Nézzünk folyóiratot! - Rubicon 2019/1.

Rubicon 2019/1. szám 

Magyarország a II. világháborúban

Az utóbbi években egyre színvonalasabb Rubicon idei éve tematikus számmal indult, melynek minden cikke a II. világháborús magyar részvétellel, azon belül is elsősorban az 1941-43-as keleti fronton vívott harcokkal foglalkozott. Az írásokat neves szakértők jegyzik, így egy nívós ismeretterjesztő összefoglaló került a téma iránt érdeklődők kezébe.

Erre már csak azért is szükség van, mert még manapság is sokszor találkozik az ember viták során (lett légyen annak helye facebookos csoport, vagy kocsma) igencsak alaptalan rágalmakkal a magyra honvédek ténykedésével kapcsolatban. Röviden végigveszem, miről olvashatunk az idei első számban:

Kovács Vilmos: Trianon béklyójában. A Magyar Királyi Honvédség fegyverzetének kialakulása 1920-1938 között

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, Dr. Kovács Vilmos ezredes rövid értekezésében a Trianoni békediktátummal indít, s annak a honvédségre vonatkozó megszorításaival. A békeszerződés korlátozásai gyakorlatilag rendfenntartó erők szintjére redukálta a magyar haderőt, megfosztva hazánkat még az önvédelem lehetőségétől is. Az igazságtalan béke revíziójára már az első hónapoktól – többnyire teljesen irreális – tervek születtek, s 1927-ben megszabadulva a közvetlen Antant ellenőrzés alól megkezdődött a honvédség fejlesztése, ha csak titokban is. A szerző végigveszi a haderő fejlesztésének lépéseit, legfontosabb beszerzéseit. Mivel ez sokszor rejtve történt, s éppen onnan vett az ország technikát, ahonnan tudott, ez nagyon heterogén, s ezért sérülékeny felszerelést jelentett. Kiemeli ugyanakkor - teljes joggal -, hogy a sokszor cudar gazdasági helyzet ellenére a magyar hadiipar képes volt a világháború során közel ezer páncélos és páncélozott jármű, valamint több száz harci repülőgépet legyártani, ami párját ritkító teljesítmény volt az európai országok között.

Andaházy Szeghy Viktor: A Gyorshadtest ukrajnai hadműveletei, 1941

Andaházi a Hadtörténeti Könyvtár vezetője, s már bemutattam korábban megjelent könyvét. Most a Gyorshadtest 1941-es hadműveleteit tárja elénk röviden. Kiemeli, hogy a magyar magasabbegység feladatát a nehézségek ellenére jól oldotta meg, sokszor kiérdemelve a német tábornokok elismerését is. Külön érdekesség - mivel nem közismert -, hogy a gyorshadtest a későbbi 2. hadsereghez hasonlóan folyamvédelmet is el kellett lásson másfél hónapon át a Dnyepernél. Ez a Don folyóhoz hasonlóan 200 kilométer hosszúságú szakaszt jelentett, igaz félkör alakban, ami némileg kedvezőbb volt, s a szovjetek sem voltak képesek hídfőt kiépíteni. A magyar királyi I. gyorshadtest végül a Donyecig tört előre a német csapatokkal együtt, innen vonták ki novembertől, miután jelentős anyagi veszteségeket szenvedett, bár elsősorban nem harci cselekményekben, hanem a hosszú út és a felszerelés gyenge minősége miatt. A 44444 fős seregtest 4005 főt veszített halottakban és eltűntekben, s gyakorlatilag teljes járműparkját valamint nehézfegyverzetét. Mindazonáltal feladatát szépen teljesítette sokszor 3-4-szeres túlerővel szemben, azoknak sajátjánál lényegesen nagyobb veszteséget okozva.

Szatmári András: Lőfegyverek

Egyszerű képes tabló a magyar honvédség által használt lőfegyverekről pisztolytól nehézpuskáig bezáróan. A színes fotók mellett a legalapvetőbb adatokat olvashatjuk.

Kovács Vilmos: A magyar királyi honvédség fegyverzete a 2. hadsereg frontra küldésének időszakában és a doni hadműveletben, 1942-43

A cím önmagában jó hosszú és gyakorlatilag mindent elmond. Kovács Vilmos ezúttal is jó összefoglalást ad a Szovjetunió ellen felvonuló honvédek fegyverzetéről, kiemelve annak kétségkívül létező problémáit. Összehasonlítja a magyar, német és szovjet hadosztály felszerelését, melyből kitűnik, hogy a nagyhatalmak háborújában a magyar állam nem volt képes hasonló erejű hadosztályok kiállítására. Ezt természetesen fel lehet róni az akkori politikai- vagy katonai vezetésnek, de ne feledjük, hogy Magyarország ma sem lenne képes erre. Nem a szándék, hanem az anyagi erőforrások hiánya volt ennek oka, ráadásul 1938-ig a fejlesztés egészen esetleges volt. Bár a honvédségnek voltak kiváló eszközei, azok mennyisége nem volt kielégítő, s az utánpótlás biztosítása több ezer kilométerről, ráadásul német hadtápvonalon sokszor megoldhatatlannak bizonyult. A cikk bemutatja a rendelkezésre álló fegyverzetet (kézifegyver, tüzérség, páncélelhárítás, s páncélozott járművek), s szomorúan állapítja meg, hogy például mire a valóban hatékony 87/38 M páncéltörő lövegek kijutottak a csapatokhoz, addigra megindult a szovjetek januári offenzívája.

Hatala András: Lőszerek

Hatala András - aki elsősorban számomra a Haditechnika folyóiratból ismert, mint szakíró valamint a Király-géppisztolyról szóló könyv szerzőjeként -, a fentebbi, lőfegyverekről szóló tablóhoz hasonlóak képekkel illusztrálja, milyen lőszerek voltak használatban a II. világháború során a magyar honvédségben. Igazából csak ízelítő, méretarány és minden magyarázat nélküli.

Végső István: Kerékpárokkal a második világháborúban

Sokszor valóban megmosolyogtatónak hat, mikor a második világégésről látott archív felvételeken magyar katonákat látunk kerékpározni. Ugyanis a világháborúról a gépesített alakulatok ugranak be, robogó harckocsik, akik Rommel vagy von Rundstedt vezetésével rohanják le az ellenséget, holott a német haderő messze nem volt annyira gépesítve, mint általánosan hiszik. Végső István írásában a magyar kerékpáros alakulatokat mutatja be, amelyek különösen a visszacsatolások során játszottak fotntos szerepet, hiszen - bármennyire is különös mai szemmel -, akkoriban a gyorscsapatok közé tartoztak. Voltaképpen a honvédség történetében átmeneti egységeknek bizonyultak, hiszen a haderőfejlesztés során a bringásokat felderítő- és harckocsizó zászlóaljakká alakították át. A szerző bemutatja az alakulatok rövid történetét, néhány vezetőt, s korabeli fotókkal, rajzokkal illusztrálja azt.

Szoleczky Emese: A frontélet dokumentumai. II. világháborús magyar emlékanyag

A kétoldalas írásocska néhány olyan dokumentumtípust mutat be példákon keresztül, amely sokunk gyűjteményében megtalálható, de akárkinek lehet ilyen a padlásán felmenőinek köszönhetően. Szoleczky Emese, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Dokumentációs osztályának osztályvezető-helyettese ez alkalommal egy-egy tábori postai levelezőlapot, tábori levelezőlapot, SAS-behívót és zsoldkönyvet hozott el nekünk, bemutatva a katonaélet mindennapi papíranyagát.

Bonhardt Attila: A magyar harckocsizók. Az 1. tábori páncéloshadosztály a Don menti csatákban

Bonhardt Attila ezredes a Hadtörténelmi Levéltár tavaly nyugdíjba vonult igazgatója az első valóban modernnek nevezhető magyar páncélos seregtest rövid történetét meséli el nekünk, amely már teljesen gépesített volt (a világon a nagyhatalmakat leszámítva 1942-ben kevés állam rendelkezett ilyennel!). Az 1. tábori páncéloshadosztály ugyan rögtönzött, s nem állandó alakulat volt, mindazonáltal egyértelműen elitnek számított a magyar honvédségen belül. Bonhardt először bemutatja a magasabbegység járműállományát, röviden jellemzi azokat. Időrendben követi a hadosztály harci bevetéseit, s állományának alakulását. Nem is rémlett, hogy a magyar tankok már 1942 júliusában amerikai páncélosokkal kerültek szemben (természetesen szovjet legénységgel), s az 1. urivi csatában 21 szovjet, ám többségében amerikai Stuart tankot lőttek ki a magyar legények. A divízió helytállt a hídfőcsaták során, de különösen kitűnt a szovjetek januári áttörése során a német-magyar-olasz erők visszavonulásának fedezésében, mint a Cramer-hadtest része, de erről már írtam a 30. páncélosezreddel kapcsolatban.

Bán Attila: Az Engima H29 rejtjelező gép

Nem közismert, hogy az Enigmát nem csupán a németek használták, de a Magyar Királyi Honvédség is. Bán Attila bemutatja az egyetlen fennmaradt H29-es magyar rejtjelező készüléket, amely a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tulajdonában van.

Számvéber Norbert: A hídfőcsatáktól a szovjet áttörésig

Az egyik - ha nem a legjobb - II. világháborúval foglalkozó magyar hadtörténész, Számvéber Norbert ezúttal a magyar 2. hadsereg Don folyó mentén mutatott harci teljesítményét veszi szemügyre. A hadsereg frontra kerülésének általános bemutatását követően a szovjet és magyar haderő összevetése következik, ahol szerzőnk bemutatja a frontszakaszt, a magyar erőt, s a két fél hadművészete közti különbségeket. A hídfőcsaták rövid áttekintése után a látszólagos nyugalom hónapjai következnek. Valójában ebben a hadműveleti szünetben gyökerezett a januári összeomlás legfőbb oka. Az állatállomány leromlott, ezáltal a magyar tüzérség gyakorlatilag mozgásképtelenné dermedt az orosz télben, míg a hiányzó eszközök, nehézfegyverzet pótlása akadozott, vagy elmaradt, vagy éppen elkésett. Számvéber meghatározza a felek erőviszonyát 1943 elején, s megállapítása az, hogy a szovjetek élőerőben egyáltalán nem voltak túlsúlyban, ám - mint támadó fél -, meghatározhatták a támadás helyét, s helyi túlerőt hozhattak létre a hídfőkben. A hadtörténész összegzésként elmondja a két fél hibáit, illetve, hogy esetleg mit tehetett volna jobban a magyar hadsereg vezetése. Ez természetesen utólagos bölcselkedés, de Számvéber logikusan beszél, érvei elfogadhatóak. Kiemeli azt is, hogy a szovjetek páncélosokban nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek (40%) néhány nap alatt, ami azért megsüvegelendő teljesítmény volt a magyar honvédektől.

Számvéber korábbi könyvéről itt olvashatnak.

Megjegyzésként megemlítem, hogy az egyik térképen az 1. magyar páncélos hadosztályt nem sorolják a Cramer-hadtestbe, ami nyilvánvaló véletlen baki lehet.

Sallay Gergely Pál: Magyar katonai jelvények a második világháború idején

Bár van pár kitüntetésem otthon – mármint birtokolok ilyet, nem én kaptam… -, de sohasem foglalkoztam behatóbban a különféle jelvényekkel, dekorációkkal. Ez külön szakma a szakmán belül, ugyanúgy, mint a filatélia. Sallay, akinek talán legjobb könyve a Halálfejes katonák, most néhány kiemelkedő szépségű jelvényt, érmet, kitüntetést mutat be képen és rövid leírásokkal az ejtőernyős csapatjelvénytől a Magyar Érdemrend különféle keresztjeiig, miközben röviden átfut a honvédség kitüntetéseinek történetén 1938-tól 1945-ig.

Szabó Péter: A 2. hadsereg megszálló tevékenysége 1942-43

A Magyar Királyi Honvédség megszálló tevékenysége Ukrajnában a mai napig a legmegosztóbb vitatéma különböző történelmi fórumokon, ami nem is csoda, hiszen nincs annál kényesebb téma, mint a sokszor egyenruha nélkül harcoló partizánok elleni küzdelem. Szabó Péter, friss könyve után most röviden a Rubiconban is bemutatja kutatásainak foglalatát. Idézetekkel eleveníti fel ennek a helyzetnek a fonákságát, ahol mindkét fél kitett magáért brutalitásban, de rögzítsük, a korban a hadijog megengedte a civil ruhában fegyvert fogók statáriális kivégzését. Szabó szomorúan állapítja meg, hogy a lakosság volt az egésznek a legnagyobb áldozata, hiszen a partizánok célja a megszállók meggyűlöltetése is volt, s a magyar és német foglyok megkínzásával, s az azt követő visszatorlással ezt el lehetett érni. A magyar hadvezetés jó kapcsolatot akart kialakítani a helyiekkel - érdekük is volt ez -, de ezt a csapatok túlkapásai, és a partizánok orvtámadásai sokszor lehetetlenné tették. Az is tény, hogy a partizánoktól rettegő hadtáp-csendőrzászlóaljak sokszor visszaéltek hatalmukkal, s inkább fosztogatásban, s nem a terület pacifikálásában jeleskedtek. Ugyanakkor az olyan abszurdumok, hogy a magyar katonák népirtást követtek volna el, teljesen légből kapottak, a magyar tisztikar törekedett az orosz lakossággal való jó kapcsolatra.

Szabó János: Az Árpád-vonal

Az Árpád-vonal a II. világháború talán legsikeresebb erődítésrendszere volt, amely a Kárpátok vonalában védte a történelmi Magyarország területét a szovjet invázió ellen. A téma kiváló kutatója ezúttal öt oldalon próbálja röviden megismertetni a vonal történetét, kialakításának és működésének mikéntjét. A védelmi rendszer egyes elemei a mai napig megvannak, így az részben ma is bejárható, s ez sokakat vonz. Az Árpád-vonal nagy előnye volt, hogy nem kellett több száz kilométer hosszan erődíteni, hanem a völgyekre koncentrált, s ez sokkal rugalmasabb deffenzíva volt, mint hinnénk. Még az ellenség is elismerte, hogy támadása megtört a magyar honvédek kemény ellenállásán, köszönhetően a jól kialakított védelemnek. Csak az volt a baj, hogy nem volt megkerülhetetlen…

Mindent egybevetve, egy remek lapszámot kaptunk, amely persze nem mélységben kiemelkedő - erre esély sincs 82 oldalon -, hanem azért, mert átfogóan mutat be egy sokak számára érdekes eseménysorozatot. Fontos ez, hiszen talán lökést ad sokaknak arra, hogy részletesebben is megismerjék az új tudományos munkákat a II. világháborús magyar részvételről.

Maga a folyóirat minőségi kialakítású, illusztrációkban gazdag, melyek ráadásul hangulatot teremtenek, s térképeivel megkönnyíti az események követését. 

Női pszichothriller a fa alatt - könyvajánló

Charlotte Link: Figyelő szemek

Budapest: General Press, 2018

Eredeti megjelenés: Der Beobachter, 2011

520 oldal

Fordította: B. Szabó Károly

„Az olyan emberek, akik neheztelnek a világra, mindig nagyon veszélyesek. Úgy gondolják, hogy az élet adósuk maradt valamivel.”

(Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve)

A szűk női rokonság ajánlására fogtam hozzá Charlotte Link pszichothrillerének - manapság már minden regény ezt a jelzőt kapja, miben van egy depressziós főszereplő -, mivel váltig állították, hogy ez az egyik legjobb krimi, amit mostanában olvastak. További lökést adott, hogy az eddig olvasott német pszichothrillerek nagyon tetszettek (és ez, amira ma már 8-ast adnék). Valami gond lehetett az erőben, vagy a társadalmi nemek fogalma még nem járta át hímsoviniszta csontjaimat, mert én ennyire nem voltam elájulva, bár egyáltalán nem rossz regényről van szó.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos. Ez a sorozatgyilkos idős, magányos asszonyokat vadászott le, akiket látszólag semmi nem kötött össze (mármint a gyilkoson kívül, aki megkötözte őket). Telt, múlt az idő, s kiderült senki sem élt boldogan, míg meg nem haltak. A történet ennyi. A moly.hu-n több olyan vélemény is olvasható, hogy a regény vontatottabb, mint egy megpakolt pótkocsi. Ezt nem éreztem így, igaz, én szeretem, ha egy sztori kellő alapokkal rendelkezik, és a karakterek megfelelő háttértörténettel vannak ellátva. Ehhez pedig óhatatlanul idő és tér kell egy regényben. Nem kell mindig rohanni!

A karakterek a mai „női pszichothriller”-nek nevezett zsánernek megfelelően nem túl szerethetőek, mindegyik komoly mentális problémákkal bír. Itt mondjuk kivételesen senki sem alkoholista, ami pozitív fejlemény… Több nagyjából hasonló súlyú alakunk van a mesében. Gillian Ward pusztán egy boldogtalan anyuka, aki szinte könyörög, hogy történjen már vele valami – és kérése maghallgatásra is talál a sorozatgyilkosnak köszönhetően… -, hiszen tökéletes élete van. Férje a pedáns-unalmas „jó parti” pasi archetípusa, közös lányuk pedig sablon lázadó tini. Lázadása mondjuk kimerül annyiban, hogy anyjával bunkó. A Wardéktól nem messze lakó nőhiányban szenvedő Samson ezzel szemben nyilvánvalóan zakkant, hiszen idejét mások életének naplózása teszi ki, de azonnal lehet tudni, hogy valójában ártalmatlan balfék. John, a szexi kéziedző, s exrendőr titokzatos múltjával még a legpozitívabb figura, de cselekedetei néha eléggé indokolatlanok, pláne rendőri múlttal. Szóval akadtak gondjaim a szereplőkkel, s néha tetteiktől szívesen nekifutottam volna egy MTVA-s ajtónak. Az meg így utólag kifejezetten fura, hogy a kötet elején még főszereplőnek tűnő nyomozó a regény felénél gyakorlatilag eltűnik.

Egy bűnügyi regénynél kulcsfontosságú, hogy mennyire kiszámítható az elkövető személye, elvégre mégiscsak nyomozni vágyunk. Agatha Christie (top 10-es listám, benne az alábbi kettő is) azért a csúcs, mert gyakorlatilag mindent bevetett, hogy kibogozhatatlanná tegye regényeit, s neki ez sikerül is, úgy hogy a logikán sem esik csorba. Itt olyan ragyogó bűntényre semmiképpen ne számítsunk, mint a Halál a Nílusonban, vagy a Gyilkosság meghirdetvében volt, de azért nem ötlettelen a dolog. Ugyanakkor nem is kitalálhatatlan, ha az ember az első oldalaktól figyel, mert gyorsan leredukálható a potenciális gyilkosok száma.

A kötet legsikerültebb részei a gyilkosságokat bevezető részek – nem számítva a brutális nyitányt -, ezek nagyon hangulatosak. Az író közel hozza az olvasóhoz az áldozatokat, sorsokat mutat be s ettől személyesebb lesz az egész. Link egyértelműen hangulatteremtésben a legjobb, s jól tudja bemutatni a karakterek érzelmeit. Ezzel szemben a lezárás számomra kissé csalódást keltőnek bizonyult, a megoldás túl mesterkélt.

Mindent egybevetve Link regénye egy jó iparos munka, minden zsenialitás nélkül, amely pár órás kikapcsolódásnak tökéletes.

A regény magyar kiadása az eredeti németet veszi át borítóban, s fizikailag rendben van. Esztétikus, de semmi extra ezen felül. A fordítás olvasmányos.

Pontszám:

Hét mosogatórongy a tízből.

7/10

www.moly.hu: 80 %

www.goodreads.com: 3.81 pont

(Az adatok 2019. január 15-i állapotot tükröznek!)

Vállalhatatlan könyvek S04E01 - Esti mesék lázadó lányoknak

Elena Favili – Francesca Cavallo:

Esti mesék lázadó lányoknak

Budapest: Móra, 2017

Eredeti megjelenés:

Good Night Stories for Rebel Girls, 2016

212 oldal

Fordította: Todero Anna

Az Esti mesék lázadó lányoknak a legrosszabb papír- és festékhalmaz, amit 2018-ban olvastam, ezt nyugodtan kijelenthetem, még akkor is, ha a feminista társadalom ismét ki fog vetni magából. Hála Istennek... Már első átforgatás után éreztem, hogy ez lesz a következő írás a vállalhatatlan könyvek – mostanában szerencsére ritkán megjelenő – sorozatomban. 

