Napforduló: Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen az Oszmán birodalomnak (1911)

Napforduló: 

Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen 

az Oszmán birodalomnak (1911)

Olasz katonák védekeznek Líbiában, 1911
(forrás: innen)

Olaszországot rendszerint nem a gyarmatosító hatalmak közé helyezi az ember, pedig a XIX-XX. század fordulóján igencsak igyekezett azzá válni, részsikerekkel. Itália sikeres egyesítése után a piemonti elit azonnal nagyhatalmi ábrándokat kezdett kergetni, amelyben magát már egyenrangúnak vélte a klasszikus nagyhatalmakkal: Nagy Britanniával, Franciaországgal, Németországgal, Ausztriával és Oroszországgal. 1866-ban azonban gyorsan kiderült, hogy az ország még ahhoz is gyenge, hogy az éppen poroszokkal háborúzó - és a magyarokkal még ki sem egyező - Ausztriát legyőzze. Miközben az osztrák főerők Bismarck hadaival csatáztak Königgrätznél, az olaszok nagy vereséget szenvedtek a Custozzai csatában, de még az Adrián is Lissánál. A háború végén ugyan megszerezték Velencét és környékét a porosz sikereknek és Bismarcknak köszönhetően, de világossá vált, hogy az ország egy igazi nagyhatalommal szemben továbbra is komoly katonai hátrányban van. Egyelőre így a taljánoknak le kellett tenniük további osztrák kézen lévő területek megszerzéséről és inkább a gyarmatosításra és a Balkánra koncentráltak a külpolitikában.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök (1842-1928)
(forrás: innen)

Olaszország korábbi széttagoltsága nem tette lehetővé, hogy korai időkben bekapcsolódjanak a kolonizációba, de az Afrikáért folyó versenyfutásban a XIX. század 80-as éveiben már részt vett Róma is. Először - logikusan - az Itáliával szemközt fekvő Tunézia területét nézték ki, amely ekkor még az Oszmán birodalomhoz tartozott, de Franciaország megelőzte őket, és 1881-ben a terület francia protektorátus lett. A diplomáciai vereség folytán Olaszország 1882-ben csatlakozott Németország és az Osztrák Magyar Monarchia Szövetségéhez, megalakítva a Hármasszövetséget. Ez a diplomáciai húzás előnyösnek bizonyult, és az 1880-as években a királyság megszerezte Eritreát és Szomáliát Afrika szarvánál. Az olaszok törekedtek rá, hogy e két gyarmatot Etiópia elfoglalásával összekössék, de 1896-ban megalázó vereséget szenvedtek Aduánál, így erről a tervről le kellett mondaniuk. A XX. század elejére Afrika szinte teljesen elkelt, és szinte nem maradtak besatírozatlan területek a politikai térképeken. Azért volt még egy izgalmas folt: Líbia. A terület hivatalosan az Oszmán birodalom részét képezte (tulajdonképpen két tartományként kezelve: Tripolitánia és Kirenaika), azonban miután Nagy Britannia megszállta Egyiptomot, Líbia el volt vágva területileg Isztambultól. Tripolit még 1551-ben foglalták el a törökök, és 1711-ig szorosan a kezükben is tartották a tartományt. Ekkor Ahmed Karamanli a helyi janicsárok vezetésével önállósította magát, habár alapított dinasztiájának tagjai (a karamanlik) hivatalosan az oszmán szultánok pasái voltak. Tripolitánia fő tevékenysége, hasonlóan más észak-afrikai muzulmán államokéhoz a kalózkodás volt ekkoriban, tengerészei előszeretettel fosztogatták a tengerparti városokat Itáliától Izlandig és raboltak el lakosokat, hogy rabszolgaként adják el őket iszlám országokba. A Napóleoni háborúkat követően az európai országok egységes fellépése véget vet a korzárok korának, ami az ebből származó bevételekre támaszkodó Karamalni család bukásához vezet Tripoliban. Mikor a belharcok kapcsán rendteremtésként behívják a török csapatokat, azok 1835-ben ott is maradnak, és ismét közvetlen oszmán kézre kerül a mai Líbia partvidéke, míg a sivatag felé eső belső régiókkal és oázisokkal alig foglalkoztak. Ennek csak az európai gyarmatosítással - és az ásványkincsekért folytatott hajsza okán - lett igazán jelentősége, addig nem voltak térképen kijelölt határok a Szahara irányába. Végül azonban a sivatag utolsó porszeméért is megindult a vetékedés, így 1875-öt követően a törökök a sivatagba is elkezdtek telepíteni helyőrségeket, elsősorban azért, hogy a franciák ellen biztosítsák a térséget. A török uralom a tartományokban nagy fejlődést nem hozott, bár 1908-ban az ifjútörök modernizáció keretében Tripolitánia és Kirenaika tartománya is küldhetett képviselőt a török parlamentbe. Közben azonban Egyiptom brit kézbe került – hivatalosan ugyan 1914-ig az Oszmán Birodalom részét képezte -, így területileg exklávévá vált, elszakítva a birodalom többi részétől. Tripoli és Bengázi kikötője egyre nagyobb forgalmat bonyolított le az európai országokkal, de a belső régiók adóprés alatt nyögtek, és folyamatosan lázongtak a török kormányzattal szemben. Olaszország hamar szemet vetett Líbiára, és diplomáciailag évtizedeket áldozott rá, hogy majdani akciója során ne ütközzön a nagyhatalmak ellenállásába. Elérte, hogy Németország támogassa szövetségesét, míg a monarchiának amúgy sem voltak kolonizációs ambíciói, így örült, hogy az itáliaiak nem Triesztre pályáznak. Mind a németek, mint a monarchia abban is bízott, hogy az olaszok afrikai térnyerése hosszútávon megerősíti a szövetségüket Franciaország ellen Olaszországgal. Nem teljesen alakult így. Franciaország miután megszerezte Tunéziát, hajlandó volt támogatni Olaszország igényeit Líbiában. Oroszországgal is sikerült megegyeznie Rómának, a cár elismerte az olasz igényeket Líbiában, cserébe az Olasz királyság ugyanezt megtette a török tengerszorossal kapcsolatban Szentpétervár felé. Eközben gazdaságilag az olasz bankok és cégek egyre nagyobb befolyást szereztek a török tartomány életében. Az olasz közvélemény támogatta az itteni potenciális olasz gyarmatosítását, mivel piacként és letelepedési helyként is jól jött volna. Visszanézve a mából meglehetősen vicces az az egyáltalán nem humoros tény, hogy az olasz túlnépesedést akkoriban azzal akarták kezelni az Rómában, hogy Líbiába telepeseket küldenek. Mintha mára kissé megfordult volna a helyzet… 1911-re Olaszország úgy érezte megérett a gyümölcs, miután nagy nemzetközi válság alakult ki Marokkóban. 1911. május 21-én ugyanis a marokkói szultán „segítségére” francia csapatok vonultak be az országba, hogy segítsék a helyi lázadók leverését. Marokkó ekkor már gyakorlatilag francia ellenőrzés alatt állt, de Németország tiltakozásul a marokkói kikötővárosba, Agadirba küldte a Panther (azaz „Párduc”) nevű hadihajóját. A német cirkáló megjelenése – ez volt a híres „Agadiri párducugrás” - tovább súlyosbította a diplomáciai helyzetet, amely csak a nyár végére oldódott meg. Franciaország ténylegesen uralma alá vonhatta Marokkót, Németországot kompenzálta Kamerunnál némi terület átadásával, amely akkor germán gyarmat volt. Ezek után Olaszország is akart egy falatot Afrikából, és beindította a gépezetet Líbia elfoglalására, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét Marokkó köti le.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök – a korszak erős embere Itáliában - augusztusban adta ki a feladatot Alberto Pollio (1852-1914) vezérkari főnöknek, hogy dolgozza ki Líbia elfoglalásának haditervét. A miniszterelnök végül novemberre tűzte ki a támadás idejét, azonban szeptemberben felgyorsultak az események. Az olaszok szerették volna megakadályozni, hogy a tényleges megszállás előtt a nagyhatalmak követelése miatt tárgyalniuk kelljen az Oszmán birodalommal. A törökök is érezték a Líbiára leselkedő veszélyt, így megpróbálták megerősíteni a helyőrségeiket. Szeptember végén a Derna nevű török szállítóhajó Isztambulból fegyverekkel megpakolva Tripoliba indult, mire az olaszok tiltakozni kezdtek és sérelmeikről jegyzéket küldtek a török fővárosba. Ennek ellenére a Derna szeptember 26-án kirakodott, mire másnap az olasz király, III. Viktor Emánuel (ur.: 1900-1946) engedélyével Giolitti ultimátumot intézett Törökországhoz. Ebben az olaszok arra hivatkoztak, hogy a törökök képtelenek biztosítani Líbiában a rendet, és agitációt folytatnak az ottani olasz alattvalók és cégek ellen. Az ultimátumban bejelentették, hogy az olasz kormány meg fogja védeni érdekeit Tripolitániában és Kiernaikában, így katonailag megszállja azokat. A török kormánynak az olaszok 24 órát adtak az ultimátum elfogadására, de valójában maguk sem hitték, hogy erre sor kerülhet. Az ifjútörökök által vezetett nacionalista török kormány természetesen elutasította az olasz követelést, és a nagyhatalmakhoz fordult, azonban azok semleges állásponton voltak. Törökország magára maradt, de vállalta a háborút, és szeptember 29-én elutasította az ultimátumot, mire Olaszország ugyanezen a napon hadat üzent az Oszmán birodalomnak.

Olasz léghajók török célpontokat bombáznak Líbiában
(forrás: innen)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1911-ben az Oszmán birodalom még igen kiterjedt állam volt, amely uralta a Balkán-félsziget közepét Albániától Thrákiáig, egész Macedóniát és a mai Észak-Görögországot. Emellett a Közel-Kelet szinte egészét Perzsiáig, sőt az Iszlám szent városait Arábiában, Mekkát és Medinát is. Így a háború nem pusztán Líbiában zajlott, hanem a tengereken is. Felmerült egy olasz invázió a török kézen lévő albán partok ellen, de ez a balkáni osztrák-magyar és orosz érdekek miatt óhatatlanul bonyodalmakhoz vezetett volna. Már az első háborús napon, szeptember 30-án incidensre került sor Preveza mellett a Jón-tengernél és azonnal osztrák-magyar diplomáciai beavatkozáshoz vezetett. Így végül az olasz-török háború fő hadszíntere Líbia maradt, bár akadtak haditengerészeti összecsapások. Líbián kívül csak az Égei-tengeren volt komolyabb szárazföldi hadművelet, mikor 1912. május 4–én az olasz 6. Égei-tengeri különleges hadosztály (6° Divisione Speciale dell’Egeo) mintegy 9000 embere partra szállt Rodosz szigetén és 13 napos hadjárat során elfoglalta a török helyőrségtől. Líbiában azonban nem volt ilyen könnyű dolguk előző év őszén.

Török tisztek Líbiában. Baloldalt Mustafa Kemal, azaz a későbbbi Kemal Atatürk
(fotó: innen)

A hadüzenetet követően, 1911. szeptember 30-án az olasz flotta blokád alá vonta Tripoli városát, majd megkezdődtek a partraszállási műveletek október elején. A jelentős tengerparti városok (Bengázi, Tobruk, Homsz, Derna) három hét alatt mind itáliai kézre kerültek, sőt maga Tripoli is elesett október 5-én. A török ellenállás azonban messze nem szűnt meg, az oszmán erők tudatosan az ország belseje felé húzódtak vissza. A helyi arab és berber erők rajtaütései, valamint a török hadsereg ellenállása miatt az olaszok fél éven át nem voltak képesek egyébre, mint a tengerparti sáv, illetve tergerparti kikötők megtartására. A török ellenállást kiváló parancsnokok vezették, itt szerzett komoly hadi tapasztalatot két későbbi török vezető Enver pasa és Musztafa Kemál is. A helyi arab törzsek és a Kirenaikában nagyhatalmú szanúszi mozgalom kiállt a törökök mellett, bármennyire is nem kedvelték az Isztambult. A muszlim fanatikusok ugyanis az olaszokat és hitetleneket még annyira sem kedvelték. Különösen Kirenaikában volt kemény a küzdelem, a szanúszi rend miatt. A vallási csoport a XIX. század elején alakult a karizmatikus Szanúszi család vezetésével és az Iszlám gyökereihez való visszatérést hirdette Észak-Afrikában. Ellenállásuk igen kitartó volt – a háborút dzsihádként értelmezték -, és az olaszoknak és briteknek még az első világháborúban is sok gondot okoztak Líbiában és Egyiptomban, mert őket nem kötötte a törökökkel kötött 1912-es békeszerződés. Az olaszok 35 ezer fős expedíciós sereggel kezdték a hadjáratot, de hamarosan a szám 100 ezerre duzzadt. A háború elhúzódásával a nemzetközi helyzet is fokozódott.

Olasz támadási irányok a háború alatt
(forrás: innen)

A török ellenállást végül nem az olaszok törték meg, hanem az, hogy 1912. október 8-án Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország megtámadta Törökországot, és ezzel kitört az Első Balkán-háború. Isztambul még így is folytatta volna a hadakozást Líbiában, de a nagyhatalmak ekkor már erélyesen rászóltak, mivel attól tartottak, hogy az olaszok is beavatkoznak a Balkánon, tovább lökve az eseményeket egy totális háború irányába. Milyen furcsa is kimondani, de egy világháborúban ekkor mind Olaszország, mind Törökország pont az ellenkező oldalon sodródott volna be, mint tette azt pár évvel később... Az olasz-török konfliktust katonai szempontból lezáró előzetes békét 1912. október 15-én írták alá a felek a svájci Ouchy-ban, több mint egyévnyi háborút követően. Líbia olasz kézre került, sőt a korábban a Rodosz elfoglalásakor még tiltakozó nagyhatalmak végül a Dodekanészosz-szigetcsoportot is meghagyták a taljánoknak. Az olasz-török háború hadtörténeti jelentősége ugyan nem túl nagy, ám mégiscsak ez volt az első konfliktus a történelemben, amelyben repülőgépeket vetettek be, s egy időben zajlott földön, vízen és levegőben egyaránt. Az olasz hadsereg teljesítménye előrevetítette az első világháborús kudarcait, sem az olasz ipar, sem az olasz néplélek nem volt igazán alkalmas egy hosszú és elkeseredett háború megvívására.

Felhasznált irodalom:

Horváth Krisztián: Dokumentumok az 1911-1912-es olasz-török háborúból. (Documenta Historica 49.) Szeged, 2000

Stephenson, Charles: A Box os Sand. The Italo-Ottoman War 1911-1912. Ticehurst, 2014

Eredeti megjelenés: 

Győri Szalon, 2024. szeptember 29.