Sarah Bannan: Súlytalanul
Bp.: Ciceró, 2016
Eredeti
megjelenés:
Weightless,
2015
Fordította:
Heinisch Mónika
320
oldal
A
gyerekek és tinik a legkegyetlenebb lények. Sok klasszikus irodalmi mű
elcsépelt igazsága (talán túlzása is), de azok – mint én is -, akik sokat
vannak tinédzserek közelében, pontosan tudják, hogy azért nem nélkülözi a
valóságalapot.
A
Súlytalanul története az amerikai délen játszódik, ahol új lány kerül a helyi
tévéken felnőtt és az ott látott sablonokat való életbe átültetni szándékozó
helyi gimis közösségbe. A gimnázium alfája és omegája a menőség, ha nem vagy
az, láthatatlan vagy, akire senki nem fog emlékezni. A prostituálódás helyi népszokás,
mint jobb helyen a hurkatöltés. Alapvetően a szerző sablonokkal operál, mikor
feldobálja számunkra egy amerikai tragédia díszleteit:
-
porfészek, ahol Hollywoodot majmolják ✔
-
pomponlányok ✔
- focicsapat (amerikai of course) ✔
- alfahím ✔
- gamahím ✔
- alfanőstények ✔
- bugyuta klikkesedés ✔
- új lány érkezése ✔
- konzervatív (ál)keresztényi háttér ✔
- szülők negligálása a történetből ✔
Ami
különleges volt, hogy tulajdonképpen két főszereplőnk van:
1.
Egyfelől Carolyn Lessing, aki villámkarriert fut be a helyi iskolában, mikor
egy év alatt új üstökösként mindent elér, ami a legtöbb lánynak csak álom, majd
visszahullik a porba. Carolynról sokat is tudunk meg keveset is, hiszen csak a
másik főszereplőn/főszereplőkön át látjuk, saját fejébe nem nyerünk
bepillantást. Igazából mi dönthetjük el, hogy egy naiv kislány, akit sodor a
tengerár az kikerülhetetlen jéghegy felé, vagy ő maga felelős-e a kialakult
helyzetért. Az én értelmezésem egyértelműen közelebb áll az elsőhöz.
2.
Másfelől ott a mesélő, akiről alig kapunk információt. Valójában ő a súlytalan,
a senki, aki szemlélőként vezet minket végig az eseményeken. Ő a láthatatlan
ember az iskola diákjainak tömegében.[1] Már
csak azért sem tudjuk ki a históriásunk pontosan, mert egészen különleges módon
a regény T/1-ben lett megírva, így mindig többesben vagyunk súlytalanok az
események során. Nagyon furcsa megszokni ezt az írói módszert, de úgy érzem,
értem, miért választotta Bannan, és ebben a kontextusban roppant hatékony.
Ugyanakkor kockázatos és bátor döntés, mert biztosan sok olvasót riaszt el, akik
nem elég elszántak. A tragédia igazi felelőse a „mi”, akik hagyták (=hagytuk),
hogy megtörténjen Carolyn pokoljárása, holott tudat alatt világosan láthatták a
folyamatot. Első perctől érezhető, hogy tragédia jön, rengetegszer avatkozhatna
közbe bárki, hogy a megakadályozza, de mindenki csak néz, tenni senki nem tesz
semmit. A néhány tanár, aki legalább próbálkozik, maga is áldozat lesz, mert a
közöny megakadályozza őket ebben, sőt jótettük elnyeri méltó büntetését.
Izgalmas
volt az Alabamába helyezett közeg, amely számomra sokkal érdekesebb, mint a „tizenkettőegytucat”
amerikai filmből látott óceánmelléki nagyvárosi (+Chicago) élet. A könyvbe bele
lett szórva némi rejtett rasszizmus (természetesen az alabamai fehérek azok), egy
hangyányi vallásellenesség (mert aki vallásos, az csak megjátszhatja azt, a
keresztény az mindig képmutató), meg egy kávékanálnyi kisebbrendűségi komplexus
a mai Amerikát jelentő partvidéki megapoliszokkal szemben (a szereplők részéről
ismét), de hát progresszív regényekből csak kandikál kifele az ilyesmi, akár
Kanga erszényéből a Zsebibaba. A könyv ízében azonban nem ezek dominálnak,
szerencsére.
Az
írói teljesítményt sokkal inkább a téma megközelítése, és a megfigyelések által
való közvetítése adja, nem maguk a mondatok. A szöveg egyszerű, akár politikai
műsorban a betelefonáló. Semmi finesz, semmi bravúr, Arany János nem
csettintene, hogy: Ijnye! A szöveg művészi értéke igen csekély. A baj az - ami
egyben mégis kiváló írói teljesítmény), hogy ezt a sztorit simán el tudnám
képzelni igaz történetként. Ha negatívumot akarnék kiemelni, akkor szót kell
ejtenem a rengeteg márkanévvel, amely nálunk nagyrészt ismeretlen, másrészt
sajnos unalmassá teszi időnként a leírást. Alighanem ez is írói eszköz volt,
mellyel a fiatalok sekélyes világát hivatott demonstrálni.
A
Súlytalanul csak nevében pillekönnyű, valójában nagyon is súlyos regény. Kemény
könyv, hasznos olvasmány olyanoknak, akik nem akarnak belesimulni az elkurvuló
– bocs, de nincs jobb szó rá - tinédzserek masszájába. Az igazi teljesítmény
ugyanis nem az, ha a falkában te mész le a leginkább kutyába, hanem az, ha két
lábra állsz. A könyv valóban sötét képet fest arról, mi lesz, ha a
neveléshiányos reklámokk által megdolgozott középiskolások tévéfelnőtteket
játszanak, miközben emellé a közösségi média áldása/átka járul. Remek olvasmány
azoknak, akik nem népszerűek, hanem valakik, vagy valami jobbak akarnak lenni.
A
Ciceró által kiadott magyar verzió külsőre tetszetős, harmonizál a tartalommal,
plusz a fűzése is lényegesen tartósabbnak ígérkezik a Gabo-s (igen, addig
igyekszem sulykolni, mennyire gyatra, amíg meg nem változtatják) vackoknál. Carolynt
abszolúte nem a címlapon lévő hölgyként képzeltem el. Ellenben a hátoldalon arca
eltorzult tükörképként tetszik, mint ötlet, a koszos barnás összhang viszont
nem.
Értékelés:
Hét
és fél gammahím a tízből. Nem tudok nyolcast adni, miközben nem tudok hetes adni.
7.5/10
www.moly.hu: 73%
www.goodreads.com: 3.66 pont
(2017.
július 10-én)
[1]
Egyébként van még valaki, aki Gárdonyi A
láthatatlan emberét úgy értelmezte, hogy a láthatatlan ember valójában
Dzsidzsia, akit Emőke iránti vaksága miatt Zéta egészen az utolsó sorokig nem
lát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése