Jósika Miklós a Mincio folyónál vívott csatában
 |
| Báró Jósika Miklós, mint katona (Dézsi Lajos: Jósika Miklós 1794-1865. Bp., 1916.) |
Báró Jósika Miklós[i]
1811-ben 17 évesen jelentkezett a közös hadseregbe mint önkéntes katona és
került az 5. számú „Szavojai Jenő” dragonyosezredbe. Ezen alakulat soraiban
jutott el hadnagyként 1813-14 fordulóján
Itáliába, hogy az olaszországi császári-királyi hadseregben sok magyarral
egyetemben végigharcolja a hadjáratot Napóleon mostohafia, Jenő olasz alkirály
ellen. 1814. február 8-án a Bellegarde tábornok vezette osztrák hadsereget megtámadta
az francia-olasz haderő.[ii]
Jósika erre emlékszik vissza 1865-ben négy kötetben megjelenő emlékezésében,
melynek 2. kötetében meséli el hadi emlékeit. A leírás nagyon színes, és csak
kis pontatlanságokat tartalmaz, emellett nagyon eleven képet rajzol a XIX.
század eleji lovassági harcászatról. Ez nem meglepő, hiszen Jósika a magyar
regényírás egyik úttörője volt. Az emlékirat befejezetlen maradt, s 1865 után
csak 1977-ben jelent meg először a Helikon kiadó gondozásában. Bár a kötet
elektronikusan is olvasható, úgy gondoltam célszerű ezt a részletet a blogomban
közzétenni, mert érdekes egyfelől, másfelől elsikkad az életrajzban, s ezért
megérdemli ez a részlet is a figyelmet. A leírást az 1865-ös négykötetes
kiadásból gépeltem be, itt-ott változtatva a központozást és modernizálva a
szavakat, de alapvetően megőrizve az eredeti sajátosságait és nyelvezetét.[iii]
„Ez időre esik az első komoly ütközet is, melyben
részt vettem, s mely a történelemben a Mincio melletti ütközet nevét viseli,
bár egyelőre Vallegioi ütközetnek mondották.[iv]
[…]
8-ik február volt 1814-ben, szép tavaszi melegek
jártak, olyan idő volt, mint nálunk május elején. Az ezredben már tudva volt,
hogy másnapra alkalmasint ütközet lesz, de az egész tisztikar nagy bosszúságára
tudtuk meg azt is, hogy ezredünk a tartalékseregben leend felállítva. A
legtöbben azt hittük, legfeljebb ha ágyúszót fogunk hallani.
Reggel, vagy inkább hajnalban, Biervogel uram[v]
égő gyertyával lépett a szobámba. Hóna alatt valami vastag csomagot hozott.
- Hadnagy úr, - szólt – jó lesz fölkelni, hogy
maradjon ideje reggelizni!
Felugrottam ágyamból s
azonnal öltözéshez fogtam. Fiatal ember igen hamar el tud készülni
öltözködésével. Mikor a mellényre került a sor, Biervogel uram előállt azon
csomaggal, melyet feljebb említettem, s mire aztán nem is gondoltam.
- Hát ez mi? - kérdém
bámulva.
- Ez hadnagy úr, igen jó
dolog, mert ez egy egész könyv itatós papíros, ha ezt, mint valami mellvértet a
mellény alá illeszti, legalább szívét biztosítja a golyók ellen.
- Van-e ilyen golyófogója a
többi pajtásaimnak? - kérdém a sajátos mellvértre kacsintva.
- Hogyne volna! Amennyi
vasas[vi]
tiszt van, mind ilyet visel.
- Papirosból?
- Nem, vasból.
- Úgy-e? No, ez más. Hord el
a papirosodat, ki nem fogom magam pajtásaim által nevettetni!
- De ki látja azt?
- Akár látja, akár nem,
elég, ha én tudom, hogy gyávaságot követek el.
- És a vasasok?
- Én nem vagyok vasas.
A dolog ennyiben volt,
felvettem mellényemet, colettemet,[vii]
spenczeremet,[viii]
aztán parancsoltam, hogy göngyölítse össze a köpenyemet.[ix]
- Nem volna-e jobb hadnagy
úr, felvenni a köpenyt?
- Ugyan miért?
- Hát az is felfog pár
golyót, aztán reggel hűvös van.
- Csak göngyölítsd össze
szépen, ha megfázom, majd fölveszem!
Biervogel elégületlenül
csóválta fejét, aztán mormogta: „junges Blut”![x]
Mikor a reggelit elhozta, igen jó kávét, s szép fehér olasz kenyérkéket hozzá,
sőt egy serleg veres bor is állt a kávéskanna mellett.
- Tudod öreg, hogy nem iszom
reggel bort! - szóltam én leülve.
- Ej, hadnagy úr, jó lesz
pár pohárral inni! Mindig jó ez ütközet előtt!
- Csak volna ütközet, de
félek, hogy az ágyúszóval érjük be!
- Nem kell a franciákkal
tréfálkozni! - mormogta Biervogel.
- Töltsd meg a
pisztolyaimat! - szóltam, megvizsgálván hosszú egyenes kardomat, mely oly éles
volt, mint a beretva.[xi]
 |
| Szavojai-dragonyos felszerelése a Napóleoni háborúk idejéből |
Néhány perc múlva lovon valék, de nem a Vezéren[xii] - pedig nagyon szerettem volna ám -, hanem tiszti lovamon, szép fekete erdélyi paripán, a gróf Wass Sámuelné méneséből. A negyed óra el nem telt, mikor az első trombitaszóra a gyülhelyen valék csapatommal. Velem együtt érkezett oda az első major első,[xiii] Opizzy százados[xiv] vezénylete alatt. Mikor a százados engemet megpillantott, elfordította a fejét. Pajtásaim beszélték, hogy még Teschenben mindenképp azon volt, hogy helyettem mást nevezzen ki az ezredes hadnagynak...
[… Jósika ezután elmeséli,
hogyan sértette meg egyszer Oppizyt, mikor csodálkozott, hogy annak nincs egy
szál ősz hajszála sem kora ellenére, nem tudván, hogy az parókát visel.]
… Annyi bizonyos, hogy
Oppizy ezt sohasem feledte el. Nagyon restelltem a dolgot, mert Oppizy jeles
tiszt volt, s kitűnően bátor férfiú. E napon szokatlanul halványnak és
elmélyedtnek találtam.
Miként mondtam, ezredünk[xv]
a tartaléksereghez (a reserve-hez) tartozott, s elég tágas látókörű helyen lőn
felállítva. A helység kissé halmos volt, de meddig szem terjedt, semmi nyoma
nem látszott az ellenségnek. Többen leszálltunk lovainkról, pipára gyújtottunk
s beszélgettünk egymással, senki sem álmodta, hogy egy negyed óra múlva mi fog
történni. Egy-két ágyúlövést, aztán többet és sűrűbben hallottunk, de igen
távolról.
- Hány harapott már fűbe! -
szólt mellettem egy koros főhadnagy - de mi – folytatá mindig németül - aligha
ma kézcsókoláshoz jutunk!
Közel hozzánk, ama sárga
csapkás dzsidásezred volt felállítva, melyet ekkor gróf Mengen ezredes
vezényelt.[xvi] Nem
messze tőlünk a Hohenlohe dragonyosok.[xvii]
Egyszerre feltekintek, s
látom, hogy egy táborkari tiszt nyargalva közeledik hozzánk, s nemsokára utána
a zöld halmok hosszában Wilson angol tábornok, mintegy 45 éves férfiú,[xviii]
s annak segédje a fiatal Janson száguldanak. Mind a két egyéniséget igen jól
ismertük ezredünkben. Wilson sötétkék köpenyben volt, kis fehér sipkával a
fején, minden napellenző nélkül. Hasonló föveget viselt Janson is, ki veres
egyenruhájában azonnal feltűnt.
Még a negyedóra el nem telt,
azon pillanat óta, hogy lovamról leszálltam, s éppen készülőben valék a sűrű
zöld gyepen végignyúlni, mikor a táborkari tiszt már távolról kiáltott:
„Aufsitzen! Aufsitzen!”[xix]
Ugyane percben pillantottuk meg Mengen ezredest, ki nyargalva jött a balszárny
felől, s kiáltott ismeretes vékony, de átható hangján: „Attackieren!
Attackieren!”[xx]
Kevesebb idő alatt, mint ezt
leírtam, az ezred lovon ült: hosszú homlokzatot[xxi]
képezvén, szemközt a semmivel. „Marsch!”[xxii]
- kiáltott az ezredes, utána a többi törzstisztek és századosok. Néhány
pillanatra a „Marsch! Marsch!” vezényszó, s a trombiták támadója után, benn
valánk közepette a legsűrűbb gomolynak, az ágyúk dörögtek, az apró fegyverek
kerepeltek, ott volt a harc a legélénkebb, legbuzdítóbb, leglélekemelőbb
nagyságában.
Mi történt? Mi okozta, hogy
tartaléksereg jött legelébb s ily öldöklő tűzbe? Ezt fogom röviden megfejteni.
Az olaszhoni hadsereg
fővezére Bellegarde volt,[xxiii]
hidegvérű katona, s a legjobb elméleti vezérek egyike, de aki a Fabius
Cunctatorokhoz[xxiv]
tartozott. Kevés igazibb gentlemant, s nyájasabb öregurat láttam valaha, azért
áll amit mondandok, hogy amennyiben szerették és tisztelték az öreg fővezért a
seregben, oly kevés volt a bizodalom iránta a tettek mezején. A hadjárat
csökönyösen folyt, s a bécsiek, kik mindig készen állnak egy-egy jó vagy rossz
élccel, azt mondták Bellegraderól, hogy a dobhoz hasonlít, melynek hangját csak
akkor hallja az ember, ha verik.
Wilson angol tábornok ez
időben sokat volt a főhadiszálláson, s Bellegarde gyakran bízta meg őt egy vagy
más esetben, főleg olyanban, melyet a puszta elmélet előre nem láthat, s hol
gyors cselekvés kell. Ez okon jelent meg most is a csatatér legválságosabb
helyén, s pontban akkor, mikor angol hidegvérére legtöbb szükség volt.
Bellegarde ellenében
Napóleonnak mostohafia s kedvence, Eugén de Beauharnais[xxv]
állt, egyike azon világhírű francia tábornagyoknak, kik a forradalmat
végigélték, s kik hadi s mind polgári küzdelmek közt értek férfiakká. Ezek –
különösen Beauharnais – a gyakorlat, a kezdeményezés s a rögtöni cselekvés
emberei valának.
Miként láttuk, a csata a
hadseregnek egészen a szárnyán kezdődött, s miként később tudva lőn, a támadás
a franciák részéről jött. Míg azonban Beauharnais ezen áltámadással mind a
fővezért, mind a hadseregnek nagyobb részét egészen más irányban
foglalatoskodtatta, ő maga legválogatottabb csapataival megfoghatatlan
hirtelenséggel átkelt a Mincion, s az osztrák hadsereget hátulról támadta meg.
Ez az oka, hogy a tartaléksereg jött legelsőbb tűzbe.
Mielőtt elmondanám, ami ezen
első csatában, melyben részt vettem, személyemet érdekli, nem levén s nem
lehetvén célom, ezen annyiszor és oly illetékes tollaktól leírt hadjárat
történetét adni; legyen szabad röviden megmondani, mit nem másoktól hallottam,
hanem aminek az ágyúk dörgése s a golyók zápora közt szemtanúja valék.
Bármennyire hirtelen jött, s
már magában is meglepő volt Beauharnaisnak e szép, lángészhez illő katonai
tette, a tartaléksereget pillanatig sem zavarta meg. A hősies gróf Mengen, s a
mindig hidegvérű, de rendíthetetlen báró Gabelkoven[xxvi]
úgy viselték magukat, mintha mindent előre láttak volna.
A csatában alsóbbrendű
(subaltern) tiszt nem sokkal tudhat és láthat egyebet, mint ami közvetlenül érzékei
határában van. Mikor a „Marsch! Marsch!” hangzott, mikor a trombiták a támadót
fújták, valami magasztossághoz hasonló árasztotta el egész valómat. Hol az a
nyomorú és gyáva ember, ki ilyenkor fél! Én azt hiszem, nincsen lovas katona,
még ha gyáva is, ki ilyenkor félne. Miként nincs gyalogos katona, ki akkor
félne, mikor szuronyt szegezve megrohanja az ellenséget. Vannak azonban esélyek
és esetek, melyek a bátrak szívét is kemény próbára teszik. Ilyen például az,
mikor az ember legöldöklőbb kartácstűznek van tétlen kitéve. Mikor áll, mint a
kőfal, s jobbra-balra hullni látja a népet, mikor a sorok összeszorulnak, mikor
a haldoklók nyögése hat fülébe. Ilyen, mikor ágyúfedezeten áll,[xxvii]
s az ellenséges ütegeknek egész dühe feléje van intézve. Ilyen - hogy többet ne
említsek -, az, amit katonanyelven „verlorener Posten”-nek[xxviii]
neveznek. Mikor valaki őrjáratot tesz, elküldi embereit a jelentésekkel, miként
ez szokásban van, s azután ahelyett, hogy az elküldöttek felelettel térjenek
vissza, soha nem térnek vissza, s az embert egyedül, vagy pár emberrel az éj az
ellenség közepében lepi meg. Mindezeket tapasztalásból tudom, mindezeken
keresztülmentem, s ha még élek - az isteni gondviselés után - hideg véremnek köszönhetem.
De visszatérek a csatára.
Mikor századom megindult, én legalább nem láttam ellenséget, minek természetes
oka, a vidék halmos képezete. De egyszerre, mielőtt rá gondolnánk, felérvén az
emeltebb földnek gerincére, szemközt álltunk ama gonosz kompakt masszákkal,[xxix]
melyeket I. Napóleon hozott az ismeretes carrék helyett szokásba. Egy
pillanatra körül valánk öntve golyók záporától. Nincs lovasság, mely a masszák
lövéseinek ellen tudna állni, főleg, ha ezek nincsenek elhamarkodva, s az
ellenség, be tudja várni, míg a lovak orra a szuronyokat éri el. Ezek a francia
tömegek valódi sziklakockák, gonoszabbak a görög phalanxnál[xxx]
vagy a római cuneusnál,[xxxi]
bevártak minket szépecskén, anélkül, hogy egy lövés történnék, azután három ily
massza felrobbant, mint valami lőportorony.[xxxii]
Nekem igen merész lovam volt
- s ilyen a gyarló ifjúság -, pillanatra azt hittem, hogy no, most mindjárt
rést török, s még Terézia-keresztet[xxxiii]
is kapok. Ábránd! Lovam egy kis szúrást kapott az orrán, s oly hirtelen fordult
meg, hogy azt hittem kifordulok a nyeregből. Azon pillanatban, mikor a masszák
az első hatalmas lövést megkezdték - mely meg sem szűnt többé -, hézagaik közül
a francia lovasság rohant ki, mint valami darázsraj.[xxxiv]
Minket egy szép francia chasseur[xxxv]
csapat üldözött, s a képek egyike, melyek mélyen bevésődtek emlékezetembe, egy
roppant szőke barkójú és karikás bajuszú francia chasseur, kinek - midőn
észrevettem -, pisztolya nem volt arasznyira fejemtől. Egy hirtelen fordulat
mentette meg életemet, azután hosszú kardommal a francia után szúrtam, de aki
ezt be nem várva, tovanyargalt. Előrántottam pisztolyomat s utánalőttem, de nem
volt időm a lövés eredményét vizsgálni, ami a gomolygó tömegben lehetetlen is
leende.
Alig voltunk a masszák
lövésén kívül, az ezred azonnal képezte magát,[xxxvi]
s rögtön támadót fúvatott. Tudom, hogy például Closius százados[xxxvii]
e napon tizenkétszer támadott, s a mi századunk is annyiszor, hogy számát sem
tudom. E támadások egyike után történt, hogy századom visszaveretvén a masszák
közül, s a franciák csúnyául megtizedelvén minket, a század eszeveszetten
futott és sorai szétbomladoztak. E pillanatban sarkantyút adván lovamnak,
előrerohantam, s elég szerencsés valék a századot megfordítani, s visszavinni a
csatába. Hogy mindenekfelett századosom, s aztán a többi tiszttársaim is
segítettek, magában értetik.
Egyébiránt kemény csatákban,
főleg carrék és masszák ellen, ily esetek oly gyakoriak, hogy nincsen oly igaz
lovas katona, ki tettemben egyebet látna, mint szoros tiszti kötelesség
teljesítését, minden nagy vitézség nélkül. Ezredesem, báró Gabelkoven nem így
vélekedett, s tanúja levén tettemnek, hozzám lovagolt, s ezt mondá: „Bravo
Jósika! Sie sind Oberlieutenant!” Így lettem soron kívül a csatatéren
főhadnagy.
Ugyane csatában két eset
volt, mely később bebizonyította, minő könnyen kiszalasztja a tapasztalatlan
ifjú a kínálkozó szerencsét kezéből, melyet más, ki okosabb vagy önzőbb, igen
jól fel tud használni. Volt a században egy Huber nevű káplár, csinos barna
fiú, pompás, rettenthetetlen katona, de kinek vitézsége zajos és szájas volt.
