2015. szeptember 25., péntek

Könyvajánló - Robert Capa: Kissé elmosódva

Robert Capa:
Kissé elmosódva : emlékeim a háborúról

(Slightly Out of Focus - 1947)

Budapest: Park, 2013


Szélhámosoknak áll a zászló a mai világban, gondoljunk csak a tévé sarlatánjaira, akik némi telefonos percdíjért cserébe eladják nekünk a nagy semmit, mondván Alexander mágus kielemzi a (macska) karmát, vagy Tihanyi doktor kioperálja a gerincedet a hátadból míg görnyedsz a készülék előtt. Sokan megmosolyogjuk ezt, mondván: ügyes. Ahelyett, hogy azt mondanánk: gonosz. Robert Capa is így kezdte valaha, hiszen mikor saját nevén (Friedmann Endre) nem tudta eladni fényképeit, kitalálta az egyébként nem létező Robert Capa figuráját, aki állítása szerint egy zseniális amerikai fotóriporter. A trükk bejött, Friedmann pedig ezen a néven jutott el a világhírig.

Capa könyvéből ugyanez a bájos hamisság árad. Az ember szeretné elhinni, hogy a benne leírtak megtörténtek, ugyanakkor érzi, hogy ez így túl kerek. És joggal. A Kissé elmosódva még Capa szerint sem igazság, hanem annak egy kicsit feltupírozott változata, azon néha túllép vagy ellép mellette. Noha saját második világháborús ténykedését írja meg, belevisz egy szerelmi szálat, itt-ott kiszínezi az eseményeket, és valahogy mégis életszagú marad. Röviden szólva, nagyon tetszett a könyv, mindazok ellenére, hogy ugyanúgy kuncogtam rajta, mint amikor születési napból Annus boszorkány megmondja, milyen betegségben szenved a betelefonáló. Nem meglepő, hogy a valóság és fikció bójái között szlalomozó Capa eredetileg forgatókönyvet akart írni a könyvből, hogy aztán film készülhessen belőle. Meggyőződésem, hogy kiváló film lehetne belőle.

Capa karaktere számomra olyan, mint Chandler Philip Marlowe-ja. Kemény, humoros, igazi macsó, ugyanakkor mély filozófus rejtőzik e látszólagos könnyedség mögött. A fényképésszel ott lehetünk egy ejtőernyős csoport bevetésén Észak-Afrikában, sárban dagonyázhatunk Olaszországban, végül partra szállhatunk Normandiában. Utóbbi kétségtelenül a legkeményebb része a könyvnek, hiszen ő volt az egyetlen fotós, aki az első hullámmal landolt 1944. június 6-án. Más kérdés, hogy fényképeinek zöme előhíváskor tönkrement. Csak másfél órát töltött az Omaha partszakaszon, de az is éppen elég volt neki.

A sztori egy romantikus fonalon gurul egyik háborús helyszíntől a másikig, amely fotóriporterünk és Angliában megismert szerelme, Elaine - akit piros haja miatt Pirinek becéz – között dúl. Kétségtelenül ez a hiteltelenebb része a történetnek, de nem ront rajta. A könyv humora is jó, Capa képes a ténykedését felülről szemlélni, kellően kritikus magával szemben is. Nagyon vicces, mikor letolt nadrággal a dolgát végezve észreveszi, hogy aknamezőre került és nem mer megmozdulni az aknamentesítő csapat érkezéséig. A nevetésemet persze beárnyékolta, hogy tudtam, hogy Capa végül egy aknamezőn vesztette életét Indokínában 1954-ben. A kötetben, mint háborús forrásban, megtalálhatóak a visszaemlékezések hibái, a kisebb tévedések, de ez ennek a forráscsoportnak mindig a sajátja.

A kötet kiadása (ez a 3. a Park Kiadó gondozásában) tetszetős, kicsit sajnálom, hogy a benne lévő több mint 100 fotó nem kapott külön táblákat benne minőségi papírral. A borító nekem kissé túl csicsás a sokféle betűtípussal –nagysággal és színnel.

Összefoglalva: Valójában nagyon rövid kis füzetecske ez a fiktív emlékirat (a 243 oldal jelentős részét teszik ki a fényképek), ugyanakkor a stílusa remek, pillanatok alatt kivégzi az olvasó. Nem nagyon hiszem, hogy lenne, aki csalódik benne. Kivéve persze, ha az olvasó túl komolyan veszi.

Pontszám:
Hét cápa a tíz fős cáparajból.

7/10

www.goodreads.com: 4.14 pont


Nincsenek megjegyzések: