Tóth Elemér gazdasági zászlós naplója a Don-kanyarból V.

Tóth Elemér gazdasági zászlós naplója a Don-kanyarból V.

Jókora szünet után folytatom Tóth Elemér naplójának közlését, melynek immár ötödik részénél tartunk. A korábbi részek ide kattintva láthatóak olvashatóak: 

http://hagibal.blogspot.hu/search/label/T%C3%B3th%20Elem%C3%A9r

A naplót helyesírásilag némileg javítva és a rövidítéseket többnyire feloldva közlöm, de hű maradok az eredeti szöveg felépítéséhez, kifejezésmódjához.

Német ejtőernyősök orosz partizánt hallgatnak ki.
(wikipedia: itt)

[1942.] November 15. vasárnap

Kipihenve az éjszaka fáradalmait reggel 7 órakor a legényem ébresztett fel. A reggelimet hozta, teát és vajas kenyeret. Felöltözködtem és a GH főnökkel együtt a parancsnokságra mentem, ahová egy katonával magamhoz hívattam a sztarosztát (a bírót), hogy rögtön intézkedjen és lakásomat hozassa rendbe. Megígérte hogy másnap, azaz hétfőn megcsináltatja. Ebédelni a tiszti étkezdébe mentem. Jó kis bableves volt, marhahús vadasan gombóccal és piskótatészta baracklekvárral. Ebéd után éppen hazafelé ballagtam rögtönzött éjjeli szállásomra, ami a tiszti étkezdéhez csekély 4 km távolságban van. Útközben nagy örömömre találkoztam egy hozzám beosztott karpaszományos tizedessel, a csepeli kefegyárossal. Szegény fiú már öt napja jön tíz katonájával és a hajcsárokkal, maguk előtt hajtva 200 darab vágómarhát, melyből 15 darabot itt hagy nekem, a többit továbbhajtja Bugyonnij felé. A marhákat átveszem, és egy kolhozba helyezem őket. Szegény fiút nagyon megsajnáltam. Fölismerhetetlenül megnőtt a szakálla, a hosszú úttól ki van merülve, és erősen sántít. Első kérése az volt az örökké jókedvű kis Bandikának, hogy nagyon éhesek, és adjak valami ennivalót. Adtam neki 5 darab húskonzervet és 3 darab kenyeret. Érzékenyen elbúcsúztunk egymástól, és gyúrta tovább a kilométereket. Szegény fiút nagyon sajnálom, 8 hónapja külön él a feleségétől. Van egy kis 2 éves leánya, egy jól menő kefeüzeme, 35 munkással dolgoztat Csepelen. Hárman vannak testvérek, egy öccse meg egy bátyja már régebben kint van [a fronton]. Gondolt egy nagyot, bezárta az üzemet és önként kérte magát ki a frontra. Szintén Jászberényből indultak és 2 nappal [később vagy előbb? - HG -] értek ki a frontra, mint én.

Mire hazaértem, legényem már tábori ágyamat elkészítette. Az őrséget elhelyeztem, a legényem régi szobába [szobájában? - HG -], és az összes fegyvereket csőre töltettem. Jómagam is pisztolyomat csőre töltöttem, és a fejem alá tettem. 7 órakor már ágyban voltam.

November 16. hétfő

Korán ébredtem, felöltözködtem és egy katonával nyomban elindultam megkeresni a sztarosztát. Szerencsémre egy kolhoz előtt rövidesen meg is találtam. A katonának megparancsoltam, hogy el ne engedje addig, míg mindent meg nem szerez, amire nekem szükségem van. Mégpedig 1 asztalt, 1 lámpát, üvegeket a betört ablakok helyére, 1 széket, tüzelőfát, kőolajat és 5-6 asszonyt, akik a hasábfákat fölvágják. Mindezeket ebédre meg is szerezte nekem, úgyhogy kis szobámat délután már be is rendezhettem.

Ebédre a kolhozból hozattam egy csajka friss tejet. Mint már említettem ez a falu - Veszeloje - 14 km hosszú, és a konyha hozzánk 4 km távolságra van. Ebédért oda és vissza 8 km-t, vacsoráért menet ugyanannyit, tehát összesen naponként 16 km-t kellene megtenni a kosztért, amit 20-25 fokos hidegben és 1/2 méteres hóban nem csekélység megtenni. Ezért úgy határoztam, hogy kiveszem 5 napra előre természetben a fejadagokat, és magunk főzünk. Mivel pedig nagyon rövidek a nappalok (d.u. 3-kor már sötétedik) ezért napjában csak egyszer, délután 3-4 óra közt eszünk főtt ételt, ami mindjárt a vacsora is. Első ebédünk például kolozsvári káposzta volt hússal és konzervvel. Délután végre sikerült kis szobámat berendeznem. Igaz, hogy földes és szimpla ablakok vannak csak rajta, de könnyen fűthető. A bútorzat egy tábori ágyból, 1 asztal, 1 lámpa, és egy székből áll. Fogas helyén a falon szegek állnak kifelé, ami a fogast képviseli. Ágyam előtt egy rossz zsák van betéve szőnyeg helyett.

Jó étvággyal elfogyasztottam az ebédemet, majd napi feljegyzéseimet készítettem, amikor jön egy katona és jelenti, hogy elfogtak egy partizán kapitányt és egy őrmestert, nézzem meg a kivégzést, de én már félig le vagyok vetkőzve, és nem megyek. Időközben egy tipikus orosz temetést láttam, ami az ablakom előtt haladt el. Egy kisfiút temettek, akit egy citromosládába gyömöszöltek be, és két ember vitte a vállán. Utána 2 asszony, egyik a kisfiú anyja, szépen beszélgetve sétáltak a koporsó után, és vígan rágcsálták közben a tökmagot. Mindegyik kezében ásó, amivel a kis sírt meg fogják ásni. Arcukon a sajnálatnak még csak a nyoma sincs meg.

Leveleket akartam még haza írni, de takarékoskodni kell nagyon a petróleummal és különben is már 8 óra van és fáradt is vagyok. Pisztolyomat csőre töltve fejem alá teszem és aludni próbálok.

1942. november 17. kedd

Felkelés reggel 5-kor, embereim már készítik a jó forró feketét, mivel a konyha 4 km távolságra van tőlünk, most saját kosztunkon élünk. Reggeli-, ebéd- és vacsoráért oda-vissza 24 km-t kéne megtenni, amit bizony 1/2 méter hóban 23-25 fokos hidegben nem gyerekjáték megtenni. Saját kosztolásnak még az az előnye is megvan, hogy választékosabb, és azt főznek, amit én mondok, azaz az étlapot én állítom össze. Reggeli után rögtön három emberemmel a napokban érkezett 115 vágómarhámat számolom át. Szomorúan állapítom meg, hogy mind nagyon rossz bőrben van, és igen megviselte őket a 90 km hosszú gyalogút. Közülük 4-5 már döglődik is, minden nógatás hasztalan, már nem tudnak lábra állni. A többiek is nap-nap után veszítenek súlyukból, úgyhogy sürgősen Bugyonnijba kell bemennem (25 km) vágóeszközökért. Éppen kapóra jött egy arra haladó futárautó, amivel berobogtam Bugyonnijba. Késő este volt már, mire hazaérkeztem, magammal hozva nagy ládákkal a vágatási eszközöket, és sikerült az igen legyengült marhák részére szálas takarmány hiányában 10 zsák (1000 kg) szemes takarmányt (rozs és árpa) hozni.

Vacsora után jelentik, hogy újabb partizánokat fogtak el. Csőre töltött puskával vártunk, én éjfél után 2 óráig voltam fenn, az időt olvasással és tábori lapok írásával töltöttem el.

1942. november 18. szerda

Éjjel keveset aludtam, mindössze csak négy órát, ezért kissé álmosan keltem fel 6 órakor. Nagyon mérges voltam, hogy napok óta hiába várom az orosz munkásokat, akik ideiglenes téli szállásomat megcsinálják. Egy katonámnak azt a parancsot adtam, hogy azonnal állítsa elő nekem a sztarosztát (falú bírója). Éktelen ordítozásomnak és fenyegetőzésemnek úgy látszik megvolt a hatása (kikötéssel és lövéssel fenyegettem meg őket), mert percek alatt pánikszerűen jöttek a falu szakmunkásai, ács, asztalos, kőműves, és egy csomó kisegítő személyzet, és ész nélkül csinálták téli szállásomat. Nagy örömömre délutánra el is készültek vele. Kis faházon dupla ablakok, az összebombázott házakról összeszedték az ablaküvegeket és az én ablakomba rakták. A munkálatokba katonáim is nagyon segédkeztek. Amikor elkészültek nem is gondoltam, hogy ilyen pompás kis téli szállásom lesz. Nagyon örülnék, ha a telet itt tudnám áthúzni, amihez ugyan semmi reményem sincs. Szobám berendezésével is nagyon meg vagyok elégedve, van benne egy kényelmes tábori ágy, 1 kétfiókos íróasztal - melyet valamelyik kolhozból hoztak el -, egy kényelmes karosszék, fogas, a falon képek (főként magyar képes lapokból kivágva), 1 tábori karbidlámpa, 1 tartalék petróleumlámpa, fegyverállvány, juttazsákból szőnyeg, stb. Munkájukat befejezve mindegyik muszkát szivarral, cigarettával, dohánnyal és sóval láttam el, aminek szemmel láthatólag nagyon örülnek.

Most tudom meg, hogy van köztük egy, aki elég szépen beszél magyarul, behívom és beszélgetni kezdek vele. Elmondja, hogy [a] világháborúⁱ alatt Magyarországon volt mint fogoly 4 évig. Először Esztergomban volt egy fogolytáborban, ahonnan Kecskemétre került egy tanyára mezei munkára. Elmondja még, hogy perfekt beszélt és írt magyarul, de sokat felejtett, mert 24 évig nem volt kivel beszélt volna. Az egész 24 év alatt egyszer beszélt magyarul, mégpedig Moszkvában Kun Bélával.ⁱⁱ

Igazság szerint most házfelavatást kellene tartanom, de mivel itt az egész környéken egy csöpp italt sem lehet kapni, így hát pihenni térünk.

November 19. csütörtök

Nevezetes nap: egy hónapja már, hogy itt vagyunk Oroszországban. Reggel nagy sürgés-forgásra ébredek. 4 órakor már rendőrök és a sztaroszta trojkán cipelnek embereket. Megtudom, hogy heves harc után partizánokat fogtak, akik pár óra múlva már lógni fognak.ⁱⁱⁱ Több sebesülés történt.

Reggeli után a parancsnokságra sietek két honvéddel, ami tőlünk 4 km-re van. Hideg nincs, de nehezen haladunk a nagy hóban, ami reggel óta ismét nagy pelyhekben esik. Egész úton a hazai postáról beszélünk, ki kapja közülünk az első otthoni híreket? Mindenki türelmetlenül várja, mióta eljöttünk, még eddig senkinek sem érkezett levél.

Sajnos ma sem. Ellenben sikerült szereznem 2 deci rumot, amit még otthon ittam utoljára. Dél volt, mire hazaértem. Alig fogyasztottuk el az ebédünket, befut egy hír, hogy ejtőernyős orosz katonák szálltak le a közelben, nemsokára magyar és német alakulatok (partizánvadászok) indulnak el. Magyar[ok] és németek közt is sok sebesült van, egy szegény magyar katonánk súlyos mell-lövést kap. Az őrséget én is megerősítem. Kora délután három honvédemet egy szakaszvezetővel elküldtem különböző dolgokat fölvételezni. Szokatlanul soká elmaradnak, aggódom, hogy mi lett velük. Sötét van, sűrű hófelhők borítják az eget, erősen havazik.

Három emberrel magam akarok indulni már, amikor jelentik, hogy jönnek. Úgy néznek ki, mint három hóember (még fegyverük sem látszik ki a hótól). Forró teát kapnak és vacsorát. Én is velük vacsorázom. Feljegyzéseimet másnapra befejezve töltött pisztolyomat szokás szerint a fejem alá téve én is lefekszem.

Befejezés következik hamarosan!

Háború a hómezőn (Nagypál Géza fotója - Fortepan, 74245. sz.)

Jegyzetek:

i Természetesen az első világháborúról van szó.

ii Kun Béla, az 1919-es Tanácsköztársaság tényleges vezetője, aki 1920-tól a Szovjetunióban élt, mint az ottani magyar kommunisták első számú embere. Valószínűleg 1938-ban a sztálini paranoia áldozatává lett.

iii Az 1907-es Hágai egyezmények értelmében azokat a milíciákat és partizáncsoportokat, akik nem viseltek egyértelmű katonai jelzéseket, és fegyvereiket nem hordták nyíltan, nem tekintették a hadviselők katonáknak, így nem is hadifoglyokként, hanem merénylőként, illetve terroristaként kezelték őket. Ennek értelmében sok orosz partizánt tárgyalás nélkül kivégeztek. Ennek jogszerűségéről mai napig viták folynak, de véleményem szerint érthető és védhető a magyar-német értelmezés, pláne, hogy a Szovjetunió alá sem írta az 1929-es genfi egyezményeket, amelyek még részletesebben szabályozták a kérdést.