Cey-Bert
Róbert Gyula:
Koppány
: A Fény Harcosa
Budapest:
Püski, 2014. 284 o.
Isten
látja lelkem, megpróbáltam. Adtam egy második esélyt Cey-bert
Róbertnek, és nekiálltam az „Ősök és hősök” trilógia 3.
könyvének (a másodikról itt a kritika), amely Szent István és
Koppány ikonikus harcát ígérte történelmi regény formájában.
Kezdjük
talán az elején. Az 1. fejezet a „Melki csata” címet viseli,
és egy 984-ben megvívott magyar-bajor ütközetet ír le, melyben
Civakodó Henrik bajor fejedelmet legyőzi Koppány horka. Már
Koppány rangjával kapcsolatban akadnak problémák. Egyfelől
Koppány valószínűleg nem viselte a horka tisztséget. Nincs erre
forrás, és korábban biztosan nem a családja viselte, hiszen Kál
és fia, Bulcsú volt horka, akik nem Árpád-háziak, ellentétben
Koppánnyal. Ennél érdekesebb, hogy Melknél nem tudunk ütközetről
984-ből, bár egy bajor oklevél fennmaradt, amely azt állítja
985-ben, hogy a térséget barbárok pusztították el. Szóval egy
történelmi regényben akár helye is lehetne egy ilyen csatának.
Igen ám, de ami forrás van (nagyon kései, XII. századi), az bajor
győzelmet ír, míg Cey-Bertnél a magyarok győznek, sőt nála
Koppány le is vágja a bajor herceg fülét. A 3. számú
lábjegyzetben Cey-Bert azt állítja, hogy a Osorius Paulus műve
alapján a hunok országát hungur és Hungária névvel illeti.
Ennek könnyű utánanézni, interneten is. Paulus Orosius (és nem
Osorius!) műve teljes latin szövegével megtalálható a
világhálón. Természetesen azok után, hogy a szerző a forrás
nevét sem tudja jól, nem meglepő, ha hungur és hungaria szó
nincs az ominózus történeti mű VII. fejezetében. Ezt bárki
ellenőrizheti: itt. Aztán a következő gondom...
Áh!
Ennek így semmi értelme! Nem érdemes a történelmi részletekkel
való problémáimat felsorolni, mert egyfelől baromi hosszú lenne,
másfelől annyi értelme sem volna, mint a Lohengrinről társalogni
egy italgőzös estén a sarki kocsmában a helyi pulttámaszokkal.
A
regényben az összeesküvések olyan pitiánerek, mint az egyenlőség
jegyében megtiltani a hölgyek ingyenes belépését egy
szórakozóhelyre; a párbeszédek egyszerűbben, mint a Bulibáró
szövege; és az egész könyv kábé annyira szórakoztató, mint
egy gyomormosás. Savval. Most komolyan, hogy lehet ilyet leírni:
„[Attila hun fejedelem] legjobb harcosai a sasíjászok (WTF?)
voltak.... Ők voltak a legjobbak, a célt még a legsötétebb
éjszakában, bekötött szemmel is eltalálták.” Ezt ugye nem
gondolja senki komolyan? Amerikai képregénybeli szuperhőssé
silányítaná őseinket...
Mondjuk
azért van ami vicces benne. Például a névválasztások. Mert a
névválasztás az igazán... pocsék azaz karakán.
Ott van például Szátuk Bugra Kara kán. Szatuk Bugra (kara
nélkül!) kán, egyébként tényleg létezett, de ekkor már
(984-ben) 30 éve halott volt, ő volt a Karahánida állam
alapítója. Vagy Koppány felesége: Napsugár, amely nevet már az
előző Pozsonyi csatáról szóló könyvben ellőtte, de
bumerángként visszatért. Akkus táltos (miért nem elemes?) nevére
inkább nem reagálok. Azt leszámítva, hogy miért nem elemes...
Nem
tagadhatom, érzek némi szimpátiát Cey-Bert iránt. Tudom, hogy
jót akar. Kitapintható, hogy a rockopera óta héroszi magasságokba
emelt Koppány-kultuszt igyekszik összeegyeztetni a keresztény
magyar állam alapkövének számító Szent Istvánnal. Csak azzal
nem számol, hogy az1980-as években Koppányt éppen azzal a céllal
emelték piedesztálra, hogy a jelenkori megosztottságunkat mutassa.
Ez a Koppány nem történelmi szereplő. A történelmi Koppányról
alig tudunk néhány mondatnál többet. Nem tudunk arról, hogy táltosa lett volna (Gézát ismerve aligha tűrt volna ilyen
alakokat egy Turul-dinasztiabeli rokonnál), nem tudunk róla, hogy
Réka nevű lánya lett volna, sem, hogy több felesége. Ezek az
1980-as évek kitalációi, de előadásaim során gyakran komolyan
felteszik a kérdést, hogy mit tudunk Rékáról? Semmit, mert nem
volt ilyen személy. Szerencsére Cey-bert ezeket legalább
elvetette, nagyon helyesen.
Ugyanakkor
a szerző mégis megmaradt a rockopera befolyásolható, tutyimutyi
Istvánjánál. A források alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy Szent
István nem ilyen ember volt. Kevés olyan állhatatos, céltudatos
és távlatban gondolkodó alakja volt a históriánknak, mint ő. A
történetírás egyik állandóan felbukkanó kliséje – és
ezeket rendszerint nem is szabad komolyan venni -, hogy a feleség
befolyása alá vonja az uralkodót, aki emiatt rosszat tesz.
Kétségtelen, hogy Gizelláról állítanak ilyet a magyar krónikák,
de nem Koppány esetében (akit minden forrás lázadóként, és
jogtipróként aposztrofál), hanem István élete végén, Vazullal
szemben. Szóval az, hogy az éppen Magyarországra érkező Gizella
és Wenzellin a kis hülye lúzer István háta mögött 1000 (!!!)
páncélos lovagot küldenek a 70 (!!!) Koppányt védő lovasíjász
ellen, igazán abszrudum! Miért nem mindjárt a Tigris tankokból
álló 503. nehézpáncélos-osztályt? Arra sem térek ki most, hogy
a források szerint a valóságban Koppány volt a támadó és nem
csapdába csalták. Egy történelmi regényben talán nem ártana,
ha az alapvető történelmi tények a helyükön lennének.
A
magyar történelem hőse Szent István. A keresztény magyar állam
origója ő. Miatta öltötték fel később királyaink a
relikviáit, ő az első jogi gyűjteményünk megalkotója. Az
összes ezt követő történelmi nagyságunk példaképe István
király. Aki nemzetben gondolkodik, annak őt kell követnie.
Koppányról gyakorlatilag semmit nem tudunk, levegőre pedig csak
légvárakat lehet építeni, ami ugyan nagyon tágas, de nem túl
komfortos.
A
könyv megjelenése a borzalmas borítót leszámítva nem rossz, a
kötés erősnek tűnik, a kemény fedőlapok strapabírónak
látszanak. A borító azonban kiborító. Ez a napos-holdal-villámos
(még igazán odarakhattak volna egy üstököst, a Szaturnuszt
holdakkal, néhány hullócsillagot, ónos esőt...) sötétkék ég
alatt világító lovasokkal, és túl sok szöveggel háromféle
betűnagysággal, nagyon nem jött be nekem.
Összesítve
ebből a történelmi regényből minden hiányzik, ami a történelmi
regényeket olyan remek olvasmánnyá teszi: nincs benne cselszövés
és ármány (mert ami ebben van, az nem érdemli meg ezt a nevet),
nincs benne vér és brutalitás, ami a középkor sajátja (Koppány
sem hal meg brutálisan, hanem egyszerűen felszáll a levegőbe és
találkozik az őseivel), és nem ragaszkodik a források által
igazolható valós eseményekhez. Emellett a karakterek olyan
sterilek, mint egy bontatlan hipósflakon. Cey-Bert trilógiájának
harmadik része semmi fejlődést nem mutat a másodikhoz képest,
így közös jövőnknek véglegesen befellegzett. Olvashatatlan.
Pontszám:
Három
kéksólyomlátó Koppány a tízből.
3/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése