B. Szabó János:
Erdély tragédiája 1657-1662
Budapest: Corvina, 2019
318
oldal
B.
Szabó János az elmúlt években egymás után jelentette meg könyveit, melyekben a
magyar hadtörténelem egy-egy ikonikus csatáját (Mohács), háborúját (Tatárjárás,
magyar-bizánci háborúk) mutatja be némiképp ismeretterjesztő stílusban, ám
mégis magas szakmai színvonalon. Könyvsorozatának minap megjelent új része egy
már régebben általa érintett (Lásd: Somogyi-B. Szabó: Az erdélyi fejedelemség
hadserege. Bp.: Zrínyi, 1996) témát dolgoz fel részletesen, az Erdélyi
fejedelemség katasztrófáját 1657 és 1662 között. Ez az a hat év, amelyben
Erdély addigi relatíve magasabb pozíciójából egy román vajdaság szintjére zuhan
vissza, s ahol a fejedelmeket úgy váltogatják az ország élén, mint magyar
légiós a focicsapatokat.
A
könyv kronológiai rendben írja le az eseményeket (történelemnél mondjuk nehéz
lenne a Mementó módszerét alkalmazni…), logikus és könnyen követhető. Az első
fejezetben a szerző röviden bemutatja az események helyszínét, az Erdélyi
fejedelemséget, mint entitást és a történelmi kontextust, amelyben
létrejöhetett és létezett. Ezt követően jön az eseménytörténet, egyes uralkodók
szerint, lineárisan. A könyv sok szempontból nagyon populáris, könnyen
emészthető, és annak sem jelent problémát a megértése, aki nem nagyon van
képben az adott történelmi eseménysorról előzetesen. B. Szabó ugyan többször is
idéz egy-egy kulcsfontosságú, vagy korjellemző forrást, ugyanakkor messze nem
egy-egy Századokban megjelent tanulmány befogadási szintjén állnak a könyv
fejezetei. Jegyzetek bár vannak, de oldalanként maximum egy vagy kettő, így nem
kell állandóan az olvasónak járatnia a fejét föl s alá. Ami persze előny egy
ismeretterjesztő könyvnél, az hátrány egy kemény szakmai könyvre vágyakozó
elvakult törimániásnál, aki még többet akar (= én + néhány fanatikus
megyénként). Nagyon tetszettek ellenben a fejezetek elején felvillantott
Shakespeare idézetek (tanúskodva a szerző jó ízléséről és klasszikus
műveltségéről), amelyek az adott történelmi esetet szépirodalmi szinten vezetik
be. A kötetet térképvázlatok és válogatott (nem túl bő) bibliográfia zárja.
Azért
volt hiányérzetem. Először is, a történész korábbi könyveivel ellentétben a
hadtörténelem alulmaradt a politikatörténettel szemben. Sem a XVII. század közepi
erdélyi, sem a török vagy habsburg haderő összetételéről, minőségéről nem
kapunk kellő képet. A kötetben említett csatákhoz, ostromokhoz nincsenek külön
térképek (ábrázolások igen). A hadjáratok irányát a könyv végén lévő
térképgyűjteményben megtalálni, ezek viszont meglehetősen kicsik (a kiadás
fizikai paramétereiből kifolyólag) és emiatt zsúfoltak (pozitívan nézve:
információban gazdagok). Kicsit több háborút vártam, na!
Ettől
függetlenül B. Szabó János könyve nagyon hasznos időutazás egy tragikus kor
közepébe. Számomra a könyv legfőbb konklúziója megerősítette régi meggyőződésemet:
a történelmet nem lehet az annales iskola módján tárgyalni, amely majdhogynem
marxista-darwinista vonalon puszta demográfiai és szociológiai folyamatokra
redukálja azt, s igenis az egyén igen komolyan képes befolyást gyakorolni
egy-egy térség jövőjére. II. Rákóczi György hibás döntéseinek a következményei
a mai napig hatnak, s nem a demográfia hatott 1657-1662-ben a fejedelemre,
hanem annak ostobasága hatott mondjuk a Partium és Erdély demográfiájára (pl.: Szejdi-járás).
Nem vitatva az annalisták munkáját (Fernand Braudel művei nagy kedvenceim),
nálam a történelem mégiscsak elsősorban az eseménytörténetet jelenti, avítt
módon uralkodókkal, hadjáratokkal, amely cselekményeket kiegészít, árnyal és
magyaráz a kor társadalmi összefüggéseinek ismerete. II. Rákóczi György - II.
Rákóczi Ferenc nagyapja - édesapjától örökölte Erdély trónját, s I. Rákóczi
György emellett jelentős tekintélyt és teli államkincstárat hagyott fiára. Ambiciózus
apjához hasonlóan az ifjú fejedelem nagy álmokat dédelgetett, ám ehhez sajnos –
mint utólag kimondható – nem társult politikai realitásérzék, és személyes
felelősségvállalás.
Nagyon
sokszor hajlamosak magyarként minden rosszért a Habsburg uralkodóinkat
hibáztatni, például amiért olyan sokáig a török uralkodott az ország közepén,
holott célszerű lenne figyelembe venni az osztrák ház külpolitikai nehézségeit.
A spanyol korona csak lazán kapcsolódott az osztrák ághoz - s megvoltak saját
bajai -, míg a német-római császári korona nem járt tényleges hatalommal. A
német-római birodalom olyan konglomerátum volt, amelynek irányításához igen
nagy politikai rugalmasság szükségeltetett az eltérő érdekű fejedelemségek
kusza hálójában. B. Szabó könyve nagyon jól bemutatja, hogy emiatt mennyire
óvatosan kellett bánni a még mindig nagyon erős Oszmán birodalommal, hiszen egy
nem kellő előkészítéssel elkezdett háború igencsak rosszul is elsülhetett volna,
s annak éppen mi magyarok ittuk volna meg a levét elsőként. II. Rákóczi György
pontosan ezért igen komolyan elítélhető személy, aki még akkor sem volt képes
lelépni posztjáról, amikor már nyilvánvaló volt, hogy csak bajt hoz az
országára, és emberek tízezrei veszítik el életüket, szabadságukat vagy vagyonukat
felelőtlensége miatt. Ehhez még ráadásul képes volt magát a kereszténység
bajnoka pózába vágni, amikor a portához vezető út bezárult előtte, miközben jó
hosszú ideig nagyon is megfelelt neki a török hűbér. Nagy tanulság, hogy a
politikusi poszt betöltése bizony nem játék, és az, ha magasra tekint valaki,
még nem teszi naggyá. Bethlen is – aki egyébként sok szempontból igencsak kétes
alak volt – attól lett nagy fejedelem, hogy képes volt erőforrásait és
lehetőségei jól felmérni, és azokat megfelelő időben, minimális kockázattal
kiaknázni.
Összegezve
véleményemet, noha a szerző eddigi Corvina kiadónál megjelent kötetei közül ez
tetszett eddig legkevésbé, egy remek áttekintésről van szó, amely sok
szempontból új színben (mégpedig éles kontúrú komor színekkel) mutatja be
Erdély politikai döntéshozóit, akiktől olyan sokat várt akkoriban a nemzet, s
cserébe tragédiát kapott.
Pontszám:
Hét
Siebenbürget a tíz Erdélyből.
7/10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése