Könyvajánló: Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

 Könyvajánló:

Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

Jó néhány könyvön vagyok túl az elmúlt hetekben, és elég vegyes felhozatal volt minden szempontból. Akadt közöttük szakkönyv, regény, képregény, múzeumi kalauz, forráskiadvány. Jó is, rossz is. Most nem egyet mutatok be hosszabban ezért, hanem kis ízelítőt adok háromról.

Holly Jackson: Még nem egészen halott

Budapest: Kolibri, 2025

Eredeti megjelenés: Not Quite Dead Yet (2025)

Fordította: Miks-Rédai Viktória

448 oldal

Kezdjük Holly Jackson legutóbb - tavaly ősszel - megjelent regényével - az előzőről itt írtam -, az igencsak hatásvadász Még nem egészen halott című (YA) krimivel. Jackson rendszerint kiborít nem túl szerethető főszereplőivel és idegesítő lezárásaival, de mindent egybevetve ez alighanem a legjobb regénye eddig (leszámítva a folytatások miatt számomra elrontott Jó kislányok-at). A főszereplőnk Jet ugyan most sem valami szerethető karakter, de ez most jó, mert a halál közelsége olyan jellemfejlődést indít el benne, amely fokról fokra szimpatikusabbá teszi, és szurkolunk, hogy valami csoda folytán mégse haljon bele abba az ütlegbe, amit egy sötét éjszakán - ki tudja mi okból - rámértek. Jetnek egy hete van rájönni, ki akarhatta megölni, mielőtt belehal az okozott fejsérülésébe. Igen, ilyen típusú - a főszereplő meg fog halni - regényből jócskán akad a könyvesboltok polcain az utóbbi években, de ez az alapötlet nekem tetszett. Jet egészen a végzetes éjszakáig nem találja önmagát: céljai nincsenek, családja idegesíti, barátját eltaszítja és azt hiszi, végtelen idő áll rendelkezésére. Ezt a luxust azonban a támadás után már nem engedheti meg magának, gyorsan lepereg hét nap. Gyerekkori barátja, Billy segítségével nekiáll élete első és utolsó igaztán fontos célját elérni: elkapni saját gyilkosát. A regény nem a briliáns nyomozói munkától jó, hanem az érzelmi töltettől. Igen, kicsit giccses, erre fel kell készülni, és hatásvadász. Itt nincseneek olyan elrejtett nyomok, mint Jackson korábbi regényei esetében, nincsenek dokumentumok, hangfelvételek, térképek, fotók. Egy párosunk van, amely eltökélten halad előre, inkább elszántan, mintsem okosan. jetnek nincs mit veszítenie, így végre életében először mer kockáztatni, míg Billy végre megkapja azt, amit egykor elveszített: Jet figyelmét. A történetvezetés nem tökéletes, az alapfelállás a nyomozásra képes haldoklóról nem valami hihető, és a befejezés megint - minimum - megosztó - ellenben kitalálható -, de összességében nekem tetszett a regény.

8/10 pont

Reports ​of the Habsburg Envoys in Constantinople, 1568–1574 I–II.

Budapest, ELTE HTKTK, 2026

Szerk.: Fazekas István, Glück László, Fodor Pál

1494 oldal

A történelemben a legjobb dolog a forrásokat olvasni, legyen az második világháborús alakulat hadinaplója, első világháborús levelezés, sziklaflirat, vagy Hérodotosz tőrténeti műve. Minden fajtájának megvan a maga előnyei és hátrányai, ugyanakkor egy régen élt ember szemével tekinthetünk a múltba, aki úgy mesél nekünk a jelenében, hogy jó eséllyel már rég nem él. Az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja most egy egészen különleges forráskiadványt tett le két kötetben az asztalra, amely az 1568 és 1574 között Isztambulban/Konstantinápolyban állomásozó követek irataanyagát közli eredeti - zömmel - latin nyelven, illetve angol rezümével.  Az angol összefoglalók a originál szövegekről igen bőségesek, szinte már-már fordítások. A két kötet 279 dokumentumot tartalmaz majdnem 1500 oldalon - na jó, ebből ki kell vonni az I. kötet elején lévő tanulmányt és előszót -, amelyek nem csupán a habsburg követségek életébe és a diplomáciai alkudozásokba nyújtanak betekintést, hanem az Oszmán birodalom belsű működésébe és túlfeszítettségének problémájába is, hiszen a "török" Jementől Asztrahánon és Perzsián át Algírig le volt kötve sok esetben. Láthatjuk működés közben a magyar történelemből is jól ismert Szokollu Mehmedet, megtudhatjuk, mit ravaszkodtak össze a tapasztalt keleti döntéshozók, hogy az európai egység ne jöhessen létre ellenük. A kötet a török-velencei háborúnak is elsőrangú forrása, hiszen a követségek a történelemben mindig a kémkedés melegágyai voltak. Természetesen emellett, mivel Miksa császár egyben magyar király is volt, rengeteg adat található benne a török-magyar végvidék történetéhez. Az állandó csetepaték eljutottak II. Szelim, de főként Szokollu Mehmed nagyvezír udvarába is, ahol állandó feszültségforrás volt, melyeket mind a követség, mind a porta igyekezett a diplomáciában a maga javára fordítani. Röviden: a két kötetes monumentális kiadvány kiváló munka, amelyet sokáig használ majd még a történelemtudomány. Még sok ilyet!

10/10 pont

Számvéber Norbert: Páncélosok a Felvidéken

Keszthely: PeKo, 2026

2. kiadás

508 oldal
A könyv nem első kiadás, mégis új könyvnek mondható, mert a 2008-as kiadáshoz képest a PeKo által idén kiadott verzió duplájára hízott tartalmában. A feldolgozás a Felvidék Magyarországhoz 1938-ban visszacsatolt déli részének páncélosütközeteit mutatja be elsősorban az Ipoly és Komárom között 1944 decemberétől 1945 márciusának végéig, komoly mélységben. Szokás szerint kiváló kötet jött ki Számvéber Norbert tollából, hatalmas forrásmennyiség feldolgozásával mindkét/három – szovjet, német, magyar – oldalról. Ugyan egy senki vagyok, hogy tanácsokat adjak, de néhány megjegyzést azért megkockáztatok a hétköznapi olvasók érdekében. Egyrészt talán célszerű lenne, az egy eseményről szóló forrásokat néhol jobban összedolgozni – Számvéber inkább egyes jelentések adatait közli egymásután – mert így többször ugyanazt az eseményt olvashatjuk, némileg más-más verzióban. Ez nyilván egy gyorsabb és egyszerűbb megoldás, de valakiknek zavaró lehet, hogy a nyilvánvalóan ugyanazon eset – mondjuk, hogy az egyik alakulat benzin helyett dízelolajat kapott – pár oldallal odébb újból megtörténik, vagy hogy egy település az X. oldalon német kézre kerül, majd pár oldallal odébb még küzdenek érte, vagy újfent elfoglalják a németek, mivel ekkor a szovjet forrás alapján meséli el ugyanazt. Persze, ha valaki képben van, követi a leírást térképen, és érti a feldologzás logikai menetét, akkor nem fogja összezavarni. Az új, 2026-os kiadás nagyon szép, védőborítós, keménykötésű, plusz a képanyag, a csatolt kimutatások nagyot dobnak az egészen, a mellékelt kiszedhető - szovjet - térképről nem is beszélve. Annyi negatívum még, hogy meglehetősen sok elírást fedeztem fel benne, lemaradt a szóvégi betű, vagy egy-egy szó nem tökéletesen lett elválasztva, ilyesmik. Jellemzően a jegyzetekben volt ilyen, talán az kevésbé gondosan lett átvizslatva. Összességében egy igen jó kötet, amely alapmű lesz jó ideig e térség II. világháborús eseményeihez

9/10 pont

Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

könyvajánló: Neal Shusterman: Unwind- Bontásra ítélve

könyvajánló:

Neal Shusterman:

Unwind- Bontásra ítélve

Szeged: Könyvmolyképző, 2015

Eredeti megjelenés: Unwind (2007)

fordította: Illés Róbert

384 oldal

Kevés dologtól szokott felfordulni a gyomrom. Legalábbis a tonicot és közösségi média  kommentszekcióit leszámítva. Olvasás közben meg kifejezetten ritkán esik meg velem ilyesmi, ám most mégis megtörtént. Azzal persze számoltam, hogy Neal Shusterman Unwind - Bontásra ítélve című regénye nem lesz egy epres habcsók, hiszen a fülszöveg eleve belengette a kemény tartalmat:

"Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? Szép új világ? Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. Te vajon túlélnéd?"

Előre számítottam rá tehát, hogy durva menet következik, de azért így is sokkoló volt, s valahol a 340. oldal környékén egy darabig félre is kellett tennem a regényt, mert hányinger kerülgetett. Félreétés ne essék: nem azért mert vulgáris, vagy hentelős részek voltak, hanem a kiváltott emóciók miatt. Shustermantól nem ez volt az első könyvem, jó egy éve már meghökkentett Kaszás című igencsak extrém ifjúsági regényével. Sok szempontból a két kötet/sorozat rokon (mindegyik a halállal foglalkozó ifjúságnak szánt olvasmány és mindkettő valamiféle disztópia), de hangulatában mégis nagyon másmilyenek. Utóbbbi is egyedi, témáját tekintve megdöbbentő, de az Unwind üt nagyobbat - majdnem akkorát, mint az írek elleni meccs -, és bizony a csapást gyomorba kapja az ember. 

A regény egy alternatív jelenben/jövőben játszódik az Egyesül Államok területén, ahol egy az abortusz kérdésében vívott polgárháborút követően a felek kompromisszumos békét kötöttek. Ennek értelmében az abortusz tilos, ellenben a nemkívánatos 13-17 év közötti fiatalokat szét lehet bontatni a társadalom érdekében. Ezeket a feleslegessé vált fiatalokat az állam, mint alkatrészbázist használja jó és kevésbé jó célokra. Főszereplőink ilyen bontásra ítélt egyének, ahogy a fülszövegben is áll. Ez az írói elképzelés a késői abortálásról nem új, ám mi is lenne az 4-5000 évnyi irodalom után? Nekem azonnal Philip K. Dick Előszemélyek című novellája ugrott be, amely nagyon hasonló alapfelvetéssel indít, bár mélységében és sötétségben nem jut el Shusterman szintjéig. Az abortusz kérdése a világ minden pontján erősen megosztó téma, dühödt vitákat indukál, de különösen így van ez az USA-ban, ahol sokaknál alapvetően meghatározza a politikai pártállást az egyéni válasz. A kérdés rendkívül bonyolult, hiszen eleve két egymással antagonisztikusan ellentétes "érdek" létezik: az anyáé, aki - ilyen vagy olyan okból - de nem szeretne gyermeket és a magzaté, aki a biológia törvényei szerint szeretne világra jönni. Emellett spirituális, morális, etikai kérdések tömkelege vetődik fel továbbgondolva a problémát.  

A könyv nem olyan értelemben brutális, hogy véres lenne, sőt, voltaképpen nincs olyan részlet, amelyet ne olvashatna el egy 14 év fölötti fiatal. Ebből a szempontból a legtöbb mostani fantasy mészárszék ehhez képest. Viszont pont az a félelmetes, hogy humánusan írja le a - valamilyen szinten - humanizmusból fakadó kegyetlenséget, és az emberi élet semmibevételét. Sokszor elfelejtjük, hogy az emberiséget embertelen szeretni önmagáért, a fogalomért, az azt alkotó egyének iránti szeretet nélkül. Nem az emberiséget kell szeretni, hanem azokat, akik körülöttünk vannak, sutaságaikkal, esendőségükkel együtt, vagy azok ellenére. A kötet az abortusz mellett még érint etikai és morális problémákat, és az események néha egészen meglepő fordulatokat vesznek. A karakterek nem valami mélyek, a regény elsősorban hatásvadász, valamint regény elgondolkodtat a helyesről, helytelenről. Jól csinálja. A világ bemutatásában felületes, az ok-okozat sem mindig súrlódásmentes, de hat. És egy olvasmánynak hatnia kell az olvasóra, sőt, talán ez a legfontosabb dolga.

Maga az Unwind a 2010-es évek elején 4 részes (plusz kiegészítő novellák) regényfolyammá hízott, de azok már nem hoztak akkora sikert, s ha jól sejtem, már nem is fog megjelenni magyarul a folytatás, hiszen eltelt 10 év az első rész kiadása óta.  Voltaképpen nincs is rá szükség, mivel a történet így is kerek egész. Sokkolóbb és jobb úgysem nagyon tud lenni, a Fűrész I-et követően is maximum a hentelést lehetett fokozni, azt meg minek mondanivaló nélkül. Ez a könyv így magában is üt. Nagyot. 

A regény magyar kiadása meglehetősen ijesztő és figyelemfelkeltő, ugyanakkor szerintem megért volna egy tartalomra jobban jellemző, egyedi borítóképet tervezni hozzá. Nagyon sajnálom, hogy majd 10 éve jelent meg, s nem ma, mert egy élfestett, keményborítós kiadásban igazi ékkő lehetne a könyvespolcon. Shusterman disztópiája elsősorban moralizáló felnőttek és keménygyomrú fiatalok olvasmánya lehet, olyanoké, akik szeretnek elfilozofálgatni azon, mit is jelent embernek lenni. 

Értékelés:

Nyolc és fél ujj a tízből.

8.5/10 pont

moly.hu: 92% (498 szavazat)

goodreads.com: 4.17 (247429 voks)

könyvajánló: Enter Sandman - Cavanagh: A bűntárs

Könyvajánló:

Cavanagh: A bűntárs

Budapest: Álomgyár, 2025

Eredeti megjelenés: The Accomplice (2022)

fordító: Abrudán Katalin

381 oldal

Úgy látszik most a dupla Sandman korszakomat élek, ellentétesen megélt érzelmekkel. Először nekiláttam a mostanra megvetetté vált Neal Gaiman kultikus képregényéből készült filmadaptációnak, majd - ettől teljesen függetlenül - olvasni kezdtem Cavanagh Eddie Flynn-sorozatának legújabb részét (írtam már róla, például: itt és itt. Hát érdekes hullámvasút volt mindkettő. A filmsorozat jó indulás és pár kiemelkedő részt követően tragédiába fulladt számomra - olyan szinten nyomták a woke-ideológiát, hogy egyszerűen nem érte meg folytatni -, míg a regény nem túl bíztató kezdet után igen erős zárással jutalmazott türelmemért.  

A filmsorozatról nem fogok szólni, viszont a könyvről igen. A thriller(?) fundamentuma a következő: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandman-nek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége - aki állítólag semmiről sem tudott - azonban a rendőrség kezére jutott, s most a policáj Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. A sors fura fintora így úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz más-más módon. A külön pikantériája a regénynek, hogy amolyan "columbosan" az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nek sikerült egy modern diverz "családot" összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntárs-ban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megúnta volna protagonistáját. Minösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek. 

A Cavanaghnál ezen felül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch - a női terminátor - különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a "girl boss"-ok sem nem újak, sem nem vonzóak, pusztán hiteltelenek és idegesítőek (lásd: Scarlett Johansson a Jurassic Park új részében). El kelene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambo-t filmekben és könyvekben egyaránt, ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Időnként emellett túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadra. 

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor az utolsó harmadában a könyvnekk szerencsére olyan triplacsavart kapunk, ami egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a rész nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval. 

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete - nem is leggyengébb - , de a zárás sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2-5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kötetek színvonalát és jellemzőit.

Pontozás: 

Hét homokszem a gépezetben a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 96% (126 csillagozás)

goodreads.com: 4.44 pont (13501 értékelés)

Könyvajánló: Rita Falk: Télikrumpligombóc

Könyvajánló:

Rita Falk: Télikrumpligombóc

Budapest: Művelt Nép, cop. 2016

Eredeti megjelenés: Winterkartofelknödel (2010)

Fordította: Balla Judit

319 oldal

Egy vallomással kezdem. Mindenekelőtt azért szeretek jobban fiókkönyvtárban dolgozni, mint egy központi pult mögött, mert olyan ez, mint Gizi néni sarki boltocskájában melózni a szupermarket kasszájához képest: ismerjük az olvasókat, és azok is minket. Emberközelibb és közvetlenebb. Ebből fakadóan nem csupán mi ajánlunk köteteket az olvasóknak, hanem a viszonosság elve alapján látogatóink is hajlamosak felhívni a figyelmünket egy-egy nekik tetsző, bevált kötetre. Most is ez történt májusban. Egy olvasónk közölte, hogy ha minőségi német humort akarok olvasni, olvassam el a Télikrumpligombóc című regényt. Én megrökönyödve néztem, de szerencsére nem fotóztak. Minőségi? Német? Humor? Első alkalommal találkoztam olyasvalakivel, aki érezhetően hitt a német humor létezésében. Ezt ki kellett nyomoznom, így magam csaptam le a visszahozott Rita Falk-könyvre. 