A lázadás egyike azon szavaknak, amely a XX. századi agresszív-progresszív aktivizmus teljesen eltérített eredeti jelentésétől. A lázadó a történelemben sohasem bírt pozitív töltettel. A lázadó a törvényes rend ellen lázadt, sőt az isteni rendezés ellen. A rebellis a már befejezett háborút (latinból: re + bellis) újítja fel, felforgatva a békét. De a magyar lázadás szó is a természetes, egészséges állapottól való eltérést jelenti, hiszen a láz/lázas szóból ered. Hasonlóan a magyarban szintén eredetileg negatív jelentéstartalmú forradalomhoz (forr-forrong) tehát egy tipikus átértelmezéssel, újbeszél nyelvvel állunk szemben. Használjuk a szavakat helyesen, és ne a Star Wars univerzumot akarjuk kivetíteni a valós világunkra!

Már a kötet mottója is agyrém:

„A világ lázadó lányainak: álmodj nagyobbat, törj magasabbra, küzdj keményebben, és ha kétségeid támadnak, ne feledd, igazad van!” [kiemelés tőlem!]

Totális baromság. Miért lenne igaza? Ennek így önmagában semmi értelme! Miben lenne igaza? Azért lenne igaza, mert lány? Az embernek rendszerint azért szokott valamiben igaza lenni, mert azt a dolgot/tényt jobban ismeri, mint a másik illető, akivel szemben igaza van. De itt hol az a valami? Csak ezért mert egy lány álmodozik, már igaza van? Abszurd. Ha valakiből egy elkényeztetett, akaratos hisztis pi... libát akarunk nevelni, akkor ez a mottó persze tökéletes. Nem emlékszem, melyik hölgynél, de azt leírták, hogy késett a repülőgépe, de addig nyafogott, hogy áttették egy másikra. Mennyire más szemlélet ez, mint mondjuk amit Chris Hadfieldnél olvastam pár hete, aki mérhetetlen szerénységgel tudott írni saját hibáiról, teljesítményéről, holott lenne mire felvágnia!

Persze csak kiragadott példák lesznek a 100 „meséből”, de azért vizsgáljunk meg közülük néhányat, hiszen, mint csepp tartalmazza a tengert!

Itt van mondjuk a portugál Maya Gabeira, aki egy sérülés után is elérte, hogy a világ egyik legjobb szörföseként hihetetlen nagy hullámokat lovagolt meg. Oké, ez tök szép, de az állítás, hogy valaki a 2000-es évek elején lázadónak számítson csak azért, mert nő létére szörfözik, finoman szólva túlzás. Jó, vagy rossz, de emlékszem a 2000-es évek elejére, és nem az rémlik, hogy a hölgyek egész nap a konyhában főzőcskéztek, míg marcona férfiak ostorral csaptak közéjük, ha nem ízlett az étel. Mellesleg az Egyesült Államokban már 1959-ben film készült női szörfösökről. Tehát nem áll meg sem az úttörés jelleg, sem a lázadás jelleg. Utóbbit legfeljebb az édesapjánál lehetne felfedezni, aki egy brazil kommunista terrorcsoport tagja volt...

De ha már sportolónők! Gabeira legalább figyelmet érdemel, mint aki letett valami teljesítményt az asztalra/vízre. Amna Al Haddadról ugyanezt nem lehet elmondani. Amna egy Emírségekbeli súlyemelőnő. Szép, hogy sportra inspirál, de teljesítménye annyi, hogy egész testet takaró muszlim öltözetben nem(!) jutott ki az olimpiára 2016-ban... Ha be akarok kerülni majd egy Esti mesék lázadó fiúknak kötetbe, ezek szerint elég lesz alsónadrágban mennem sífutásra, és tuti sikerül. Mármint nem a jó helyezés, hanem a fagyhalál és a könyvbe kerülés.

