Az áruló

Magyarország az árulók földje. Minden szabadságharcra jut vagy egy tucat. "Árulók" miatt vertek meg minket Mohácsnál, árulók miatt jutott oszmán kézre Buda. Áruló lett Ocskay, mikor a választott fejedelem helyett a koronás királyt választotta végül. "Áruló" természetesen Károlyi, amiért reménytelen helyzetben kötött egy korrekt kompromisszumot. "Áruló" lett nálunk Görgei Artúr, az egyik legnagyobb újkori magyar hadvezér, pusztán azért, mert Kossuth őt tette meg bűnbaknak. Az utóbbi időben a hanyatlásunkat egyesek már Szent Istvánig vetítik vissza, mondván azelőtt minden szép volt, azóta mindig esik és minden ködbe vész. Hát ő is "áruló" lett már egyes körökben, akinek valószínűleg a megmaradásunkat köszönhetjük.

Mindenhol árulókat keresünk, mert képtelenek vagyunk belátni, ha valamit elrontottunk, vagy pusztán hősi harcban bár, de elbuktunk. Van magyarázat más: árulók miatt történt. Nem kaphatunk ki egyszerűen egy több, mint kétszeres túlerejű hadseregtől sem és bevesszük az olyan hazugságpirulát, hogy: minket a "pokol kapui sem fognak megdönteni."

Lassan ideje lenne felnőni!

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek igazi árulók...

Az áruló

1848 nyarán Batthyány Lajos szervezésében megkezdődik az első tíz honvédzászlóaljak toborzása. Az egyik ilyen zászlóaljhoz (most szándékosan hallgatok arról, melyik) egy volt császári-királyi százados kerül, mint őrnagy. Az új őrnagy nem keltett nagy bizalmat a jelentős részben értelmiségiekből (diákok, tanárok, jogászok, mérnökök, tisztviselők, stb.) álló alakulatnál. A parancsnok osztrák módon borotválta arcát, alkatára nézve nagydarab, megtermett ember volt, szerette az italt és a bő étkezést. Származására nézve nem is volt magyar, hanem szerb. Már ez elegendő alapot adott a zászlóalj katonáinak a bizalmatlanságra, hiszen köztudott volt, hogy hamarosan éppen a szerbek ellen vetik be őket. 

Az új vezér modora kellemetlen volt, minden finomságtól mentes, gyakran voltak dühkitörései és a művelt honvédek elképedtek, hogy folyamatosan káromkodik. A zászlóalj alantas tisztjeinek többsége korábban sosem volt katona, vagy egészen más alakulatnál szolgált (a lovasságnál például). Ezek a tisztek aztán nehezményezték, hogy az éppen csak megérkező őrnagy nem tartja őket túl sokra, és őket is kiképzés alá fogja, mint valami közhonvédot. 

Az sem tett jót az őrnagy hírnevének, hogy egyes rosszakarói elterjesztették azt a hírt, hogy testvére éppen a szerbeknél szolgál, Szenttamásnál. Noha egyre gyűlt a katonákban az indulat, az őrnagy láthatóan nem törődött a rágalmakkal, s a művelt ficsúrokat, akik átkozták egyszerűen "tintanyaló prókátoroknak" gúnyolta. Aztán kezdett elszabadulni a pokol és egyre több közvitéz valamint altiszt kezdte nyíltan árulónak nevezni az őrnagyot. Voltak, akik megfogadták, hogy a hazaáruló bitangot az első ütközet során lelövik. Az akadémián végzett ifjak, jogászok és diákok nem tudták elfogadni, hogy az ő vezérük egy áruló legyen. Végül titokban gyűlést tartottak, melyen egy küldöttséget neveztek ki, hogy a zászlóalj nevében keressék fel az őrnagyot és követeljék tőle az azonnali lemondást. Két nagydarab katona indult el a parancsnok szállása felé. Mikor beléptek a szobába, az őrnagy szokásos durva hangnemében rájuk rivallt:

- Mit akarnak? - mire a két küldött zavarba jött, de elmondták jövetelük célját, hogy távozzon az alakulat éléről.

- S ha nem volna kedvem elmenni, mi történnék akkor?" - kérdezte erre az őrnagy.

- Biztos lehet az őrnagy úr, hogy legközelebbi alkalommal le fogják lőni. - mondta erre az egyik küldött, ám amint a végére ért a mondatnak, akkora nyaklevest kapott, hogy összeesett. A másik katona erre hátrálni kezdett az ajtó felé, mire azonban odáig ért volna, olyan rúgást kapott, hogy fejjel ment a ház falának. Az őrnagy csak ennyit mondott a két fekvőnek:

- Adjátok által annak a sok prókátornak, ez a válaszom.

Még aznap este a parancsnok kivezényelte az egész zászlóaljat, gondosan végighaladt az összes honvéd előtt, hogy talál-e valakit, aki kezet emel rá. Majd mikor nem történt semmi, lovával megállt az alakzat előtt és így kiáltott rájuk:

- Azt hallom, hogy ti engem árulónak tartotok; lássuk: ki meri azt nekem szemembe mondani?

Végül egy honvéd kiállt és közölte, hogy:

- Igen is mi azt hisszük, hogy őrnagy úr a rácz testvérei javára dolgozik.

Az őrnagy erre egy többperces folyamatos káromkodást eresztett meg, melynek sorai között szerepeltek Attila hunjai, Árpád magyarjai, valamint a gyermeknemzés fogalma többször és kevésbé cizelláltan, míg végül kibökte, hogy szerinte még soha nem volt ilyen derék magyar a földön, mint ő. 

Ennek ellenére az árulás vádját még nem mosta le magáról az őrnagy, és beosztottjai egészen Mészáros Lázár hadügyminiszterig vitték a dolgot, követelve, hogy ezt az idegenszívű, idegennyelvű és egykori osztrák katonát távolítsák el tőlük.

Mészáros nem tette meg.

Az alakulat a később elhíresült 3. (kakastollas) zászlóalj volt.

Az őrnagy pedig: Damjanich János.

Írtam Hegyesi Márton: Az 1848-49-iki harmadik honvédzászlóalj története (Bp., 1898.) című műve alapján.