Egy emlékező az 1944-45-ös Csornáról

Egy emlékező az 1944-45-ös Csornáról

dolgoztam fel a könyveket a könyvtárban, nem csekély meglepetésemre egy véletlen felcsapásnál egyikben Csorna neve ugrott elém. Az ember szeme már csak kiszúrja a fontos szavakat a szövegből, ha hozzászokott a keresésükhöz… Hát beleolvastam és már tettem is félre, hogy ezt ki kell jegyzetelnem majd. Egy interjúról van szó, amit egy ma már idős hölggyel készített Kóka Rozália. Íme:

Borbély Jolán 1928-ban született Hajdúszoboszlón, családjával 1944-ben vagy 45-ben került az oroszok elől menekülve Csornára. Kóka Rozáliával beszélgetve így emlékezett a 16-17 évesen átélt dolgokra:

„A németek nyomultak visszafelé. Hozzánk is, mivel a szüleimnek szép háza volt [Hajdúszoboszlón - HG], beszállásoltak két német tisztet. Egy századost és egy főhadnagyot. A négyszobás lakásunkból kettőben ők laktak. A nagybátyánk tisztiorvos volt Nagyszalontán. Amikor Erdély felől jöttek az oroszok, a nagybátyámék hazajöttek Szoboszlóra. Nagyszalonta többször cserélt gazdát. Oroszok ki, németek be, németek ki, oroszok be. A nagybátyámék többször átélték azt a szörnyűséget, amit a részegen hajtott orosz katonák műveltek. Mi minden történt az asszonyokkal, lányokkal! Amikor az Alföldet is elérték, a nagybátyám azt mondta, hogy ők még egyszer nem várják be őket, inkább elmenekülnek. Azt mondta a nagyanyám, hogy akkor mi sem várjuk meg.

A német tisztjeink közül az egyik agrármérnök volt, Kiel mellett éltek a szülei, parasztok voltak, ő sokszor társalgott velünk. Nekik aztán nagy hirtelen el kellett menekülniük. Amikor elkezdtek pakolni, megkérdezték, hogy nem akarunk-e velük menni, és mi elmentünk. Először Nyíregyházára, onnan Miskolcra, Miskolcról Budapestre mentünk. A fővárosban annyi volt a szoboszlói menekült, hogy Csornára irányítottak bennünket. Ott kaptunk szállást is meg élelmiszerjegyeket is.
Egy népviseletes parasztcsaládhoz szállásoltak be bennünket. Nagyon jóban voltunk. A háború után el is jöttek hozzánk. A nagyapám a malomban kezdett dolgozni, mi a testvéremmel egy rövidáru-kereskedésben kiszolgálók lettünk. A nyilas világot is ott éltük meg. A nyilasoktól nagyon féltünk. Minden fiatalt, aki a városban létezett, kihajtottak az országútra havat lapátolni, hogy a visszavonuló hadseregnek megfelelő legyen az út. Majd’ odafagytunk! Ott is kötöttünk egy barátságot. Egy kereskedőnek a fiával, aki megtalpaltatta az egyetlen cipőnket, mert sírva fakadtunk, hogy lyukas a cipőnk talpa, és borzasztóan fázunk. Ővele is haláláig üzenő kapcsolatban voltunk. Hatos Pistának hívták.

Amikor már annyira közel ért a front, hogy Csornáról is menekülni kellett, érkezett egy szerelvény, amelyik Erdélyből jött, és olyan fináncokat hozott Brassóból, akik vonatostól menekültek. Ők felajánlották, hogy mehetünk velük. Úgy menekültünk Ausztriába, hogy az országúton mentek az orosz trénszekerek, mi meg párhuzamosan a vasúton mentünk azzal a vonattal.[1] Az első sortüzet Csornán kaptuk. Még el sem indultunk, amikor – azt hiszem, amerikai mélyrepülők voltak – az állomást kezdték bombázni, lőni. Annyira szétlőtték a vagonjainkat, hogy gyorsan át kellett pakolni egy másik szerelvényre. Egyik útitársunk tüdőlövést kapott és meghalt, én légnyomást kaptam, és sokáig az egyik fülemre teljesen süket voltam. Végül ezzel a szerelvénnyel eljutottunk a határ közeléig.”

Kóka Rozália: Napsugárkisasszonyok a történelem sodrában. Bp.: Fekete sas, 2010. p. 27-28

Jegyzetek:

---

[1] Csornát a szovjet Vörös Hadsereg 1945. március 27-én foglalta el.