Azt sem lehet nem észrevenni, mekkora különbség van a könyvben szereplő európai és nem európai nők foglalkozása között. Míg előbbi esetben a természettudósok, művészek tarolnak, utóbbiaknál az aktivista a leggyakoribb - hmm... - foglalkozás. Az afro-arab-latino vonulatot szinte kizárólagosan mitikus régi harcos, politikai aktivisták, és sportolók teszik ki. Holott ezt a történelmi fejlődés hozta, tetszik-nem tetszik. Ráadásul a zseni Simone Biles mégiscsak más kategória, mint az arab világból összeszedett, bátor, burkában fellépő, de expressis verbis általánosságban totálisan eredménytelen - hmm... - „sportolók”. Biles négy olimpiai és tizennégy világbajnoki tornában elért aranya áll szemben mondjuk azzal, hogy Yusra Mardini elindult az olimpián, mint a „menekültválogatott” tagja, hogy ott az „úszottak még” sorának végén legyen. Ebből lesznek aztán az olyan bohózatok, mint a legutóbbi rövidpályás úszó VB-n. Ha meg mégis valami komoly teljesítmény áll egy etnikum mögött, mint mondjuk az asztronauta Mae C. Jemison mögött, akkor meg azonnal kibukik a Social Justice Warrior arca a két szerző maszkja mögül. Elvégre miért az afroamerikai nőt választották az írónők mint útmutató űrhajósnőt, és miért nem Tyereskovát, aki az első nő volt az űrben, vagy SallyRide-ot, aki meg az első amcsi? Egyébként Kelet-Európa például szinte negligálva van könyvükből.

A progressziós meseszövés természetesen politikai állásfoglalással párosul. Elvégre Hillary Clinton (teljesítménye, hogy veszített Trumppal szembe) és Michelle Obama (akit onnan ismerünk, hogy férje volt elnök) mi másért lehetne a listán? Érdekes módon az USA-ban elsőként megválasztott női képviselők egyike sem került fel a listára, igaz az előző kettővel ellentétben ők republikánusok voltak.

A szerzőpáros férfiakról alkotott véleménye lépten-nyomon ránk vigyorog a sorok mögül. Ott van a kiváló festőnő, Artemisia Gentileschi esete. Na ő tényleg megérdemel egy helyet egy ilyen listán, a XVII. század elején nőként festőnek lenni (és ráadásul lényegesen jobb festő volt, mint az agyonajnározott, s kommunista zászlóval felravatalozott bajuszos mexikói nő, aki szintén itt van a listán), azért az teljesítmény volt! Nála azt nem értem, hogy a 20 nagybetűs rövid sorocska felét miért az teszi ki, hogy el akarta csábítani egy férfi, de ő nemet mondott. Ez önmagában érdem-e azt nem tudom, viszont azt igen, hogy a leírtak távol állnak a valóságtól, sajnos Gentileschi sokkal rútabbul járt az illető fickóval...

A férjhez nem menetel, mint erény máskor is szóba kerül. I. Erzsébetnél is megjegyzik ezt. Azt már nem, hogy épp emiatt halála után ellenségének, Stuart Mária skót királynőnek a fia lett Anglia királya.

Aztán ott vannak a kalózok. Kétségtelen a kalóz és lázadás szó nem összeköthetetlen, ám tényleg kalózokat kell példának állítani? Tudja a szerzőpáros, hogy kik voltak a kalózok? És most nem valami émelyítő negédes film kalózaira kell gondolni, hanem a fosztogató, erőszakoskodó, gyilkolászó banditákra. Ugyanis három kalózina is a listán van, akiket nem tudom miért kellene példaképként kezelni.

Még néhány szereplőről pár mondatban:

AmeenahGurib-Fakim: „Ameenah úgy gondolta a növények a barátaink.” Ezek után komoly bajban lesznek a vegánok... Azóta kiderült, hogy az ékszereket is szerette: Egy NGO szervezettől ugyanis egy hitelkártyát kapott ajándékba, már mint Mauritius elnökasszonya, s annak virtuális tartalmát cseppet sem virtuális ékszerekre és ruhákra költötte.

Hatsepszut: Az írónők állításával szemben nem ő volt az első fáraónő, hanem esetleg Merinéith (nem biztos, hogy az volt), vagy Szobeknoferu (ő viszont biztosan fáraó volt). Emellett az sem igaz, hogy férfiként kellett eladnia magát, mivel fennmaradt ábrázolásain elég egyértelműen mellei vannak...

A kötet mélypontja, mondhatni Challenger-mélysége, kétségtelenül Coy Mathis. Pontosabban hülye szülei. Coy Mathis ugyanis a fiú. Állítólag 18 hónapos korában lányként kezdett el viselkedni (!?), s nem hagyta szüleinek, hogy fiúruhába öltöztessék. Ezek ám a vasakaratú szülők, egy másfél éves gyerek diktál... Hát persze, tuti nem feltűnési viszketegsége volt a drága apu- és anyucinak! A másfél éves gyerek akarta! Teljesítmény: Ügyvédei pert nyertek az iskola ellen, hogy használhassa a lány WC-t. Hogy ez miért Coy érdeme, azt nem értem. Az viszont igen, hogy eszerint a jog ezek szerint le se sz@rja azt, hogy az iskola lánytanulói és azok szülei mit szólnak majd ehhez. Coynak (illetve hülye szüleinek) joga van ehhez, a többinek meg jogában áll kussolni. De eleve mit keres egy kisfiú a 100 lázadó nő között??? Ráadásul a szerzők szerint ez példamutató a világ lányai számára, hiszen reklámozzák is szerencsétlen gyerek zavartságát és felmenői zakkantságát.

Néhány dolog meg tényleg kész röhej a műben. Már megszokhattuk, hogy Hollywood semmibe vesz olyan apróságokat, mint a bőrszín a történelmi filmekben, de hogy ez az elvileg valós eseteket bemutatni, s mintaként csatasorba állítani kívánó kötet is ezt teszi, az már egészen hajmeresztő. Noha amúgy is mesterségesen fel van duzzasztva a kötet nem fehér hölgyekkel (sokuk egyáltalán nem hiányozna a listáról, s bőven találni lehetne arra sokkal inkább rászolgáló - bár valóban, zömmel - europid nőt), képesek voltak Kleopátrát nem európainak ábrázolni. Kleopátra ősei (ptolemaidák) makedónok voltak, ezt minimális történelmi ismeretekkel is tudni illene, azaz olyan hófehér volt, mint Jégvarázs Olaf a decemberi hideg napsütésben!

A kötet egyébként nem csak tematikailag gyenge. A meséknek szánt szövegek igen lebutítottak, kiegyensúlyozatlanok, rendkívül egyoldalúak, s ráadásul tartamilag itt-ott hibásak. Minden „mesehős” pozitív figuraként lett eladva benne, holott az országuktól általa megfosztott lengyelek aligha ünneplik Nagy Katalin cárnőt, a kifosztott koreaiak meg Dzsingú császárnőt. Ha már valós személyekről mesélünk, tegyük árnyaltan, vagy ne tegyük.

„Mi lenne, ha a hercegnő nem menne feleségül a királyfihoz, mert az autóversenyzés jobban érdekli? Mi lenne, ha a legszegényebb lány is tanulhatna, hogy aztán országos ügyekben döntsön?” - tette fel a kérdést a fülszöveg. Az az igazság, hogy már rég megtörtént. Mert ez valóság. Bármennyire is harsogják egyesek, ma ez már megvalósult. A nyugati civilizációban egy nő ahhoz megy akihez akar, és tanulhat is, ha akar és képes rá. Az meg, hogy fizikailag a nő és a férfi egyforma, azt nem lehet lázadással megoldani, és megoldani sincs semmi értelme, mert a két nem más képességekkel bír. Ezt vagy elfogadni lehet, vagy beleőrülni, és tönkretenni magunkat. A nagymamám sem mondta soha, hogy el lett volna nyomva nagypapa által (időnként inkább úgy tűnt fordítva van...), és engedtessék meg nekem, hogy nekik higgyek, ne ismeretlen aktivistáknak. Én mindenesetre maradnék a mi ósdi, elavult, ámde szerethető meséinknél, az Okos Katicáknál, meg a furfangos székely menyecskéknél.

(Említést érdemel, hogy megjelent ennek mintájára egy magyar mesekönyv is lányoknak, de szerencsére messze nem ennyire feminista hangvétellel.)

Külön fájdalom, hogy a kötet egyébként gyönyörű kialakítású. Esztétikus, praktikus, értékesebb tartalmat érdemelt volna. 

Pontszám:

Három hidzsábos arab feminista súlyemelő burka  a tízből.

3/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 4.34 pont

További csapás, hogy ennek az izének második része is lesz...