William R. Forstchen:
Egy másodperccel később
Budapest: XXI. Század,
2016
(Eredeti megjelenés: One
Second After, 2012)
463 oldal
Manapság bizarr módon a jövőben játszódó
posztapokaliptikus regényeké a jelen, ezért érdekes színfolt volt számomra ez a
könyv. Mert ez egy olyan poszt, amiben nem poszt-, hanem csak szimplán
apokaliptikus a regény.
A könyv reklámszövege szerint „Az amerikai Kongresszus folyosóin már
megjelenése előtt úgy emlegették a regényt, mint az apokaliptikus thrillert,
melyet minden amerikainak el kell olvasnia.” Személy szerint előbb hinném
el, hogy a magyar Országház folyosóin honatyáink tógába bújva Cicerót bújva
készülnek fel a költségvetésről való törvénytervezet vitájára, de hát végül is
elég keveset tudok az amerikai politikáról. Természetesen azt leszámítva, hogy
előbb bíznám a titkárnői telefonos feladatokat Hilary Swankre, mint Hillary
Clintonra. És nem esztétikai szempontok dominálnának e döntésben.
A történet a következő [Figyelem! A leírás
nyomokban spoilert és mogyorót tartalmaz!]:
John Matherson az US Army egykori ezredese és
jelenlegi iskolai tanár az észak-karolinai Black Mountainben neveli két lányát,
miután felesége meghalt. S éppen kisebbik csemetéjének születésnapján történik
valami, ami eleinte szimpla áramkimaradásnak tűnik. Hamarosan megtudjuk - mert
John, minő véletlen szakértője a témának -, hogy EMP (elektromágneses impulzus)
bombák robbantak az Egyesült Államok felett, lebénítva minden technikai
eszközt, amelyben elektronika volt. Se autó, se számítógép, se áram. Isten
hozott a 19. század közepén, némi veterán autó beütéssel! A pusztítás nem
azonnali és hirtelen, mint egy atomkatasztrófa esetében, hanem nagyon lassú, és
nem csak fizikailag, de morálisan is ható. Szállítóeszközök híján – mivel a
modern közlekedés is elektronikafüggő - a hagyományos kereskedelem megszűnik, éhezés
és nyomor üti fel a fejét. A korábban népszerű menedzserek, politológusok,
genderszakértők, emberjogi szakértők és titkárnők halálra ítéltettek, s csak az
évszázadokon át bevált tényleges termelő tevékenységet és hasznos tudást
birtokló egyének bírnak bárminemű értékkel. A lakosság vadászik, mogyorót
gyűjt, és próbálja beosztani a télre szerény készleteit.
A regény erejét egyértelműen a hitelessége
hozza, nagyon finoman ábrázolja, miként csúszik le az egész emberiség (pontosabban
az Egyesült Államok lakossága), a poénnak tűnő tábortüzes sütögetéstől addig,
hogy egykor erényes nők kínálják fel hősünknek bájaikat némi élelmiszerért
cserébe, vagy korábbi nyárspolgárok próbálják elfogyasztani Black Mountain
lakosságát kaja híján, nyers polgárként. A könyv egyszerre szép és borzalmas.
Egyik pillanatban azon gondolkodtam, hogy ez vagy az túlzás, aztán pár oldallal
később elképzeltem a helyzetet és úgy éreztem, amit olvasok még egy optimista
verzió. Fortschen kiemelten mutatja be a mai humanizmus által annyit szapult
katonaság szerepének kiemelkedő fontosságát ilyen vészhelyzet esetében, amit
magam is nagy örömmel veszek. Olyan könnyű elfeledkezni ugyanis a rendfenntartó
erők hasznosságáról, amikor béke van, aztán meg úgy hiányoljuk őket, amikor
megkéselnek az utcasarkon… Pedig már a rómaiak is tudták: Si vis pacem, para
bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Bizony ez nem költségvetési teher,
hanem befektetés a jövőbe is, mert ha baj lesz, akkor már késő utólag fogni a
fejünket!
Ügyes választásnak tartom, hogy egy elszigetelt
kisvárost választott a szerző helyszín gyanánt, mivel egy metropolisz
haldoklásának leírása meghaladja alighanem minden író képességét, képzeletét.
Így is igen fájdalmas olvasni a regényt, holott egy kisváros alapvetően
egymással szolidáris, és élelemmel mégiscsak jobban ellátott közösségének
agóniája valóságos rózsaszín pónik felvonulása mondjuk New York elképzelt
helyzete mellett. A szereplőknek így legalább minimális túlélési esélyük van.
Nem mintha a „karakterek” annyira megragadóak lennének. Igazából főszereplőnket
ismerjük meg alaposabban, meg kissé felületesen a családját. A
karakterábrázolás egyértelműen nem a könyv erőssége, ellentétben a
hangulatfestéssel. Ez utóbbi ugyanis egészen magával ragadó, minden
szörnyűséggel együtt, melyet kénytelenek vagyunk főhősünkkel együtt átélni. Nagyon
jól sikerült előadni a morális bomlás lassú fokozatait. Talán még jobbra
értékelném a könyvet - a hollywoodi filmeket is oly sokszor elrontó - amerikai
sávos-csillagos pátosz nélkül, de nem akarok túl gonosz lenni, mert így is
meglepően jó regény. Azért a végén szinte hallani véltem minden második oldalon
az „America the Beautiful” bevezető taktusait, amint Fehérfejű rétisasok
dalolják, miközben elhúznak felettem kék-fehér-vörös sávokat húzva…
A borító az értelmezhetetlen besorozást kapja
tőlem, mivel leginkább napfogyatkozásnak tűnik az illusztráció, aminek annyi
köze van a tartalomhoz, mint a Népszabadságnak a magyar nép szabadságához. Esztétikailag
amúgy rendben van és a fűzése sem tűnik nagyon gyatrának.
Elvileg a könyv folytatássokkal is bír
(trilógia), amelyhez nem fűzök nagy reményeket, hiszen az apokaliptikus esemény
megtörtént és egy elfogadható lezárással csukhattuk be a könyvet. Ebből
fakadóan nem tűnik indokoltnak a folytatás, de majd kiderül, mit tud ehhez még hozzátenni
az író, nem akarom előre leírni.
Értékelés:
8/10
www.moly.hu: 89 %
www.goodreads.com: 3.92 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése