2015. július 18., szombat

Könyvajánló - Cey-Bert Róbert: A Pozsonyi csata

Cey-Bert Róbert Gyula:
A Pozsonyi csata
Bp.: Püski, 2013


Azt hiszem Adam Lebor Budapest Protokollja óta nem írtam ilyen hosszú könyvkritikát. Nem véletlen az összehasonlítás. Szörnyű napokon vagyok túl. Mikor megjelent ez a regény sokat hezitáltam, hogy elolvassam-e, mert első pillantásra elég gyenge színvonalúnak láttam, és nem akartam egy nemzeti érzelmű, és pozitív gondolati tartalommal bíró könyvről rosszat írni. De aztán Varga Tibor előadásaira gondolva meggyőztem magam arról, hogy bizony a misztikusan előadott üzleti "Koppánykodás" inkább csak kárt okoz, mint hasznot hajt, és kezembe vettem az egyébként számomra megnyilatkozásaiban szimpatikus író, Cey-bert Róbert Gyula könyvét. 

Nincs visszaút ("hisz István már a harcra készül"), most már értékelnem is kell.
Néha fájdalmas könyvekről írni. Mert egy, a Pozsonyi csatáról írt regényről olyan nagyszerű érzés lenne diadalmasan ömlengeni, hogy: "Ez az, végre ismét egy igazán nagyszerű magyar történelmi regény!"

De nem tehetem meg.
Még akkor sem, ha nagyon szeretnék jót írni.
Még akkor sem, ha az írójának mondanivalója szimpatikus nekem.
Még akkor sem, ha sok mindenben közös a honfoglalókról alkotott véleményünk.
És még akkor sem, ha - saját vallomása szerint - írója 1956-os harcos és Mindszenty bíboros egykori ismerőse (bár ennek tudatában elég érdekesen nyilatkozik a könyvben a katolikus egyházról).

Mert Cey-bert Róbert regénye, teljesen élvezhetetlennek bizonyult. Mert ez nem egy regény, könyvnek is csak annyiban könyv, hogy lapokból áll.

Elmondom röviden, miként néz ki a regény:

X bölcsességeket mond Y-nak, pár oldal felületes csatajelenet, gagyi nyugati cselszövés, valaki meghal, X elvesz valakit Y családjából, lakomáznak, Y bölcsességeket mond Z-nek, pár oldal felületes csata, gagyi bizánci cselszövés, Z bölcsességeket mond W-nek, valaki meghal, W elvesz valakit Z családjából, lakomáznak, X meghal, Y bölcsességet mond X fiának, gagyi nyugati cselszövés, csatajelenet, lakoma, majd valaki meghal.

Nincs egy karakter, nincs egy leírás, valamiféle jellemfejlődésről nem is beszélve. Csupa összedobált beszélgetős jelenet, amelyek többször ismétlődnek, csak másokkal újrajátszva. Az ember nyugodtan felcserélheti bármelyik magyar szereplőt akármelyik másikra, mert mind egyforma: nemes, egyenes, bölcs. A földi élet nyűgjei és gondjai a lábbelijük talpáig sem kúsznak föl.
A csataleírások végtelenül gyengék. Cey-bertnél a hadvezér kitalál valami roppant egyszerű tervet, amit vezértársai megdicsérnek, mint kiváló tervet, aztán az ellenfél beleesik. Minden összecsapás pár oldalas csupán, maga a címadó Pozsonyi csata is alig 15 oldalt tesz ki 250-ből. Ez a 15 oldal ráadásul a németek támadásától a magyarok győzelmi ünnepéig értendő. A fegyverzetről - azon kívül, hogy a magyaroknak van íja - semmit nem tudunk meg, de nincs egy felbukó harcos sem.

Idegesítőek voltak a tudálékos névkeletkeztetések, mert hát minden hőséről el kellett nevezni egy helyet. Így lesz Bata táltos halálozási helye Batacsonk, majd az idővel Badacsony - Cey-bert szerint. A névadásokba bele sem megyek, elég legyen annyi, hogy amikor az egyik nőalakról olvastam, hogy Napkelte a neve, szinte látni véltem magam előtt Havas Henriket és Aczél Endrét…

A regényben a magyarok mind feddhetetlen nagylelkű, becsületes férfiak. Én értem, hogy Cey-bert példát akar mutatni, hogy lám, régen nagy emberek éltek itt, és az országnak is jobban ment. De ez igazság szerint unalmas és hihetetlen. Akkor is éltek köztünk gonosz emberek, és nem csak külföldön.  Az egyetlen Arnulf az, akinek volt valami érdekes a személyiségben, őt legalább sajnálni lehetett.

Azt is megtudhatjuk a regényből, hogy a magyar vezérek nem egyszerűen elesnek a csatában, hanem halálukkor rögtön fogadják is őket őseik Attilától a 10 oldallal korábban elesett barátig. Külön „poén” volt a könyv lezárása, ahol a győztes Pozsonyi csata után jutalmul az égiektől Árpád megkapja a „Kéksólyomlátomás” csodálatos élményét, majd hazamegy Attilavárosba és… egyszerűen meghal. Annyi pozitívumot el kell mondanom, hogy Cey-bert nem vette át azt a minden forrást nélkülöző álláspontot, mely szerint Árpád és négy fia elesett a Pozsonyi csatában, erről ugyanis egyetlen korabeli leírás sem tud.

A párbeszédek gyötrelmesek, rendszerint holmi kérdezz-felelek, ahol egyik bölcs szereplő válaszol ostoba társa buta kérdéseire. Mint Yoda mester Luke Skywalkerrel. Ez rendben, de aztán öt oldallal később az imént még bölcs Kurszán találkozik Árpáddal, és most Kurszán játssza el a tudatlant és Árpád lesz a bölcs tanító. Komolyan mondom, olvassátok el, hihetetlen!

A regényben lévő, ravasznak beállított (hogy ravasz, azt onnan tudjuk, hogy a párbeszédet folytatók egyike elmondja, hogy ez bizony ravasz) cselek és fondorlatok egészen bornírtak.
A 148. oldalon Berengár itáliai király megtudja, hogy a magyarok betörtek 10 ezer emberrel a birodalomára. El akar menekülni. Tanácsadói a következő tanácsot adják: „- Felség, egy erősebb hadsereget kellene összeállítanunk.” Komolyan? És ez eddig a királynak, a birodalom fejének nem jutott az eszébe? Ejha! Ki gondolta volna? Ez aztán a zsenialitás! Taníts, mester! Aztán kiderül, hogy éppen van most 15 ezer katonájuk, de hát az uralkodó ezt sem tudta. Jó kis király, de én szívesebben látnék egy palacsintasütőt abban a palástban.

A 159. oldalon Arnulf levelet ír magyar barátjának, Kurszánnak, majd minden átkötés és új bekezdés nélkül hirtelen a levél utolsó sora után a címzett kezd beszélgetni egy barátjával! Egyszerűen a német palotából hirtelen teleportál a szerző minket pár száz kilométerrel keletre. Azt hinné az ember valaki kitépett egy oldalt a könyvből, csakhogy ez a jelöletlen váltás az oldal közepén van. A térrel és idővel egyébként is hadilábon áll a regény, az első és az utolsó esemény között 12 év van, de ez nem igazán érezhető.

A 166. oldalon Arnulf halála után a bajorok egy levelet küldenek Kurszánnak a következő tartalommal: Beszéljünk a békéről, gyere el Passauba! Tisztelettel várlak, jelezd mikor megfelelő! Erre a bölcs magyar: „- Ez a levél tele van hazugsággal, aljas megtévesztő szándékkal, de az ellenség szándéka nyilvánvaló.” Hogyan? És mégis mi van ebben bármi, ami gyanús? Miféle megtévesztés van ebben? Gyakorlatilag semmi nincs a levélben. A bölcsessége ellenére, Kurszán fantasztikus tisztánlátása ellenére elmegy és megölik.
Komolyan az volt az érzésem, hogy ezt a könyvet egy középiskolába készülő diák tákolta össze egy szerencsétlenebb hétvégéjén.

Nézzük még kicsit a történelmi hitelességet:

A sztori legelején csatában vagyunk, melyet Arnulf német király vív a spoletóiak ellen, ahol a magyarok előbbit támogatják. A csata tényleg megtörtént, de magyarok tudomásunk szerint nem vettek benne részt, pláne nem magyarok foglalták el Rómát Arnulf számára. Cey-bert egyben anakronizmussal Arnulfot német-római császárrá is koronáztatja, holott ez egy modern műszó, Arnulfot természetesen római császárrá koronázták, mint minden császárt a középkori Európában.

Itt-ott egyébként – tudatos? – ferdítés is van a regényben. A mai neopogány Koppány-hívőknek kedvezve Cey-bert például meghamisítja a vérszerződést. Állítása szerint ugyanis a vérszerződés kimondta, hogy Álmos utódai közül mindig a legidősebb férfit választják fejedelemnek. Ez téves/hamis. Anonymus írta meg legrészletesebben a vérszerződés pontjait, amelyben ilyen nincs, csak az, hogy Álmos véréből választunk uralkodót. Megjegyzem, ellentétben egyes állításokkal, nincs bizonyíték a magyar törzsekben a levirátus intézmény működésére, sőt tudjuk, hogy Árpádot a fia, Zolta, Taksonyt a fia Géza és Gézát a fia István követte. Sokkal jogosabb azt gondolni, hogy általában az apát a fiú követte a trónon.

Az sem igaz, hogy a magyarok önelnevezése hungur lett volna. Anonymus ebben is világos: a magyar törzsszövetséget hétmagyarnak hívták, más török típusú nomád szövetségekhez hasonlóan számnévvel jelezve hány törzsből állnak (tokuz-oguz = kilenc oguz; onogur = tíz ogur, hetumoger = hét magyar). Attól, hogy magyarnak nevezték magukat a magyarok, nem voltak kevésbé hun tudatúak. Ahogy Hunguriának sem hívták őseink az államukat, annak neve Magyarország volt, az –ia végződésű országnevek tudomásom szerint idegenek a nyelvünkben. Nem vagyok nyelvész, de az biztos, hogy az –ia képző már a római provinciákban is ott volt: Pannonia, Gallia, et cetera.

Az író úgy tünteti fel a dolgokat, mintha a Honfoglalás idejében a magyarság háborúban állt volna Bizánccal. Ez éppen nem így volt, általában szövetségesek voltak. Nem is lehetett nagy érdekellentét a két fél között, mert a két állam nem volt határos, s közöttük ott feküdt a közös ellenség, az erős Bolgár birodalom. Így a Cey-bert féle összeurópai összeesküvés ezen eleme nincs a helyén.

Kétségtelen, hogy az író láthatóan utánajárt a történelmi eseményeknek a spoletói-karoling viszony esetében (ezek messze a legjobb részei a könyvnek), de másban hemzseg a történelmi hibáktól:
- Lakótornyokat építenek a honfoglalók Magyarországon a IX. század végén, holott Nyugat-Európában közismerten csak a XI. században kezdenek el donjonokat/lakótornyokat építeni, nálunk meg inkább csak a XII-XIII. században terjed el. Még a közismerten római alapokra épült Sopront is egy magyar vezérrel építteti fel, lakótornyos várként.   
- A Csörsz-árkot székely találmánynak írja, amely megvédte a székelyeket Erdélyben az idegen támadásoktól. Kár, hogy a Csörsz-árok az Alföldet fogja körül, nem Székelyföldet és a szarmatákat védte évszázadokkal korábban.

Mindezt nem azért írom, mert elvárható, hogy egy történelmi regény minden mondata szigorúan tapadjon a jelenlegi történelmi tudásunk talajához. Erről szó sincs, hiszen minden regény óhatatlanul minimum részben fikció! Ellenben ha valaki nincs birtokában a kellő tudásnak a témában, akkor ne ilyeneket tüntessenek fel a borítón és az előszóban:

- „Róbert, mint az ókori Egyiptom egyik legnagyobb bölcse, Hermész Triszmegisztosz – az akkori fényemberek képességével mintha visszarepült volna az időben – és tudatával részt vett volna a csatában.”

- „Cey-bert Róbert Gyula művét az teszi igazán értékessé, hogy érdekfeszítően mutatja be a pozsonyi csata eddig soha le nem írt, eltitkolt előzményeit…”

Apropó! Mindenekelőtt a Pozsonyi csata sohasem volt titkolt, legfeljebb a kutatásokban mellőzött. Ez pusztán marketingnyílvessző a szaruíjon, „nemzetiKoppánylovasnomád” célcsoportra irányozva. Az pozsonyi összecsapás forrásai a XIX. század óta a széles körben rendelkezésre állnak, sőt Gombos Albin ezeket egybegyűjtötte a kutatók számára hatalmas forráskiadványában a Catalogus fontium historiae Hungaricae-ben, amely 1937 óta közkézen forog. Nekem is van belőle egy reprintem a polcon. Egyszerűen el kell menni a könyvtárba, és olvashatóak a korabeli leírások (sajnos nincs sok). Nincs itt semmi eltitkolt történet, nincs misztikus tudás, sem táltos jóslat, amely megmentette a magyarokat! Őseinket saját képességeik, tudásuk, bátorságuk és győzelembe vetett hitük mentette meg. Ez prózaibb ugyan, de ettől olyan nagyszerű. Sajnálatos, ha valamit ilyen szlogenekkel próbálnak eladni, és jó ilyen esetben fokozott óvatossággal kezelni az adott terméket!

Úgyhogy a hivalkodó előszó és bevezető miatt igenis a tartalmi hibákat is néznem kellett. Annyit azért megjegyzek, hogy ezeket az ömlengő dicshimnuszokat nem maga Cey-bert írta szerencsére.

Attól, hogy valaki az „akadémiainak” nevezett (ebben a formában nem is létező) történetírással szemben foglal állást, még nem feltétlenül ír igazat. S nem áruló az, aki ezt kimondja. És pláne nem lesz egy kis mitikus-titkos sejtetéstől jó egy regény.

Kinek ajánlom a könyvet? Elvakult Koppány-fanoknak, akik azt gondolják, hogy 1000 éve utat tévesztettünk, és ezzel lemondanak olyan hőseinkről, mint Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király és mondjuk Görgei Artúr.

Külcsín: A kötet kötése jó minőségű, a borító szerintem közepes, gagyi lovasokkal és érdekes csillagászati jelenséggel, ahol van egy felkelő nap, egy éppen dagadni kezdő Hold és egy másik nap, amiben sólyom repked.

Pontozás:
Négy kéksólyomlátó Árpádvezér a tízből.

4/10


Nincsenek megjegyzések: