvastam Hansen Az első emberét, amelyből a tavaly bemutatott hollywoodi – botrányoktól sem mentes – film is készült. Összehasonlítva azt kell, mondjam, hogy ez a jobb.

Barbreevel ellentétben Hansen szigorú kronológiai sorrendben halad, így roppant egyszerűen követhető. Megismerkedünk Armstrong felmenőivel is, ami érdekes, bár nem túl fontos többlet. Szerzőnk kiemelten igyekszik megcáfolni több legendát, amelyek népszerűek, ámde nem igazak, s többnyire 1969 körül születtek, Blikk színvonalú bulvárlapoknak köszönhetően. Ilyen az például, mikor egy amatőr csillagász azt állította, hogy a gyermek Neil nála figyelte távcsövön a Holdat, s már akkor oda vágyott. Armstrong és osztály valóban járt ennél a fickónál, ám az űrhajós semmi ennél többet nem erősített meg Hansennek. Ebben a kötetben is szembeszökő Armstrong csendes hétköznapisága. A világ legünnepeltebb embere lett, s mégsem szállt fejébe a dicsőség, nem akart élete végéig ellébecolni az elért sikerből. Csak űrhajótól szállt el, de sohasem magától. Csöndes, szolid ember volt, aki pont ennek köszönhette, hogy az lehetett, aki lett. Ha hősködik és keresi az életveszélyt, mint egy Star Trek-es ifjú James T. Kirk, alighanem meg sem éri 1969-et. Az ilyen pusztán Hollywood fantáziavilága. Hansen nem igyekszik a bennfentesség látszatát sem kelteni, pusztán szintetizálja az elmúlt 50 évben meg jelent interjúk és dokumentumok tényeit. Ettől jó. A kötet tele érdekes technikai adalékokkal is, amelyek sokszor mai szemmel megmosolyogtatóak, viszont elhelyeznek minket a 60-as évek technikai világában. A mobiltelefonba épített számítógépek modernitásában elképesztő, hogy a Gemini-8-ba beépített 23 kg-os (!) számítógép ferritgyűrűs memóriája kevesebb, mint 20 KByte-os volt, s az Apollo-11-é sem volt sokkal nagyobb! És ezzel jutottak el a Holdra! Igaz, nem Windows futott rajta…

Bemutatja a kötet természetesen Armstrong két Apollo-s útitársát is, akik közül Mike Collins egyértelműen szimpatikusabb, Edwin „Buzz” Aldrin meg vitathatatlanul az izgalmasabb karakter. Hansen időnként meglepően negatív Aldrinnal kapcsolatban, különösen a „ki legyen az első” kérdés esetén. Nem szabad elfeledni azonban Aldrin esetében, miszerint a meglehetősen versengő életmódot folytató pilóták bármelyikének nehéz lehetett volna megélni, hogy nem ő lesz az első Holdra lépő, így nem az ő nevét fogja mindenki ismerni, hanem a társáét. Itt a történelembe való bekerülés volt a tét! Talán Aldrin valóban „nehéz” ember volt űrhajósként – Hansen könyvéből tudtam meg, hogy kevesen akartak vele együtt dolgozni, s Armstrongnak is felajánlották, hogy lecserélheti másvalakire a holdutazás előtt! -, ugyanakkor a hetvenes éveiben is kemény „Buzz” méltán lett a második ember. Itt is ugyanaz derül ki viszont, mint a másik életrajzban: Armstrongnál tökéletesebb választás nem lehetett. Egyszerre volt klasszikusan „all american” és mégis megfelelt az egész emberiség követének is.

A biográfia felépítését tekintve az 560 oldal első ötöde szól nagyjából Armstrong űrrepülés előtti életétől, majd szintén ennyi az Apolló 11-ig való felkészüléséről, benne a Gemini 8-as első kilövésével. Kétötöd jut az Apolló 11-es nagy kalandra, majd a maradék szöveg annak haláláig követi a főhős sorsát.  

A szenzációra szomjazó olvasók számára talán száraz lehet ez a könyv, de aki nem bulvárra vágyik, az igencsak találhat itt csemegéket. Nem tudtam azt sem, hogy Aldrin megáldozott két szín alatt a Holdon (a történelemben az első idegen égitesten), vagy hogy a magyar zászló egy kis változata szintén járt égi kísérőnkön, mint ahogy minden 1969-ben létező országé. Hansen elképesztő részletgazdagsággal mondja el, mennyit lehet tudni arról, pontosan mi jutott el a Holdra, vagy a holdkompra, s mit hagytak ott az űrutazók. A kötet rendkívül adatgazdag csemegékben. A kötethez bőséges irodalomjegyzék tartozik, ami bizonyítja, hogy Hansen könyve valódi kutatás eredménye, s lényegesen szakszerűbb, mint Barbree - egyébként szintén jó - alkotása. Három részre elosztva fényképek is vannak a kötetben, fotópapíron, ami dicséretes, bár picik a fotográfiák.

A kötet legfájóbb pontja - pontosabban felülete - a borító. Mindig rühelltem a mozifilmes borítókat, de Az első ember esetében - ha ez lehetséges - , még jobban utálom. Itt van Armstrong egy igazi hős, erre életrajzának elején ott bámul mereven a semmibe egy Ryan Gosling. Egy fikció esetében, mint A marsi, még elment, de életrajz esetében konkrét Btk. paragrafus alá kellene essen egy ilyen rossz döntés. Méltánytalan. Csúnya A kötés hajlamos megvetemedni, de nem rossz. És azt írtam már, hogy mennyire utálom a borítót???

A kötet osztályzat:

Nyolc és fél ementáli a tíz sajtból van a Holdból.

8.5/10 pont

moly.hu: 3.75 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.06 pont (2214 értékelés)

És akkor térjünk is át egy kis lépéssel, avagy óriási ugrással a filmre!

Az első ember

First Man, 2018

Rendezte: Damien Chazelle

Rögtön egy kérdés: egy film, ami a Holdra szállásról szól és 141 perces, az miért alig fél órát szán erre ténylegesen? Egyszerűen nem értem. Sajnos Az első ember című film nem működik, noha időnként nagyon látványos. A történetvezetés teljesen szétesik, szkeccsek egymás után: Armstrong X-15-öst vezet, majd otthon van, Armstrong űrhajósnak áll, majd megint otthon van, Armstrong a Gemini-8 parancsnoka, majd újra otthoni jelenet jön. Egy ilyen ciklikusság akár jó is lehetne, de itt nem az. Családi drámát akartak forgatni, ahelyett, hogy történelmi filmet „csináltak” volna, s ehhez Hansen könyve - érdemei elismerése mellett - nem alkalmas. Az életrajz, életrajz, s nem lelki vívódásról szól. Armstrong feleségének, sem kislányának jelentősége – minden tiszteletem mellett – elhalványul az első lépés mellett, amelyet az emberiség megtett egy idegen égitesten. A dokumentumokból felépülő biográfia nem alkalmas drámának! Egyetlen szereplője van gyakorlatilag, s mellette a fő a tevékenység, amit elvégzett. A Holdra még csak eljutunk a filmben, de ez utóbbiból nem kapunk semmit. Neil Armstrong egyszerűen alkalmatlan családi dráma szereplőjének, mert ezt az oldalát sohasem mutatta meg a világnak. Mindkét általam olvasott életrajza nélkülözi az ilyen részleteket, mert azokat nem kötötte a közvélemény kíváncsi orrára. Nem vagyok rendező, de ha rám bízzák, akkor sokkal inkább az űrhajós társakra és a NASA-ra hegyeztem volna ki a dolgot.  Aldrin kínálja magát mint ígéretes páciens, s ezt Damien Chazelle megérezte, ezért próbálkozott összerakni egy igazi szerethető „pöcs” figuráját, erősen lebutítva az "Buzz" valódi karakterét. Aldrin ugyanis, amellett, hogy katonai családból származott (édesapja ezredesi rangig jutott), s vadászgépet vezetett a Koreai háborúban (lelőtt két MIG-15-öst is!), műszaki egyetemet végzett, és ő volt az első doktorival rendelkező űrhajós!  

Armstrongról a filmből nem derül ki, miért alkalmas erre a küldetésre, sőt képesek voltak egy depresszív karaktert alakítani belőle. Szinte vártam, hogy a Holdon Gosling leveszi a szkafandert, hogy végre kiélhesse szuicid hajlamát. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen mentális állapotban lévő embert nem lehetett volna Holdra küldeni, maximum pszichiáterhez.

Olyan kár, mert amikor landolunk Goslinggal a Hold felszínén, az mind látványilag és mind zeneileg kitűnő. A holdkomp landolása az egész film legjobb jelenete, s szó szerint követi a valós eseményeket. A Hold megpillantása a nyitott ajtóból Armstronggal együtt szintén sokkoló, ahogy megtapasztaljuk az égbolt hiányát és a tökéletes csendet. Ám a fantasztikus lépés után egyszerűen elvágták a sztorit. Armstrong mintha azért ment volna oda, hogy karkötőt hajigáljon kráterbe, holott 22 órát töltöttek a felszínen a komppal, melyből a másfél órás EVA tömény fizikai munka és kísérlet volt! Ebből miért nem kapunk semmit? Technikailag talán untatná a közönséget, de biztos lett volna valami köztes megoldás!

A filmből jó pár jelenet nélkülözhető, mivel semmit nem adnak ahhoz hozzá. Ugyanakkor a lélegzetelállító részek között komoly hézagok vannak, melyek olyan vontatottá teszik a sztorit, mint egy pótkocsi. Nagy kár, nagy kár… 

Imdb: 7.4 csillag

Rotten Tomatoes: 87 ill. 66%

Holdporos csizma az asztalon : Jay Barbree - Neil Armstrong

Jay Barbree:
Neil Armstrong

Budapest: Akkord, 2017

Második kiadás (Első magyar kiadás: 2009)

Eredeti cím: Die Therapie (2006)

Fordította: Szakál Gertrúd

Gyerekkoromban egy ideig csillagász akartam lenni - mint azt már egyszer említettem -, vagy ami még jobb: űrhajós. A 80-as évek végén sokan voltunk így, s legjobb haverommal apró távcsövekbe fektettük zsebpénzünket, hogy éjszaka a Hold környékét pásztázzuk. A Voyager-szondák akkoriban hagyták el a Naprendszer óriásbolygóit, s meg is jelentek az ismeretterjesztő kiadványok a külső bolygók első igazán minőségi fotóival. A holdraszállás ugyan már lassacskán a múlt csillagködébe veszett akkor is, de a Challenger katasztrófáját gyermekként láttam a híradóban. A Voyager szondák ma is úton vannak, a reménybeli csillagász-űrhajósból könyvtáros lett. Ez utóbbit ugyan cseppet sem bánom, de azért ha tiszta téli hajnalon munkába menet ott vigyorog fölöttem az Orion csillagkép, hát fel kell kötnöm az övemet, hogy ne elszontyolodva gondoljak arra, milyen lehetne a tengózni a Marson, ötödölőzni a Hold porában, s korcsolyázni az Enceladus jegén. Követem az űrkutatás fejleményeit, és a sci-fi iránti rajongásom is innen eredeztethető. Pedig az űr hideg, kegyetlen és nagyon sötét.

Mikor két hete pénteken betévedtem az egyik győri könyvesboltba, s kiszúrtam Jay Barbree Neil Armstrongról írt könyvét, nem haboztam. Nem vagyok egy nagy életrajz-faló, jobban szeretem az emlékiratokat, naplókat, de egy Armstrongról szóló összefoglalót nem hagyhattam ki, ráadásul korábban nem is tudtam életéről túl sokat. A Hold meghó(l)dítója ugyanis közismerten zárkózott ember volt, nem írt beszámolókat magáról, megmaradt annak a kisvárosi, visszafogott srácnak, aki elindult, hogy pilóta legyen a 40-es évek Amerikájában. Az író, aki újságíróként annak idején az űrhajósok közvetlen közelében ténykedett, kezdésnek a Koreai-háború poklába visz minket, ahol az ifjú Neil éppen F9F Pantherrel bombázza az észak-koreai állásokat, majd kénytelen katapultálni, miután gépe megsérül. Armstrong 78 bevetésen vett részt ebben a keserves háborúban, s be kell valljam, erről mindeddig nem hallottam. Barbree lassan bontakoztatja ki hősének portréját, melynek fő vonulata egyértelműen az űrhajós korszaka, az előzményeket és következményeket csak itt-ott szórja el egy-egy történetben megemlítve. Nem is baj, végül is, Armstrong életének ez a szegmense érdekes.

A legfigyelemreméltóbb – olvasva a sorokat - az asztronauták kiválósága, akik nem egyszerűen remek pilóták voltak, de nagyszerű emberek, minden sztárallűröktől mentesen. Szinte mindegyikük farmer, vidéki tanár, katona csemetéje volt, akiket nem a hamis mítoszokkal terhelt New York utcái, hanem a szülői ház körül végzett kétkezi munka nevelt fel. Ezt követően pilóták lettek - sok esetben háborús bevetéssel -, de emellett elméleti képzettségre is szert kellett tenniük ahhoz, hogy bekerüljenek a legszűkebb elitbe. Itt kevés volt az amerikai filmek toposza, a vagány, parancsokat semmibe vevő top gun alfahím: fegyelmezett, stressztűrő de önálló döntéseket meghozni képes férfiakra volt szükség, akik sok esetben már jóval túl voltak forrófejű ifjú éveiken. Alan Shepard 48 évesen járt a Holdon 1971-ben! Szóval még számomra is van remény… Talán beszélnem kellene Hszi Csin-pinggel.  Armstrong túl sok igazán személyes dolgot nem árult el Barbreenek, de a tapasztalt újságíró ügyesen építi bele a beszélgetések és korabeli dokumentációk anyagait az életrajzba. A kötet végig feszes sorrendben halad, bár ezt időnként kitérők szaggatják fel meteoritként, hogy megismerjük Armstrong életének korábbi szakaszait. 

Egyébként „Nomen est Omen”. Armstrong és asztronauta társai valóban erős kézzel tartották kordában a félelmüket. Hiszen aki ráül egy 110 méter magas 3000 tonnás ballisztikus rakéta tetejére, majd hagyja, hogy begyújtsák alatta a hidrogén-oxigén robbanóelegyet, s még abban is bízik, hogy haza is jön ezzel az időzített bombával: az bizony kemény csávó! Az egészben a leggyönyörűbb, hogy elolvasva a biográfiát megtudjuk, miért éppen Armstrong léphetett először egy idegen égitestre az emberiség tagjaként, és csodás választ kapunk. Nem protekció, nem politikai döntés, nem anyagi haszonszerzés miatt, még csak nem is puszta szerencse okán lett így, hanem az elvégzett munka és az alkalmasság döntött. És ez nem semmi, s egyben szépen mutatja, egykor mitől volt nagy Amerika. Ez volt az Egyesült Államok még utolsó csaknem szeplőtelen kora, amikor tényleg nagy volt. Azóta csak örvénylik lefelé ez a szebb napokat látott egykori naiv, ma birodalomként viselkedő állam. 

Mindig nagy döbbenettel olvasom az összeesküvés-elméletet a holdutazás meg sem történtéről. Alighanem a szovjetek elég hamar kiszúrták volna, hogy valami nem stimmel… Ezek az emberek az életük kockáztatásával produkálták az emberiség eddigi talán legnagyobb lépését, s akadnak, akik fittyet hányva a bizonyítékokra, a filmfelvételek, fényképek, beszámolók százaira, kétségbe vonják ezt a hatalmas teljesítményt. Nem csodálom Buzz Aldrin reakcióját, mikor lehazugozta egy idióta:

Mindent egybevetve a könyv jól sikerült, sokat megtudhat belőle az olvasó a 60-as évek űrversenyéről. Külcsínre a kötet esztétikus, bár lapjainak minősége lehetne jobb, és örültem volna, ha a fényképek nem szöveg között, ugyanazon silány papíron lennének, hanem külön táblán, fotópapíron. Nyomdahibák nem ütötték ki a szememet.

Pontszám:

Nyolc Apollo űrhajó a tízből.

8/10 pont

Goodreads.com: 4.18 pont