Könyvajánló: Guy Gavriel Kay: A világ összes tengere

Könyvajánló:

Guy Gavriel Kay:

A világ összes tengere

Szeged: Könyvmolyképző, 2024

Eredeti megjelenés: All the Seas of the World (2022)

fordította: Ács Eleonóra

201 oldal

A Hatalom Gyűrűi után valami fantasy kellett olvasmánynak, és szerencsére éppen érkezett egy friss darab a ménfőcsanaki fiókkönyvtárba. Így hát Guy Gavriel Kay kötetét, A világ összes tengerét - élve az első olvasás jogával - magamévá is tettem. Amúgy logikus választás volt ez, mivel a kanadai író segített is Tolkien fiának A szilmarilok összeállításában annak idején. A regény voltaképpen egy alternatív történelmi road movie könyv, amelyben főszereplőnk/főszereplőink folyton úton vannak és keresik önmagukat. Bár a cím és a fülszöveg valamiféle kalózkodó kalandregényt ígér, ebből túl sokat nem kapunk, még egy rendes hajócsata nincs is benne. 

A világ, amelybe belecsöppenünk úgy van összeollózva a mediterrán világ 15-16. századi történéseiből, hivatalosan Kontantinápoly (itt: Sarantium) eleste után járunk 5 évvel, ugyanakkor a hadi események és történések inkább II. Fülöp spanyol király korára datálhatóak, ha párhuzamokat keresünk. Kapunk itt cselszövést, nagypolitikai játszmákat, egyéni felemelkedéseket és személyes tragédiákat. Kissé szerencsém van abban az értelemben, hogy a könyv egyik mellékszereplőjét azonnal felismertem, mert korábban olvastam magyarul megjelent életrajzát. A könyvbeli Raina Vidal ugyanis a valóságban Gracia Mendes, a kalandos életű zsidó kereskedőasszony, akiről a L'Harmattan kiadó adott ki biográfiát Marianna D. Birnbaum tollából 2008-ban. A szerző tehát valós szereplőket vegyít kitalált figurákkal, több szempontból mutatva be egy-egy történést, és az ahhoz vezető életutakat. Tulajdonképpen jól csinálja, a regény végig fenntartotta az érdeklődésemet, igaz eleve érdekel ez az időszak (klasszikus feldolgozása a korszaknak Fernand Braudel annalista magnum opusa). Kevesebb háttértudással nem tudom, miként működik, még az is lehet, hogy jobban, mert inkább tűnik fantasynek. 

Főszereplőnk két, pénzért szinte bármire kapható észak-afrikai kalóz/csempész, akik egy merénylet részeseiként szép vagyonhoz jutnak, majd utóbbi révén magasabb körök közé verekszik fel magukat. Valódi protagonistánk Nadia bin Dhiyan, akit fiatal lányként elraboltak az észak-afrikai  (a regényben madzsriti) korzárok, majd eladtak rabszolgának. A történet voltaképpen az ő otthonkeresésésnek meséje. A regény laza történetecskék sorozata, számos epizódistával, spinoffal és időbeli ugrással. A keresztény, iszlám és zsidó vallás fedőnév alatt végig fontos identitásképző szereplőinknél. A szerző minden manapság divatos lózungot elhagy, igyekszik igazságosan bemutatnia a kultúrákat, jelezve, hogy mindennek oka van és célszerű árnyaltan nézni a világot. A szereplők sorsa szeszélyesen alakul, korán és fájdalmasan halnak kevésbé bűnösök és kényelmes ágyban meg öregen olyanok, akik rosszabbat érdemelnének. A világ nem igazságos itt sem, ahogy a valóságban sem. A szerző kulturális- és vallási alapon fogja meg elsősorban a világot, egyfajta élni és élni hagyni ars poeticát képviselve. Elfogadja, hogy vannak hatalmi harcok, hogy vetélkedés zajlik államok, vallások között, mivel emberek vagyunk, és érvényesülni és élni vágyunk. A szereplők alapvetően jók a maguk módján, senki sem maga a megtestesült gonosz, cselekvéseik logikusak. Kay nem akar nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, és nem kíván a regény lapjain nagy moralizálásba sem átmenni, maximum annyit jelez, hogy talán városok értelmetlen kiírtása némiképpen túlzás. Ugyanakkor belátja, hogy egy kemény világ kemény döntések meghozatalát követeli meg, az emberek életét pedig sok sérelem, trauma kíséri és ezek kihatnak tetteinkre. Nem könnyű meghaladni önmagunkat. A kanadai kissé túlfilozofálgat dolgokat és szájbarágósan mondja el a konklúzióit - ahelyett, hogy ránk hagyná, hogy kisakkozzuk azokat -, de végső soron bejött a regény. 

Nem tetszett az elmesélő személyének és az elbeszélés módjának gyakori csereberéje. Az nem zavar, ha sok szereplő van, de az, hogy hol E/1-ben hol E/3-ban zajlik a sztori, szerintem szerencsétlen döntés. Néhány esetben jó pár sor kellett, mire rájöttem éppen ki beszél hozzám... Nagy humororgiára ne számítson senki, szikár mű ez, és jobb, ha a szereplők se nőnek nagyon a szívünkhöz, mert időnként meglepetések érhetik az embert olvasás közben. 

Mindenképpen egyedi kötet, nem üt nagyot, és nem fogja a legtöbb olvasó a toplistájának tetejére helyezni, de azért maradandó élmény, és szerintem 10 év múlva is emlékezni fogok a tartalmára nagyjából. Manapság ez is eredmény, amilyen fantasydömping van. A Könyvmolyképző a Hard Selection - Sötét örvény sorozatában adta ki a regényt, amit nem teljesen értek, mert jó pár Vörös pöttyös kötete keményebb, mint ez. Még a 14+-os kategória is túlzás lenne. Témáját tekintve nyers a szöveg, de semmi esetre sem közönséges. A stílusa karcosnak talán karcos, de durva beszéd sincs benne. Ez egy korrekt és alapos munka, jelentős történelmi háttértudással megírva, kissé száraz stílusban helyenként. A komorabb/komolyabb fantasyk szerelmeseinek való. 

Sajnos puhakötésben került kiadásra a regény, méghozza annyira puhában, hogy egy olvasás után a fedőlapok sarkai kezdenek elkopni. Megérdemelt volna egy masszívabb fedelet. Maga a borítókép kissé túl sötét, ami ugyan stimmel a tartalomhoz, de a motívumok alig kivehetőek. 

Értékelés:

Nyolc gályarab a tízből
8/10

moly.hu: 3.28 (7 szavazazt)

goodreads.com: 4.17 csillag (4087 voks)

Filmajánló: Három gyűrű mind felett: A Gyűrűk Ura - A hatalom gyűrűi, 2. évad

filmajánló:

Három Gyűrű mind felett... 

A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi 

2. évad 

Jelentem alásan: túléltem A Hatalom Gyűrűi 2. évadát és a hajam is csak korlátozott mértékben hullott ki tőle. Hogy jó-e? Hát nem. Rossz-e? Az sem. Mondhatni: a részek felét sem szerettem fele olyan jól, mint szeretném, és fele részüket szeretem feleannyira, mint ahogy megérdemelnék. Vagy valami ilyesmi... Sokat nem változott a benyomásom az első évadhoz képest. Az azért pozitívum, hogy nem esett a minőség - ellentétben a  Sárkányok házával -, igaz eleve nem volt túlságosan magas. Jobban belegondolva, ez az évad élvezetesebb volt, és néhány rész egészen jól sikerült. Persze lehetne jobb is, de ehhez likvidálni kellene a szereplők mintegy felét.

A történetvezetés egyértelműen javult, és helyenként már-már azt is elhiszi az ember, hogy Középföldén járunk. Az évadot határozottan Sauron uralja, akit sikerült a készítőknek nagyon jól és izgalmasan megfognia. Már az első rész kezdő harmadában kapunk egy Halbrand/Sauron eredettörténetet, ami meglehetősen látványos és félelmetes. Sauron képlékeny és alkalmazkodó, mindenkit manipulál maga körül. Celebrimborral közös jelenetei erőteljesek, a két színész nagyon jól muzsikál/kovácsol együtt. Valahogy így képzelném el Lucifert, amikor megkísérti Ádámot. Charlie Vickers egészen káprázatos, a szó valódi jelentésében. Sajnos azonban kénytelen vagyok arra következtetni, hogy inkább a színészek brillíroztak ebben az esetben, és nem a készítők zsenialitása ütközött ki, mert a sorozat egyéb szakaszai jóval gyengébb minőségűek. Míg Sauron, Adar, de még a törpök filmkockái is egészen korrektek, addig Gandalf, a prehobbitok, valamint Númenor története sokszor kifejezetten érdektelen. 

Komoly gond számomra, hogy egészen elképesztő következetlenségekkel találkozunk időnként a képsorokon. Eregionnak például hirtelen falai nőttek ki a semmiből egyik napról a másikra. Úgy tűnik, hogy korábban a készítők még nem tudták, hogy az utolsó epizódokban megostromolják a várost!? A tündék továbbra is teljesen logikátlanul lézengenek a nagyvilágban. Gőgösek, nagyképűek, és nem túl okosak. Az irritáló szereplők nagy aránya sem segíti a sorozat megkedvelését. Galadriel továbbra is kiábrándító. Szörnyű, szörnyű színészi játék és borzalmas karakter!  Ráadásul az évadzáróban duplán látjuk egy darabig őt mindenféle szeszesital elfogyasztása nélkül is... Még az sem segít e sokkot megemészteni, hogy utána legalább lealiceozik a szakadékba olyan utolsó mohikánosan. (Persze Jodhi May Alice Munroja sokkal szebb, nőiesebb és drámaibb, mint amilyen Morfydd Clark Galadrielje valaha is lesz, utóbbi áradásul sajnos túl is éli az esést.)

A sorozatnak sikerült kitermelnie a maga Jar Jar Binksét Nori személyében. Értem én, hogy az eredeti film/könyv három férfi hobbitját most egy lányban kellett egyesíteni kompenzáció gyanánt - egy nő mind felett! -, de ahelyett, hogy olyan elszánt lenne mint Fordó, kedélyes, mint Pippin, s bátor, mint Trufa, kaptunk egy kis teszetosza, álbölcselkedő fruskát, aki egy maiának osztja az észt. Joggal bízhattam abban - az első évad lezárása miatt -, hogy legalább nála is idegesítőbb barátnőjétől, Poppytól megszabadultunk, de sajnos visszatért, mint a szeptember. Tette mindezt mindenféle értelmes indok és magyarázat nélkül egy olyan sivatagban, amelyben a nagy Gandalf eltévedt. Poppy által kapjuk meg a világ legkínosabb románcát is Merimac-kel, ami szintén úgy hiányzott a nézőknek, mint egy újabb közel-keleti válság. 

A történésekről nem kívánok sokat elárulni. Az évad gerincét a gyűrűk elkészítése adja, láthatjuk elkészülni az összes, Gyűrűháborúban fontos relikviát, leszámítva az Egy gyűrűt. A három tünde ékszer történetét jelentősen átírták, és a törpöknek készített - már Sauron által megmérgezett - gyűrűk is szerepet kapnak az epizódokban. A tolkieni alapokat sajnos lazán kezelték. Az első évadhoz haosnlóan jellemzőek maradtak a túlkomplikált cselekmények - egy rakás történést el lehetne hagyni -, amelyekben a szereplők ráadásul hajlamosak irracionálisan viselkedni. Általában véve is a legfőbb gondom a sorozattal, hogy  szereplők viselkedése teljesen kaotikus, egyik tettük logikáját máris megcáfolja a következő lépésük. Például: Estrid - szintén fölösleges karakter - egyik pillanatban megmenti Arondirt és Isildurt - holott meg is szökhetne -, két perccel később mégis kardot fog Isildurra. Isildur egyébként is annyira béna, hogy egyfolytában meg kell mentenie valakinek. Csodálom, hogy később képes volt egyedül megöletnie magát az orkokkal Nősziromföldön. Az első évad kifejezetten jól sikerült lezárása után úgy látszik túl sokat feltételeztem az alkotógárdáról. Az "idegen"-t a sorozat annyira el akarták adni Gandalfnak easter egg-ekkel, hogy óhatatlanul azt gondoltam, végül Szarumán lesz belőle. Mostanra világos, hogy ezt a lépést nem húzták meg. Gandalf története rendkívül vontatottan halad, a gonosz mágus felléptetése meg tökéletesen fölösleges bonyodalom, és még az új meglepetésvendég feltűnése sem lendít a dolgon. Pedig Bombadil Toma feltűnése jó lehetett volna, ha értelmes funkciót adnak neki. Ám Tolkien Bombadill Tomáját nem érdekli a külvilág, itt meg egyik pillanatról a másikra elkezd aggódni Középfölde sorsát illetően, így alakja nem hiteles.

Nem lehet azt mondani, hogy teljesen elrugaszkodtak a hézagosan rendelkezésre álló tolkieni alapanyagtól, de több ponton rugalmasan kezelték. Bőven lehetne sorolni, mi nem stimmel az amúgy is sokszor ellentmondásos Tolkien-hagyatékkal összevetve, de nincs értelme. A leghihetetlenebb hozzáadott - negatív - érték a sorozatban az orkokkal kapcsolatban történt. Ugyanis feltüntek a családos orkok, akiknek felesége s gyereke van, és akik csak hazát és biztonságot akarnak maguknak, ráadásul szeretetre inkább éhesek, mint emberhúsra. Adarnak még a könnye is kicsordul, mikor orkokat temetnek. Nagyon emberi. Kár, hogy itt Tolkien orkjairól van szó, nem emberekről!!! Adar - aki Tolkiennél nem létezik - ennek ellenére érdekes karakter, határozottan a pozitív meglepetések közé tartozik. Bár indokolatlan a használata, de miatta nem bosszankodok. Mások sokkal dühíttőbbek. Jobb lenne, ha szereplők felét Sauron eltenné láb alól, Míriel, Theo, Isildur, Arondir senkinek sem hiányozna, és az orkok is jutnának némi húshoz... Habár Arondir olyannyira sótlan alak, hogy talán még Snaga és Uglúk is kiköpné. Nagyjából annyi a szerepe, hogy ha valamelyik szereplőnk bajba kerül, akkor valami hősies zene megszólalása mellett a semmiből ott terem és megmenti fapofával. Ő lenne ebben a sorozatban Legolas, csak hát egy faarcú színész játszik el egy rosszul megírt unalmas alakot, és még csak egy jópofa törp sincs emllette ellenpólusként és humorforrásként. Amúgy is újrahasznosítottak egy rakat eredeti karaktert: 

Elendil = Aragorn

Arondir = Legolas

Nori = Frodó

Poppy = Samu

Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan lenyúlások a trilógiából tisztelet vagy tiszteletlenség jelei. Mikor Elendil megkapja kardját, a Narsilt, gyakorlatilag lemásolták az utolsó mozdulatig Aragorn jelenetét az Andúrillal. 

Nem tudok elmenni szótlanul a nagy - epikusnak szánt - csata mellet. Eregion ostroma nagyon látványos helyenként, csak épen hadilábon áll a valósággal. Egy folyót elrekeszteni a fölötte tornyosuló hegy leomlasztásával hát... mondjuk úgy, hogy nem túl sanszos. Gondolom egy gát építése, vagy a folyó elterelése nem lett volna túl hősies a rendező hölgynek. A csata- és ostromjelenetek teljesen irreálisak. Gyakorlatilag újrahasznosították Minas Tirith ostromát, ugyanakkor olyan hányavetien lett megtervezve az egész, hogy a végeredményt nézve a szereplők össze-vissza rohangálnak értelmetlenül a csatatéren. A tünde lovasság rohama nyomába sem ér a rohírok támadásának. Túl sterilek, műanyag páncéllal borítottak. Az pedig tényleg hab a logikátlanság krémtortáján, mikor Elrond az ork táborban nekiáll elmagyarázni az alvezérének, hogy mi a haditerve, miközben körülötte ott mászkál több száz az ellenségből! A terv nagyjából egyébként annyi, hogy éjszaka bolyonganak az orkok között fáklyafények meg robbanások közepette és közben gyilkolásznak. 

A látványvilág alapvetően szép, különösen a nagytotálok. A ködös tájképek után feltűnő átszellemült tünde arcok háttérben angyalkórussal, nagyon klasszul mutatnak, csak a tizenötödik után már nem túl izgalmasak a mimikátlanságukkal. Ennyi erővel templomi freskókat is nézegethetnénk órákon át. Rendben: az eredeti LotR filmekben is kaptak egyfajta szoborszerű szépséget a tündék és amúgy is, az éneklő törpnők sokkal rosszabbak... Míg a númenori és tünde páncélok borzasztóan giccsesek és műviek, addig a törp harcosok bitang jól néznek ki. Númenor története felgyorsulva jár, némi átírással Tolkienhez képest, de sajnos így sem túl izgalmas. Ott is igazán feltűnhetne már Sauron, hogy történjen valami. 

Vannak jó ötletek is. Ahogy Celembrimbort manipulálja Szauron (Annatar/Halbrand), az nekem kifejezetten tetszett. Jó volt látni, hogy miként készül el Mória nyugati kapuja. Az entasszonyok beemelése a történetbe szintén jó gondolat volt. A részletek időnként megragadóak. Celebrimbor üllő alakú levélnehezéke, vagy Durin teáskannája, teszem azt. Csak hát elég bosszantó, hogy míg ilyen piszlicsáré részletekre figyeltek, aközben logikai bakik sokaságát kaptunk mellé.  A zene még mindig hangulatos, jól megmutatja, éppen hol tartunk a szotriban. 

Összegezve nem tudok haragudni a sorozatra, de jobb rendezőkkel - nagyon látszott, hogy csak női direktorok voltak az évadban! -, feszesebb történetvezetéssel és ügyesebb casting-gel sokkal többet ki lehetett volna ebből hozni. Ha valaki elmerülne Középfölde második korának történetében, akkor egyébként A szilmarilok illetve A Gyűrű keresése kötetekkel lehet kezdeni.