Én magam voltam tanúja, mintegy kétszáz lépésnyi távolról, mikor Hubert a
puszta véletlen besodorta a francia töltéses szekerek közé, hol egy ágyú is
volt, éppen készülőben a hátrálására. Huber négy legénnyel, kik közelében
valának, mint a darázs nekiesett a franciáknak, néhányat levágtak ő és emberei,
a többi kereket oldott, s Huber pokolbeli lármát ütve jött az elfoglalt ágyúval.[xxxviii]
Ha eléje sietek, mikor már a franciák futottak, nincs benne kétség, megkapom a
keresztet. Akartam is, nem tagadom, de csak pár pillanatig, aztán hozzám nem
férőnek véltem, hogy a kész diadalból magamnak részt tulajdonítsak. Nem így
gondolkozott egy dzsidás törzstiszt,[xxxix]
egyébiránt ismeretes vitéz férfiú, mert mihelyt azt a lármát, melyet Huber
ütött, meghallotta, odarúgtatott, túlkiabálta Hubert, s maga nyargalt az ágyú
mellett. E törzstiszt keresztet kapott, míg csak kicsinyen múlt, hogy szegény
Huber üres mellel maradt. De én, mint szemtanú zajt ütöttem, s Huber később
csakugyan megkapta az aranyérmet.[xl]
Egy másik esetem ez volt, [még -HG-] mindig ugyanazon csatában: a
támadások közti szünetek egyike közben, egyszerre jó távolról megpillantottam
egy francia chasseurt, ki a zászlóval a kezében áthasított a tágas téren, mely
előttünk terjedt. Egyedül volt, nekem miként mondtam, jó lovam, s emellett a
tiszti pisztolyok helyett pár kuchenreiterem.[xli]
„Ej mit!” - gondoltam még utolérhetem, s ha igen, vagy éppen lelövöm, enyém a
zászló, s ezért Terézia-kereszt járja. Rögön utánaeredtem, hajtván a franciát,
mint az agár a nyulat, s mindig kisebbedvén a tér köztünk, „Ez az enyém” -
gondolám, s utána lőttem. Igen jókor és igen szelesen, mert mihelyt a lövés
szólt, a francia hátranézett, aztán vesd el magad, úgy rohant, hogy teljes
lehetetlen volt többé csak meg is közelíteni. Lovamról szakadt a tajték,
éreztem, hogy ingadozik. „Nesze neked, zászló!” - gondolám, s igen lehangolva
tértem vissza századomhoz. Szegény jó lovam azért inogott, mert sebet kapott.
Egy Zinner nevű közlegény megkínált lovával. Keményen lőttek a franciák,
mindazonáltal jó nyergemet nem akartam nekik hagyni, s a Zinner lovára
tétettem, mely aztán kiállta a sarat végig. Lovamat hátra vezettettem,
kigyógyult sebéből, de megbomlott, azaz collert kapott, s többé nem lehetett
használni.
Zsombory pajtásomat pedig az
a baleset érte, hogy támadás közben lova elbukott, gyakori eset az olaszországi
csatatereken, hol olykor a lovasságnak az eperfasorok közt kellett átrohanni, s
a szőlőfüzéreket, melyek egyik fától a másikig nyúlnak, karddal szétvagdalni.
Mikor Zsombory feltekintett, két lépésnyire tőle egy francia ült, ez azonban
kirántotta a kardját, s nekirohant barátomnak. A két kard összecsapott, s a
Zsomboryé eltört, úgy, hogy csak a markolat maradt a kezében, e markolattal
verte le a franciát. Ezután a század jött, Zsomborynak lovát kézhez kerítették,
s ő megint köztünk volt. Egész sereg ily kép tűnik fel nekem, most, mikor ama
hevély és veszedelemteljes, de reám nézve lelkesítő emlékezetű napok vonulnak
el előttem.
Mikor a csata a legnagyobb
hevében volt, Quosdanovich[xlii]
tábornok jelent meg az ezred előtt, báró Gabelkoven azonnal eléje sietett.
- Küldjön ezredes úr – szólt
hideg nyugalommal – egy tisztet s néhány embert egyenesen Villafranca felé,
azon paranccsal, hogy a tiszt, mihelyt ellenségre bukkan, azonnal jelentést
tegyen!
Én közel álltam ezredesem mögött, s csendesen
pipázgattam. Closius kapitány történetesen köztem állt, s az ellenség közt, ő
is dohányzott. Egyszerre felkiáltott: „Ich werde ihnen nicht den Mantel
machen”,[xliii]
s lovát visszafordította. „Gut! - feleltem – So wollen Wir die Rollen vertauschen!”[xliv]
- s én foglaltam el a helyét. Így hallhattam meg, miről volt Quosdanovich
tábornok s ezredesem közt a szó. Rögtön az ezredeshez rúgtattam s szóltam: ha
az ezredes úr velem parancsol, itt vagyok!
Gabelkoven mosolygott. Azután Quosdanovich felé
fordulván, mondta:
- Itt a tiszt, parancsoljon vele tábornok úr!
Quosdanovich ismételte parancsát, azután szólt:
- Nehmen Sie einigie Freiwillige, und versäumen Sie
keine Minute![xlv]
„Freiwillige heraus!”[xlvi]
- kiáltottam igen büszkén, valami nagy embernek gondolván magamat. Azonnal volt
elég. Hat ügyes fiút - kiknek bátorságát már észrevettem -, szemeltem ki,
azután sebes vágtatva indultam meg. Mármost, hogy valaki e megbízás fontosságát
felfogja, s lássa, hogy a fiatalember, főleg ha heves vére van s dicsvággyal
bír, sokkal könnyebben vesz némely dolgot, mint aminő az valóban, elmondom az
esetet. Legelébb is utam oly irányba vezetett, hogy kétszer egymás után jöttem
kereszttűzbe, úgy, hogy saját embereink golyói érhettek volna. Hallottam őket
szépen fütyülni. Aztán ellenségre bukkanni körülbelül annyit tesz, mint
összeapríttatni vagy kereket oldani. És végre, ha embereimet a jelentéssel
elküldöm, s ezek faképnél hagynak, mi sem bizonyosabb, mint az hogy elfognak.
Pompás alternatíva! Márpedig semmitől sem irtóztam inkább, mint az
elfogattatástól. No de mindez eszembe sem jutott, habár legalább részben teljesült,
se sietve teszem hozzá, hogy sem le nem vágtak, sem el nem csíptek. Egyéb
történt.
Jó darabig haladtam már embereimmel, kiket a dolog
mulattatni látszott. Sehol semmi nyoma az ellenségnek! Azonnal felkaptam az
országútra, s ugyanazon pillanatban hallottam: „Qui vive!?”,[xlvii]
s egy golyó fütyült el fülem mellett. Embereim rögtön mellettem termettek, míg
mintegy 3-400 lépésre előttünk egy csapat széles medvebőrkalpagos csapat rohant
fel az országútra, gyönyörű hadias zömöt képezve.[xlviii]
- Attakieren Wir die Kerl's![xlix]
- szóltam egy mellettem álló vállas hanáknak.[l]
No de a felelet az lőn:
- Wir sind zu schwach![li]
Igaza volt a hanáknak, azután, eszembe jutott, hogy
engemet nem támadni, hanem jelentést tenni küldöttek. Még mielőtt elindultam
volna az ezredtől, kérdeztem a tábornokot, hogy:
- A jelentés után mit tegyek?
- Várja ön be a feleletet!
Világos volt tehát, hogy mozdulnom sem lehetett:
mintegy öt óra volt, s az eget fellegek borították. Két suhancot azonnal
elküldöttem, rajzónnal jegyzőkönyvem egy lapjára írt jelentéssel, azután
leszállván az országútról, közvetlen amellett, helyet foglaltam embereimmel.
Egyen sokáig bámultam, hogy azon 30-40 medvebőrös korhantó ránk nem rohant, s
el nem fogott. Világos, hogy ezek cseltől tartottak, s azt hitték, hogy őket
magunkhoz akarjuk csalogatni, s azután jól elverni. Csak így lehet a dolgot
megfejteni. Az idő telt, már két hosszú óráig álltam ott négy emberemmel
anélkül, hogy válasz jött volna. A fegyverropogás régen megszűnt, csak
koronként hallottunk egy-egy ágyúszót. Mit tegyek? Világos, hogy idefeledtek.
Nem maradt egyéb hátra, mint a már terjedő homályban még egy jelentést írni.
Újra kiválasztottam két legényt. Ezek is ellovagoltak a jelentéssel; meghagytam
nekik - sőt két tallért ígértem annak, aki első leend nálam a felelettel -,
hogy jelentésemet egyenesen az ezredesnek adják át.
Várhattam volna reájok! Később jóval tudtam meg, hogy
elfogták őket. Egészen beesteledett, éj volt! Világos, hogy ottfeledtek szépen.
Quosdanovich tábornok kevéssel azután, hogy engemet megbízott, lehanyatlott
lováról, irtózatos kartácssebet kapott, melyből soha egészen ki nem gyógyult.
Közel volt éjfél, minden koromsötét, a két dragonyos, kivel maradtam,
állította: megtettük a magunkét, menjünk, keressük fel az ezredet. Az ellenség
nem mozdult. „Menjünk!” - mondtam, s gondolomra balra irányoztuk menetünket.
Csak lépést haladhattunk, így is a hely egyenetlen lévén, inkább csak
botorkáltunk. Párszor reánk kiáltottak: „Qui vive!?” Kétszer utánunk is lőttek,
de a setétség elfödött, míg egyszerre szemeink úgyis megszokván a setétséget,
négy lovas katonát láttam csendesen lépve egyenesen felénk jönni.
- Mit diesen werden wir wohl fertig werden![lii]
- mondta az egyik katonám, s mindhárman kardot emeltünk.
Mikor jó közel valánk már, láttuk, hogy ezek sárga
csapkás dzsidások,[liii]
kik eltévedtek. Csak egyik tudott németül,[liv]
s ez azonnal észrevevén, hogy tiszt vagyok, ajánlkozott, hogy velem jő pajtásaival
együtt, kik már néhány óra óta bolyongnak, de mindig franciákra bukkannak, s
tiszta csoda, hogy el nem fogták őket.
Soha ennél a négy lengyelnél vígabb fiúkat nem láttam,
a félelemnek semmi nyoma nem látszott rajtuk, s azonnal a legjobb barátokká váltak
katonáimmal. A „Qui vive!?” kiáltásokat mindig baloldalról hallottuk, s a
dzsidások is azt erősítették, hogy ezen oldalról kiáltottak rájuk.
- Tudjátok mit fiúk! - szóltam én – Forduljunk jobbra,
alkalmasint azon az oldalon nem lesz ellenség, s valami osztrák táborra
bukkanunk. Két dzsidás azonnal leeresztette dzsidáját, s előre nyargalt, a
többiek szorosan mellettem maradtak.
Hosszas volna e veszedelmes utat, éjsetétben,
úgyszólván az ellenséges hadsereg valamelyik szárnyán keresztül leírni, azért rövid
akarok lenni. Mindamellett, hogy más irányt vettünk, néhányszor hallottuk a
„Qui vive!?” kiáltást, s a lövéseket, melyek ezeket kísérték, de lehetetlen
volt lépteinket gyorsítani.
Így történt, hogy már jó közel lehetett a hajnal,
mikor Montebelloba értünk. Lovaink annyira kifáradtak, hogy mihelyt
leszálltunk, leheveredtek a fűbe. Montebellot ismertem, s ott egyenesen valami
szegényes tekintetű fogadónak tartottam, melynek egész udvara tele volt
szekerekkel, lovakkal, s emberekkel, kik szalmára, szénára heveredve, s
köpenyeikbe burkolva aludtak.
- Van-e itt valami szoba? - kérdém egy ott ácsorgó
vézna fiútól.
- Van, a nagy ivószoba, - Szólt ez. - ott tiszt úr még
talál helyet.
Lovamat egyik katonára bízván, köpenyemet magamra
kerítettem, beléptem egy sehogy sem világított terembe, s ott két alvó közt
elég tágas rést pillantván meg, azonnal leheveredtem a szalmára, mert ebből s a
száraz földből állt az ágy, s rögtön elaludtam. Igaz, hogy nagyon fáradt és
éhes valék, de mindenekfelett az álom nyomott el. Nem tudom, meddig aludtam,
mikor végre a már egészen világos szobában felnyitottam szemeimet, kétarasznyira
tőlem egy halottnak meredt szeme bámult reám. Lehetetlen ennél valami
vérjegesztőbbet gondolni, annyival is inkább, hogy e még halva is szép arcra azonnal
ráismertem. A halott Bánffy Ferenc őrnagy volt a dzsidásoktól, Bánffy
Györgynek, az erdélyi kormányzónak a fia.[lv]
Közel az arcolei híres kis hídhoz, előrelovagolván egy golyó érte, s azonnal a
földhöz terítette. A borzasztó az volt, hogy azon napon ezredéből ő egyedül
esett el. Nagyon megsajnáltam.
Egy óra múlva, s miután annyit reggeliztem, hogy
ebédnek is sok lett volna, lóra ültem, s így értem el ezredemet. Ezredesem igen
jól fogadott, meg is dicsért kitartásomért, engemet főhadnagy úrnak szólítván,
de hozzátette:
- Ha máskor önt valahol odafelejtik, ne vegye a dolgot
betű szerint. Egy órával azután, hogy a jelentést megette, mely soha kezemhez
nem jött, ön visszatérhetett volna. Lássa, én azt hittem, hogy elfogták.
- Igen, de ez nem szabad! - jegyzém meg.
Az ezredes nevetett:
- Igaz - szólt -, hogy ez szorosan véve nem korrekt
eljárás lett volna, de vannak kivételes esetek. Csakhogy itt van s nincsen
baja!
Ezzel búcsút vettem, s századomhoz érkeztem, hol a
tisztek igen jó kedvvel fogadtak. A századomnak gonosz éje volt, le nem szállt
lováról, úgy látszik, hogy gróf Bellegarde valami új meglepetéstől tartott;
csak Hajnal felé heverészett le a harmatos fűre - váltakozva – a legénység. E
csata a Mincionál nem tartozott ugyan az elhatározott győzedelmek közé, habár a
franciák azt erősítgették. Az osztrák sereg megtartotta főhadiszállását, s nem
hátrált, és sokan ezt tartották győzelemnek.[lvi]
Az ezred 150 embert veszített,[lvii]
az első, aki elesett Oppizy százados volt, kit egy golyó homlokon talált. Azt
beszélték nekem a tisztek, hogy előérezte halálát, s többeknek még az első ágyú
durranásakor - s habár a tartalékseregben valánk -, mondta: „Ha ma el nem esem,
minden csatát túlélek!”
Én egy lovat vesztettem, miként feljebb mondám,
emellett valami udvariatlan francia behorpasztotta a sisakom taréját, a kartács
pedig nadrágom szárát alul, s egy darabot a csizmám szárából elvitt magával
emlékül. Köpenyemen később néhány lyukat vettem észre, alkalmasint
összegöngyölt állapotában valami vándor golyó fúródott bele. S ki tudja, ha
köpenyem nincsen a nyeregkápáján, nem engemet ért volna-e? Innen eredt azon hír
Erdélyben, hogy sebet kaptam. Gróf Wass Györggyel - ki hadnagy volt a
dzsidásoknál -, összetalálkozván lóháton, azt kérdezte tőle:
- Van-e bajod?
- Semmi. - feleltem én – Csak ez. - s rongyos
pantallómra mutattam. Ő meg azt hitte, hogy lábon lőttek, s ezt írta Erdélybe.
Rozália néném panaszkodva írta nekem, hogy ezt neki másoktól kellett hallani.
Később aztán atyám, gróf Eszterházy Lajostól, ki már alezredes volt, egy
levelet kapott, azzal a jó hírrel, hogy semmi bajom, s a csatatéren főhadnaggyá
lettem.”
 |
| Albrecht Adam: Heinrich von Bellgarde marsall és tisztjei a Mincioi csatában (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Mincio_River_(1814)) |
Jegyzetek:
[i]Életrajza:
Dézsi Lajos: Jósika Miklós 1794-1865. Bp., 1916. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/05800/05804/html/
[ii]A csatára lásd:
Die Sclacht am Mincio am 8. Februar 1814. In: Österreichische Militärische
Zeitschrift 1861. III. Band. 376-406.o. És: Nafzinger-Gioannini: The Defence of
the Napoleonic Kingdom of Northern Italy, 1813-1814. Westport: Praeger, 2002.
151-180.o.
[iii] Jósika Miklós:
Emlékirat. II. kötet. Pest, 1865.114-146.o.
[iv]A Mincioi vagy
Vallegioi ütközet 1814. február 8-án zajlott le a francia-olasz illetve
császári-királyi erők között, és eldöntetlenül végződött.
[v]Az ezred egyik
öreg katonája, aki előző télen a fagyban már megmentette Jósika életét. Afféle
tisztiszolgaként működött Jósika mellett.
[vi]Vasasnak a
vértesezred lovasait nevezték magyarosan, akik még a XIX. században is
mellvasat viseltek, s egész jól védett a távolabbról leadott lövésekkel és
közelharcban vágásokkal szemben.
[vii]Frakkszerűen
szoknyában végződő díszkabát, úgynevezett: parade-rock.
[viii]Derékig érő
prémes zeke, rendszerint tisztek használták.
[ix]A
Szavojai-dragonyosezred egyenruhája 1814-ben fehér kabátból, fehér nadrágból
állt acélzöld kézelőkével és gallérral, valamint fehér gombokkal a jellegzetes
tarajos fekete sisakjuk mellett.
[x]Német. Szó
szerint: „ifjú vér!”
[xi]A dragonyosok a
huszárokhoz hasonlóan karabéllyal és két pisztollyal (ekkor csak egylövetű
pisztolyok voltak még, ezért is használták párban) voltak ellátva, ám velük
ellentétben nem görbe szabályát, hanem egyenes kardot használtak közelharcban.
[xii]Jósika egyik
lovát hívták Vezérnek.
[xiii]Azaz az első
őrnagyi osztály első százada.
[xiv]Oppizy (nevét
Jósika Opizzinek írja, a Szavojai-ezred története pedig Oppizzynek!) százados
elesett a csatában. Lásd: Relation über die bei der k.k. Armee von Italien vom
1. bis 10. Februar 1814. Wien, 1814. 18.o. Neve az 1814-es sematizmusban nem
szerepel.
[xv]Az ezred 1814.
elején 7 századból állt 998 bevethető dragonyossal. Ebből 6 volt ott a Mincioi
ütközetben. Lásd: Nagy-L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815:
Szervezettörténet és létszámviszonyok. Pápa, 2013. 476.o.
[xvi]A Mincionál
vívott csatában két ulánusezred vett részt, az 1. „Merveldt” és a 3. Erzherzog
Karl ulánusezredek. Ezek közül az 1. viselt sárga dzsidássapkát, azaz csapkát.
Wilhelm Mengen báró alezredesről van szó, aki azonban a 3. ulánusezred
parancsnoka volt.
[xvii]A 2.
„Hohenlohe” dragonyosezredről van szó, amelyet később 1873-ban átszerzeveztek
huszárezreddé (15.). A csatában a tartalékot valójában 6 század
Szavojai-dragonyos, 3 század Hohenlohe-dragonyos, 1 század Karl-ulánus (szer),
5 gránátoszászlóalj és egy üteg ágyú alkotta. Lásd: Thürheim: Die
Reiter-regimenter der K.K. Österreischichen Armee. I. Wien, 1866. 326.o. Bár
más adatot is megadnak a források. Annyi bizonyos, hogy 9 svadron dragonyos
volt jelen, benne a teljes Szavojai-ezred (1 század otthon maradt, mint
kiképző- és depószázad, de ez mindig így volt).
[xviii] Sir Robert
Thomas Wilson (1777-1849) brit tábornok, 1842 és 1849 között Gibraltár
kormányzója. Az eredeti 1865-ös emlékiratban Vilsonként szerepel, de
javítottam. Jansonról nem tudok semmit.
[xix] Német:
„Felülni! Felülni!” - mármint a lóra.
[xx] Német:
„Támadás! Támadás!”. Az eredetiben: Ataquiern! Ataquieren!
[xxi]Azaz:
arcvonalat.
[xxii]Az eredetiben a
francia „Marche” szerepel, ami szintén menetelést jelent.
[xxiii] Heinrich von
Bellegarde (1757-1845), szász születésű császári-királyi hadvezér, tábornok.
Jósika Bellegardnak írja.
[xxiv] Quintus Fabius
Maximus, római hadvezér. Hannibal ellenfeleként Fabius halogató taktikát
alkalmazott, hogy negligálja a karthágói taktikai zsenialitását, így megkapta a
„cunctator” azaz határozatlan, teszetosza melléknevet, jogosan, de igazságtalanul.
Bellegarde életrajza: Smola, Karl von: Das Leben des Feldmarschalls Heinrich
Grafen von Bellegarde. Wien, 1847.
[xxv] Eugéne de
Beauharnais (1781-1824), Napóleon első feleségének, Joséphinenek a fia, Jenő
néven Itália alkirálya, a győri csata győztese 1809-ben, kiváló hadvezér.
Jósika Eugen de Beauharné-ként írja.
[xxvi] Ludwig Karl
Joseph, Freiherr von Gabelkoven vezérőrnagy (1763-1829). Gabelkoven magyarnak
számított, hiszen Kőszegen látta meg a napvilágot. A tábornok a csatában súlyos
sérülést szenved el, melynek következtében nyugdíjaztatják 1814-ben.
[xxvii] A korban a
tüzérséget rendszerint kisebb lovas egységekkel fedezték lovassági támadás
ellen, amely mindig komoly veszélyt jelentett a komoly fegyverzettel nem
rendelkező tüzérek számára.
[xxviii] Szó szerint:
„elveszett járőr”. Azaz olyan biztosításra kiküldött egység, amely elveszíti a
kapcsolatot a többi egységgel.
[xxix] A naplóleoni
hadviselés terjesztette el az úgynevezett „tömeg” vagy „massza” formációt,
amikor a gyalogos zászlóalj sűrűn tömörül, hogy minél kisebb célpontot adjon a
tüzérségnek. Ebből a formációból aztán gyorsan képezhető oszlop, vonal vagy
carré, azaz négyszög is, ráadásul a lovasságnak is képes ellenállni
szuronyfalat képezve.
[xxx] Az ókori görög
nehézfegyverzetű gyalogság pajzsfalának neve.
[xxxi] Ékformáció a
római hadseregben.
[xxxii] Azaz három
zászlóalj tömeg alakzatban sortüzet adott le közelről a császári-királyi
lovasság rohamára.
[xxxiii] A Mária
Terézia-rend a császári-királyi hadseregben adható legmagasabb katonai
kitüntetés volt, három fokozatban osztották ki.
[xxxiv] A Wrede-féle
dragonyosdandár a folyó bal partján az itteni osztrák erők jobbszárnyán
intézett rohamot a Quesnel-gyaloghadosztály zászlóaljai mellett elrohanva az
olasz királyi gárdalovasság ellen. Lásd: Nafzinger-Gioannini: The Defense of
the Napoleonic Kingdom of Northern Italy, 1813-1814. London, 2002. 163.o.
[xxxv] A francia
Bonnemains dandártábornok vezette lovasdandárba a 31. lovasvadász (Chasseur a
Cheval) ezred 4 és az olasz 4. lovasvadász ezred 2 százada tartozott. A
lovasvadászok könnyűlovasságnak számítottak.
[xxxvi] Azaz ismét
hadrendbe állt.
[xxxvii] A Jósika által
Klosiusnak írt százados valóban szerepel a k.k. 1814-es sematizmusában mint
Franz von Closius seconds-rittmeister, azaz másodkapitány.
[xxxviii] Nafzinger is
egy ágyú elfoglalását írja le a dragonyosok részéről, miután megverték a
harctérre érkező Perreimond-lovasdandár olasz dragonyosokat. A Perreimond
lovasdandár az 1. huszárezred 4 századából és az olasz királynői dragonyosezred
3 századából állt. Lásd: Nafzinger-Gioannini: i.m. 166.o.
[xxxix] Thürheim
szerint az ominózus ágyúszerző dzsidás Johann Biloff volt, aki egy bajtársával
fogott el ágyút az ütközetben. Lásd: Thürheim: Die Reiter-regimenter der K.K.
Österreichischen Armee. III. wien, 1863. 90.o.
[xl] A Mária
Terézia-rend fokozatait nagyon ritkán osztogatták, legtöbb esetben arany-
illetve ezüst vitézségi érmeket osztottak a katonák hőstetteiért.
[xli] Christian
Kuchenreiter bajor puskaműves által készített kiváló minőségű pisztolyokról van
szó.
[xlii]Karl Paul,
Freiherr von Quosdanovich (1763-1817), horvát származású császári-királyi
vezérőrnagy. A csata után megkapja a Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjét
(1801-ben a lovagkeresztet már kiérdemelte). Nevét Gvozdanovichnak is írják,
Jósika emlékiratában Gvozdanocicsra magyarítja.
[xliii]Értelme szerint
nagyjából (németül): „Ezt a kabátot nem fogják rám adni!”
[xliv]Németül: „Jó,
akkor cseréljük meg helyünket a sorban!”
[xlv] „Vegyen
magához néhány önkéntest és egy percet se késlekedjen!” (német)
[xlvi] „Önkéntesek
lépjenek elő!” (német)
[xlvii]„Ki vagy?”
(francia)
[xlviii] Talán az 1.
könnyűgyalogos (Légére) ezred 3. vagy a 14. könnyűgyalogos ezred 8.
zászlóaljának karabélyos (carabinier) századába botlott Jósika, mert ezek a
zászlóaljak harcoltak a Pozzolo-Villafranca út mentén, és hordtak a
császári-királyi gránátosokéhoz hasonló medvebőr kalpagot.
[xlix] „Támadjuk meg
a fickókat!” (német)
[l] Hanák = morva,
cseh.
[li] „Túl gyengék
vagyunk!” (német)
[lii]„Ezzel akkor
valószínűleg vége!” (német)
[liii]Azaz az osztrák
hadsereghez tartozó Merveldt-ulánosok voltak.
[liv]A dzsidásokat a
birodalom lengyel tartományából, Galíciából toborozták, így legénysége is
lengyel-ukrán volt.
[lv]Nem találtam
nevét a tiszti veszteségeket megadó Relationban, igaz a Merveldt-ulánusokról
nincs benne adat. Bánffy Ferenc az 1813-as sematizmus szerint a 3. Erzherzog
Karl Ulánusoknál volt őrnagy (Panffynak írták). Lásd: Schematismus der
Oseterriechisch-Kaiserlichen Armee für das Jahr 1813. Wien, 1813. 269.o.
Korábban az 1. ulánusezredben szolgált 1812-ig. Thürheim szerint Bánffy 1813. november
15-én esett el egy Villanovánál történt összecsapás során. Thürheim:
Reiter-regimenter... III. 89.o.
[lvi]A csatában a
francia-olasz erők nyertek némi teret, de nem tudták megsemmisíteni az osztrák
hadat, s így néhány nappal később a nápolyi király, Murat átállásával a
franciák hátrányára változott meg a hadihelyzet. Az ütközetet a hadtörténészek
általában döntetlenre teszik.
[lvii]Sajnos az ezred
veszteséglistáját az annak történetét megíró Friedrich von der Mengen sem
találta meg, így pontosan csak a tiszti veszteségek ismeretesek. Mindenesetre
jellemző, hogy a csata után kiadott Relation szerint a Szavojai-dragonyosok
szenvedték el a legnagyobb arányú tisztveszteséget: Elesett Oppizzy százados,
megsebesült rajta kívül három százados
és két hadnagy, valamint eltűnt illetve fogságba esett egy százados egy
főhadnagy és egy hadnagy. A csata teljes vesztesége osztrák oldalon ismert (546
halott, 2185 sebesült és 1208 eltűnt), és ez alapján Jósika adata nem tűnik
túlzottnak, tekintetbe véve a dragonyosok aznapi szereplését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése