Napforduló: Október 8. – Perryville-i csata (1862)

Napforduló:

Október 8. – Perryville-i csata (1862)

A csatatér 2007-ben (Forrás: innen)

A Perryville-i csata nem tartozik az amerikai polgárháború legismertebb összecsapásai közé, pedig sok szempontból igen árulkodó a korabeli katonai nehézségekről, amellyel egy hadvezér szembesült a harcmezőn, különösen, ha a politikusok - akik közül sokan szeretik az ilyen káoszt, mert kijátszhatják egymás ellen a feleket - nem teremtenek egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszonyokat.

Az amerikai polgárháború a kezdeti óvatos, finomkodó tapogatózásokat követően 1862 tavaszán már teljes erejével tombolt. Az unió csapatainak véres Shiloh-i győzelme (1862. április 6-7.) után - ez volt az első olyan csata, amelyben a résztvevők száma meghaladta a 100 ezer főt - Grant és Buell szövetségi tábornokok folytatták az offenzívájukat a nyugati hadszíntéren, és veszteségeik pótlása után követték a visszavonuló konföderációs hadsereget Corinth városa alá. Már éppen ostrom alá akarták venni a déliek állásait, mikor azok - igen ügyesen és csendben - kiürítették a várost, és Tupeloba vonultak át. Bár nem sikerült ellenfelüket bekerítenie, de az északiak Corinth elfoglalásával már egy mélydéli állam, Mississippi kapujában álltak. Mialatt Grant serege innen a Mississippi folyó felé nyomult előre, hogy annak mentén kettévágják a konföderációt, Buell csapatai maradtak helyükön Tupelo megfigyelésére. Az elmúlt hónapok igen sikeresek voltak számukra, hiszen három inkább a konföderációhoz számítható, de ingadozó állam is nagyrészt az északiak kezére került: Missouri, Kentucky és Tennessee. Lincoln megnyugvással figyelhette a hadszíntér történéseit.

A másik oldalon, Jefferson Davis, a konföderáció elnöke ellenben nem lehetett elégedett. Azonnal belátta, hogy milyen súlyos lett a helyzet ezzel a nyugati hadszíntéren, hiszen a három állam elvesztése nem pusztán jelentős gazdasági erőforrásoktól fosztotta meg a gazdaságilag amúgy is gyengébb konföderációt, de azt is jelentette, hogy e területekről nem lehetett katonákat toborozni. Emellett úgy tűnt, közel az idő, mikor az unió seregei megindulhatnak a "Dél" szíve ellen. Reményeit új hadvezérébe, Braxton Bragg tábornokba vetette, aki májusban vette át a Tennessee-i hadsereg parancsnokságát Tupeloban. A tábornok azonnal új haditervet kezdett kidolgozni a helyzet javítására. Bragg igen ötletes megoldással akarta kiszorítani a túlerőben lévő szövetségieket a megszállt déli államok területéről. Azt találta ki, hogy titokban átszállítja csapatai zömét Chattanoogába, és onnan északi irányba mér csapást Tennessee fővárosa, Nashville és Kentucky irányába. Chattanooga Tennessee és Georgia államok határán fekszik - előbbi területén - és akkoriban a város kulcsfontosságú vasúti csomópont volt, emellett közelében haladt át az egyik legfontosabb kelet-nyugati átjáró az Appalache-hegységrendszeren. 

A Tenneessee keleti részét még védő déli tábornok, Kirby Smith amúgy is folyton Bragg támogatását kérte, másrészt az északi vonalak mögött portyázó lovassági parancsnoka, John Hunt Morgan azt állította, hogy Kentucky csak egy déli sereg megjelenésére vár, és egy emberként felkel az északiak ellen. Maga az ötlet, hogy Bragg átcsoportosítja haderejét keletebbre, ezen okok nélkül is kiváló elképzelés volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a már mélyen déli területeken járó Don Carlos Buellt visszafordítja északnak, és szinte harc nélkül felszabadíthatja legalább Tennessee-t. Az átcsoportosítás során mintegy 30 ezer déli katonának kellett hat vasútvonalon 760 mérföldet megtennie a Chattanoogáig. A csapatoknak komoly kerülőt kellett megtenniük, míg elértek oda, hiszen Tupeloval nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Így Tupeloból Bragg dandárait egészen az alabamai Mobile kikötővárosáig vitték le, majd onnan rövid gyalogmenetet után egy másik vasútvonalon Tensasból szállították északkeletre őket Montgomery és Atlanta érintésével Chattanoogához. Ilyen méretű átcsoportosítás az ellenség orra előtt példátlan volt a hadtörténelemben addig! A művelet 1862. július 23-án kezdődött és Bragg mindössze 16 ezer fős sereget hagyott Tupeloban fedezni a csapatmozgást Buell északi hadseregével szemben.

Bragg Chattanoogába érve megbeszélést folytatott az elnök által mellé - de nem alá! - rendelt másik hadvezérrel, Edmund Kirby Smith-szel, akinek első feladata a Cumberland-hágó elfoglalása volt, míg Bragg várakozik összes egységének beérkezésére. Kentucky stratégiailag egyik legfontosabb pontja ugyanis a Cumberland-hágó volt Kentucky, Tennesse és Virginia határán, egy hasadék a Cumberland-hegységen, amely fontos közlekedési átjáró volt a Középnyugat irányába. A hasadékot 1862. júniusában foglalták el a szövetségiek, de a déliek szerették volna visszaszerezni. A Cumberland-hágót Kirby Smith Kentucky-i hadseregének kellett visszahódítania, és ehhez Bragg csapatokat adott át Smithnek. Kirby Smith el is foglalta a hágót a hadjárat nyitányaként, majd Kentucky fővárosa, Frankfort felé tört előre, ám nem igazán működött együtt Bragg-gel, habár korábban megígérte ezt. Smith Richmondnál - természetesen nem azonos a közismert konföderációs fővárossal, hiszen ez a Richmond Kentuckyban van - nem azonos  meglepett egy uniós csoportosítást, elfogva több mint 4300 északit augusztus 29-30-án. Ugyanakkor nem egyesítette erőit Braggével, így utóbbi később egyedül nézett szembe Buell túlerejű uniós hadseregével, amely végül megérkezett.

A heartland-offenzíva térképen
(forrás: innen)

Bragg hadserege Smith-szel egy időben, augusztus végén lendült támadásba, ezzel megkezdődött a konföderáció Heartland-offenzívája. Bragg hadjárata szintén jól indult, Munfordville-nél jelentős uniós készleteket foglalt el, miközben 4000 uniós katona adta meg magát neki. Ezzel azonban időt veszített és a kezdeti lendület után hadjárata lelassult, az északiak pedig nagy meneteléssel utolérték a támadókat. Buell serege október elején beleütközött Bragg önállóan működő seregrészeibe. Braggnek végül sem a tőle jobbra működő Kirby Smith, sem a tőle balra hadakozó déli erők nem nyújtottak kellő támogatást. Az északi hadvezetést valóban megijesztette a konföderációs offenzíva – rendszerint mindkét oldal óriási túlerőt fantáziált a másik félnél – és már Ohiót kezdték félteni. Buellt ennek megfelelően valóban visszarendelték Kentucky védelmére Corinth alól, ahogy azt Bragg gondolta, jelentősen enyhítve a Délre helyezett nyomást Tennessee-ben. 

Megjegyzés rovat: 

Bragg és Kirby Smith támadásának célpontja, Kentucky klasszikus határállam volt, amely őrlődött a két oldal között, és lakosságát igencsak megosztotta a polgárháború. Így az északiak nem bízhattak az állam hűségében. Az 1860-as választások Kentucky keleti része a dél jelöltjének számító John C. Breckinridge-re voksolt, míg többi megyéében rendszerint a két oldal között egyensúlyozó Alkotmányos Unió Párt jelöltje, John Bell nyert. A választást országosan behúzó republikánus Lincoln 1%-ot sem kapott annak ellenére, hogy maga is Kentuckyból származott, és saját megyéjében, LaRue-ban is mindössze hárman szavaztak rá! Kentucky amúgy is rabszolgatartó állam volt, bár lakosságának valamivel kevesebb, mint 20%-a volt csak fekete. Kentucky igyekezett kimaradni a polgárháborúból, így 1861. május 16-án Beriah Magoffin kormányzó deklarálta Kentucky semlegességét. Valós esély azonban nem volt a háborúból való kimaradásra. 1861. szeptemberében a konföderáció csapatai átlépték az állam határát, és október 18-án Kentucky vezetése bejelentette elszakadását az uniótól, majd hivatalosan is az Amerikai Konföderációs Államok részévé lett, annak 13. tagállamaként. A déli hivatalnokoknak az unió 1862 elején megkezdett támadása miatt azonban, hamarosan el kellett menekülniük az államukból. A konföderációnak mindenesetre jelentős számú szimpatizánsa volt Kentuckyban és Bragg számított rájuk, azonban csalódnia kellett. Habár Kirby Smith csapatait hatalmas örömünnep fogadta a több városban is, a a helyiek nem tolakodtak, hogy jelentkezhessenek a déli hadseregbe.

Braxton Bragg természetére nézve nem volt könnyű eset, és nehezen jött ki alvezéreivel, akik amúgy is hajlamosak voltak az önállóskodásra. Kirby Smith gyakorlatilag függetlenül működött tőle, de hadosztályparancsnokai is sok esetben ellene dolgoztak. Braggnek arról sem nagyon volt fogalma, hogy pontosan hol tartózkodik Buell serege, bár a déli hadvezér szerencséjére az északi tábornok szintén a sötétben tapogatózott az ellenség elhelyezkedéséről és erőinek nagyságáról. Buell 57 ezer főnyi csapatait Leonidas Polk déli egységei ellen fordította, aki hiába jelentette felettesének, hogy az uniós fő ereje áll vele szemben, mert azt megtévesztették Kirby Smith hasonló tartalmú - ám téves - jelentései. Polk csapatai október 7-én visszavonultak Perryville városába, ahol másnap igen komoly csata alakult ki, immár Bragg jelenlétében. A déli fővezér nem hitte el, hogy túlerő áll Polkkal szemben, így támadásra utasította csapatait. Bragg amennyire modern felfogásban volt képes csapatait átmozgatni Mississippiből Tennessee-be vasúton, olyannyira nem volt képes felfogni, hogy mit jelent csatákban az új típusú lőfegyverek megjelenése. Bár a polgárháború csataterein még az elöltöltős fegyverek domináltak, de megjelentek az egyesített lőszert tüzelő ismétlőfegyverek is. Tűzerő tekintetében a nagy létszámú hadseregek gyalogos alakulatai nagyon megnehezítettek minden támadást nyílt terepen és a gyorsan fejlődő tüzérség is pokoli veszteségeket volt képes okozni. A hadvezérek a polgárháború során alapvetően hittek abban, hogy a gyors rohamok döntik el a csaták sorsát és ez igen nagy veszteségeket okozott mindkét oldalon. Mondjuk meglehetősen általános jelenség, hogy a hadvezérek háborúikat a legutóbbi háború hadviselése alapján vívják... Eleinte legalábbis bizonyosan. Az október 8-i Perryville-i összecsapás kaotikus és egymástól függetlenül vívott összecsapások sora volt hadtestek és hadosztályok között, amelyben a déliek egyébként kiválóan harcoltak jelentős túlerő ellen. Mindössze 16 ezer konföderációs katona állt szemben 55 ezer unióssal, ugyanakkor Buell hibájából utóbbiaknak csak kevesebb mint fele vett részt ténylegesen is a csatában. Egyik fél sem nagyon volt tudatában annak, mekkora ellenséggel futott össze. Bragg stratégiai szinten csődöt mondott, ugyanakkor taktikai szinten jól és agresszívan reagált. Buell ellenben a csatában tökéltesen csődöt mondott, holott korábban viszonylag ügyesen manőverezett. Az északi tábornok például 8-án meg sem jelent a harcmezőn...

Csata perryville-nél. Korabeli újságillusztráció.
(Forrás: innen)

A csatában a déliek taktikai sikert értek el, mert megtartották a várost, sőt visszaverték az északiakat, majd Buell vissza is vonult Nashville irányába. Az ütközetben Buell 4241 embert (845 halott), míg Bragg 3396 katonát (510 halott) veszített, azonban Bragg emellett elveszítette az önbizalmát és a győzelembe vetett hitét is. Úgy vélte, hogy nem lesz képes Kentuckyt megvédeni, ezért visszavonulást rendelt el, feladva elért eredményeinek javát. Visszavonulását követően Bragg egyértelműen alárendeltjeire és a kentuckyakra húzta rá a vizes lepedőt. Pedig saját maga is felelős volt, mert sok időt elvesztegetett a hadjárat elején, ráadásul nem volt képes kézben tartani tábornokait. Jefferson Davis ugyancsak hibázott, mikor Kirby Smith-t nem rendelte Bragg alá, és utóbbinak szintén komoly része volt a hadjárat kudarcában. Egy kiválóan kigondolt offenzíva sem volt elég önmagában a győzelemhez. A nyugati hadszíntéren a kezdeményezés ezután soha többé nem került vissza a konföderáció kezébe.

Braxton Bragg, a csata "déli" fővezére
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

The Cambridge History of the American Civil War. Vol. 1. Cambridge, cop. 2019

Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: 2012

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. október 8.