2020. július 27., hétfő

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei, 2. rész


Kardos József hadnagy első világháborús fényképei 

2. rész: 1915. I-V.

A front állása az Erdős-Kárpátoknál, 1915. április közepén
(Österreich-Ungarns Letzter Krieg 1914-1918 II. Beliagen. Beilage 11. részlet.)


Folytatom a Kardos József első világháborús fotóalbumaiban található fényképek közlését (az első rész: ide kattintva olvasható!), mely során ezúttal már a háborúba vonulunk hősünkkel. Kardos novemberi sebesülése után a csehországi Tabor kórházába került, majd gyógyulását követően a fényképalbum szerint az Elba folyó melletti Aussigba (ma: Ústi nad Labem) került. A Szudétavidéken elterülő, akkoriban szinte teljesen németek lakta városban a fényképek alapján kellemes időt tölthetett 1915. februárjában, innen küldött fotókat kedvesének, a bababuskának becízett Könnyű Katónak Budapestre február 19-én. A pihenés valamikor február végén érhetett véget, mikor Kardos zászlós vonatra szállt az 1. vadászzászlóalj 7. menetszázadával és ismét a keleti frontra került. 


Könnyű Kató fotója, hátoldalán a felirat:
"Aussig, 1915. II. 19. Józsi"

Szintén Könnyű Kata "úrleány"
Nincs datálva, az aussigi fotók között volt, 1915. február

Piknik, vagy valami hasonló
Felírat nélküli fotó, Aussighoz besorolva, 1915. február

Kardos hadapród babuskája
Hátoldalán: "Babuskámnak, Józsi. 1915. II. 19. Aussig"

Családi(?) fotó
Erősen kérdőjelesen teszem ide, nem lehetetlen, hogy valójában 1918-as kép,
de az aussigi csoportban volt

A frontra induló 1-es vadászok tisztikara
Hátoldalán: "A február végén az északi harctérre induló 1. vadászzászlóalj 7-ik menetszázadának "vezérkara" hódolata jeléül. Kiss Katámnak: Józsi zászlós"

Hóesésben hómezőn, alighanem már az orosz fronton
Felirat nélküli fénykép a frontra induló kép mellett az albumban, 1915 II-III.

1915. áprilisáig nincsenek információim Kardos állomáshelyéről, és az átnézett szakkönyvek sem adtak támpontot az 1. vadászzászlóalj alkalmazásának helyről, amely valószínűleg már ekkor is a Kárpátok között védekezett. Annyi bizonyos, hogy április 22-én Korolówkánál állomásoztak, ahol megszemlélte állásaikat Franz Schreitter Ritter von Schwarzenfeld altábornagy, a 36. gyaloghadosztály parancsnoka, Eugen von Luxardo ezredes, dandárparancsnok és egy meg nem nevezett tüzér alezredes társaságában. A fotókból betekintést kapunk az április közepén az Erdős-Kárpátok térségében védekező Pflanzer-Baltin-féle csoport védelmi állásaiba, amely a Magyarország felé vezető völgyeket hivatott lezárni a muszkák elől. Az alábbi öt fotó érdekessége, hogy mindegyik 2-2 példányban található meg a gyűjteményben. A hátoldalon lévő feliratok alapján egyértelmű számomra, hogy egy példányt Kardos a barátnőjének küldött haza (magyar felirat), egyet pedig magának tartott meg (néha a magyar mellett katonai német szöveggel). Mindegyikhez mindkét szöveget közlöm a kép alatt, már ahol van.

Kardos fedezéke Korolówkánál, 1915. április 20. körül
Hátoldalán a szöveg: "Villa Kató, korolowkai fedezékem."

Az 1. vadászzászlóalj állása, Korolówka, 1915. IV. 20.
Hátoldalán: "Állásaink Korolowka előtt, IV. 20. 1915 (szakaszom munkája!!)"

Borotválkozás a fronton, Korolówka, 1915- április 20. körül
Felirat: "Toilette a lövészárokban (Korolowká-nál)"

Előkelő vendégek az 1-es vadászok lövészárkaiban, Korolówka, 1915. április 22.
1. felirat: "Balról jobbra: Schreiter (sic!) altábornagy, divisió parancsnok, Luscardó (sic!) ezredes Brigad parancsnok, alezredes a tüzérségtől."
2. felirat: "Balról jobbra: feldmarschallltnt Schrieter (sic!), div., oberst Luscardó (60. I.R.) Brigadier, oberstltnt vom Artillerie. Schreitter von Schwarzenfeld"

A hadosztályparancsnok megszemléli az állásokat. Korolówka, 1915. IV, 22.
1. felirat: "Ülő alak: Őexcellenciája Schreiter (sic!) Divisió parancsnok (fekvéve a Stellungból)"
2. felirat: "Divisionar: I. G.(?) Feldmarschallleutnant Schreiter (sitz und) Oberst: Luscardó vom 60 I.R., Oberstleutnant vom Artillerie. IV. 22. (felvéve a fedezékemből)"

A következő négy fényképből álló csoport a Kárpátokból Galícia felé folyó Bisztrica völgyeiben készült. 1915. áprilisának elején a keleti front legdélibb szakaszát védő Pflanzer-Baltin csoport (később ez lesz a 7. hadsereg) súlyos elhárító harcokat vívott, nehogy az oroszok kijussanak az Alföldre, de április végére az erőviszonyok lassan átalakultak a keleti frontra átcsoportosított német erőknek köszönhetően, s elkezdődtek a központi hatalmak májusi nagy ellentámadásának előkészületei. Kardos az Erdős-Kárpátokban, a Bisztrica folyó völgyében tartózkodott április utolsó hete során. Április 25-én Nadwórnánál (ma: Nadvirna), 27-én Pasiecnánál (ma: Pasicsna), 28-án Zielonánál (ma: Zelena) fotózott. Van itt szétlőtt épület, ételosztás, hegymászás, remek életképek egy zászlóalj életéből. Különleges egy hármas temető fotója, ahol külön kereszt alá temették az osztrák-magyar katonák, a és az oroszok halottjait, sőt egy lengyel légionistának külön keresztet készítettek. Ezekből is 2-2 példányt találtam.

Szétlőtt ház Nadwórnában, 1915. április 25.
1. "Egy ház maradványa az orosz invázió után Nadwornában"
2. "Egy ház maradványa Nadwornában, IV. 25."

Megpihennek a menetben elfáradt katonák, Pasiecna, 1915. IV. 27.
Hátoldalán: "Pihenő, Pasiecna"

Ételosztás a vadászoknak. Pasiecna, 1915. IV. 27.
"Manage-kiosztás Pasiecna-ban, IV. 27."

Tömegsírok Zielonában, 1915. IV. 28.
"Tömegsírok Zieolnában, IV. 28. A baloldali nagy kereszt alatt egy legionista, a jobboldali kis keresztek alatt oroszok, s a középső nagy kereszt alatt mieink nyugszanak."

A zászlóaljat április végén nyugat-északnyugat felé tolták el, a seregcsoport bal szárnya felé. Előbb átkelt a Bisztrica egy másik völgyébe, Hutához, majd tovább vonult a Lomnica folyó völgyébe. Ez az átcsoportosítás nyilván összefüggésben volt a május 2-án Gorlicénél meginduló nagy támadással, mely során a német és osztrák-magyar seregek áttörték az oroszok vonalát, s hamarosan egész Lengyelország a kezükre került. Ezt a hadműveletet a Kárpátok felől a Pflanzer-Baltin tábornok vezette seregcsoportnak is támogatni kellett, súllyal a bal szárnyán. 

Hegynek fel! Huta, 1915. május(?)
"Hegymászás Huta és Podlüte(?) között"

Bistrica-völgy, 1915. április-május

Erdős-Kárpátok. 1915. április-május

Rudolf trónörökös vadászháza a Lomnica-völgybe, 1915. május 2.
1. kép hátoldalán: "Rudolf trónöröks vadászháza a Lomnica völgyben (Podlüte), hol az 1-es vadász Baon tisztikara volt május első napjaiban beszállásolva."
2. kép hátán: "Rudolf trónörökös vadászháza a Lomnica-völgyben (Podlüte-ban), (az 1-es Jaegerbaon tiszti szállása) V. 2."

"Munitió szállítás a Lomnica völgyében, V. 2."

Vadászok az Erdős-Kárpátokban, 1915. május

Nem tudni pontosan mi okból, de májusban Kardos József hazatérhetett Budapestre. Egyik képen bottal fotózták, így gyanús volt, hogy esetleg megsebesülhetett, de erre nem találtam utalás a veszteséglistákon. Az sem kizárt, hogy szabadságon volt otthon, Budapesten, mielőtt 1915 őszén ismét Csehországba került Theresienstadtba. A fényképek alapján 1915 májusában Taracközben szállt vonatra, s utazhatott haza Katójához. 

Ismeretlen híd, felirat nélkül. A galíciai képek között volt, de lehet, hogy nem ide tartozik. 