Quod erat demonstrandum. Az állítás bizonyítást nyert. Felelősségem tudatában kijelentem: létezik német humor. Engem is sokkol a dolog, de a tapasztalati valósággal szemben mégsem hadakozhatok. Bár kicsit pontosítom is magam: bajor humor létezik. Régen szórakoztam olyan jól könyvön, mint a Télikrumpligombócon. Persze ez nem jelenti, hogy ez a "legjobb" könyv, amit mostanság olvastam, de műfajában igazi gyöngyszem. Hogy mi a műfaja, az persze megint egy érdekes kérdésfelvetés. Komolytalan krimi? Bajor abszurd? Paródia? Délnémet kisvárosi idill? Ha valamihez hasonlítani akarnám, akkor talán Hugh Laurie: A balek című regénye, ami a legközelebb áll hozzá stílusilag. Egyébként is érzetre Falk humora az angol humor klasszikusaiból táplálkozik.

A történet Niederkaltenkirchenben játszódik - már a falu neve is milyen... -, főszereplője pedig egy kissé szociopata rendőr, Franz Eberhofer, aki szeret a pisztolyával fenyegetőzni, szereti a fehér kolbászt (Weisswurst), és természetesen a jó sört. Egy Bajorországban otthonosan mozgó - mondhatni - ismerősöm azt állította, hogy egy bajor falu sokkal közelebb áll egy magyar faluhoz, mint egy itteni vidéki település Budapesthez, és ez a regény ténylegesen demonstrálja ezt. A bajor falu karakterei bármelyik rábaközi faluban felbukkanhatnának a helyi kocsmában, és fel sem tűnnének. Niederkaltenkirchen a német precizitás élő cáfolata, sokkal jobban hasonlít egy organizált káoszra, mintsem egy olajozottan működő gépezetre, de nem is Poroszországban vagyunk.  A helyi szaki oda megy éppen dolgozni, ahová kedve szottyan (vagy aki többet fizet éppen), a polgármester mindenbe beleszól, csak a munkáját nem nagyon végzi, Franz felettesei meg nemigazán segítik a munkáját. Mondjuk ez utóbbi érthető, mert a főhősünk igencsak infantilis, ráadásul büntetésből lett a településre áthelyezve, miután nyomozótársa egy pedofilt ivartalanított Münchenben. Franz éli mindennapi unalmas életét "Alsóhidegegyházán" egészen addig, mígnem egy új fehérnép érkezik a faluba, és egy ingatlan kapcsán rendellenes halálozási statisztikákra lesz figyelmes. Példának okáért valakinek a fejére indokolatlanul ráesik egy konténer. Igen, a történet komolyanvehetetlen, és a nyomozói munka krimikedvelőként kimondhatom, hogy szörnyű, de ez a főszereplő személyéből és regényt átjáró a maró fekete gúnyból fakad. És persze, nem is ez a lényeg ebben az esetben. Noha a szereplők - pontosabban a Neuhoffer-család tagjai - hullanak, mint a legyek, mégis vigyorogni fogunk végig. Franz családja maga is egy katasztrófa, de szerethető katasztrófa. A nagyi vásárlásmániás, akit minden leértékeléshez el kell fuvarozni, az apuka egy megöregedett hippi, de a kocsmáros sem jobb náluk. A sztori karaktercentrikus és E/1-ben íródott. Furcsa lehet elsőre, de Rita Falk férfi szemszögből írta meg a sztoriját, mivel, szerinte a férfiak "a valóban fontos dolgokkal foglakoznak, nem narancsbőrkrémekkel és gyermek-születésnapokkal". Azt hiszem ebből is kiderül, hogy a regény tökéletesen mentes bármiféle gátlástól vagy politikai korrektségtől. Kapnak tőle a románok, a thaiföldiek, a nők, a férfiak, köztisztviselők, irodisták, pszichiáterek, a 68-as nemzedék örökifjú tüntetői, de még az OBI munkatársai is. Utóbbit citálom egy kis hangulatismertetőnek. Franz éppen bemegy az OBI-ba:

"A reklámokban szereplő fürge, mosolygó, daloló, villámgyors eladókból sajnos egyet sem találok, pontosabban villámgyorsat látok nem is egyet, villámgyorsan szívódnak fel, mielőtt az ember odaérne hozzájuk. Valószínűleg énekórára futnak."

Na, valami ilyesmire kell számítani 300 oldalon keresztül... A kötet tökéletes kikapcsolódás, de a humora nagyon "fárasztó" is egyben. A regényt kézbe kapó olvasónak ezzel számolnia kell. Ha valaki nem szereti az ilyet, keressen más könyvet! Aki viszont bírja, az bírni fogja. A szereplők szerethetőek, a sztori humoros, könnyen az olvasó áldozatául esik. A regényből és folytatásaiból egyébként filmsorozat is készült.

A magyar kiadás külsőre a németet követi - nem tartom kiemelkedő grafikai teljesítménynek a borítót -, ami inkább valami nyári olvasmányra utal, mintsem krimire. A magyar fordítás szórakoztató volt, és ebben az esetben ez igen fontos. A fűzött kötés meglepően jónak tűnik, strapabírónak.

Mindent figyelembe véve a regény szórakozásnak kiváló, kriminek vicces, bizonyítéknak megfelelő. Van német humor, és ha ilyen, akkor legyen is!

Osztályozás:

Nyolc gőzgombóc a tíz bajor sörből.

8/10 pont

moly.hu: 84% (763 csillagozás után)

goodreads: 3.77 (3373 szavazat)

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont

könyvajánló: Öt kedvenc könyv 2024-ből

Könyvajánló:

Öt (hat) kedvenc könyv 2024-ből

 

Mint minden évváltáskor, most is készítettem egy válogatást az éppen elmúlt esztendő kedvenc köteteiből. Sorrend nincs. Úgy szerepelnek, ahogy eszembe jutottak (nagyjából az olvasás időrendjében).

Alan Rickman: Őrülten, mélyen

Budapest: Kossuth, 2023

576 oldal

Alan Rickman legtöbbünk számára a Harry Potter-sorozatból ismert, mint a sorozat legtragikusabb hőse, Perselus Piton, nekem azonban örökre Hans Gruber illetve a Nothinghami bíró marad. A zseniális színész leginkább a negatív karakterek ábrázolásában volt kiemelkedő, olyannyira, hogy még egy összességében pozitív szerepben - mint Perselus - is inkább antagonista volt. Sokat láttam filmekben tehát, mégis Alan Rickmanről, mint emberről alig tudtam valamit, amíg el nem olvastam a naplóját. A 2023 végén megjelent diárium oldalain sok híresség tűnik fel: színész, politikus, vagy éppen író. Rickman baráti kapcsolatot ápolt például Ken Follettel is, akinek a Katedrálist és sok egyéb kiváló regényt köszönhetünk. Bepillantást kapunk naplóbejegyzései által a munkás színészhétköznapokba ugyanúgy, mint a ritkán beiktatott nyaralásokba. Bár a saját magának írt napló jellegéből fakadóan nem egy összefüggő, megkonstruált szöveg, Rickmantől mégsem csupán mondatokat, hanem gondolatokat is kapunk. Színészként egyszerre volt nagyon mindennapi és rendkívüli ember. Érdekes, hogy azok a filmek, amelyekből leginkább ismerjük, milyen keveset jelentettek Rickman számára a napló alapján (ez a Harry Potter-szériára is igaz! Nem populáris akart lenni, hanem minőséget akart nyújtani deszkán és celluloidon egyaránt. Kifejezetten bosszantotta, hogy évekkel később is a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, vagy a Drágán add az életed alapján ítélték meg munkásságát. A színész egyébként Magyarországon is dolgozott, naplója szép emlékeket idéz fel Sopronból, mikor a Raszputyin című történelmi film egyes jeleneteit forgatta nálunk. Megdöbbentő olvasni, milyen nagy elismeréssel ír egy - sajnos megnevezetlen - magyar színészről. Még tavaly év elején olvastam a naplót, de így is jól emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az elhivatottság, amely árad a sorokból. Belekukkanthatunk végül Rickman utolsó hónapjaiba is, és időnként kifejezetten fájdalmas olvasni a sorokat. Mintha kiskanállal vájnák a szívünket, hogy jobban fájjon... 

J.R.R. Tolkien: A homály visszatér és Vasudvard árulása 
Budapest: Helikon, 2022 iletve 2024

708 ill. 700 oldal

Tolkienről aligha kell bárkinek leírni, hogy kicsoda s micsoda, hiszen a A Gyűrűk ura ikonikus mű, amely egy egész fantasyuniverzumnak ágyazott meg mostanra. Ha Tolkien nevét halljuk, szinte bizonyosan a LoTR-ról van szó, hiszen ez az a mestermű. amivel az angol író neve örökre összeforrt. Nem alkotott sok nagy művet, csak egy(?) igazán nagyon, de hát a távolugróknál is a legmesszebbi ugrás számít. Persze egyeseknek eszébe jut még A hobbit, ínyencebbeknek pedig A szilmarilok is - a többi felsorolása már igazán extrém -, de azért ez már sokkal ritkább. Sokkal kevesebben tudják, hogy A hobbit jóval korábbi, mint A Gyűrűk ura, sőt ebből az apróságból nőtt ki a háromkötetes monstrum. Bevallom nem vagyok nagy rajongója A hobbit-nak, úgy vélem, hogy a "folytatás" nélkül sosem érte volna el azt a hírnevet, amit kapott (sem az indokolatlanul háromrészes filmtrilógiát). Ugyanakkor el kell ismernem, hogy A hobbitban elvetett mag, igencsak bőséges termést hozott. Hogy mekkorát és miként szökkent szárba a meglehetősen gyerekes sztoricskából a gigantikus A Gyűrűk ura, azt Tolkien fiának összefoglalójából - egyelőre két kötetet olvashattam az ezt taglaló négyből - tudtam csak meg. A Gyűrűk ura világa organikusan alakult ki, sejtről sejtre, szereplőről szereplőre, és fokozatosan változott azzá a világgá, amelyet ismerünk. Nem túlzás azt állítani, hogy minden cselekmény, minden szereplő azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie a kezdet és a vég logikájából kifolyólag. Mintha nem is Tolkien találta volna ki a világot, hanem a már létező fantáziaország vagy a sors vezette volna az író kezét könyörtelenül irányítva azt. Aragorn szerepét eredetileg például Tolkien egy hobbitnak szánta - facipőben járt volna, Kótogi névvel -, de rá kellett jönnie, hogy nem lehet így, Középfölde megköveteli, hogy álruhás király legyen belőle. Fantasztikus, ahogy olvasva Tolkien rendbe szedett jegyzeteit, hogyan alakulnak ki szemünk előtt Középfölde folyói, hegyei, népei és ismert alakjai. Bár olvastam már a Középfölde históriája más köteteit is, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint ez a két kötet. Érdemes elolvasni! Oda, s vissza. 

(Még két kötet fog foglalkozni a trilógia kialakulásával, amelyek még nem jelentek meg magyarul: A Gyűrűháború, illetve Sauron veresége címmel!)

