Könyvajánló: Holly Jackson - Rachel Price visszatérése

Könyvajánló:

Holly Jackson:

Rachel Price visszatérése

Budapest: Kolibri, 2025

Eredeti megjelenés: The Reappearance of Rachel Price (2024)

Fordító: Miks-Rédai Viktória

508 oldal

Új év - ha még nevezhetjük annak -, új Holly Jackson-könyvajánló! Annabel "Bel" Price félárvaként nőtt fel, és élete eddigi éveit meghatározta édesanyja, Rachel 16 évvel korábbi eltűnése. Egyfelől anya nélkül cseperedett fel, másfelől szinte mindenki úgy vélte, hogy - noha ezt nem tudták rábizonyítani - édesapja tűntette el/gyilkolta meg Rachel Price-t. A Price család pénzügyi nehézségek miatt történetünk elején belement, hogy egy dokumentumfilm készüljön a különös eltűnésről, és éppen zajlik a forgatás a családi házban, mikor egy séta során Bellel az országúton szembejön maga az eltűnt. Rachel Price 16 év után visszatért! Válaszokat azonban nem nagyon tud adni azon felül, hogy fogságban tartották egészen idáig. Belnek örülnie kellene, de valahogy nem megy neki. Egy idegen költözik a házba, még ha kétségtelenül az édesanyja is az.  

Maga az ötlet szokatlan - persze nem új teljesen -, hiszen itt olyan személy kapcsán kell nyomozni, aki újra feltűnt, így meg lehet kérdezni, mi történt vele. Igen, kicsit Oldboy-szerű a történet. Rachel Price elmeséli fogsága históriáját, de valami nem stimmel. Belnek feltűnik, hogy édesanyja - akiről eddig is úgy vélte, hogy simán lelépett, mert nem akarta őt - következetlen, a sztorijába időnként hibák csúsznak, így tini hősnőnk nyomozni kezd. Miközben Rachel mindenkit elbűvöl maga körül, Bel egyre magabiztosabban hiszi, hogy anyja mindenkit megvezet. 

A regény sokban hasonlít Holly Jackson korábbi regényeire: lány főszereplő, jólelkű, de szerencsétlenke fiú segítségével igyekszik megoldani egy múltbeli bűnügyet. Monduk jelen esetben Bell a legkevésbé sem szimpatikus fajta protagonista, eltaszítja magától az embereket, még azt a keveset is, akiket szeret illetve kedvel. Emellett megtudjuk, hogy kleptomániás, bár ez semmit nem ad a történethez, és semmi értelme nem volt ennek a szálnak a történet során. Mintha Jackson az elején kitalálta volna, hogy ennek valami szerepe lesz a történések során, majd elfeledkezett volna róla. Még akadt pár ilyen elem egyébként. Jó ötlet volt ezzel szemben a dokumentumfilmezés, mint történetmesélési elem, de sajnos a megoldás igencsak keveset adott a nyomozáshoz, igazából ez az idea is megrekedt a háttérfestés szintjén. 

A történet alapsztorija végül is pofonegyszerű. Némi spoiler következik! Gázláng. Pszichológiai manipuláció, amely során egy - egyébként rendszerint elbűvölő embernek tűnő - pszichopata manipulálva a valóságot az őrületbe kergeti a környezetében élőket, hogy uralkodhasson fölöttük. Szerencsés időpontban olvastam a könyvet, mert talán fél évvel előtte néztem meg az 1944-es filmet, amelyhez maga a Gaslighting fogalma kötődik. Ezt a terrort meséli el szerzőnk is, kicsit megspékelve egy család drámájával. Jackson egy darabig elég ügyesen játszik velünk, hogy ne tudjuk meg pontosan ki kicsodát bántalmaz ilyen módon, de igazából egy idő után lehet sejteni, hova vezetnek majd a szálak. A könyv sok szempontból egyébként nagyon jó, élmény olvasni, mert feszültségben tartja olvasóját. Emellett képes minket ideig-óráig megvezetni, és azt sem vesszük észre, ami a szemünk előtt rajzolódik ki. Ugyanakkor a vége... Megint a vége... Holly Jackson képtelen a könyveit - illetve a trilógiáját - lezárni úgy, hogy az emberben ne menjen fel a vérnyomás. Mert mi tetszett a legkevésbé? Egyértelműen a lezárás. Az már legkevésbé sem lep meg, hogy Holly Jackson egész regényében moralizál, majd a végén amorális lezárást nyújt a könyvbeli konfliktusra, és mégis igazságként adja el. Az már inkább, hogy a főszereplő és unokatestvére, Carter érzelmei túl gyorsan és túl élesen változnak meg más szereplők irányába, és ez a valóságban nem így szokott működni. Teljesen hiteltelen. Pszichológiailag abszurdum. Emiatt nagyon erőltetett az egész végjáték. Holly Jackson olyan nagy fordulatot és igazságszolgáltatást akart nyújtani a végén, ami már sok. Megint a harag dolgozott belőle. Úgy látszik frusztrációi vannak a rendőrséggel és a férfiakkal szemben, amely felháborodását a regényeiben torolja meg...  Falramászok az önbíráskodás ilyesfajta promótálásától. Ha valaki ilyen megoldást tálal az embereknek, az ne játszon erkölcscsőszt az előző 300 oldalon! Legyen akkor már cinikus szemét végig! Legyen következetes! Legyen Joe Abercrombie!

Mi tetszett a legjobban? Ez könnyű. A kötet élfestése. Nagyszerű ötlet volt celluloid filmszalaggá varázsolni a kiadványt oldalnézetből. Eleve szeretem az élfestést, de itt sikerült egyszerű, mégis a könyvhöz nagyon jól illő mintát kitalálni. Kaptunk emellett néhány egész ötletes elemet a sztori és a nyomozás kapcsán, bár messze nem annyit, mint a Jó kislányok esetében. Az sem utolsó dolog, hogy ismét egy feszült, magával ragadó regényt olvashatunk, amelyet - elcsépelt, tudom - lehetetlen letenni, míg nem végez vele az ember. Akkor viszont nagy erővel tennénk le. Többször. Egymás után. Az asztalsarkához. 

Összességében felemás érzéseim voltak a regényt befejezve. Esztétikailag egy nagyon szép könyv, ahol a magyar kiadásban sem láttam semmi problémát. Ugyanakkor a tartalom nem megnyugvást hozott, hanem feszültséget keltett bennem. Egy igencsak jól induló YA krimi kapott egy borzalmasan zilált, elkapkodott és erkölcsileg megbukó lezárást. 

Értékelés:

Hét rossz kislány a tízből. 

7/10 pont

moly.hu: 88% (481 csilllagozás)

goodreads.com: 4.08 (225835 pontozás)

könyvajánló: Ravena Guron - Haláli történet

könyvajánló: 

Ravena Guron: Haláli történet

Budapest: Ciceró, 2025

Eredeti megjelenés: This Book Kills (2023)

Fordította: Urbán Vivien

395 oldal

A bűnűgyi regények újnak mondható, divatos zsánere a fiataloknak szóló, - részben vagy egészben - iskolában játszódó tinikrimi, amelynek iskolapéldája a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz volt. Utóbbi magyarországi megjelenése óta nálunk is jó pár hasonló kötet jelent meg, ingadozó minőséget hozva. A Haláli történet szintén egy ilyen sztori, amely in medias res kezdődik, hiszen hősnőnk, vagyis inkább hősleányunk az első sorokban kijelenti, hogy nem ő ölte meg Hugh Henry Van Borent. De  vajon hihetünk-e neki?

Főszereplőnk Jess Choudhary, az elit Heybuckle gimnáziumba kitartó tanulással bekerült szegény családból érkező indiai származású leányzó. Jess éli a nem túl népszerű, némiképpen elnyomott középiskolások hétköznapi életét, egészen addig, míg a feladatként megírt dolgozata alapján el nem követnek egy gyilkosságot az intézményben. Nem túl meglepő módon ő lesz az első számú gyanúsított, emellett a gyilkos élvezi is a helyzetet, s üzeneteket küldözget a lánynak, megfenyegetve, hogy ő lesz a következő. Jess így kénytelen nyomozásba kezdeni néhány bizalmas barátjával karröltve, mindössze ösztöneikre és korábbi krimiolvasmányaikra alapozva. Olyanra is sikerül...  Mivel elitiskoláról van szó, kell lennie egy titkos társaságnak is - közismert, hogy minden angolszász iskola dúskál az ilyenekben -, csak hogy bonyolítsa a dolgokat. A bentlakásos iskola lehetőséget ad a szerzőnek a felnőttek zömének kiírására a történetből, akik emiatt marginális szerepet játszanak egészen a történet végéig, de legalább megjelennek benne. Ezzel a brit-indiai írónő végső soron ügyesen és logikusan magyarázza meg a jelenben játszódó történet esetében a felnőttek, rendőrök és mobiltelefonok igen jelentéktelen szerepét, s ebben például sokkal jobb, mint a Jó kislányok kézikönyve, ahol ennek nem találtam magyarázatát. 

Jess nem éppen egy Nick Grabowski, szokása hülyeségeket csinálni, vagy megsebesülni. Ez jót tesz a regénynek, mivel meglehetősen esendő és szimpatikus szereplővé teszi még akkor is, ha időnként fogjuk döntései miatt a fejünket. Legalább elhisszük, hogy tini, nem egy iskolai egyenruhába és miniszoknyába öltöztetett koravén Sherlock Holmes. E/1-ben kapjuk a történetet, így a szimpátia különösen fontos, ráadásul elég szarkasztikus a stílus, amiben protagonistánk mesél. Maga a gyilkosság és motivációi kissé túlbonyolítottak - Agatha Christie attól zseniális, hogy alapvetően mindig egyszerű nála a bűntett indítéka -, de itt amúgy sem ez a lényeg, elvégre egy YA regényről beszélünk. Ellenben a történetvezetés lendületes, az iram végigsodor a sorokon, s hamar a befejezésnél találjuk magunkat. Nincsenek olyan ügyes kiegészítő elemek, mint Holly jackson könyveiben, ugyanakkor kapunk egy iskolai térképet a nyomozásunkhoz, amit értékeltem. 

A regény jól kapta el az iskolások lelki világát, hangulatfestése ezen a téren igen erős. Meggyőződésem, hogy Ravena Guron fejében a Harry Potter sorozat is ott motoszkált, miközben írt, egyes karakterek hasonlítottak az ottaniakra (Summer például Hermionéra), plusz még utalás is volt tiltott erdőre. Akad a regényben némi lányok közötti hajtépés, némi nyomozásszerűség és természetesen romantikus szál is. Nyomozásszerűséget nem véletlenül írtam, mert azért nem ez lesz a krimiirodalom csúcsa a XXI. században. A nyomozói munka meglehetősen gyerekes, de mivel tizenéves szereplőkről beszélünk, igazából ez nem olyan nagy gond. Fájdalmasabb a néhány felnőtt szereplő infantilis viselkedése és inkompetenciája. A korszellem ütőerén ujját tartó olvasó emellett azonnal rájöhetett már a főszereplő kiválasztásánál, hogy a történetnek példabeszéd jellege is van, és a szegényebb családból származó valamint - etnikai, szexuális - kisebbségi szereplőket rögvest kihúzhatjuk a gyanúsítottak sorából. Mint az közismert, a gyilkosságokat ugyanis 100%-ban elkényeztetett gazdag fehér fiatalok követik el. Legalábbis a "modern" nyugati regényeben, amiket nők írnak... Természetesen a kötet végén valami "meglepő" fordulatnak is kellett lennie, s ezen alapszabályok  mentén gyorsan le is redukálhatjuk a potenciális elkövetők számát nagyjából kettőre. A regény ettől még élvezhető, és nekem is tetszett.

Összességében egy könnyen olvasható, nem túl mély, ám szórakoztató ifjúsági krimit kaptunk, amely kikapcsolódásnak tökéletes. A kiadvány kialakítása közepesnek mondható, nem egy feltűnő jelenség, de a borítókép nekem bejön. A rajzos megoldás kiemelkedően jó, kár, hogy fűzött.  Kirívó hibákat nem találtam benne se fordítás, se elírás tekintetében, gördülékeny, jól olvasható a regény. 

Értékelés:

Nyolc tinigyilkos a tízből

8/10 pont

moly.hu: 88% (31 szavazat)

goodreads.com: 3.9 csillag (12573 voks)

könyvajánló: Neal Shusterman: Unwind- Bontásra ítélve

könyvajánló:

Neal Shusterman:

Unwind- Bontásra ítélve

Szeged: Könyvmolyképző, 2015

Eredeti megjelenés: Unwind (2007)

fordította: Illés Róbert

384 oldal

Kevés dologtól szokott felfordulni a gyomrom. Legalábbis a tonicot és közösségi média  kommentszekcióit leszámítva. Olvasás közben meg kifejezetten ritkán esik meg velem ilyesmi, ám most mégis megtörtént. Azzal persze számoltam, hogy Neal Shusterman Unwind - Bontásra ítélve című regénye nem lesz egy epres habcsók, hiszen a fülszöveg eleve belengette a kemény tartalmat:

"Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? Szép új világ? Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. Te vajon túlélnéd?"

Előre számítottam rá tehát, hogy durva menet következik, de azért így is sokkoló volt, s valahol a 340. oldal környékén egy darabig félre is kellett tennem a regényt, mert hányinger kerülgetett. Félreétés ne essék: nem azért mert vulgáris, vagy hentelős részek voltak, hanem a kiváltott emóciók miatt. Shustermantól nem ez volt az első könyvem, jó egy éve már meghökkentett Kaszás című igencsak extrém ifjúsági regényével. Sok szempontból a két kötet/sorozat rokon (mindegyik a halállal foglalkozó ifjúságnak szánt olvasmány és mindkettő valamiféle disztópia), de hangulatában mégis nagyon másmilyenek. Utóbbbi is egyedi, témáját tekintve megdöbbentő, de az Unwind üt nagyobbat - majdnem akkorát, mint az írek elleni meccs -, és bizony a csapást gyomorba kapja az ember. 

A regény egy alternatív jelenben/jövőben játszódik az Egyesül Államok területén, ahol egy az abortusz kérdésében vívott polgárháborút követően a felek kompromisszumos békét kötöttek. Ennek értelmében az abortusz tilos, ellenben a nemkívánatos 13-17 év közötti fiatalokat szét lehet bontatni a társadalom érdekében. Ezeket a feleslegessé vált fiatalokat az állam, mint alkatrészbázist használja jó és kevésbé jó célokra. Főszereplőink ilyen bontásra ítélt egyének, ahogy a fülszövegben is áll. Ez az írói elképzelés a késői abortálásról nem új, ám mi is lenne az 4-5000 évnyi irodalom után? Nekem azonnal Philip K. Dick Előszemélyek című novellája ugrott be, amely nagyon hasonló alapfelvetéssel indít, bár mélységében és sötétségben nem jut el Shusterman szintjéig. Az abortusz kérdése a világ minden pontján erősen megosztó téma, dühödt vitákat indukál, de különösen így van ez az USA-ban, ahol sokaknál alapvetően meghatározza a politikai pártállást az egyéni válasz. A kérdés rendkívül bonyolult, hiszen eleve két egymással antagonisztikusan ellentétes "érdek" létezik: az anyáé, aki - ilyen vagy olyan okból - de nem szeretne gyermeket és a magzaté, aki a biológia törvényei szerint szeretne világra jönni. Emellett spirituális, morális, etikai kérdések tömkelege vetődik fel továbbgondolva a problémát.  

A könyv nem olyan értelemben brutális, hogy véres lenne, sőt, voltaképpen nincs olyan részlet, amelyet ne olvashatna el egy 14 év fölötti fiatal. Ebből a szempontból a legtöbb mostani fantasy mészárszék ehhez képest. Viszont pont az a félelmetes, hogy humánusan írja le a - valamilyen szinten - humanizmusból fakadó kegyetlenséget, és az emberi élet semmibevételét. Sokszor elfelejtjük, hogy az emberiséget embertelen szeretni önmagáért, a fogalomért, az azt alkotó egyének iránti szeretet nélkül. Nem az emberiséget kell szeretni, hanem azokat, akik körülöttünk vannak, sutaságaikkal, esendőségükkel együtt, vagy azok ellenére. A kötet az abortusz mellett még érint etikai és morális problémákat, és az események néha egészen meglepő fordulatokat vesznek. A karakterek nem valami mélyek, a regény elsősorban hatásvadász, valamint regény elgondolkodtat a helyesről, helytelenről. Jól csinálja. A világ bemutatásában felületes, az ok-okozat sem mindig súrlódásmentes, de hat. És egy olvasmánynak hatnia kell az olvasóra, sőt, talán ez a legfontosabb dolga.

Maga az Unwind a 2010-es évek elején 4 részes (plusz kiegészítő novellák) regényfolyammá hízott, de azok már nem hoztak akkora sikert, s ha jól sejtem, már nem is fog megjelenni magyarul a folytatás, hiszen eltelt 10 év az első rész kiadása óta.  Voltaképpen nincs is rá szükség, mivel a történet így is kerek egész. Sokkolóbb és jobb úgysem nagyon tud lenni, a Fűrész I-et követően is maximum a hentelést lehetett fokozni, azt meg minek mondanivaló nélkül. Ez a könyv így magában is üt. Nagyot. 

A regény magyar kiadása meglehetősen ijesztő és figyelemfelkeltő, ugyanakkor szerintem megért volna egy tartalomra jobban jellemző, egyedi borítóképet tervezni hozzá. Nagyon sajnálom, hogy majd 10 éve jelent meg, s nem ma, mert egy élfestett, keményborítós kiadásban igazi ékkő lehetne a könyvespolcon. Shusterman disztópiája elsősorban moralizáló felnőttek és keménygyomrú fiatalok olvasmánya lehet, olyanoké, akik szeretnek elfilozofálgatni azon, mit is jelent embernek lenni. 

Értékelés:

Nyolc és fél ujj a tízből.

8.5/10 pont

moly.hu: 92% (498 szavazat)

goodreads.com: 4.17 (247429 voks)

könyvajánló: Holly Jackson: Öt túlélő

 könyvajánló: 

Holly Jackson: 

Öt túlélő

Bp.: Kolibri, 2024

Eredeti megjelenés: Five Survive (2022)

Fordította: Miks-Rédai Viktória

421 oldal

Hűséges típus vagyok, maradtam Holly jacksonnál - bármennyire is idegesített legutóbb olvasott könyvének lezárása -, és ez nem bizonyult rossz ötletnek. Jackson mindig sablonokat használ, ez már a Jó kislányok-trilógiája esetében is egyértelműen kiderült. Most olvasott, Öt túlélő című regényben a tinihorrorok klasszikus alapesetével állunk szemben. Csupa ezerszer elhasznált motívummal indítunk. Hat fiatal (zömében gimnazista) elindul a tavaszi szünet során a tengerpartra az Egyesült Államokon át, ám az utazás rémálommá válik. Egy erdőben éjszaka túszul ejti őket egy ismeretlen, aki ráadásul eszelős játékot talál ki számukra. Eszerint ötük életben maradásáért cserébe a hatodiknak el kell árulnia egy sötét titkot a múltjából, de a zsaroló nem árulja el, melyikükről van szó, sőt utalást sem tesz rá, hogy miről van szó. Kezdődhet hát a gyanakvás, egymásra mutogatás és hibáztatás, mivel ugyebár legtöbbünknek vannak sötét titkai, de legalábbis nem túl dicsőséges tettei, és ezeket mindenki igyekszik is megtartani magának. 

A lakókocsiban már az utazás során megismerkedünk a potenciális áldozatokkal. A felhozatal is a tinihorrorokból ismerős típusokból válogat. Van egy látszólag tökéletes szerelmespárunk Reyna és Oliver (utóbbi játsza a főnököt a vészben). Mellettük utazik utóbbi kissé elkényeztetett huga, Maddy, valamint barátnője a halmozottan hátrányos helyzetű Red. Red egyben a történetmesélőnk és protagonistánk. Négyükhöz csapódott még egy humorbugyor barát, Simon és egy félig külsős, némileg időseb és komolyabb Arthur. Három fiú, három lány, akad köztük gazdag, szegény, kedveskedő, gonoszkodó. El kell áruljam, hogy a főszereplőink nem igazán lopták be magukat a szívembe, Red pedig helyenként kifejezetten bárgyú, úgy viselkedik, mint akit leszedáltak. Úgy tűnik Holly Jackson letette a voksát amellett, hogy a karaktereit idegesítőre írja. Motivációk emellett nem mindig logikusak, a cselekedetek pedig sokszor irracionálisak az olvasó számára (de legalábbis számomra biztosan). 

Szerencsére a kötetnek bőven akadnak erősségei, sőt azt kell mondjam, nagyon lekötött, és az utolsó fejezetekig egészen kiválónak tartottam. Legjobban az tetszett, ahogy a helyszínt - jelen esetben a lakóautót - Holly Jackson felhasználja a kötetben. Még egy kis alaprajzot is kaptunk a regényben a járműről, amit nagyon értékeltem. A limitált szereplő és szűk tér mindig feszült hangulatot biztosít szakavatott kezekben, és Jackson ügyesen csapja le a ezt az ziccert. Az egész regénynek kamaradarab jelleget ad a tér hiánya, s hogy a szereplőknek nincsenek magányos pillanatai, így viselkedni, színészkedni kénytelenek a többiek előtt. A párbeszédek illleszkednek ehhez a hangulathoz. A szereplők ráadásul MacGyverként igyekeznek sáfárkodni a rendelkezésükre álló készletekkel a lakóautóban, és Jackson ebben igen ügyes eszközhasználónak bizonyult. Akár a jármű elsötétítése - hogy a merénylő ne lásson be -, akár azok a ötletek, ahogy a fiatalok a mesterlövész helyét igyekeznek kitalálni, nagyon elmések, már-már iskolában használhatók természettudományi példaként. Persze a titokzatos lövészt sem ejtették a fejére, így érdekes párbajt kapunk a felek közt. Ezek egyértelműen a regény legjobb részei. Az is jól sikerült, ahogy a szerző bemutatja a gyanakvás növekedését a szereplők között. Eleinte senkinek eszébe sem jut, hogy a titokzatos hatodik személyt fel kellene áldozni a többi öt érdekében, de az események előrehaladtával - és az első gyilkosságok után - a helyzet gyorsan radikalizálódik. 

Ha az ember arra számít, hogy majd kiderül, hogy mindenki múltjában van takargatnivaló, akkor meg fog lepődni. Jackson nem él ezzel, nem sikerült elég hihető okokat kitalálni ahhoz, hogy mindenkire gyanakodjunk olvasás közben. Ez annyiban talán jó, hogy senki háttere nem lesz nagyon meredek, így hihetőbb a nagy egész. Elvégre hat fiatalra ritkán esik fejenként egy-két komoly bűntény az elmúlt hétről... A szereplők elvágása a külvilágtól talán kissé mesterkélt, de nem igazán van ötletem, miként lehetett volna megcsinálni a XXI.  század elején, úgyhogy nincs értelme belekötni. A könyv szerkezete is logikus, jól felépített.

Ami kissé csalódást okozott számomra, az a lezárás. Két okból kifolyólag. Először is: miután alapvetően tinédzserek a főszereplőink, talán szerencsésebb lett volna olyan bűncselekményt választani alapbonyodalomként, ami jobban passzol ehhez a korcsoporthoz. Ha a dzsungelben járunk, akkor ugyebár ne pingvinek és jegesmedvék törjenek rá az emberre, hanem jaguárok... Másodsorban ismét amorális lezárást kapunk, ha nem is olyan drasztikusan, mint legutóbb. 

A Kolibri kiadása tetszetős - a golyó ütötte sőtét szélvédő beszédes -, különösen értékelem, hogy a JKKGy formátumában, méretében folytatták az írónő könyveinek kiadását. A fűzött kötés minőségileg jó, a fordítás gördülékeny és olvasmányos. Összességében azoknak szól a regény, akik szeretik a feszült, pszichológiával operáló thrillereket és a minőségi YA irodalmat, ugyanakkor eléggé más, mint a trilógia. Az Öt túlélő jó könyv, amely talán lehetett volna jobb is, de mindenképpen érdemes elolvasni!

Értékelés:

Nyolc rossz kislány í tíz jó kislányból.

8/10 pont

moly.hu: 88% (745 értékelés)

goodreads.com: 4.08 pont (251941 csillagozás)

könyvajánló - Holly Jackson: Halott kislány a jó kislány

könyvajánló: 

Holly Jackson: 

Halott kislány a jó kislány

Bp.: Kolibri, 2023

Eredeti megjelenés: As Good As Dead (2021)

Fordította: Horváth M. Zsanett

564 oldal

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok a nemrég befejezett Halott kislány a jó kislány hatása alatt. Igaz, akkor is füllentenék, ha azt állítanám, hogy ez a hatás minden ízében pozitív. A trilógia lezárása igencsak "érdekesre" sikeredett, amely - érthetően - nagyon megosztó a rajongók körében. A trilógia zárókötete ugyanis nem feloldozást nyújt, hanem az elolvasottak feldolgozására kényszerít. 

Nagyon szerettem a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz első részét. Ennek oka, hogy az írónő gondosan felépítette az eseményeket, a nyomokat ügyesen és változatosan válogatta össze a nyomozáshoz, és nem pusztán olvasmányos, de minden szempontból modern, ahogy a mai környezetbe helyezte a klasszikus detektívmunkát. Okos, pimasz, provokatív regény volt, valamint kaptunk egy erkölcsi kérdésekben kérlelhetetlen hősnőt, akivel szerettünk azonosulni. Rengeteg sablont alkalmazott az írónő persze, azonban ezeket kreatívan és megfontoltan használta fel. Szerettem a kötetbe elhelyezett térképeket, rajzokat, fotókat, leiratokat, az egész dokumentarista miliőt. A főszereplőnk, Pip szerethető figura volt, intelligens, morálisan érzékeny, de mégis emberi. A második rész is egészen remek volt, sőt a kisebb zavaró tényezőket is sikerült benne javítani... És akkor: Bamm! 

Pedig a harmadik kötet is jól indult. Az átélt élmények hatására Pip poszttraumás stressztől szenved, alig alszik és rászokott az altatókra. Teljesen hihető egy komoly sokkot átélő fiatal lány esetében, aki amúgy is bizonytalan abban, kikben bízhat meg és kiben nem. A feszültség a lapokon tapintható volt, ahogy lassacskán kiderült, hogy a városka nem szabadult meg a rá leselkedő legnagyobb veszélytől, sőt, Pipre most már egy sorozatgyilkos vadászik. A nyomok megint szépen el voltak szórva a történetben, a pálcikaemberes rejtély kifejezetten elmés és félelmetes volt, s alig vártam, hogy kiderüljön, Pip miként küzd meg ezzel az új helyzettel. A hangulat sötét és komor, igazi thrillerhez méltó - már-már skandinávosan -, s alig vártam, hogy lecsapjon a gonosz. Le is csapott. Az írónő személyében. A regény felénél ugyanis olyan fordulat jött, ami teljesen tönkretette az egészet, és reciprokára fordította eddigi viszonyomat a főszereplőnkhöz. Egy kiváló könyvet - és egy többre érdemes sorozatot - sikerült tönkretenni egy méltatlan, ráadásul erkölcsileg ferde lezárással. 

Pip Fitz-Amobi eddig a morál bajnoka volt, aki küzdött a bántalmazottakért, podcastjében felemelte szavát az igazságtalanságok ellen, erre most... De mindent azért nem árulhatok el! És ezeket a cselekedeteket nem magyarázza az sem, hogy eddig folyamatosan csalódott a rendőrségben és a bíróságban! Pip nem fordul életveszélyben sem a szüleihez - a felnőttek kikapcsolása eddig sem volt túl szerencsés a sorozatban -, s súlyos bűncselekmények eltussolásához használja fel a barátait, majd hála helyett villággá megy, minden kapcsolatát megszakítva velük. Olyan abszurd az egész, hogy az ember nem érti, mi lelte Holly Jacksont. A könyv felénél megunta Pip karakterét, és gyorsan minden hidat fel akart égetni maga mögött? Tényleg kissé tudálékos volt és néha idegesítő, de hát azért mégiscsak fura! Spoiler nélkül nehéz írni, de - maradjunk annyiban - elképesztő lezárást választott.

Nem az első eset, hogy egy írónő hátborzongató módon a bosszút az igazság elé helyezi. Valami felborult etikailag néhány egyébként - állítólag - nőjogokért harcoló alkotóban. Már nem először veszem észre, hogy az igazságszolgáltatást igen bizarr módon képzelik el férfiakkal szemben. A harag rossz tanácsadó, és láthatóan a bosszút összekeverik az igazsággal. Az ugyanis nem igazságszolgáltatás, ha egy erőszaktevőt olyan gyilkosságért ítéltetsz el, amit nem követett el (a tényleges elkövető meg éli világát)... Külön probléma, hogy ez fiataloknak szánt krimi, ami súlyosbítja az erkölcsi példamutatás ilyennemű hiányát! Milyen mentalitást sugall, ez a "fogd rá a nyuszira!" mutatvány? Persze, ha Jackson azt akarta bizonyítani - aligha -, hogy a legjobb emberből is olyan válhat, akik ellen küzdött, akkor ötletes a dolog, csak ezt már megkaptuk Nolan Sötét lovagjában Harvey Denttel.

A Kolibri kiadása végül is méltó a lezáráshoz: fekete. A fordítás olvasmányos, a kötet fizikai paraméterei az elődöket utánozzák. Nem rossz minőségű a kötet, de nehéz elvonatkoztatnoom attól, hogy éppen milyen ábrázattal tettem le a regényt. Csak az első fele és a nosztalgia miatt nem értékelem gonoszabb módon a kötetet, így kap egy kegyelem 6-ost. A kislány tényleg halott. 

Értékelés:

Hat fekete pont a tízből. És egy mélyen csalódott olvasó.

6/10 pont

moly.hu: 87% (1314 osztályozás alapján)

goodreads.com: 4.19 csillag (555235 értékelés mellett)

Könyvajánló: Harry Potter Varázsalmanach

könyvajánló:

Harry Potter Varázsalmanach

Budapest: Animus, 2023
208 oldal

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

A Harry Potter számomra mindig is elsősorban a felnőtté válás regénye volt, ahogy az magányos, elveszett, és sokszor esetlen Harryből az igazságért és barátjaiért kiálló hős, azaz felnőtt lesz. Minden más csak körítés, de Rowling világát éppen a körítés ötletessége tette annyira nagyszerű szórakozássá az olvasók milliói számára, nem pedig az irodalmi minősége. A HP világa tele van játékossággal, humorral, gyerekes életvidámsággal, és erre még a felnőtteknek is nagy szüksége van. 

Jelen kötetünk, a Varázsalmanach hét művész illusztrációinak segítségével hét fejezetben mutatja be azt a hétkötetes mágikus mesevilágot, amelyet Rowling megálmodott és papírra vitt. Az első fejezet a személyekre koncentrál, a második az életmódra, míg a harmadik a helyszínekre. A negyedik kifejezetten Roxfortot mutatja be, az ötödik a varázslatokat. Az hatodik fejezetben a mágikus világ hivatali útvesztőjében bolyonghatunk, míg az utolsó a flórát és faunát villantja fel az érdeklődőknek. Kissé ad hoc jelllegű a csoportosítás - nem mindenhol logikus -, de végül is a célnak megfelel. 
Mitől remek a könyv? Mindenekelőtt attól, hogy nincs benne spoiler, így azoknak is érdekes, akik még nem olvasták az eredeti hét regényt. Nem árulkodik, kivel mi történik a szereplők közül, és nem írja le a hét kötet cselekményét sem. Ez talán valakinek csalódás lehet, de szerintem erény. Kedvet ad az olvasásukhoz, ugyanakkor nem helyettesíti azt. Persze azoknak igazán élmény forgatni jelen kötetet, akik már olvasták Rowling magnum opusát. Ők ugyanis nosztalgiázhatnak, és kedvet kapthatnak az újraolvasáshoz. Ráadásul a Varázsalmanach az eredeti könyvek világát adja vissza - idézeteket is kapunk belőle -, és nem próbál erőszakosan többet - óhatatlanul hamisabbat - nyújtani. A készítők témák alapján rendszerezték a dolgokat és elénk vetíti a boszorkányok és varázslók elképzelt színes univerzumát. Végre egyszerre találkozhatunk a tiltott rengeteg élőlényeivel, és összeszedve látjuk a sok száz oldalon elszórva megtalálható átkokat, vagy bájitalokat. Megismerkedhetünk természetesen a sorozat fontosabb személyeivel, rokonságával, erényeikkel, esendőségeikkel. Térképet kapunk a roxforti eligazodáshoz, beléphetünk a négy ház klubhelyiségeibe, megtudhatjuk, hogy miként néztek ki a különféle sárkányok az illusztrátorok szerint, de a kviddics történetének idővonalán is sétálgathatunk. Ha valaki egy kézikönyvet akar Harry Potter világához, ez tökéletes erre a célra. Meglepetések persze aligha érik majd a HP-fanokat, ám rácsodálkozások igen, mert összeszedve látja végre az imitt-amott elszórt adatokat tematikába rendezve. Akad pár kihagyott ziccer, de hát ahol gurkók röpködnek, ott néha lezuhan egy-egy játékos a seprűről. 

Az illusztrációk szépek, a hét alkotó hét különféle stílusban mutatja be Rowling világát, így mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Ez egyébként hátrány is, mert némelyik számomra túl színes a tübbivel összevetve (Louise Lockhart oldalai), és ez az egységesség rovására megy. Furán mutat, hogy egy-egy nagyon elegáns, kevés színt használó oldalt kifejezetten giccses követhet, vagy egy nagyon barokkosoan túlzsúfoltat egy csaknem üres. Zömében azonban mégiscsak nagyon klassz illusztrációkat kapunk, amelyek szerencsére nem a filmeket akarják viszaadni. A kötetnek így hangulata van. Engem Tomislav Tomic rajzai nyűgöztek le leginkább, volt benne valami nemesen, légiesen szép. Helyes döntés volt, hogy fordítónak ugyanazt a Tóth Tamás Boldizsárt választották aki az eredeti sorozatot is átültette magyarra, így a világ nyelvezetének egységes volta nem forgott veszélyben. 

Mi nem tetszett? Elsősorban az ára. A hasonló méretű, gyakorlatilag fotópapírra kiadott  - bár illusztrációban kétségtelenül kevésbé esztétikus - természettudományos kötetek feleennyibe kerülnek. Világos, hogy a HP-kötetekért szinte bármit el lehet kérni a fanatikus rajongóktól, de 20 ezer forint azért komoly arcátlanság. Ennyire azért nem kiemelkedő sem a terjedelme, sem a minősége a könyvnek. 

Összességében egy nagyon szép kézikönyvet kaptunk a Harry Potter-világából, amely egy délután átolvasható, ugyanakkor bármikor, bárhol felüthető, ha egy kis jókkedvet akarunk csepegtetni a délutánunkba. Nekem bejött. Neki is álltam rögvest befejezése utána a "Bölcsek kövének"...

Pontszám:

Nyolc kísértetízű csokibéka a tíz Berti-féle mindenízű drazséból.
8/10 pont

Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Rossz kislány kézikönyve jó olvasóknak - Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok

Könyvajánló:

Holly Jackson:

Jó kislányok, rossz viszonyok

Budapest: Kolibri, 2022

Eredeti megjelenés: A Good Girl, Bad Blood (2020)

Fordította: Horváth M. Zsanett 

A tavalyi... upsz! már tavalyelőtti év egyik nagy meglepetése számomra Holly Jackson Young Adult krimije, a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz volt. A történetben a kotnyeles maximalista stréber csajszi, Pippa "Pip" Fitz-Amobi old meg egy bonyolult eltűnési/gyilkossági ügyet logikája és barátjai segítségével. A kötetnek voltak kisebb gyengeségei - jobban belegondolva, nem is gyengeségei, hanem idegesítő vonásai -, de egyértelműen lekötött és szórakoztatott, és tőlem szokatlanul erős 8.5 ponttal jutalmaztam egyediségéért és az összképért. 

A folytatás az előző rész végéről indul, szinte megszakítás nélkül. Az új történet elején eltemetjük az előző részben meghaltakat, Pippa Fitz-Amobi pedig igyekszik mélyre elásni a rá és szeretteire sok bajt hozó nyomozói attitüdjét. Folyik a bűnösök megbűntetése, de hát az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, sőt néha nem is őrölnek, hanem gúnyt űznek az áldozatokból. Így aztán Pippa podcastban mutatta be nyomozásának történetét, annak eredményével, hibáival és következményeivel. Az így elnyert népszerűség nem feltétlenül örömteli, barátok fordulnak el tőle és szerez neki jó pár ellenséget is Little Kiltonban. Pippa szeretne ismét visszatérni régi önmagához, a jó kislányhoz, amelyik tanul és csendes nyugalomban tengeti életét, ám ez nem adatik meg. Ahogy Agatha Christie írta: "régi bűnöknek hosszú az árnyéka", és hamarosan egyik barátja kámforrá válik. Pipp kénytelen ígéretei ellenére ismét nyomozónak állni. A rossz vér csak nem hagyja nyugodni, mikor azt látja, hogy senki nem tesz semmit az aggódó családtagok megnyugtatására. 

A dokumentarista jelleg, amely már az első résznél is kiemelkedően jó volt, most még többet ad az egészhez. Nagyrészt Pip podcastjának leiratairól van szó, de akad itt alaprajz, szórólap, fénykép, amelyek a bűntényt dokumentálják, s melyek alapján magunk is nyomozhatunk hősünkkel. A rendőrök most sem csinálnak semmit - de legalább ezúttal értékelhető indokok alapján -, és a kötet szerkezetében, felépítésében nem tudok hibát találni. A regény csavaros, pörgő, nem lassít le az elejétől egészen a végkifejletig. Maguk a felvetett témák ismét kemények és aktuálisak. Van itt internetes zaklatás, álprofilok, zsarolás, stb. A hihetőségi faktor ebből fakadóan nem minden történés esetében magas, de hát végül is egy ifjúsági krimiről beszélünk, ahol egy középiskolás lány nyomoz egy potenciális gyilkos után... Ezt már önmagában sem a realizmus miatt vesszük kézbe ugyebár!

A szereplők - sok van! - kedvelhetők, bár keveset ismerünk meg mélyebben, és inkább csak statiszták Pippa mellett. Holly Jackson szerencsére az első részben ellőtte a kötelező köröket, így a - rendszerint céltalan és indokolatlan - politikai korrektség elemei sem fárasztottak le ezúttal. Az írónő gondolkodása árnyalt, Pipet folyamatos kétségek gyötrik, és a kötetben ott a figyelmeztetés, hogy az igazságosztás nem egy hősköltemény, hanem olyan út, amely fájdalommal, csalódással és veszteségekkel van teli. Akár még az is kiderülhet, hogy az igazságosztó igazsága nem feltétlenül igazságos. Az előzményről azt írtam, hogy "okos", és ezt itt is fenntartom. Az írónő nevel is miközben olvassuk a könyvet, elsősorban kritikai gondolkodásra, kétkedésre, de tisztességre, lojalitásra és megbocsátásra is. Ám maga a nyomozás is nagyon ötletes. Mivel barátjuk egy buli után tűnt el, Pipék például összegyűjtik a bulin készült fotókat, hogy kiderüljön, kik voltak jelen és kikkel beszélhetett Jamie. Ilyen egyébként a rendőrség által tényleg megtörtént néhány valós gyilkosság esetében. Pippa meginterjúvolja az ismerősöket, szemtanúkat, kielemzi az okosóra által a számítógépre küldött adatokat, elolvassák a tinderes levelezését az eltűntnek, és a többi. Követkzetetés és logika. Nagyon bírom az ilyeneket. 

A kiadvány maga jól néz ki, szépen passzol Pippa előző történetének formátumához, annak gyakorlatilag inverze megjelenését tekintve. A kötés nem tűnik túl tartósnak, de a könyvtárunkban az első rész is egyben van még, úgyhogy lehet csak becsap a sok rossz tapasztalat a ragasztókötés iránt. A betűtípus nagyon szép (Garamond?), de több helyen - áldomentumok - nagyon apróbetűs, ami sok olvasónak gondot jelenthet. A magyar szöveg egyébként sodró lendületű, helyesírási és tördelési hibákra nem figyeltem fel. Az ára meg kifejezetten kedvező a mai viszonyok mellett. 

Nem hittem volna, hogy sikerül, de a folytatás jobb lett, mint az első rész. Ráadásul úgy sikerült folytatni az előzményt, hogy a történet önállóan is olvasható. Modern, fiatalos és izgalmas krimi, nem csak lányoknak. Ez egy baromi jó könyv. 

Értékelés:

Kilenc Pippa a tíz Pipából.

9/10 pont

moly.hu: 94% (152 szavazat)

goodreads.com: 4.36 csillag (187 ezer szavazat)

Pippa pipa lesz, s az ügyet kipipálja - Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz (könyvajánló)

Holly Jackson:
Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz

Budapest: Kolibri, 2021

Eredeti kiadás: A Good Girl’s Guide to Murder (2019)

476 oldal

Fordította: Kállai Nóra

Life is strange. Az élet különös. Holly Jackson könyvének végére érve azonnal a Square Enix 2015-ös kalandjátéka ugrott elém izgalmas történetvezetésével, meglepő fordulataival, emlékezetes karaktereivel, s mindezt a fejlesztő ráadásul képes volt megtölteni szívfacsaró érzelmi katarzisokkal. Ebben a játéknak alig nevezhető közös kalandban élő és lélegző figurákat kaptunk, akik mind cipelik saját tragédiáikat a boldogság fájdalmasan rövid pillanataiban is. Ez a rendkívül bátor, kellően progresszív - de még nem agresszívan progresszív! – játék képes könnyekig mosolyogtatni és könnyekig megsiratni. Max Caulfield, majd a folytatásban (ami tulajdonképpen előzmény: LiS: Before the Storm) Chloe Price történetét mindenkinek ajánlom csak, aki még nem találkozott vele! Holly Jackson nyilvánvalóan nem tartozik ezek közé, és ötletet kapott/lopott belőle, hogy egy regényt írjon Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz címmel, sok szempontból felismerhetően a LiS vonalvezetése alapján.

A regény vizsgafeladattal kezdődik, amely során főszereplőnk, Pippa egy öt évvel korábbi eltűnési/gyilkossági esetről ír beadandó dolgozatot. Andie Bell eltűnése köztudomás szerint gyilkosság volt, habár a lány teste nem került elő azóta sem. Pippa kiindulási alapja, hogy nem hisz a Sal bűnösségében, mivel jól ismerte a tett elkövetéssel megvádolt, majd öngyilkosságot elkövető fiút. Igazából nincs eddig semmi újdonság, ezerszer lerágott csont, krimik, bűnügyi filmek zsánere ez a felállás. Ami egyedivé teszi, az részben a regény young adult (YA) volta (mivel stílusában egyértelműen fiataloknak írták) és részben dokumentumregény-szerű felépítése. Holly Jackson leveleken, interjúkon keresztül mutatja be a szereplőket, a kisváros kapcsolatrendszerét, hálózatát. Egy brit kisváros ez, ahol az emberek olyanok, mint az emberek általában: gonoszok, gyengék, esendők, majd jók, erősek és megingathatatlanok. Áthatja őket az előítélet és a rossz tapasztalat, s ezt rendszerint kicsinyességben élik ki.

(Itt egy kis kitérőt teszek. Talán kár is kiemelnem, de a regény megfutja a kötelező köröket. Az elején téptem a hajam: minden divatos progresszív motívum ott tobzódik az első 80 oldalon. Kapott nyalintást az egyik - most a jó ízlés miatt meg nem nevezett - testrészére Michelle Obama, a Netflix, a brit elitegyetemek, a politikai aktivizmus, az oknyomozó újságírás, van beszólás Trumpnak, et cetera. Mintha az amerikai demokrata párt kiadványa lenne (miért nem Thatcher, ha már brit az írónő, miért egy ex amerikai first lady???). Néha már nevetségesen didaktikusan kapjuk az amúgy is agyonsulykolt posztmodern dogmákat. A gyilkossággal vádolt indiai srác családját a helyiek kiközösítik, nyíltan gonoszak velük, vagy csak összesúgnak a hátuk mögött. Kétségtelen: az emberek ilyenek. Gyerekkoromban nekünk is mutogattak Csornán egy férfit, akit csak gyilkosnak hívtak. Sosem tudtam meg, ténylegesen mit, miért, kicsodán micsodát követett el, de ha a parkban - ahol játszottunk - megjelent, azonnal összenézett mindenki. Helyes volt? Nem. Érthető volt? Nagyon is! Egyszerűen nem természetes egy gyilkos (van annak hitt személy) jelenléte a kisvárosban. Ebben a regényben is minden kisebbségi jó, legyen az egy indiai srác, vagy nigériai mostohaapa. S természetesen az összes negatív alak fehér a történetben, bár - legyünk igazságosak - legalább nem minden fehér gonosz. A legundorítóbb karakter azért - biztos, ami biztos -, magas szőke kékszemű srác. Mert ugye a sztereotípiák csak akkor rosszak, ha a „mieinkre” vonatkoznak…

Igazából meguntam, hogy minden könyvnél ez tolakodik be a fejembe - nyilván az én hibám is -, de egyszerűen nem tudom eldönteni, az-e a jó, hogyha állandóan szóvá teszem, vagy az, ha már szóvá sem teszem, s elfogadom, mint kötelező vörös farok a mostani világrendben. Egyelőre inkább szóvá teszem.)

A regényhez visszatérve! Jackson műve tele klasszikus klisékkel:

- nyomozópáros (Piphez csatlakozik a „gyilkos” öccse, Ravi)

- a rendőrségben nem bízhatnak, mert korrupt

- a rendőrök emellett hülyék is, hiszen nyilvánvaló dolgot sem vettek észre

- idegen házba való betörés jó cél érdekében

- ám pont hazajön a tulaj valamiért, s így irány a szekrény

- fenyegetőlevelek küldözgetése

Némelyik nagyon jól működött, mástól lerágott körömmel kapartam arcomról az epidermiszt. Igazából utólag nem érdekel, hogy nem hibátlan. A történet izgalmas volt, a nyomozás fordulatos, a tempó feszített, és egy percre sem veszített lendületéből. A sztori magával ragadott, egy oldalig sem laposodott el. Pip alakját sikerült jól összeraknia a szerzőnek, kedveltem minden idealizmusával és túlzásával együtt, ami amúgy sem áll rosszul egy tizenévesnek még. A karakterek szerethetőek, még ha alapvetően duális szerkezetben jókra és rosszakra vannak is osztva, bár néhány bukott angyal és esendő pillanat is akad benne.

A hamis nyomok némelyike nagyon jól sikerült, egyikkel konkrétan teljesen becsapott az írónő (egy monogrammal), s mondhatni Jackson elvitt rossz utakra engem. Még mindig nem tudom, hogy ez a csapda, amibe beleléptem, egyáltalán szándékos volt-e, vagy a szerző maga sem vett észre egy összecsengést. Van pár elvarratlan szál, amire nem kaptam választ, és a vége kissé túlbonyolított megoldást hozott - bőven megállt volna az egyik extra csavar nélkül is -, de jól összerakott, jól felépített a történet, és imádtam olvasni.

A regényben nagyon ötletes volt az áldokumentumok hozzáadása a sztorihoz, nagyon kedvelem az ilyeneket. A hivatalos jegyzőkönyvek, térképek, SMS-ek, interjúrészletek szerintem nagyon jól passzolnak a krimikhez, növelik a történet hitelét, valóságosabb lesz tőlük az eset. A regényben nagyon tetszett az is, hogy okos regény. Okos abból a szempontból, hogy a műveltséget, a tanultságot és a kritikai hozzáállást propagálja, ami ma már nem is olyan természetes. Tömérdek rendkívül buta gyermek- és ifjúsági mesét, regény, rajzfilmet tudnék felsorolni, amelyek úgy hatnak a neurális hálózatra, akár egy EMP-bomba az elektromosra. Vagy mint a pángalaktikus gégepukkasztó „olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek”, csak hogy klasszikust idézzünk… Egyszer-egyszer elmegy, de biztos nem tesz jót hosszútávon.

Jackson mondanivalója is szimpatikus: figyeljünk egymásra, mert az apró bűnök, kicsi úttévesztések tragédiákba torkollhatnak, s ami egy embernek megoldhatatlan és nyomasztó probléma, valaki mellett könnyen lehet, hogy nem az. Ehhez csupán némi jó szándékkal kell egymás felé fordulnunk, méghozzá időben. A kötet külön kiemeli a fiatalok egymással szembeni időnkénti indokolatlan terrorisztikus viselkedését, amikor megalázni és megfélemlíteni (ma divatos és általam utált szóval: bullying) akarnak másokat. Sajnos ez a mindennapokban is így van: hihetetlenül gonoszak tudnak lenni egymással, s míg egy felnőttet már megregulázott annyira a társadalom és a tapasztalat, hogy érzékelje rendszerint, ha elveti a sulykot, a gyerekek és tinik esetében még nincs így.

Kinek való a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz? Elég széles a spektrum. Elárulom, azért a regény elsősorban lányoknak szól - ha valakinek mondjuk a címből nem esett volna le… -, ennélfogva hőse az önálló, vakmerő, magáért és elveiért kiálló (majdnem)nő, aki kétségtelenül sokszor idegesítően viselkedik, de értékelendő minta. Hangsúlyozottan érdemes felhívnom a figyelmet, hogy bár ifjúságinak nevezem a történetet (tipikus YA krimi), de azért kemény dolgok vannak benne, a szexuális bántalmazástól a kábítószerezésen át egészen a gyilkosságig. A hanghordozás ugyan könnyed és fiatalos, de ez a tartalom felé megtévesztő lehet. Inkább 16-os vagy 18-as, mintsem 14-es karikát érdemel. Az intelligensebb gimiseknek javallott, akik fogékonyak a társadalomkritikára, és képesek komoly empátiával tekinteni az esendőbb társaikra. Emellett minden krimikedvelő is örömét leli majd benne, mert jócskán felülmúl néhány agyonsztárolt skandináv krimit, és krimi volta mellett könnyeden szórakoztató is egyben, aranyos humorral.

A kötet kiadása nem különösebben nyerte el a tetszésemet, sem borító (az angol kiadásét vették át), sem a tartóssága nem tetszik. Előbbi elmegy kategória, de eléggé semmilyen, utóbbi határozottan gyengének látszik (na nem Gabo-féle fűzött, de azért elég rossz). Igaz belül a dokumentumok tipográfiája javít ezen, és nem túl drága mai szinten a kötet. Ha valaki nagyon ki akarja nyitni a könyvet, hamarosan jó eséllyel kiesnek majd a lapok, a ragasztott fűzés nem tűnik bíztatónak hosszútávon.

Mint kiderült, a regény egy sorozat első része (naná, mi lenne…), így bizonyára hamarosan magyarul is megkapjuk a folytatást, ami a goodreads osztályzata alapján szintén jól sikerült kis mű lehet.

Összességében a könyv jó volt, nagyon élveztem. S most, mire ide értem a könyvkritikában, már el is feledkeztem a kezdeti bosszúságomról. Bevallom: nem hittem volna, hogy ez lesz a végeredmény a 40. oldal környékén járva... Az élet tényleg különös.

Pontszám:

Nyolc és fél jó kislány a tíz rosszból.

8.5/10 pont

goodreads.com: 4.35 pont

moly.hu: 95%

Könyvajánló: Nancy Springer: Enola Holmes - Az eltűnt márki esete

Nancy Springer: 
Enola Holmes – Az eltűnt márki esete 

Budapest: L&L kiadó, 2020 

239 oldal 

Eredeti cím: The Case of Missing Marquess (2006) 

Fordította: Nagy Mónika

Évek óta szezonja van a régi klasszikus bűnügyi regények folytatásának, hiszen melyik krimirajongó ne akarná Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes új történeteit olvasni? Ám sajnos sem Doyle, sem Christie már nem dobhat össze új sztorikat. Önkéntes jelentkezők persze akadnak az örökség átvételére, már a blogon is ismertettem ilyeneket, vannak rosszabb és jobb kísérletek. Ám ezek a próbálkozások ritkán ütik meg a rajongók által magasra állított mércét (lássuk be, nehéz is), így maradnak azok a folytatások, amelyek nem „igazi” folytatások. Mégiscsak könnyebb, ha a neves detektívre csak vékony kaccsal csimpaszkodik a történet, és nagyobb szabadságot kap az író. Ilyesfajta spinoff Nancy Springer sorozata Sherlock Holmes eddig nem létező húgáról, amelynek első része landolt immár nyomozásra vágyó magyar markokban vagy másfél hónapja. S mint a Sherlock történetek kedvelője (bár nálam ugyebár Agatha Christie a némber one), úgy véltem egy kísérletet megér. 

A borító - amely undorító módon a Netflixes filmsorozat montázsával borzaszt – nem sok jót ígért, s praktikusnak bizonyult a nálunk is rendszeresített orvosi gumikesztyű, mert félve nyúltam csak hozzá, hátha ízléstelenséggel fertőz. Elegáns egyszerűség helyett a kiadó a gyerekkori szobámban uralkodó kavalkádot - apu szóhasználata: kuplerájt - próbálta reprodukálni a borítóképen, jelentős sikerrel. Kinyitás után az első reakcióm alighanem a döbbenet volt, mikor megláttam, hogy az amúgy sem egy plus-size szélességű kötet mekkora „lóbetűkkel” van teleírva. Itt komolyan elkeseredtem. Igaz, abban legalább biztos lehettem, hogy sokáig nem fog tartani, bármi kín várjon is rám. Ómenek egész sora mondta, hogy keressek másik könyvet, de erőt vettem magamon, és balsejtelmeimen. Van egy mondás, mely szerint: aki önmagát le tudja győzni, az hős. Úgyhogy hősiesen elkezdtem olvasni egy ködös őszi délután hazafele Ikarus 280-as kemény bőrülésén. 

Két nap alatti négyszer félórás buszozás után meg becsuktam. Sokkal jobb volt, mint számítottam. Az első, amit a kötettel kapcsolatban el kell fogadni, az az, hogy egy ifjúsági regény (YA). Mondjuk a borítós kupiból sejthettem volna, de azért ez elsőre nem nyilvánvaló mindenkinek… Főszereplőnk, Enola Holmes természetesen önérzetes, makacs, lázadó lány, ahogy az egy progresszív XXI. századi ifjúsági regény antagonistájához illik, aki egyszerre intelligens és idegesítő. Tulajdonképpen kedveltem a karakterét, bár egyelőre a Holmesok zsenialitásának csiráit lehet csak megfigyelni rajta. A könyvbeli Enola cuki, a filmsorozatbelire meg nem vagyok kíváncsi, mert úgyis tudom, hogy egy netflixes sorozattól mire számíthat az ember… A filmkritikák zöme ugyan a sorozat feminista kiállásáról zeng ódákat, de a kötet szerencsére nem tobzódik túlzásokban, sőt itt-ott mintha ki merné mondani, hogy azért a másik nem élete sem csak játék és mese. A XIX. század vége egy szertartásos kor szertartásos világa volt, sokkal felvilágosultabb, mint a 100 évvel korábbi és sokkal kevésbé szabados, mint a 100 évvel későbbi. Fény és árnyék, mint minden korszak. Mondjuk, akinek ez meglepetés, az nem olvasott elég történelmet. A viktoriánus világ bemutatása elég jól sikerült, a kor hangulatát Springer - ha tendenciózusan is - jól át tudta adni. Lehet, hogy Enola utálja a tornűrt és a fenékpárnát, de miután a férfiember manapság már lassan gyakrabban lát szoknyát asztalokon, mint nőkön, kezdem értékelni a régi divatot. Persze, könnyű nekem, mert nem kell felvennem. De a győri barokk esküvők alapján, szerintem sokaknak bejönnek ezek a régi női ruhák. 

Elkalandoztam azonban! A magányos Enolával ellentétben a másik fontosnak tűnő alak a megkeresendő személy, a fiatal Tewksbury márki. Na az ő könyvbeli viselkedése kapcsán nettó szégyenérzet töltött el. Úgy látszik most már minden hímkaraktert kötelező kasztrálni és töketlen nyafogógépként ábrázolni. Úgy szeretnék végre egy kemény ifjúsági regényt Schwarzeneggerszerű férfi karakterrel… Kezdem érteni, miért olvasnak a fiúk kevesebbet tiniként. Ez a tótágast álló világ nem igazán harmonizál ugyanis a valósággal. Legalábbis remélem, hogy itt még nem tartunk. 

Szívesen írnék a cselekményről és nyomozásról is, de valójába ilyasmi nem igazán létezik a regényben. Egyelőre betudom annak, hogy egy sorozat bevezető kötetérő van szó, s jóhiszeműen viszonyulok a regényecskéhez. A kötetben ugyanis a legsoványabb maga a krimi szál. Az eltűnt márki esete nem igazán tündöklik nyomozói virtuozitásban. Sokkal izgalmasabb Enola anyjának eltűnése és a lány szökése, mint a címadó történés, és ez a valódi mozgatórugó a regényben. 

Felmerülhet a kedves olvasóban, mi Sherlock Holmes és Mycroft Holmes szerepe a történetben? Hát nem sok. Háttértáncosok. Elleben a rejtélyeknek van szerepük, Elona anyja „szóvirágokkal” üzen lányának eltűnésének indokairól, s ezek megfejtése kicsit feldobja a sztorit. 

A pasztellszínekben pompázó papírborítóra passzított montázs a 14 helyett 28 évesnek maszkírozott filmbeli Enolával (Millie Bobby Brown – valójában 17 esztendős lesz) még mindig szörnyűséges, nem változott 50 sora alatt. Én értem, hogy voltaképpen a netflixes sorozat hullámán próbál szörfözni a kiadó, ám talán esztétikusabb lett volna valami önálló gondolat, de még a 2006-os első angolnyelvű kiadás borítója is. Nagy Mónika fordítása teljesen jó, különösen a kötet első felében egészen magával ragadóan volt számomra.

Értékelés: 

Noha Enola Holmes nem robban akkorát, mint az Enola Gay sajnálatosan bevetett egykori csomagja, azért kellemes kis olvasmány. Ha nem megy át túlságosan feminista vonalba, és sikerül rendes nyomozást is belevinni a történetbe, még az is lehet, hogy jó barátságba kerülök a könyvsorozattal. Van egy olyan érzésem ugyanis, hogy a következő kötetek jobban lesznek. Elsősorban ifjúságnak ajánlott, kemény krimisták nem biztos, hogy elégedetten fogják dörzsölni bűnüldözéstől dörzsölt tenyerüket. 

Pontszám:

Hat fenékpárna a tízből.

6/10 pont

moly.hu: 89% 

goodreads.com: 3.85 pont 

(2020. november 25.)

KKK - Keresztnélküli királytalan képregény avagy Királyok és keresztek I. - Voluntas tua

Könyvkritika

Levi & Sinonimo:

Királyok és keresztek I. - Voluntas tua

Budaörs: Enter Studio 98, 2017

Nem szeretem a képregényeket. Na jó, kivéve a Garfieldot. Plusz a Kázmér és Hubát. A legjobb, az már csaknem filozófia. És az Asterixet is szeretem. Meg persze a Lucky Luke-ot. Szóval tényleg nem szeretem a képregényeket, mert a történetmesélés egy lebutított ágának tartom, amely vizuálisan akarja adagolni a szellemi táplálékot, ezáltal olyan a viszonya klasszikus prózához, mint az intravénás táplálásnak a rántott velőhöz. Olyanoknak való, akiknek nincs elég történelmi hősük, és mindenféle szuperképességekkel, vagy szuperkütyökkel megáldott protagonistára van szükségük, hogy példaképeket mutathassanak fel. A semminél jobb a képregény, de hiányzik belőle az élvezet. Legalábbis az olvasás élvezete. Mert bármennyire is szépen legyen megrajzolva egy történet, a szöveg mindenképpen apró buborékokká silányul benne. Ráadásul ezért roppant nehéz műfaj is a képregény, tudni kell képekkel megmutatni mi történik, s kevés párbeszéddel bemutatni a karaktereket.

De miért ez a bevezető? Egy lelkes kardforgató barátom, Mészáros Márk hozta el nekem a könyvtárba a Királyok és keresztek című új magyar képregényt, amely az 1030-as német-magyar háborút eleveníti fel; s ha már így történt, gondoltam, elolvasom, és kritikát is írok hozzá. Képregény még úgysem volt boncolva itt a blogon. Úgyhogy: Fiat voluntas tua, Legyen meg a Te akaratod! Mert egyébként így teljes, a Fiatra szükség van, még ha nem is olasz közútra készülünk...

A képregény könyveket megszégyenítő módon kötésben jött ki, és nem is túl vékony, így első ránézésre roppant bizakodó voltam. Látható, hogy ezen nem spóroltak, kellemes kézbe venni.

A történet két részre osztható. Az elsőben Szent István, még mint Vajk, megy el Tonuzaba besenyő vezérhez, hogy a kereszténységre kényszerítse apja követelésére, mely aztán a besenyő vezér önkéntes halálához vezet. Ezt követően ugrunk 35 évet, és máris az 1030-as német-magyar háborúban járunk. Ekkor már a korábban Istvánt meglopni akaró, Jeke az indokolatlanul Fertőhöz áthelyezett besenyő törzs(?) vezére. A név alapján inkább afrikai lehetne, monjuk Yeke yeke. Jeke megmenti a németeket a mocsárban, holott Istvánnak kellene hálával tartoznia. A besenyő szál egyébként is tökéletesen értelmetlen: Ha magyar alávetettségben vannak, miért nem harcolnak a magyarok mellett? Ha utálják Istvánt Tonuzaba halála miatt, miért nem harcolnak ellene? Funkciójuk csak annyi, hogy végül kiirtják őket. Ezt követően Bécsnél a magyarok fogságba ejtik a német-római császár fiát (ilyen nem történt a valóságban), majd megbékélnek egymással. Szent István fel sem bukkan a háborúban! Konrád császár is csak azért, hogy átadja a parancsnokságot fiának, Henrik hercegnek, és hazamegy egy tökéletesen életszerűtlen csatajelenetet követően...

Az olyan mondatok, mint: „A nyílvessző nagyon demokratikus fegyver, nem válogat...” tökéletes az előadásaimon, mert a jelentre reflektál, viszont abszurd hülyeség egy középkori történet közepén. A szöveg tartalmát és annak elosztását jobban át kellett volna gondolni. Kevesebb leírással több párbeszédnek lett volna hely. Rengeteg a magyarázó és leíró szövegrész, gyakorlatilag minden párbeszéd- vagy gondolatbuborékra jut egy. Pedig nagyrészt teljesen feleslegesek, képregényben a képeknek kell mesélni, nem a szövegnek, hiszen utóbbival nagyon bölcsen kell sáfárkodni. Ráadásul a meglevő párbeszédekben sincs sok köszönet. Annyira hat természetesnek, mint a kék hajfesték. Egy pingvinen. Kissé fájdalmas ez számomra, mert a sok ilyen leírás ellenére a történet szétesik, darabokra szakad. Igaz, eleve nem könnyű egy regényt adaptálni képregény formátumra, de ez sem ment fel az alól, hogy egy konzisztens történetet kapjunk. Egyszerűen ilyen rövid sztorihoz túl sok ennyi nézőpont és szereplő. Ráadásul ennek ellenére a számunkra igazán fontos szereplőket, Szent Istvánt, vagy Szent Imre herceget alig ismerjük meg, az igazi főszereplő Henrik német herceg, ha egyáltalán kiemelhetünk annak valakit. Nincsenek karakterek, és ezt nem pótolja, hogy kaszaboló vikingeket csempésztek a sztoriba, mert az most olyan felkapott. De ők legalább kicsit szórakoztatóak. Az írók helyében erre mindenképpen figyelnék a folytatásokban, mert a túl nagy vállalás (a honlap szerint az egész térség történetét mutatnák be a XI. század közepéről) szétfeszítheti a képregény kereteit.

Egyébként is, ha már Királyok és keresztek a cím, jó lett volna egy király is bele, s a kereszténységnek is nagyjából annyi a szerepe eddig, hogy miatta ölik meg Tonuzabát, és van benne ármánykodó pap, ennél azért árnyaltabb is lehetne a dolog...

Amire kifejezetten mérges vagyok:

A besenyőknél volt egy súlyos ábrázolásbeli problémám. Hogyan, mi okból, nem tudom, de a besenyők a hátukra kapták a tegezt a rajzokon, ami lovasnomád népek esetében egészen nonszensz, ilyen csak hollywoodi filmekben történhet meg. Lovaglás közben egy így használt puzdrából úgy hullanának ki a nyílvesszők, mint magyar focicsapatok a BL-selejtezőkből. Talán nem nagy baki, de bosszantó..

A képi világra nem lehet panasz, hangulatos és szép, bár itt-ott történelmileg téves a felszerelés ábrázolása, s minden harcoson palást lobog, ami már a 300-ban is látványos marhaság volt. Ez utóbbit nem rovom fel nagy hibának, de azért zavart. A hősiesség nem függ a palást lobogásának szögsebességétől. A szöveg sorrendje időnként úgy érzem követhetetlen, ugyan végül rájöttem, hogy a koncepció az, hogy fentről lefele olvasható össze, de logikátlanul néha másik képkockából nyúlnak át a buborékok. Ezt ügyesebben is meg lehetett volna oldani. Esztétikailag a kötet kifogástalan, a barnás árnyalatú rajzok hangulatosak. A marketinges elemekkel bőven rendelkező honlap sem akármi. 

Összegezve:

Továbbra sem lesz az én műfajom a képregény, olvasmánynak nem elég hosszú, művészetnek nem elég művészi. Viszont kíváncsi lettem a regényre, amely ez alapján nem lehet ugyan valami jó, de érdekes lenne összehasonlítani, miként viszonyul egyik a másikhoz. A kiadók szerint 2018. áprilisában lát napvilágot a történelmi regény, majd meglátom, erőt veszek-e magamon. Az mindenképpen pozitívum, hogy a fiatalok számára a magyar történelmet igyekeztek bemutatni modern és izgalmasnak tűnő formában, de azt hiszem ezen még dolgozni kell. Célszerű lenne elmélyedniük, mit is akarnak pontosan elmesélni, mert eddig nem nagyon látszik. Érteni vélem, hogy mivel nemzetközi piacra is szánják a képregényt, ezért nem pusztán a magyar szereplőkre koncentrálnak, de azért csak kellene valakire/valamire fókuszálni.

Pontszám:

Hat halott Tonuzaba a tíz Jeke Jekéből.

6/10