könyvajánló: Alan Connor - Az árulók

 könyvajánló:

Alan Connor:

Az árulók : Gyilkosság a kastélyban

Budapest: 21. század kiadó, 2024

Eredeti kiadás: The Traitors (cop. 2023)

Fordította: Perlényi-Chapman Eszter

312 oldal  

Korosztályom egyik emlékezetes olvasmánya volt a Kaland, játék, kockázat sorozat, amely egy speciális kalandkönyv (úgynevezett lapozgatós könyv), hiszen döntéseink alapján alakult a történet, amelyet olvastunk. Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en illetve M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett, lementél az alagsorba és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal, és a többi. Mindenki tudja. A 90-es évekkel együtt aztán a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A könyvtárunk polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, amiből huszan lesznek "játékosok". A kastélyban lévő minenható házigazda két csoportra bontja - az ártatlanok tudtán kívül - a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, céluk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként "megölnek" egy-egy bentlakót. Emellett naponta egy kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, minden bizonnyal ez inspirálhatta az eredeti holland Tv show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, majd nálunk is lement már három évad az RTL-en. Be kell valljam, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomzós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Conor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulót, mintegy lapozgatós könyvvé átdolgozva a szotrit. 

Az adaptáció egész jó, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki az író papíron. A többi "játékos" nem túl izgalmas, megkedvelni nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2-4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kislabizálása nem ördöngősség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani, mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasása során csak egyszer történt meg, hogy mellényúltam, és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva, jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt amit mondott, s mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet gyorsan felírhatunk magunknak, mint potenciális árulót. A történet nagyjából kétharmadához érve - persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg minket - viszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjunk, kikkel kell a együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért). Ez persze azt is jelenti, hogy esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura mód - bár ez hangzik fordulatosabbnak -, mégis talán ez a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és nem az agytekervényeinkre vagyunk kárhoztatva utána. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy ártatlanként játssza végig először a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.

Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban - nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget - a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam csupán ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk a könyvben nincsen, simán kimaradhattak volna, de gondolom a tévévetélkedő miatt - ahol van jelentőségük - nem merték megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek - mint nekem - halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld-fekete-arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt. 

Értékelés:

Nyolc áruló a tíz ártatlanból.

8/10 pont

moly.hu: 82% (87 voks)

goodreads.com: 3.67 csillag (45 értékelés)

filmajánló: GladIIátor

filmajánló:

Gladiátor II (2024)

Rendezte: Ridley Scott

2024

Korhatár: 16

Előzetesen néhány dolgot tisztáznom kell! A filmnek semmi köze a történelmi Rómához azon túl, hogy neveket kölcsönzött belőle. Sem az időpontok, sem az események nem táplálkoznak a valóságból (Numidia 300 évvel korábban elesett, ahogy Iugurtha is). A bevezető ostromjelenet egészen szürreális - élveztem, de marhaság -, Ridley Scottnak pontosan annyi fogalma van az ókori ostromgépekről (még középkori(!) trebuchet is feltűnik a képeken), mint Napóleon ágyúinak súlyáról. Tehát: semmi. A rómiak az ikonikus római döfőkarddal, a gladius-szal úgy kaszabolnak, mintha sarló lenne, a páncélok pedig semmi ellen sem védenek egészen az utolsó leszámolási jelenetig, amikor hirtelen mégis. Ha valaki a történelmi Caracalla és Geta császárokról akar megtudni valamit - a filmmel ellentétben Caracalla volt az idősebb, és nem voltak ikrek -, akkor inkább kölcsönözze ki a könyvtárból a Havas-Hegyi-Szabó-féle Római történelem című könyvet! Szögezzük le: a Gladiátor folytatásában nem tudunk meg semmit Róma valós történelméről és a néhai valódi gladiátorok sem köszönnek vissza a filmben (pl.: kiképzés, fegyverek, páncélok, testtömegindex...). Itt egyik nap elfognak a rómiak és pár napra rá máris az arénában találod magad. Innentől ezekre a bornírt dolgokra nem is utalok, nem bosszantom vele magamat, és úgy teszek, mintha semmit nem tudnék erről az antik korszakról. A Gladiátor II ugyanis inkább áltörténelmi köntösbe öltöztetett bosszúfilm. 

Nos, akkor nézzük az alkotást, mint filmet! A cím nem hazudik. Gladiátor II (értsd: KETTŐ!). Tényleg mindenből kettő van. Két gonosz császár, két Colosseumba vetett harcos, két fekete mester, két legyilkolt asszony, kétféle fura CGI állat az arénában, sőt néha két kard is két kézben. Két főszereplőnk a film elején még ellenségek, persze önhibájukon kívűl. Pedro Pascal Róma hőse Acacius tábornokként, míg Paul Mescal numida földműves, aki városát védi Hanno fedőnéven. Igazából a film nyitánya elég jól sikerült. Hangulatos zene, utalások az első részre - ilyenből bőven akad végig -, majd egy nagyszabású csatajelenet, melyben a rómiak Acatius vezetésével megostromolják az utolsó független numídiai várost. Spoiler: Igen, a város elesik, Hanno feleségét megölik, ő meg rabszolga lesz és gladiátor. Rendkívül váratlan, ugye? 

Hannoról persze hamar kiderül - meglehetősen bonyolultan -, hogy Maximus (azaz Russell Crowe) fia. Pascal és Mescal párosa elég furán működik, utálják egymást, majd Rómában pár röpke pillanat alatt - ahogy Augustus császár mondta volna: "mialatta a spárga megfő" - fordul a helyzet. Pedro Pascal könnyedén hozza a viharvert, fáradt őszülő harcost, akinek elege van az egész katonásdiból. Remek választás volt. Paul Mescal elviseléséhez viszont - nomen est omen - sok mezcal kell. Nem áll jól neki a gladiátorszerep, noha az álla kétségkívül megvan a verekedéshez. A Rómában játszódó történetszál alig pár napot vesz igénybe, mégis olyan érzelmi ingadozások vannak a Hannoból Lucius-szá váló Mescal esetében, ami képtelenség. Ez mondjuk nyilván nem az ő hibája, megírták neki. 

Üdítő, hogy nem kapunk egy készen kapott gonosztevőt, hanem ennél rafináltabb megközelítést alkalmaz a film. A két eltorzult gondolkodású uralkodó dinamikája érdekes volt, de ezek inkább szánalomra méltó alakok, míg az igazi gonosztevő a háttérben manipuláló Macrinus. Denzel Washington számomra egyértelműen pozitív meglepetés volt. Ridley Scott dolgozott már együtt Washingtonnal az - egyébként remek - Amerikai gengszterben, ahol ráadásul pont Russell Crowe volt az ellenfele. Most ismét az okos gengszter figuráját hozza, aki beszáll a politikába és korai szociáldarwinistaként hatalmat akar, mint az egyetlen valódi isteni kinyilatkoztatást. A film a hatalom által megrontott dekadens elit és a "nép" javáért ügyködő egyének harcát mutatja be, némi forradalmi áhítattal. Ez eléggé elcsépelt az utóbbi évtizedekben, de hát a korszellem az korszellem. A római császárok meg időnként tényleg romlottak és dekadensek voltak. Az olyan ostobaságokat viszont nehezen tudom megbocsátani, mint amikor az addig intelligensnek bemutatott, manipulátor Macrinus a végén leáll párbajozni a nála 40 évvel gladiátorral, aki addigra a fél hadseregét kardélre hányta... Az addig felépített karaktert egy pillanat alatt sikerült elhitelteleníteni.  

Akadnak persze pozitívumok. Még sohasem láttam ilyen jól kinéző római hadiflottát - bár ennek működéséről sincs semmi fogalma Scottnak -, és a fiktív Róma is jól néz ki. Összességében az egész film fényképészetileg nagyon szép. Teljesen logikus volt, hogy a Colosseumban látnunk kell végre egy "tengeri" csatát, ami igazi adrenalin-cunami volt, és még az indokolatlanul jelenlevő cápák sem zavartak (nagyon). A film talán hosszabb, mint kellene, vannak benne felesleges jelenetek és logikai bukfencek. Mindemellett élveztem. Túl sokat nem akart közölni, ellenben meglehetősen erőszakos és férfias darab. Valahol szomorú, hogy már ennyivel is beérem, de rendes akciófilmek hiányában ez marad azoknak, akik szeretik a rusztikusabb filmeket. Nagy meglepetések persze nem fogják érni az embert. A kiszámíthatóságra jellemző, hogy egyik ominózus jelenetnél haveromnak odasúgtam a moziban, hogy mi fog következni (a majom konzullá kinevezése), és persze bejött. A legkínosabb részek kétségtelenül Lucius és Lucilla párbeszédei, na meg az első, majomhorda ellen vívott küzdelem, amelyben halvány lila gőzöm sincs miért kellett efféle CGI borzalmakat felvonultatni. Simán megoldhatták volna normál csimpánzokkal, gorillákkal, vagy bárminemű vadállattal... Hanno azonosítását Lucius-szal is sokkal egyszerűbben közölhették volna, mint a homokmarkolászós DNS-teszttel meg hasonló szájbarágós utalgatásokkal... 

Igyekeztem nem olvasni kritikákat, mielőtt beültem a moziba, de még így is eljutott hozzám előre, hogy rossz filmről van szó. Ezzel nem értek egyet. Teljesen jól szórakoztam néhány ciki jelenetet leszámítva. Bár tény, hogy kiszámítható volt, és sok esetben lekopírozta és megduplázta az eredeti film történéseit. Új ötleteket nem kaptunk, de ilyesmire nem is számítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. A Napóleonnál jobban sikerült film ez, bár a Russel Crow-féle klasszikust esélye sem volt megközelíteni. Sajnos Hollywood az elmúlt 20 évben egyértelműen hanyatlik, mert a minőségi forgatókönyvírást, a logikus történetvezetést, valamint a jó ötleteket CGI-vel igyekeznek pótolni. Ez nem fog menni. Nem csoda, hogy végül minden sikeres filmből sorozat lesz - ötlethiány! -, amit persze addig nyújtanak, mígnem egykori önmaga szánalmas paródiájává nem süllyed. Itt még nem tartunk a Gladiátor esetében, de harmadik részre azt gondolom, semmi szükség.