Kardos bottal egy vasútállomáson, úton Budapest felé. Taracköz(?), 1915. május

Hazafele tartók csoportképe. Kardos József zászlós zsebre tett kezekkel, sapka nélkül. Taracköz, 1915. május

Innen folytatjuk majd hamarosan! 


2020. július 15., szerda

Ki gépen száll fölötte... Erich Sommer - Luftwaffe sas (könyvajánló)

Erich Sommer: Luftwaffe sas

Bp.: Európa, 2019


 

Eredeti megjelenés:

Luftwaffe Eagle, 2018

Fordította: Dr. Molnár György

411 oldal

 

Szeretem az emlékiratokat (Itt olvasható Hitler testőrének memoárjáról írt beszámolóm). A nap, mint nap vezetett háborús naplókkal ellentétben a memoárnak megvan az előnye, hogy az írója összefüggéseiben látja a dolgokat, ráadásul rendszerint lényegesen szórakoztatóbb olvasmányélmény. Hátulütője persze, hogy az emlékezet az idővel megkopik, a történeteket az agy - szándékosan vagy akaratlanul - kiszínezi, és a pontosság kevésbé erős oldala, mint a szinte azonnal lejegyzett naplóknak. Mostanában rákaptam a második világháborús visszaemlékezésekre, s zsinórban a harmadikon vagyok éppen túl. Az első egy páncélostiszté, a második egy páncélgépkocsis felderítőé, a harmadik pedig egy pilótáé volt. Utóbbiról lesz most szó, Erich Sommer eredetileg 2018-ban, nálunk tavaly megjelent írásáról.

 

Erich Sommer a világháború után nem maradt a szétbombázott Németországban, hanem Ausztráliába költözött feleségével, ahol ott is ragadt 2005-ös haláláig. A 70-es években kezdte összeállítani világháborús emlékeit, amiből ez az egészen vaskos kötet kerekedett végül ki. Kétségtelenül nem a Luftwafe sas a legizgalmasabb memoár a második világégésről, hiszen a benne leírt harci cselekmények száma meglepően kevés, ahhoz képest, milyen terjedelmes olvasmány. Ellenben nagyon különleges, mert olyas valaki írta, aki messze nem hétköznapi feladatokat kapott a harcok során. Sommer nagyon speciális részébe nyújt bepillantást a háborús mindennapokba, hiszen a német légierőnél szolgált. Eleve pilóta visszaemlékezéséből kevesebb van, s ami van az is inkább vadászrepülőké (nekem is Adolf Gallandé van fenn a polcomon). Ezzel szemben igen kevés repülős felderítő, vagy bombázó katonai életébe kaphatunk ilyen betekintést, pláne nem olyanéba, aki az elsők között repült Arado AR 234-es sugárhajtású bombázóval… Sommer részt vett Nagy Britannia bombázásában, harcolt a Krím félszigeten a szovjetek, Norvégiában, Franciaországban és Olaszországban az angolszász erők ellen, kísérleti gépekkel végzett repüléseket, s nevéhez fűződik a sugárhajtóműves géppel véghezvitt első légifelderítés a világtörténelemben (Normandia felett). Azért ez impozáns lista.

Legtöbben – talán a háborús filmek miatt – úgy vélik, a háború abból áll, hogy csata követ csatát, bevetés bevetést, holott, ahogy kedvenc Abercrombie-m mondta egyik regényében: a háború 99% döglesztő unalom és 1% iszonyú rettegés. Sommer a háború bevetésektől mentes napjaiba is betekintést enged, 1944-ben ismerkedik meg későbbi feleségével is a franciaországi hadműveletek során. A leírások technikailag részletezők, s több helyen korabeli feljegyzéseket hasznosíthatott, hogy felfrissítse emlékeit, és láthatóan az összeállítás során szakmunkák eredményeit is hasznosította már. A legérdekesebb – aligha csak számomra – az a rész, ahol az 1944-es harcok során végzett felderítésekről ír, különösen az ardenneki német támadást megelőző bevetések. Emellett egy esetben a 2. magyar hadsereg mellett bevetett 1. repülőcsoport távolfelderítő osztályról ír, nagyon pozitívan. Bevallom, nem vagyok nagy ismerője a Luftwaffénak és a II. világháborús német repülőgépeknek, valahogy régebben a légi hadviselés sohasem foglalkoztatott különösebben, és csak az utóbbi években éreztem rá ennek az ízére. Ez minden bizonnyal abból fakad, hogy többnyire olyan korokkal (ókor, középkor) foglalkoztam, ahol nem merül fel a légi hadviselés problematikája… Persze azért általános képem volt róla, és felismerem a Stukát a fotókon, de most sokat tanultam e kötet által, főleg a technikai részletek esetében, mint a németek által használt radarok és célzókészülékek. Egészen meglepett milyen modern eszközök voltak már akkor is használatban, mint a radarvezérelt, szinte automata bombavető (X-verfahren), robotpilóta és hasonlók. A sugárhajtóművel működő Ar 234-esekről azért tudtam, de most neten jobban utánanézve egészen elbűvölt milyen gyönyörű járművek voltak ezek a csupaüveg pilótafülkéikkel.

A kötetből sugárzik a büszkeség, kiolvashatóan semmit sem bánt meg akkori tetteiből (holott lebombázott egy busznyi britet), még ha Németország akkori vezetőiről ejt is egy-két negatív mondatot. Sommer megállta a helyét nehéz helyzetekben, és ezt tudja is magáról. Érezhetően egy fokkal sem tartja hibásabbnak, sem gonoszabbnak a német katonák világháborús tetteit, mint a szövetségesekét (pláne nem a szovjetekéhez képest). Nincs itt egy szótagnyi mea culpa, vagy hódolat a győztesek felé! Érdekes, hogy már zsinórban a második olyan német visszaemlékezés ment át a kezem között Sommeréval, amely kiemeli a francia ellenállók embertelenségét. Míg a német katonák szerinte tisztességesen bántak a francia civilekkel a megszállás idején, a makizárokról így ír, mikor egy orvul rátámadó partizánt arcon lőtt:

„Igen csekély részvétet éreztem a partizánok vagy bármely felfegyverkezett polgári személy iránt, aki engem akar hátba lőni – engem mint egyértelműen meghatározott, egyenruhás célpontot. Az ilyenek nők szoknyája mögé rejtőznek, és ily módon minden civil életét veszélyeztetik. Az adott körülmények között, amelyeket az ilyen „civilek” teremtettek, egy percig se tétováztam volna, hogy előbb lőjek, és csak aztán tegyek fel kérdéseket.”

Álláspontja - úgy gondolom - tökéletesen érthető, a korban ez volt az általános a civil ruhás fegyveresek ellen. Elég szégyen, hogy a partizánok a mai napig rendszerint pozitív hősökként vannak elkönyvelve.

Negatívum? Van. Elsősorban az okozott szívfájdalmat, hogy egy fotókkal meglehetősen gazdagon illusztrált kiadás esetében - amely 5000 Forint -, miért kellett spórolni a fotópapíron. A fényképek elszórtan helyezkednek el a szöveg közé beszúrva, holott ennyi pénzért azért már lehetett volna külön táblákba összegyűjteni őket, és tisztességes minőségben felvonultatni egymás mellett. A másik észrevételem, hogy itt-ott azért komolyan felmerült bennem, hogy szerzőnk időnként túlzásokba esik saját szerepét illetően… Bár ki tudja, ahogy ő is írta, egy háború tele van elképesztő véletlenekkel és hihetetlen történetekkel.


Összegzés:

AZ Európa kiadó kétségtelenül minőségi kiadványt tett fel a könyvespolcokra, igényes – német birodalmi színekben pompázó, s ezáltal értő szemeket vonzó – borítóval, jó kötéssel, és… egészen magas árral. A bosszantó csak a már említett spórolás a fényképeken, holott az árba bele kellett volna, hogy férjenek a tisztességes minőségű képek. Így az ár azonban pofátlanul magas, a Hajjánál ugyanennyiért dobták piacra von Rosen emlékiratát, amelyet végig csaknem fotópapírra nyomtak, és van benne 400(!) fotógráfia! Ez ellen az sem mentség, ha esetleg az eredeti is ilyesmi volt. A magyar szöveg élvezetes stílusban adja vissza az eredetit, a jegyzetek szintén adnak hozzá a sztorihoz. Ez a munka minden II. világháború iránt érdeklődőnek érdekes lesz, ráadásul egyedi a tömegével megjelenő memoárok között is tartalmánál fogva. Nagyon jó lenne, ha magyar memoárok is kerülnének a boltokba a II. világháború időszakából, mert abból sajnos nincs túl sok új az elmúlt években (azért akad: Billnitzer Ernőé például).

 

Értékelés:

Nyolc Arado a tíz Junckersből.

