Ma egy cikket fogunk elemezni, mely az 1241-ben hazánkra támadó
mongol haderő létszámát kísérli meg felmérni. Saját megjegyzéseim Carl Sverdrup gondolatfolyamához dőlt betűkkel olvashatók.
Sverdrup, Carl:
Numbers in mongol warfare. In: Journal of Medieval Military History VIII.
Boydell, 2010. p. 109-117
Sverdrup a mongol hadsereg létszámát
kutatja hiperkritikus forráselemzéssel. Azt állítja, hogy a Mohi csatában részt
vevő két fél haderejét túlzás 50 ezer fő fölé tenni, hiszen a két legerősebb
európai hatalom, a Francia királyság és a Német-római birodalom csak 2000
lovagot és összesen 10 ezer embert tudott kiállítani 1214-ben a Bouvines-i
csatában,[i]
míg Anglia Skócia 1300. évi inváziójánál csak 700 lovag volt jelen meglehetősen
hihető és hiteles források szerint. Az 1300-as skóciai betörésre I. Edward 16
ezer gyalogost akart összegyűjteni, de csak 9 ezret sikerült és a létszámuk
hamar 6 ezer alá esett[ii].
Sverdrup valószínűtlennek tartja, hogy Magyarország mezei hadserege sokszor nagyobb
lenne, mint Franciaország, Németország vagy Anglia mezei hadserege. Sverdrup
ezt is amelletti érvnek tekinti (mivel a magyar és a mongol sereget nagyjából
egyforma erejűnek gondolja minden szakértő), hogy a mongol mezei hadsereg jóval
kisebb létszámú lehetett, mint az általában állítják.[iii]
Saját véleményünk szerint ez a logika nem tekinthető helyesnek, mivel a
magyarországi társadalom egészen más jellegű volt, mint a feudális francia vagy
angol. Minden középkori forrás egyetért abban, hogy a Magyar Királyság katonai
ereje igen jelentős volt, az meg nem tekinthető érvnek, hogy ha a franciák nem
tudtak ennyi embert kiállítani, akkor a magyarok sem.
A mongol hadsereg létszámát David Morgan
(Morgan: The Mongols, Oxford, 1986.86.p.) és John Masson Smith próbálta
meghatározni. Morgan nem fogadta el az 1220-ban Khorezm ellen vonuló sereg
krónikások által adott 800 ezer fős létszámát, teljes joggal. Logisztikai
számítások miatt ezt valószínűtlennek tartotta. Smith ellenben hitelesnek
tartotta a magas számokat (Morgan Smith: Mongol manpower and the Persian
population. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient. 18
(1975), 272. p.). Utóbbit követve sokan elfogadták a nagy mongol
hadseregszámokat, például Denis Sinor 400 ezerre tette a Khorezm elleni haderőt
(Sinor: The Mongols in the West. In: Journal of Asian History, 33.). Ugyanő
tanulmányában a közép-Európára törő mongol haderő összlétszámát 105-150 ezerre
tette, melyből a központi Magyarországra vonuló főerő 65 ezer lehetett.
Európai kutatók alig foglalkoztak a
mongolok Kína elleni hadjárataival. Desmond Martin az egyik ilyen. Ő 110 ezerre
teszi az első 1211-es invázió létszámát és 300 ezerre a kínai Jin hadseregét
(nem harcoló alakulatokkal együtt). Az 1220-as hadjáratnál Martin 150 ezerre saccolja
a mongol és 400 ezerre a khorezmi haderőt (Martin: The Rise of Chingis Khan and
his Conquest of North China. (Baltimore, 1950) 11-47.o).
Sverdrup ezután a történeti áttekintés
után kezdi meg saját okoskodását: A mongol hadseregről két közel egykorú jó
forrásunk van szerinte. A mongolok titkos története 105 ezerben adja meg
Dzsingisz kán haderejét 1206-ban. Rashid al-Din 129 ezernek mondja a mongol
haderőt 1227-ben. Rashid adatából, ha kivonjuk az 1206 után szervezett
egységeket, akkor 102 ezret kapunk, ami csaknem azonos a Titkos történetben
szereplő adattal. Sverdrup erre alapozva a mongol haderő létszámát 1206 és 1227
között gyakorlatilag konstansnak veszi.
Finoman
szólva hihetetlennek találom, hiszen közismerten besorozták a legyőzött
ellenséges katonákat, akiket aztán az első sorban vetettek be.
Sverdrup folytatja: Muqali (Dzsingisz
alvezére) alatt 20 ezer mongol szolgált Kínában 1217 után. Ha a teljes
haderőből levonjuk ezt, a Mongóliában hátrahagyott 9 ezret, valamint a 3 ezer
Koreába betörő mongolt, akkor Dzsingisz 1219-ben mintegy 75 ezer fővel
vonulhatott Khorezm ellen.[iv]
Hogy
1219-ben miért a 105 ezerrel és miért nem a Rashid-féle 129 ezerrel számol
inkább, azt sejteni sem lehet. A mongol haderő 1219-ben már nagyobb kellett
legyen mint 1206-ban… A szerző szerint az Altajtól nyugatra levő törzsecskék
csak néhány száz fős haderőkkel rendelkezhettek, így azok meghódítása alig
jelentett erőgyarapodást Dzsingisznek.
A mongol hadsereg alapegysége az 1000
fős mingghan volt. Ez valószínűleg csak névleges szám volt, ténylegesen
hadjáratok alkalmával ennek 70-78% lehetett a tényleges létszám. Ez aztán a
hadjárat távolságának és hosszának arányában csökkent. A mongol hadsereg
egyébként is sok kikülönített egységet alkalmazott, sőt, a lovak és a málha őrzésére
is nagy őrséget szoktak hátrahagyni, így a csatákban ténylegesen részt vevők
száma tovább csökkent. Példaként az 1232 januárjában kínaiak ellen vívott
ütközetben a 30 ezres mongol haderő (Toli és Szübetej) a málha védelmére hagyta
a sereg harmadát. A mongol hadsereg rendszerint hátrahagyta csata előtt a
málháját, biztonságos távolságban az ellenségtől. Ebből az következik (Sverdrup
szerint), hogy Dzsingisz kán 75 ezres Khorezm ellen vonuló serege ténylegesen
csak 35-40 ezer lehetett.
Kérdés,
miért gondolja, hogy ez százalékosan aránylik? Elvégre 10 ezer fős őrség egy
nagyobb hadsereg esetén is elég lehet a málha védelmére, másfelől a 75 ezer
kétharmada még mindig 50 ezer lenne és nem 35-40 ezer!?[v]
Khorezm ellen 4 oszlopban indult meg a
támadás 1219 végén. Dzsocsi, Dzsingisz legidősebb fia a Jaxartész mentén haladt
előre, második és harmadik fia Ögödej és Csagatáj megkezdte Otrar ostromát. A
kortárs muszlim krónikák a mongol hadsereget 600-700 ezerre, II. Mohamed khorezmi
sahét pedig 400 ezerre teszik. Sverdrup szerint tehát nagyjából tízszer többre
teszik, mint valójában, úgyhogy a hvárezmieket 40 ezerre becsülhetjük. Abban
minden forrás egyetért, hogy a mongol hadsereg jelentős túlerőben volt.[vi]
A muszlim források a mongol haderőt gyakran tumen-ekben adják meg, melyeket 10
ezernek vesznek. A tumen nagyobb katonai egység a mongoloknál, néhány
mingghanból áll, de aligha tízből (egyik lábjegyzet szerint 3-7 ezernek írják a
jüan kori Kínában). A kínaiban a 10 ezer egyszerűen „sokat” jelent.
Ez
úgy tűnik Sverdrup szemében komoly érv… mint mikor a középkori krónikásoknál is
azt írják, hogy a 100 ezer egyszerűen annyit jelent, hogy nagy hadsereg.
Kevéssé világos, hogy Dzsingisz kán az
alvezéreit hány mingghannal különítette ki, ő maga általában 2-4 mingghant vitt
magával – mondja a szerző. Toqachart 2 mingghannal küldte 1211-ben az Altaj
hegységbe (úgy látszik elfelejti, hogy ide ennyi is elég kellett legyen, hisz
korábban ő maga mondta, hogy az altaji törzsek milyen kicsik), Alaq pedig
hárommal rendelkezett 1220-ban. Dzsocsi 3-mal rendelkezett 1215-ben saját
gárdája mellett, míg 1220-ban Szübetej, Chepe és Toqachar 10-zel összesen.[vii]
Mikor Dzsingisz kán Jelal al-Din ellen
vonult 1221 második felében, hadserege névlegesen 50 ezer fős lehetett
(Szübetejt 10 ezerrel Perzsiába nyomult, Dzsocsi északra lett kikülönítve és
maradtak hátra csapatok Transzoxiánában). A szerző szerint az Indusnál vívott
csatában Dzsingisz kán 25 ezer emberrel diszponálhatott. Jelal al-Din talán
3000 lovassal rendelkezhetett, melynek magját 700 fős testőrsége adta. Nem
lehetett reménye a győzelemre.
Személy
szerint elképzelni sem tudom, hogy a hatalmas Khorezmi birodalmoról Sverdrup
miként képzeli, hogy egy sorsdöntő csatát vív 3000 fővel!
1227-ben Batu (aki apja Dzsocsi halála
után megörökölte helyét) 4000 emberével az Aral-tó közelében táborozott, plusz
a helyben besorozott erőkkel (talán 6000). 1232-ben megtámadta Volgai
Bulgáriát, de meghódításához nem volt elég ereje. Ögödejhez küldött segítségért.