C.S. lewis: Csűrcsavar levelei

Budapest: Harmat, 2021

150 oldal

Ha lenne nálam "Az év olvasmányélménye" kategória, akkor egyértelműen Tolkien hű barátjának, C. S. Lewisnak sziporkázó humorú, mégis elképesztően bölcs füzetecskéje lenne, amit díjaznék ezzel 2024-ből. Csűrcsavar levelei egy fiktív levelezés két ördög között, amelyben az idősebb és tapasztaltabb pokolfajzat tanácsokat oszt ifjabb munkatársának és egyben unokaöccsének, hogy miként térítse rossz útra a neki "szentelt" célszemélyt. A hétpróbás démon ötletei mind-mind zseniálisak és mind-mind nagyon ismerősek a mai világunkból is: "Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra", elvégre nem az a fontos a mai világban, hogy valami igaz-e vagy hamis, hanem hogy legyen "modern", "erős", "jövőbe mutató", "sikeres"! Legalábbis szavakban. Igazából nem is merek idézni mást a 150 oldalas kis kötetecskéből, mert az összes szava és mondata arany! Lewis - aki leginkább a Narnia krónikái miatt ismert, mélyen vallásos volt - Tolkienhez hasonlóan -, ugyanakkor mentes volt bármi ezzel kapcsolatos merevségtől és képmutatástól. Élvezte az élet örömeit, nevetett az emberi esetlenségen. Igazi angol abszurdot kapunk tőle, amely folyamatos vigyorgásra kényszeríti az olvasót, hiszen magára ismer benne. Különösen érdekes, hogy e fanyar humort az 1940-es sötét év Nagy Britanniájából kapjuk, mégsem veszített egyetlen mondat sem a csillogásából. Minden 85 esztendős mondat megáll ma is, de ugyanilyen aktuális lesz Kr.u. 3000-ben is! Igazi kortalan remekmű. 

Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János

Budapest: Zrínyi, 2024

176 oldal

Bizonyára jó néhány ennél - tartalmilag - fontosabb hadtörténelmi és történelmi kötet került 2024-ben a magyar könyvesboltok kínálatába, mégis a Zubovits Fedorról készült kiadvány volt az egyik kedvencem. Mindig a nagy alakok vonzottak a történelemben, mert hihetetlen milyen érdekes minden egyes ember a maga valójában. Zubovits talán nem a legismertebb magyar katonák egyike mostanság, holott a maga korában igazi legenda volt. Egy személyben volt kiváló sportember, feltaláló, haditudósító, vadász, diplomata és katona. Harcolt a császári-királyi seregben Königrätznél, majd az olaszországi magyar légió tagjaként ellene szervezkedett. Egyiptomban katonai tanácsadója volt az alkirálynak, harcolt a spanyol karlista háborúban, majd a Balkánon volt az albánok nagy támogatja. Elsőként alkalmazott gyalogsági aknát az oroszok ellen az 1877-78-as orosz-török háborúban, szabadidejében meg néha angol foglyokat akart kiszabadítani Szudánban a Mahdi-felkelés idején. Valószínűleg egyetlen életévében több kalandban volt része, mint a legtöbb férfinak életében összesen... Csaknem 70 éves, mikor a világháborúban reaktiválta magát és találmánya - a "szárazföldi torpedó", azaz gyalogsági akna - révén segítette a Kárpátok védelmét az oroszok ellen. Kazareczki Noémi bemutatja egy nem mindennapi kalandor életét, bőven megtámogatva illusztrációkkal. A kötet kialakítása is megérdemel minden dícséretet, egy nagyon szép könyvet kaptunk a Zrínyi kiadótól. 

Agatha Christie: Az alibi
Budapest: Helikon, 2024

320 oldal

Igazából tavaly újraolvastam a Tíz kicsi négert is - amely jobb ugyan -, mégis ezt hozom Christie-től. Hogy miért? Mert arra nagyon jól emlékeztem, hogy mennyire erős könyv az előbbi, viszont Az alibi meglepett. Hihetetlenül jó pszichológiai thriller! Agatha Christie egy egészen zseniális ötlettel él: elmesél egy bűntényt - megölt nevelőszülő -, könnyen utálható tettessel, akit gyorsan fel is kötnek. Már-már megnyugodnának a kedélyek a zaklatott Argyle családban, mikor betoppan a házba egy jóindulatú tudós, s közli mindenkivel, hogy Jackó, a kivégzett testvér nem lehetett a tettes, mivel vele volt éppen a bűntény pillanatában. Dr. Calgary azt hiszi örömmel fogadják a hírt a családtagok rokonuk ártatlanságáról, azonban hamarosan megdöbbenve fedezi fel, hogy Jackó (és a mostoha) halála csupa pozitív változásokat hozott a családtagok életétbe. A tudós az alibivel olyan eseményláncolatot ráadásul indít el, amely mindent megváltoztat, és a már-már esküvőre készülő família hamarosan temetésekre járhat... A regény szokás szerint áramvonalas és feszültséggel teli, nincsenek benne felesleges oldalak és leírások. Mindenki gyanakszik mindenkire, s mindenki titkol valamit a múltjából, amire nem büszke. Calgary jószándékú tette pont az ellenkező hatást váltotta ki: a család nem megkönnyebbül a tudattól, hogy fiúk/testvérük Jackó ártatlan volt, hanem atomjaira hullik. Hiszen, hogyha nem a család fekete báránya volt az elkövető, akkor valaki közűlük kkellett, hogy legyen! A kötet a nyomozás közben felveti az örökbefogadás, a boldogtalan házasság problematikáját egyaránt, de mesél a testvéri szeretetről, és arról is, hogy a jó szándék önmagában nem feltétlenül ér sokat. A regény a legerősebb pszichológiai AC-krimik egyike - remek megoldással -, amely ha nincs is a néhai Top 10-es listámon, de nagyon jó kikapcsolódás, amely nem fog csalódást okozni senkinek. 

könyvajánló: Alan Connor - Az árulók

 könyvajánló:

Alan Connor:

Az árulók : Gyilkosság a kastélyban

Budapest: 21. század kiadó, 2024

Eredeti kiadás: The Traitors (cop. 2023)

Fordította: Perlényi-Chapman Eszter

312 oldal  

Korosztályom egyik emlékezetes olvasmánya volt a Kaland, játék, kockázat sorozat, amely egy speciális kalandkönyv (úgynevezett lapozgatós könyv), hiszen döntéseink alapján alakult a történet, amelyet olvastunk. Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en illetve M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett, lementél az alagsorba és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal, és a többi. Mindenki sejtheti! A 90-es évekkel együtt aztán a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A könyvtárunk polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, amiből huszan lesznek "játékosok". A kastélyban élő, s minenható házigazda két csoportra bontja - az ártatlanok tudtán kívül - a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, hiszen céljuk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként "megölnek" egy-egy bentlakót. Emellett naponta kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, és minden bizonnyal Agatha Christie klasszikusa inspirálhatta az eredeti holland Tv show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, de már nálunk is lement már három évad az RTL-en. Be kell valljam, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomozós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Conor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulót, mintegy lapozgatós könyvvé átdolgozva a szotrit. 

Az adaptáció egész jól sikeredett, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki az író papíron. A többi "játékos" nem túl izgalmas, megkedvelni őket nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2-4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kislabizálása nem ördöngősség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani, mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasása során csak egyszer történt meg velem, hogy mellényúltam, és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva, jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt amit mondott, s mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet gyorsan felírhatunk magunknak, mint potenciális árulót. A történet nagyjából kétharmadához érve - persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg minket - viszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjunk, kikkel kell a együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért), amennyiben ártatlanok maradunk, folytatódik a bizonytalanság. Ez persze azt is jelenti, hogy árulóként esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura mód - bár ez hangzik fordulatosabbnak -, mégis talán árulónak lenni a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és nem az agytekervényeinkre leszünk kárhoztatva utána. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy ártatlanként játssza végig először a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.

Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban - nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget - a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam csupán ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk a könyvben semmi, simán kimaradhattak volna, de gondolom a tévévetélkedő miatt - ahol van jelentőségük - nem lehetett megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek - mint nekem - halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld-fekete-arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt. 

Értékelés:

Nyolc áruló a tíz ártatlanból.

8/10 pont

moly.hu: 82% (87 voks)

goodreads.com: 3.67 csillag (45 értékelés)

Könyvajánló: Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg

Könyvajánló:

Rózsahegyi Barnabás: 

Néma hadsereg

Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója

[Budapest]: Benedetti Kft., cop. 2024

Lehet-e még valami újat mondani a Don-kanyarról? Hát ha arra gondolunk, hogy általánosságban mi történt 1943 januárjában Voronyezstől délnyugatra, s milyen körülmények vezettek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos vereségéhez, akkor valószínűleg a kutatások már nem hoznak nagy meglepetéseket. Az orosz levéltári források immár elérhetőek, így már mindhárom oldalról (magyar, német és szovjet) megismerhettük a történéseket. Bizonyára lehet még majd árnyalni az eseménytörténetet, a döntési mechanizmusokat és -motivációkat, de drasztikusan aligha kell átírni a történelemkönyvek ezen fejezetét. Ugyanakkor ott van az emberi faktor, a saját élmények átélésének egyedisége és megismételhetetlensége. Még mindig kerülnek elő személyes beszámolók, amelyek a katonai bikkfanyelvnél elevenebben, átélhetőbben adják vissza az egyéni meglátásokat és személyes tapasztalatokat. Ezek mindig tudnak újat mondani, mindig képesek spéci ízt adni az ismert történéseknek, minden korlátuk és elfogultságuk mellett. A Don-kanyar története nem egyetlen elmesélhető történet, hanem legalább 200 ezer különböző magyar történet. Rózsahegyi Barnabás nagyapjának története egy ezek közül, és most elmerülhetünk benne. 

Minden forrástípusnak megvan a maga előnye. A hivatalos jelentések szikár és lényegretörő fogalmazások, amelyek a nagy egészet igyekeznek bemutatni a döntéshozó gépezet felé. Ezek rendszerint pontosak, kiemelkedő történelmi értékűek, ugyanakkor nem feltétlen szórakoztatóak a sima halandó számára. Aztán vannak a visszaemlékezések. Ezek minősége erősen függ a memoáríró személyétől, műveltségétől, rálátásának mélységétől, ráadásul utólagos bölcsességgel bírnak, ami nem mindig tesz jót nekik. Hátrányai ellenére a memoárok képesek átfogóan elmesélni egy történetet, összefüggéseivel együtt. És persze ott vannak a naplók! Túlnyomórészt pontosak, hiszen az eseményekkel egy időben készülnek, és az emlékezet torzító hatása még kevésbé kuszálja össze az időrendet. Emellett friss érzelmeket, alig átélt eseményeket írnak le, és így még nem torzítja el őket a végeredmény tudata. Ugyanakkor jellegéből fakadóan nem képesek elmesélni az egészet szépen felépítve, az összefüggésekre felfigyelve. 

Wágner Levente naplója olyan szempontból különleges napló, hogy egy utólag letisztázott visszatekintés, amely a napról-napra vezetett feljegyzések és a visszaemlékezés egyfajta keveréke. Ez veszélyes műfaj, ugyanis hajlamos az ember arra, hogy olyan dolgokat vetítsen vissza az összeállításkor, amelyek az eredeti naplóban még esetleg nem voltak jelen. Az ember szereti, ha jósnak mondhatja magát: "Én megmondta, hogy ez lesz!", "Előre tudtam!". Ugye mindenkinek van ilyen ismerőse? Könnyű ám belecsúszni ebbe a hibába, szeretjük igazolni utólag a tetteinket! Szerencsére Wágner nem követte el ezt a hibát. Szórakoztatóvá tette a naplót, amely olvasmányos, mentes a naplók olvasását nehezítő tömörségtől. Nem ad beszámolót napról napra, ahogy a naplók általában - bár néha feltűnnek a napi dátumok - viszont nem is fűz bele időrendileg idegen, utólagos okoskodásokat a szövegbe. Nem tudom, mikor tisztázhatta a kiadott szöveget, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, közvetlen a hazatérés után, és biztosan 1944 vége előtt. Érezhetően frissen éltek az élmények írónk fejében, jól emlékezett a naplójába leírt eredeti gondolatokra, és nyoma sincs benne egy vesztes háború utáni utólagos igazodásnak a győzőhöz. 

Wágner Leventét 1942. szeptemberében meglepetésszerűen parancsolták ki  műszaki tisztként a már Don folyónál állomásozó magyar hadsereghez. Feladata tábori építmények kialakítása volt a 2. honvéd hadsereg mögöttes területén. Itt páncélosok számára kialakított téli szállásokat kellett létesíteniük, felhasználva a kivezényelt munkaszolgálatosok munkaerejét is. A feladat nem volt könnyű, mind a szükséges famennyiség, mind a szállítási kapacitás sokszor hiányzott a gyenge motorizáltság és a lóállomány fogyatkozása miatt. A munkások eleve nem voltak lelkesek - érthető módon -, és a keményre forduló időjárás sokszor meggátolta a munkálatokat. Vannak kiszólások (pozitív és negatív egyaránt) mind a magyar, mind a német hadsereg felé, de a szöveg egyértelműen ellenséges a kommunizmussal. Hangsúlyozom: a kommunizmussal, nem az oroszokkal! Szerzőnk ugyanis - és ez általános tapasztalatom a magyar katonákkal kapcsolatban naplóik alapján -, átérezte a helyiek háborús szenvedéseit, és örült, amikor segíthetett rajtuk. Az orosz-magyar kapcsolatok érdekes képét kapjuk a lapokon, amely sokkal barátságosabb, mint legtöbben hinnénk. Persze nem idilli. Nem is lehet az, hiszen megszállás volt, ahol a magyarok beköltöztek a helyiek lakásaiba, sokszor kihasználva az oroszok nehéz helyzetét. Ugyanakkor megnyitották a bolsevikok által bezárt templomokat is, és a túléléshez sokszor egymásra volt utalva a két fél. Wágner humánus, művelt ember volt, ugyanakkor pontosan tudta mi a háború, hiszen tüzérként küzdötte végig az első világháborút. Távol állt tőle mind a könyörtelenség, mind a valóságot negligáló álmodozás. A naplóban kevés katonai összecsapásról olvashatunk, hiszen Wágner alakulata, a 205. műszaki törzs a frontvonaltól 10-20 km-re működött, keletre-délkeletre Osztrogozsszktól. Megragadó az a személyes tragédia, hogy - mivel a hadvezetés kímélni akarta a katonai értelemben legértékesebb korosztályokat - olyanok szenvedtek, akik fizikailag kevésbé voltak terhelhetők, mint a 20 év körüli korosztály. Wágner sem értette, miért került ki 45 évesen a Donhoz. Természetesen a napló legdrámaibb sorai a visszavonulást írják le. Naplóírónk szerencsés volt. Nem pusztán megúszta a hátrálást, hanem viszonylag gyorsan haza is jutott utána. Rózsahegyi Barnabás a kötet végében képmellékletként dokumentumokat is közöl Wágner életéből, illetve a 205. műszaki törzs 1942-43-as ténykedéséből. Ezek szintén értékes adalékok.

Wágner Levente visszaemlékező naplója talán csak egy a 200 ezer magyar történetéből, ugyanakkor vitathatatlanul az egyik legjobban illusztrált. A kötet kiemelkedő értéke, hogy több mint 120 színes fénykép is fennmaradt vele együtt. A képek minősége szinte maivá teszi az elmesélt élményeket: ott ülhetünk a hideg orosz télben gitározó orosz asszonyok mellett, vagy láthatjuk a szétlőtt pályaudvarokat. 

Negatívum? Nem tudok ilyet mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy kicsi a tenyerem egy ilyen viszonylag méretes kötet kényelmes kézben tartásához. A jegyzetapparátust normál esetben hiányolnám, de itt nem volt szükséges. A napló soraiban viszonylag kevés név tűnik fel, és a katonai történésekre sem nagyon kell utalni, mert kevés konkrét harci cselekményről esik szó. Amit tudnunk kell, az előszóban elmesélik nekünk. A Wágner ténykedésében szerepet játszó földrajzi helyek azonosítását pedig az olvasó számára nagyban megkönnyítik a kötéstábla belső oldalára rajzolt térképek. Utóbbiak szintén nagyon hasznosak. 

A kötet fizikailag nagyon igényesen lett kialakítva, látszik, komoly energiát és pénzt öltek abba, hogy tartós dísze legyen a könyvespolcoknak. Kemény kötéstáblát kapott, rendes cérnafűzéssel. A fényképek megkövetelték egy minőségi papír kiválasztását. Bölcs döntés született a műnyomó papírral, kár lett volna ilyen fotókat silányabbra nyomtatni. A tördelés nem lehetett egyszerű, hiszen az időben nem egyenletesen elosztva készült fotókat valahogy a szöveghez kellett igazítani. Elírásokra sem lettem figyelmes, mindössze néhány helyen lett hibás a szöveghez tartozó fénykép jelzete. 

A tiszteletpéldányt köszönöm szépen Rózsahegyi Barnabásnak, megtisztelt vele és gratulálok a kiválóan sikerült könyvhöz!