8/10

 

www.moly.hu: 95 %

www.goodreads.com: 4.57 pont

(2020. július 14-én)


2020. július 12., vasárnap

Rövid kérdezz-felelek az Árpádokról

Rövid kérdezz-felelek az Árpádokról



Az utóbbi napokban sokan kérdeztek az Árpád-ház DNS-ével kapcsolatban megjelent információkkal kapcsolatban, amely ott volt sajtótermékekben, illetve kijött a hivatalos angol nyelvű kutatási összefoglalás is a Nature csoporthoz tartozó European Journal of Human Genetics-ben. Néhány ilyen felbukkant témára válaszolnék gyorsan, amelyek felmerült a beszélgetések során, illetve bennem, kérdezz-felelek formában. Ez persze csak egy gyors lista, messze nem fog minden kérdésre választ találni a kedves olvasni, de hátha segít egyeseknek eligazodni a sokszor túl tudományos maszlagban.

- Már megint egy újabb nagy dérrel-dúrral beharangozott felfedezés?

Igen, de azért jelezzük meg, ez komoly kutatás, és nem akárhol jelent meg, a Nature nem adja akármihez a nevét. 

- Miért az apai felmenőket vizsgálták, mi ez a kirekesztő hímsovinizmus?

Egyrészt az apai vonal követése egyszerűbb, hiszen Y-kromoszóma csak férfi ágon öröklődhet, míg X-et a lányutód az édesapától és az édesanyától is kap, így célszerű a mitokondriális DNS-t (mtDNS) vizsgálni. Kevesebb vizsgálattal lehet megoldani egy hosszabb felmenői láncsorozatot. Egy gyermeknek egy apai felmenője van Y-kromoszómával, a nagyszülők közül szintén csak egy van (az apai nagyapa), de akárhány generációt ugrunk vissza, mindig csak egyetlen egy személy van, aki azt az Y-kromoszómát "birtokolja" generációnként! Így ennek követése valószínűleg a legegyszerűbb. De nem vagyok genetikus, így ennek technikai részleteibe nem bocsátkozom, felelőtlenség lenne. Legalább ilyen fontos, hogy mivel apai vonalon történt a trónöröklés a középkorban, így az apai ősök azok, akikről a krónikák a legtöbb információt ránk hagyták, ezért leginkább róluk tudjuk, hol vannak eltemetve. 
(Van egy könyv, amely bevezet az archeogenetika alapjaiba, ha valaki elmélyedne:
Horolma-Fehér-Németh-Csáji: Genetika és őstörténet. Bp.: Napkút, 2016.) 

- Miért van az, hogy a megvizsgált székesfehérvári csontvázak közül csak kettő volt Árpád-házi?

Valóban elsőre különösnek hathat, hogy a III. Béla mellett megvizsgált 6 férfihoz tartozó csontvázból csak egy (a cikkben HU52-vel jelzett) volt Árpád-házi. Valójában azonban nem annyira meglepő ez. Sajnos a koronázótemplomban lévő síremlékek elpusztultak, az ott talált csontok keveredtek, azokat nem lehetett megkülönböztetni annak idején, és nem is mindig a legszakszerűbben kezelték a leleteket a XIX. században. Pontosan tudjuk azt is, hogy nem csak a királyi család tagjait temették el oda, a legismertebb nem királyi eltemetett talán Ozorai Pipó temesi ispán. Emellett a vegyesházi királyok is ott nyugszanak, akik természetesen szintén nem tartoznak a árpádi vérvonalba. Voltaképpen nem is tudjuk pontosan hány férfit temettek el a város török kézre kerüléséig a Nagyboldogasszony-bazilikába, de biztosra vehető, hogy a Árpád-háziak jelentős kisebbségben voltak, így örüljünk annak, hogy a megvizsgáltak között legalább egyről bebizonyosodott, hogy az.

- És ő ki lehet?

A HU52-vel jelzett személyről a kutatás annyit tudott mondani egyelőre, hogy bizonyosan III. Béla (vagy még precízebben: a III. Bélának tulajdonított csontváz) közvetlen apai ágon való felmenője, azaz apja, nagyapja, dédapja, ükapja, stb. lehet. Ez azt jelenti, hogy II. Géza (az apa), II. (Vak) Béla (mint nagyapa), és Álmos herceg (mint dédapa) jöhetnek szóba, mivel róluk tudjuk, hogy a székesfehérvári bazilikába temették el őket. Ez egyébként azt is jelenti, hogy megdőlni látszik az a nézet, mely szerint a III. Bélának tulajdonított csontváz Könyves Kálmán királyé lenne, hiszen neki ilyen vonalú felmenőjét - tudomásunk szerint - nem temették el ide (apja, I. Géza Vácon, nagyapja I. Béla Szekszárdon nyugszik, míg a dédapa Vazul herceg temetkezési helye nem ismert)! Az egyik nagy haszna ennek a tanulmánynak, hogy ez a kérdés eldőlni látszik! Korábban engem meggyőztek a Kálmán király mellett szóló tudományos (sírmellékleteken alapuló) érvek, de a genetika e nézetemet most megdöntötte, nincs mit tenni, van ilyen. :D

- Ki akkor a többi vizsgált személy?

A tanulmány részletesen közli a mintákon végzett vizsgálatok eredményét, hogy mely területre jellemző az adott személy genetikai állománya. Ezek ott elolvashatóak. Neveket kötni ezekhez azonban egyelőre merészség volna. 

- Most akkor nem is igaz, hogy az "igazi" Székesfehérvár a Pilisben van, csak eltüntették a gonosz Habsburgok???

Nem. Aki ilyet állít, teljesen hülyének nézi az őseit, akik még azt sem tudták szerinte, hogy hol a fővárosuk... Fehérvár mindig is megvolt. 

- Mi a helyzet a Semino-féle genetikai kutatással, amely azt állította, hogy mi mindig is itt éltünk? 

Nem, nem állított ilyet. A 2000-ben (akkor a genetikai kutatások gyerekcipőben jártak még) elvégzett vizsgálat azt mutatta ki, hogy az EU19-es (ma R-M17-néven ismert) haplotípus a magyarok többségében, 60%-ban kimutatható, és a legközelebb genetikailag a lengyelekhez és ukránokhoz állunk. Tehát az eredmény egyáltalán nem itteni ősiséget jelentett, hiszen kifejezetten a sztyeppei régióhoz köthető ennek a típusnak a jelenléte. Ez akkoriban a lehető legminőségibb vizsgálatnak számított, de eltelt 20 év - ami a genetika terén nagyon sok -, ráadásul kis mintán készült (45 fő!!!). Ma már a magyar népességben az EU19/R-M17 arányát magyar kutatások - nagyobb mintán - inkább 25% körülire teszik. A kettő egyébként nem feleltethető meg egymásnak, hiszen az Árpádok vonala egyetlen család leszármazási sorát követ visszafele az időben, adatokat "csak" arról szolgáltat, nem az egész népességről.

- Ha a tanulmányhoz csatolt térképen az van, hogy ma a Kaukázusnál és Baskíriában élnek az Árpádokhoz legközelebb álló genetikai rokonok, akkor hogy jön a képbe Afganisztán?

A tanulmány világosan közli, hogy 40 vizsgált eurázsiai nép 4340 mintája alapján a jelenleg (sic!) élő legközelebbi rokoni szálakat mutatja. Hogy, hogy nem épen két olyan régióra mutat ez, amely mindig frekventált helyet töltött be a magyar őstörténet kutatásában, a Kaukázus északi részét és a Volga-menti Baskír területet. Nyilván nem véletlen ez sem... Afganisztán, pontosabban Baktria nem a jelenleg élő rokonok alapján jött ki származási helyként. 

- Jelenti-e ez az eredmény a finnugor elmélet bukását?

Nem. Nem is jelentheti, hiszen itt egy genetikai vonalról beszélünk, amely nincs összefüggésben a beszélt nyelvvel. Két történelmi segédtudomány adatainak egymásra vetítése teljesen szakszerűtlen. Sőt az eredmény mintha halványan inkább azt támogatná, hogy a magyar közép-ázsiai hagyományok és a finnugor nyelv összeegyeztethetőek, mivel az Árpádok elődei éppen arra a területre sodródtak/jutottak amely a török és finnugor nyelvű népek határán volt, azaz Baskíriába. Erről nekem más a véleményem, de a tudomány nem azt fogadja el, így ez egy komoly eshetőség. Azonban a jelen állapot nem vetíthető vissza a múltba, és a régi minták, a genetikai mutációk száma és gyakorisága alapján a kutatók arra jutottak, hogy az Árpádok vonala a mai baskírokétól 2000 éve vált el (ez nagyon figyelemre méltó adat lehet a jövőbeli kutatásokhoz!), s a vonal Közép-Ázsia felé vezethető vissza, kialakulása pedig (már ameddig visszakövethető, hiszen az ott élő ősnek is volt apja, nagyapja, dédapja, stb.!) 4500 éve az ókori Baktria (a régészeti szaknyelvben BMAC-nek szokás ezt az akkori civilizációt mondani: Baktria-Margiana régészeti "komplexum") térségébe tehető. Ugyanakkor mondjuk ki végre, hogy a 2000 körül nekem is tanított egyetemi tananyaggal ellentétben, nagyon is van  mit kutatni Közép-Ázsia területén a magyar őstörténet kapcsán, s ez újabb megerősítést nyert.  

- Ezek szerint a magyarok 4500 éve a mai Észak-Afganisztán területén éltek?

Nem. Csak annyit jelent, hogy a kutatások jelenlegi állása szerint az Árpádok férfivonalon visszakövethető felmenője 4500 évvel ezelőtt ebben a térségben élhetett. Ez nem jelenti azt, hogy ő magyarul beszélt, hiszen a genetika és nyelv nem feleltethető meg egymásnak, ahogy már említettük. Ismétlem a genetika álláspontját nem lehet cáfolni a nyelvészetével és fordítva sem. Csak azért, mert mondjuk valamelyik magyar pár kiköltözött Angliába, és a gyermeke ott már angolul beszél, genetikailag nem lesz germán (ha lenne ilyen a genetikában, de egyébként sincs). És csak azért, mert genetikailag férfivonalon mondjuk nekem valószínűsíthetően Horvátországban élt ősöm a XVI. századig, az illető nem beszélt magyarul akkor, mint ahogy én sem horvátul (azon túl, hogy "dobrul jutro"). Igaz, azt is hozzá kell tenni, ez a kutatási eredmény nem is cáfolja, hogy akkor és ott a magyarok elődei éltek volna.   

- Egy oldalon azt írták, hogy találtak egy Árpád-házi leszármazottat a Délvidéken. Most akkor nem halt ki az Árpád-ház?

De, kihalt. A középkorban a dinasztiák férfiágon öröklődtek, de ez sem volt elég, hiszen az örökösnek törvényesnek kellett lennie, azaz a király feleségétől kellett születnie. Amennyiben a hír igaz, hogy közvetlen férfiági leszármazottat azonosítottak, akkor az a történelmi adatok alapján gyakorlatilag csak egy törvénytelen gyerektől származhat. Ilyenekről természetesen tudunk, bár csak keveset jegyeztek fel a krónikáink, rendszerint azokat, akik valami politikai zavart okoztak. A legismertebb Borics/Borisz, Kálmán király állítólagos törvénytelen fia, aki többször is megpróbálta megkaparintani a magyar trónt a XII. században. Róla tudjuk, hogy Bizáncban családot alapított, és leszármazottai bizánci kormányzók lettek (Kolomanosz család). Ő ugyan spéci helyzetben van, hiszen anyját azzal vádolta meg Kálmán király, hogy megcsalta őt, és Borisz nem a saját fia, ezért elkergette feleségét gyermekestül, de nem kizárt, hogy e tett esetében politikai indok állt, s Borisz valójában Árpád vére volt. Hogy az ő, vagy más királyunk törvénytelen utódjáról van-e szó, egyelőre szintén rejtély. Egy nagyon izgalmas rejtély. 

2020. július 1., szerda

Könyvajánló: Michael Connelly - Feslett szőke

Michael Connelly: 
Feslett szőke 


Budapest: Könyvmolyképző, 2019 

Eredeti cím: The Concrete Blonde, 1994  

Fordította: Sándor Alexandra Valéria 

474 oldal 


Tavaly már majdnem lett könyvkritikám egy Connelly könyvből, de aztán elmaradt, s csak rövid summázatát tettem közzé A költő-nek. Ettől függetlenül bekerült a tavaly elolvasott kedvenc 10 könyvem közé. A költő egy nagyon aprólékos, részletező, ugyanakkor kiszámíthatatlan, fordulatokban bővelkedő remekmű, így amikor a könyvtárunkba befutott Connelly egyik közismerten legjobbak közé számolt regénye, (ne)kiestem, mint 2020 őszén Loki az NB II-nek. Utólag kijelenthetem: egészen hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű regény még nem volt kiadva magyarul. 


Lehet-e rossz egy krimi, amely így indul: „A silverlake-i ház sötét volt, ablakai pedig olyan üresek, mintha egy halott ember szemei lennének.”? Aligha. A Feslett szőke pedig végig ilyen: dramaturgiailag tökéletesen felépített épület, amelyből a fekete és szikár halál szemez velünk. 
Már a Feslett szőke első oldalain megoldódik a sorozatgyilkosság (A Dollmaker becenevű mészáros áldozatait ugyanis többek között kisminkeli mielőtt megöli), hogy aztán újból ki kelljen nyomozni a pontos történéseket főhősünknek. Eközben Harry Bosch nyomozónak védekeznie kell, amiért intézkedés közben lelőtte a Dollmaker-t, így nagyon élvezetes tárgyalótermi krimit is kapunk egyben, amely során a szerző finoman adagolja csak világról, rendőrségről és jogalkalmazásról alkotott véleményét. Connelly erkölcsi dilemmákat dobál felénk, és olyan szociológiai problémákat, kérdéseket, amelyek a mai amerikai eseményeket előlegezték meg már 26 éve. A regény története éppen a Los Angelesben 1992-ben lezajlott faji jellegű lázongások után játszódik, ez a közeg adja a hátteret. Komor történet ez, a fekete letargiába zuhanó szereplők csak itt-ott találnak némi kapaszkodót, hogy ne zuhanjanak le a maguk építette pokolba. Igaz ez prostira, ügyvédre, rendőrre egyaránt, még ha a pokol bugyrai mindenkinek más és más büntetést jelentenek, akárcsak Danténál. Connelly ismét kifinomult technikával vet elénk a karaktereket, akik esendőségükben, gőgjükben, diadalaikban és bukásaikban is hús-vér emberek, akiket megvetésünk közben is meg tudunk érteni. Az író képes olyan csavarokat dobni a történet gépezetébe, amely állandóan új utakra visz minket, s a lehetőségekig kiszámíthatatlanná teszik a bűntény túl korai feltárását az olvasó számára. A kötet a háromnegyedéig teljesen kifogástalan, egyedül a végén éreztem úgy, hogy kissé sablonos lett itt-ott, de még ekkor is akadt olyan történés, ami felborította a már előre várt eseményeket. 
Harry Bosch messze nem hibátlan főhős: esendő, mint mindannyian. Ugyanakkor csak a legkisebb kompromisszumokat fogadja el munkája során, igazi „tökös” zsaru, kemény mint maga a világ, amelyben melózni kénytelen. Connelly karakterei esendőségük, és bűnös voltuk mellett is rokonszenvesek, motivációik világosak. Remek volt a felperest képviselő „Money” Chandler, mint utálatos, de mégis valahogy szerethető alak, avagy Bosch barátnője Sylvia, aki látszólagos esendősége mellett mégiscsak az egyetlen fénylő reménysugár a kátrányszín Los Angeles-i fertőben. És persze ott egy okos, hidegvérű, szemtelen gyilkos, aki a háttérből manipulál. 
A meseszövés írói mestermunka, ripsz-ropsz rohannak el orrunk alatt az oldalak. Ez egy bitang erős igazi, hard krimi, amely nem olyan brutális, mint a ma divatos bűnügyi regények, viszont kiemelkedően fordulatos, izgalmas, pergő és - nincs jobb szó rá, bocs feministák! - férfias. 


A kötet kiadása a manapság skandináv krimik között preferált vörös-fekete-fehér színvilágban maradt, pedig ez nem is skandináv. A borító inkább ronda, mint csúnya, a Bosch-t ábrázoló (?) alak egészen tragikus, alighanem a most fotó filmsorozatból lehet. Mindig utáltam a filmes borítókat, ez csak további kézigránátot dob a bozóttűzre. A fűzés, és a kiadás többi paramétere rendben van egyébként, ahogy a Könyvmolyképzőnél lenni szokott. Náluk a borítók problematikusak időnként, és jó lett volna keménytáblás verzió. 
A fordításról pár mondat. A magyar cím egyszerre szerencsés és szerencsétlen. Szó szerint az eredeti címet „A betonszőkének” kellene honosítani, és én azt hiszem meg is tartottam volna ezt. Mindenképpen jobb, mind a Feslett szőke, amely ugyan sziporkázó szójáték a festett/feslett vonalon, viszont nem passzol a tartalomhoz. Van egy fejezet, amely azzal ér véget, hogy a felperest képviselő „Money” Chandler elmondja Boschnak, hogy valami éppen olyan hallgatag, mint egy feslett szőke (nyilván az eredeti angolban Concrete Blonde). Márpedig ennek a mondatnak a feslettel nincs értelme, csak a betonba ágyazott szőke hullával. Nem mondom, hogy egy feslett szőke mindig értelmeseket mond feltétlenül, de biztosan kevésbé szófukar, mint egy betonba öntött… Ezt leszámítva azonban a magyar szöveg nagyon olvasmányos, kézen fogva vezetett az utolsó mondatig. A fordító jó munkát végzett. 


Pontszám: 
Kilenc konkrét szőke a tízből. 
9/10 pont 


www.moly.hu: 93 % 
www.goodreads.com: 4.17 pont 

(Az adatok 2020. június 30-i állapotot tükröznek!)