Ő elküldte Szübetejt, hat Dzsingisz-unokát és Kolgant, Dzsingisz fiát. Kolgan
10-16 ezer fős gárda haderővel vonult, Szübetej pedig kiválasztott 17 ezer
egyéb katonát. Batu haderejével együtt az egész nyugati haderő mintegy 37-43
ezer lehetett Sverdrup szerint. Szübetej gyors győzelmet aratott 1237-ben a
bulgárok felett, akiknek lényegesen kevesebb lovasa lehetett. A mongolok
Oroszországba három oszlopba törtek be. Bármelyik mongol oszlop önmagában is
erősebb volt, mint bármelyik orosz állam. Jaroszlávnál két mongol oszlop
szétzúzta a legnagyobb orosz hadsereget. Kolgant 1238 elején megölték a
hadjárat során, két unoka: Güyük és Mengkü 1240-ben hazatért. Azt nem tudjuk,
Kolgan egységeivel mi lett, de Güyük és Mengkü magával vitte a haderő egy
részét. Toboroztak viszont a hadseregbe a meghódított törzsek és az oroszok
közül.[viii]
Érdekes,
hogy míg máshol konstansnak vette a mongol haderő létszámát, itt elfogadja,
hogy történtek toborzások, mert Sverdrup szerint: „Ez magyarázhatja meg, hogy
miért van Kolgannak 1227-ben 4000 embere, míg fia 1238-ban 6 ezret örököl meg
tőle.”.
Összesen a szerző szerint Szöbetejnek és
Batunak mintegy 40 ezer fő állt rendelkezésére, mikor betört közép-Európába
1241 tavaszán. Szerinte mintegy harmada maradt hátra a Dnyeper mentén őrizni a
tartalék lovakat és a tábort. A mongolok öt oszlopban támadtak. Egy
Lengyelország felé, amelyet a kortársak 10 ezer főre tesznek, valójában inkább
egy tumen lehetett. A parancsnok Bajdar volt, akihez csatlakozott Orda saját
családi csapataival.[ix]
Ez kiegészítve oroszországi csapatokkal 3000 lehetett és nem 10 ezer. Ez a
sereg legyőzte a lengyeleket Leignitznél. A modern történészek a lengyel erőket
2000 teszik (Jerzy Maro: Legnica 1241. Warsaw, 1996. 123-131. p.), mások 7-8
ezerre. A kisebbik szám reálisnak látszik a mongol sereg mellett. Sverdrup
szerint mindkét oldalon 2-2 ezer fő harcolhatott… Ez az oszlop aztán csatlakozott
a fő célpont, Magyarország elleni hadjárathoz.
Az öt mongol oszlopból három harcolt Muhinál
a magyarok ellen 1241. április 11-én. A mongol erők névleges létszáma legalább
30 ezer fő volt. Sverdrup úgy számol, hogy a lengyelországi 1 tumen mellett Erdélybe
1-2 tumen-nyi erő tört be (47. lábjegyzet). A sereg magját Szübetej és Batu
emberei adtáké s legalább 15 ezer fő volt ténylegesen a csatatéren.
Sverdrup szerint Magyarország elméletben
képes volt nagy mezei lovasság kiállítására, de Béla király rossz viszonyban
volt a lordjaival (érdekes tudtommal nagy
számban ott voltak a hadseregben) és a kipcsakok (magyar néven kunként ismertek), akiket szövetségesként
betelepített, feldühödtek rá vezérük megöletése miatt. A magyar hadsereg sokkal
kisebb volt, mint amilyen lehetett volna.
Tudtommal
ezt egy forrás sem állítja, sőt kifejezetten nagynak értékelik a magyar
haderőt!
Sverdrup szerint a közel-kortárs forrás
10 ezer főre teszi a magyarok veszteségei (Hivatkozva a következő írásra:
Gustav Strakosch-Grassmann: Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den
Jahren 1241 und 1242. (Innsbruck, 1893) p.183. citálva: Epternacher Notiz).
Hogy
miért éppen ezt a forrást fogadja el, ezt nem mondja… biztos szimpatikus volt a
10 ezer fő, vagy pusztán beleillett az elképzeléseibe.
Sverdrup szerint ez ugyan nem pontos szám
(tovább csökkenti majd önkényesen),
de a szerző bizonyára az egész sereget tette ennyire…
No
comment. A forrás, amit citál azt írja, hogy 10 ezer magyar halt meg, erre
megmagyarázza, hogy itt az egész magyar seregre gondolt.
Hoz más adatot is: Amikor Siban mongol
vezér kikémlelte a magyar tábort néhány héttel a csata előtt (akkor még nyilván
kisebb lehetett a magyar tábor, hiszen ismert a magyar hadtörténészek körében,
hogy a magyar haderő az ellenség felé vonulva jelentősen növekedett a beérkező
közelben lévő megyei csapatokkal), azt 40 csapatnyira/egységre tette (Rashid
al-Dinra hivatkozva 2:474). Sverdrup úgy véli, hogy itt 40 bandériumra kell
gondolni (ebben igaza lehet), melyek
létszáma általában 50 és 400 közé tehető (Hivatkozva: Julius Bartl: Slovak
History: Chronology & Lexicon. (Bratislava, 2002) p. 191). Átlagosan
250-nel számolva (miért is ne…)
beszorozva pontosan 10 ezret ad. Sverdrup szerint a mongolok túlszárnyalták a
magyarokat és ezzel egy időben frontálisan is támadást indítottak. A magyarok
ezt követően visszavonultak a táborukba, ahol bekerítették őket, majd a
mongolok már könnyen legyőzték őket.
A
források a „könnyen”-t sem támasztják alá…Mellesleg itt logikusabb lett volna a
következő gondolatmenet: a magyar összesített országos haderőt a hadtörténészek
durván 50-60 ezerre szokták tenni. Ha a 72 megyéből 40 megyényi csapat ott
volt, plusz a királyi, főúri és főpapi csapatok nagy része – és ezt minden
forrás megerősíti -, akkor kiderül, hogy az összmagyar haderőnek több mint
fele, sőt talán 2/3-a jelen volt! Ez pedig ebből adódóan akár 35 ezer fő is
lehet!
Sverdrup szerint Dzsingisz és Szübetej
nyugati hadjárata csak mellékvágánya volt a mongol törekvéseknek, hiszen a
mongolok legfőbb erőfeszítése Kína elfoglalására (Xia, Jin és Song államok)
történt. Ezen államok egyike sem rendelkezett annyi harcossal, mint a mongolok.
Jin állam volt a három közül a legerősebb, amelyhez eredetileg Mandzsúria is
hozzátartozott. Mandzsúria később a mongol hódítás után 20 ezer lovast adott a
mongolok seregébe. Jin egy évvel a mongol támadás után vesztette el az
ellenőrzést Mandzsúria felett, mikor a helyi Khitan urak fellázadtak ellene
1212-ben. Ennek következtében 1232-ben a Jin hadsereg már csak 20 ezer lovasból
állt. A teljes mongol haderő támadásának (melyet már khitan és kínai csapatok
is segítettek) elhárítása ezzel az erővel reménytelen volt. A Jin állam csak
megerősített városaiban és fejlett haditechnikájában reménykedhetett. Sverdrup
szerint Jin legjobb esélye az ellenállásra az első mongol támadáskor volt,
1211-ben, de a határt védő kisegítő erőket nem sikerült kiállítani. Mindhárom
ebben az évben vívott ütközetben a Jin hadsereg jelentős túlerőben harcolt a
mongolok ellen. Következő évben nagy Jin haderő indult a mongolok ellen, de
csak 30-50 ezer főből állt (ezek kerekített számok) és csak részben alkotta
lovasság. Dzsingisz kán teljes hadseregével támadt rá, amely névleg 90 ezernél
is nagyobb volt, és teljes győzelmet aratott. Ha volt tényleg döntő csata
Kínában, akkor ez az volt.
A mongolok tehát mind kwárezmiek, volgai
bulgárok, magyarok, de még a Jinek ellen
is túlerőben voltak a fontos csatákban. Oroszország, Lengyelország és
Magyarország (?! Érthetetlen, miért
kerülünk ide, hisz a Magyar királyság Európa egyik legcentralizáltabb állam
ekkor) könnyű célpontok voltak, mivel megosztottak és kevéssé
centralizáltak voltak.
Összefoglalva nem a mongolok nagy száma,
hanem ellenségeik kis ereje tette lehetővé a mongol sikereket. A korabeli
krónikák rosszul tudták a nagy számokat, de azt jól, hogy a mongolok túlerőben
voltak.
Sverdrup
műve hasznos azon okból, hogy nagyon jó áttekintést ad a mongol hadsereg
létszámának kutatásáról, ugyanakkor elméletét nem a források alapján alkotta
meg, hanem elmélete alapján keresett forrásokat, így sokszor ellentmondásba
kerül önmagával.
[i]
Itt Verbruggen The Art of War in Western Europe during the Middle Age c. művére
hivatkozik (367-373.o.).
[ii]
A skót hadjárat létszámait innen szedi: Candy, Christopher: An Exercise in Frustration: The Scottish Campaign of Edward
I., 1300. Durham, 1999. 20.,26.,44.o.
[iii]
109.o.
[iv]
111.o.
[v]
111.o.
[vi]
113.o.
[vii]
113.o.
[viii]
114.o.
[ix]
115.o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése