Hadtörténelmi Közlemények rendelés, avagy mission impossible

Kevés kiábrándítóbb dolog létezik, mint amikor az ember számára fontos (vagy általa annak vélt) ügyben érzi azt, hogy minden összeesküszik ellene. Vagy ha nem is minden, de egy valaki olyasmi, amitől éppen az ellenkezőt reméli. Most ez esett meg velem. Mint minden valamirevaló hadtörténelem-mániás Magyarországon, szorgalmasan forgatom a Hadtörténelmi Közleményeket, amely e témában nálunk a legnívósabb folyóirat, és, hogy mást nem mondjak, 1888-ban alakult. Fanatizmusom talán kifejezi, hogy még a kiadvány 1888-tól 2009-ig összes számát felvonultató Blu-Ray Disc kiadását is megvettem, nem két fillérért. Ám az ominózus diszk 2009-ig tartalmazza a HK számait, ezt követő példányait magam vettem papíralapon az évek során. Ez nem baj, jobban szeretem a hagyományos papírt olvasni, e téren meglehetősen konzervatív álláspontot képviselek. 2013 őszig nem is volt gond a folyamatos gyarapítással. Most van.

Győr. Magyarország egyik legdinamikusabban fejlődő és gazdagnak mondható városa. Ám egyetlen újságosnál sem kapható a Hadtörténelmi Közlemények ősz óta, mivel a vasútállomáson lévő üzlet immár nem hozatja (a bulvárlapok nyilván jobban fogynak). Gondoltam, megrendelem magamnak, ripsz-ropsz, van honlapja a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak, azon elérhetőség és máris birtokolhatom. Félreértések elkerülése végett, olvasni tudom, mert a megyei könyvtár olvasótermében természetesen megtalálható. Ám én a polcomon szeretném látni, ami talán érthető, ilyen hobbival.

A honlapjukon nem találtam semmi utalást a rendelési lehetőségre (régebbi számok letölthetőek pdf formátumban, természetesen éppen addig a számig, amelyekkel már rendelkezem…). Az ember azt gondolná, hogy modern időket élünk, de hát jó, akkor írok nekik és érdeklődöm. Végül is a honlapon volt egy "kapcsolat" fedőnevű felület, hátha nem társközvetítő... 

A levelemben finom hangon érdeklődtem május elején arról, miként lehetne megvásárolni a tavalyi 4. számot és előfizetni az idei évben megjelenőkre. Vártam és vártam. Kaptam egy regisztrációs e-mailt, hogy vették az adást, ám annyi válaszra sem méltattak, mint sakált a döglött zsiráf. Írtam újból, 2014.V.12-én:

„Tisztelt Hadtörténeti Intézet és Múzeum! Ismét írok Önöknek, mert legutóbb rám sem bagóztak... Úgy tűnik, Önöknek nem áll érdekében, hogy az emberekhez eljussanak a műveik. No, de teszek még egy próbát, hátha kapok valami visszajelzést, és újból elküldöm múltheti kérésemet: "Tisztelt Hadtörténeti Intézet és Múzeum! Szeretném megrendelni a Hadtörténeti Közlemények számait, mivel a hely, ahol korábban Győrben vettem, most mát nem hozatja. Győrben tudomásom szerint sehol sem lehet venni. Ezért megrendelném az ezévi számokat, sőt a tavalyi utolsó számot is. Kérem mondják el ennek módját!" Köszönettel: Horváth Gábor”

Röpke egy hétre rá, máris választ kaptam:

„Tisztelt Uram!

A Hadtörténelmi Közlemények 2013. évi számait letöltheti az alábbi linken:

http://militaria.hu/hadtorteneti-intezet-es-muzeum/hadtortenelmi-kozlemenyek 

A 2014. év első számát pedig 950 Ft-os áron tudja megvásárolni olyan módon, hogy befizeti sárga csekken a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 1014 Budapest, Kapisztrán tér 2-4. címre, a befizetést igazoló részt beszkennelve elküldi erre az e-mail címre, vagy elfaxolja az 1/325-16-20 számra, majd postázzuk Önnek (amennyiben kapunk postacímet). Sajnos csak ilyen macerásan tudjuk megoldani. Vagy meglátogat minket, és személyesen vásárolja meg a kiadványt. 

Üdvözlettel:

X Y

HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Múzeumpedagógiai és Kiállítási Osztály

1/325-16-31”

Itt körülbelül kiestem a székből. 2014-et írunk. Egy kattintással elő tudok fizetni a Brill honlapján olyan adatbázisokra, amelyekkel ellennék a világ pusztulásáig (Na jó, ez aligha van már túl messze…), és száz év alatt sem tudnám felhasználni a töredékét sem. Itt meg az I. világháború 100. és a II. világháború 75. évfordulójának évében egyesével kellene postai csekken feladni az árat, majd beszkennelve igazolószelvényt e-mailezni???

Hát válaszoltam némi epe és sajnos nem eper ízével a számban:

„Tisztelt X Y!

Köszönöm szépen válaszát. A rendelés procedúráját most had ne méltassam. :D Ha jól sejtem nem Önön múlik. A linket ismerem, ezért is emeltem ki a tavalyi 4. számot, amely még nincs az oldalon fenn, így azt nem tudom (még?) letölteni.  Ezek szerint minden egyes számnál csekket kell feladnom, szkennelni és átküldeni emailbe az igazolórészt? Nem lehet évre fizetni? Egy ilyen színvonalú és patinás lapnál kétségbeejtő. Kezdem azt hinni, hogy egyedül én akarom megvenni a folyóiratukat. Hogy marad így fenn? Könyvtáraknak kiküldenek 100 példányt és ennyi? Újságosnál nincs, rendelni nehezebb, mint bejutni Csernobilba...

Kérem, annyit írjon még meg, hogy lehet-e évre rendelni, aztán majd átgondolom, hogy ilyen áron szükségem van-e erre...

Elnézést a gúnyos hangért, nem Önnek szól, de nem tudom sírjak, vagy nevessek...

Köszönettel: Horváth Gábor”

Ez május 19-én történt. Ma 24-e van. Reakció semmi. Talán a Hadtörténeti Intézetben is fel kellene venniük egy kommunikációs szakembert, mint Pintér Attila mellé a fociválogatottba… Az biztos megoldaná a problémákat.

Update - 2014. június 2.

Minap (május 29.) megtisztelt levelével a Hadtörténelmi Közlemények főszerkesztője, D. Hausner Gábor, amelyben leírta mely okok miatt nem nagyon kapható a folyóirat boltokban. Ezúton köszönöm neki a tájékoztatást. A levél tartalmába nagyon nem megyek bele, elég annyit róla, hogy ez rajtuk kívülálló okokra vezethető vissza. Nagyon korrekt volt és megértő, így némileg megkövetem őket, hiszen vannak olyan dolgok, amikről nem tudhattam. Az előfizetést mindenesetre megteszem majd, és erre buzdítok minden hadtörténelem iránt érdeklődőt!

Hun lovasok Egyiptomban

Még mielőtt valaki eldobná kezéből a fánkot, és nyugtató gyanánt egy szeszesüvegért hajolna, közlöm, hogy nem áll szándékomban arról értekezni, hogy Sumer után az ősmagyarok megalapították Egyiptomot is. Hiszen minden épeszű, történelemben kissé járatos egyén tudja, hogy egy Tamás nevű srác alapított országot a Nílus-völgybe, kinek családneve Egyip volt, így alapítója: Egyip Tomi. Hahaha.

De viccet félredobva, hunok valóban jártak Egyiptomban, igaz nem hódító seregként, hanem éppen Róma védelmezőjeként. Ez minden kétségen felüli, egymástól független források által megerősített tény 1976 óta. Ebben az évben ugyanis Egyiptom Qasr Ibrim nevű romvárosának ásatása során három kopt nyelven írt Kr.u. 450 körül-re datált[1] papiruszlevelet találtak a régészek. Qasr Ibrim ma Egyiptomban található, ám klasszikus értelemben a térség már nem az, hiszen az ókorban ezt a vidéket már Dodekaszkhoinosznak (mivel 18 mérföld hosszú volt) vagy Alsó-Núbiának hívták. A térség afféle határvidék volt, amely állandó viták tárgyát képezte a Római Birodalom és Meroé núbiai királysága között. A rómaiak 298 körül feladták a területet,[2] majd Meroé is elpusztult. Mindemellett a határvidék jelleg fennmaradt.

A levelek ma a Kairói Kopt Múzeumban vannak, és egy bizonyos Viventius nevű római írta őket, aki tribunusi rangot viselt. Mint a levélből kitűnik, őt bízták meg azzal, hogy a római határtól délre élő egyik núbiai törzs fejével békét és szövetséget kössön, miután az egyiptomi seregek főparancsnokát más kötelezettségei elszólították.

Egyiptom diocesis az V. század elején (wikipedia)

A levelek nehezen érthetőek, itt-ott töredékesek, de számunkra ez most kevéssé érdekes. A minket érdeklő levél szövege gyenge fordításban a következő:[3]

„Én, Viventius, a hűséges tribunus, akit az összes egyiptomi határon lévő[4] római katona fölé helyeztek, ezt Tantaninak, az Anouba[5] nemzet törzsfőnökének[6] írom.

Üdvözlet az Úrban![7]                

Uram – a Comes domesticorum[8] és az Egyiptom diocesisben[9] állomásozó katonák comese[10] -, engedélyt adott nekem, hogy jelentsem neked:

Azért jött Aszwanba és Philaebe,[11] mert találkozni kívánt veled, de mivel sok hun,[12] unnokar[…][13] és más katona [jött velünk?], a városok nem tudták befogadni őket, és mivel a széna elfogyott [kénytelen volt távozni?], noha még négy napig maradtunk, tudván, hogy a császár[14] küldeni fog nekünk. Ez kényszerítette arra – és más ügyekkel is kellett foglalkoznia -, hogy a sokasággal északra vonuljon [mielőtt találkozott volna veled].

Ő elfogadja a békét és barátságot, melyet megkötöttünk. Ami engem illet, engem hagyott itt, hogy esküt tegyek veled annak érdekében, hogy kölcsönös és értékes béke legyen közöttünk. Uram írt a császárnak, és neked, a nemes-szülöttnek is, valamint […]li levéltárosnak.[15]

Amikor megkapod ezt a levelet, kérünk, jöjj el hozzánk, és mindent szükséges dolgot megcselekszünk, hogy létrejöjjön a béke.

Én magam imádkozom, hogy láthassalak – ha csak egyszer is -, mert az uram, a Comes, megparancsolta, hogy találkozzam veled.

És…Pakhom atya… ezen a helyen…téged nagyon szeretne…szereti az igazságot…[16] Búcsúzom az Úrban:

Szeretett testvérem…”    

A levél hátoldalán:

„Adják át Tantaninak, az anoubák törzsfőnökének, Viventiustól, az Egyiptomban lévő összes katona, hű tribunusától.”

Röviden tehát egy béke- és szövetségkötési tervezet bontakozik ki szemünk előtt a rómaiak és az anoubák törzsének főnöke között az V. század közepéről. Viventius a római csapatok egyiptomi vezére volt, akinek egységei között feltűnnek a hunok és egy bizonyos [h]unokar… nevű csoport. Bár a szó eleji „h”-betűt a görögök nem írták ki, de az világos, hogy az ounnos a hunokat jelenti. Sokkal problematikusabb a töredékesen maradt [h]ounokar… szó.

Elsőként a hunokról pár szó. Voltaképpen egyáltalán nem meglepő, hogy az V. század római seregében hunokra bukkanunk, hiszen hol zsoldosként találkozunk velük, hol kisebb-nagyobb hun csoportok települnek be a birodalomba. Ezen papirusz előkerüléséig azonban Egyiptomból nem ismertünk hun egységet. Nincs tudomásunk róla, hogy mikor kerültek hun csapatok Egyiptomba, de úgy vélem, valamikor közvetlen 411 után (ennek kifejtését lásd majd a hunokar-probléma kapcsán), esetleg 430 táján kerülhetett erre sor. Annyi bizonyos, hogy az IV-V. század fordulóján összeállított Notitia Dignitatum egységlajstromán a diocesisben még nem szerepelnek hun segédcsapatok, ellenben vannak vandál, szarmata, arab lovas alakulatok.[17]

Most teszünk kitérőt a hunokar-kérdésre. A hunokar szócska kiegészítésére két megoldást találtak a történészek. Az elsőt könnyebb lezárni, így azzal kezdem. Az FNH-féle kiadás kommentárjában felmerül az az ötlet, hogy itt a hunnokarp szó volt eredetileg, azaz olyan karp, karpodák csoportok, akik beolvadtak a hunokba. Bár Török László emellett teszi le a voksát[18] (és az valóban érthetetlen lenne - de közel sem példátlan -, hogy a hunok mellett miért sorolnák fel a hunnogarde-t külön, ha azok hunok), több probléma vetődik fel elfogadása esetén:

1.      a hunnokarp összetétellel sehol másutt nem találkozunk, és a Török által hozott Zosimus-féle párhuzam sántít: „nam Scyrus et carpodacas permistos Hunnis propulsavit”[19] Tehát valóban ír Zosimus 381-es évnél karpodákokról, akik hunokkal keveredtek, de nem ír hunnokarpokról.

2.      A karpok Zosimusnál már eleve elszigetelten fordulnak elő, hiszen a dák karp csoportokról, mint önálló entitás, nem hallunk a 300-as évek eleje óta (még Ammianus Marcellinus sem említi őket!), mikor a rómaiak több sikeres hadjárat után megsemmisítik őket, maradékukat pedig beköltöztetik és szétszórják a birodalom területén.[20]

Szóval ez az elmélet szép, de a karpok létéről 310 és 450 között mindössze egy adat van, amit ráadásul egy jóval későbbi történetírótól. A másik alternatíva, amit Török is említ egyébként sokkal logikusabb.

Hun könnyűlovas (Osprey - Warrior 111 - The hun)
Nem közismert, de a hunok jelentős nehézlovassággal is bírtak.

Ebben az esetben az (h)unokar[…] kiegészítése a (h)unikarde vagy ennek hasonló változata lenne. Sokkal csábítóbb ez a lehetőség, mert egy másik forrásból van egy katonai egység, amit ott Unnigardae néven említenek. A forrás Synesius neoplatonista filozófus és püspök, akinek mind levelezésében, mind Catastasisnéven fennmaradt műve megemlékezik az egység harcairól Cyrenaicán. A Catastasis tartalmilag egy nagyon érdekes írás, amelyről ast sejtik, hogy nem kiadásra szánták, hanem anyagként szolgált volna a püspök egy leveléhez, vagy beszédéhez.[21] Forrásértéke ennél fogva magas. Synesius műveiben bár nem írja, hogy hunokról van szó, de elnevezése miatt több kutató is egyértelműen annak tartja.[22] Ezt a felszerelésükről való leírás sem cáfolja.[23] Számunkra fontos 78. levelében, melyet a Unnigarde-t sikerrel használó Anysiushoz írt, melyben azt javasolja, hogy a 40 fős „gárdához” kérjen engedélyt a császártól még 160-at toborozni, és akkor a 200 harcossal már könnyű lesz befejezni az ausurian törzs ellen vívott háborút.[24] Nyilvánvaló, hogy a püspök le volt nyűgözve a hunok teljesítményéről. Úgy vélem nincs okunk kétségbe vonni, hogy az Unnigardae és a papiruszba említett unikar[…] egy és ugyanaz. A Viventius levélből pedig kiderül az is, hogy más hun egység is részt vett Egyiptom védelmében az V. század közepén.

Tehát 411-ben már voltak hunok (méghozzá negyvenen) Egyiptom diocesisben. Ezek vagy önként római szolgálatba állt hunok lehettek, vagy hadifoglyok. Az itt feljegyzett negyven hun jó eséllyel Uldin hun király 408-as hadjáratához kapcsolhatjuk. Ekkor Uldin árulással elfoglalja Castra Martis határvárosát a Duna mellett, majd Thrákiába nyomult be. Itt a római hadvezér megvesztegetés fegyveréhez nyúl, mely során sok hun (vagy hunoknak alávetett szövetséges) dezertál, mire Uldin elmenekül a tartományból maradék csapataival.[25] A hun gárda[26] tehát valamikor 408-411 között kerülhetett ide, talán együtt parancsnokukkal, Anysius-szal, mint erősítés a Cyrenaica provinciát támadó berber népek ellen. Sajnos azt nem tudjuk, hogy sor került-e a csapat 200 főre való kiegészítésére, de abból, hogy jóval később is létezik, inkább arra hajlok, hogy igen.

A másik hun csoportra (ha elfogadjuk, hogy nem azonos a Hunnigardae-val) talán a 430-as években kerülhetett Egyiptomban. 430a-ra Egyiptom már a vandál fenyegetéssel nézett szembe (talán az sem véletlen, hogy a diocesisben később nem hallunk a vandál lovasalakulatról). A vandálok 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, majd elfoglalták a mai Tunézia területét és fővárosát, Karthágót. A vandálok annak idején még a hunok elől menekültek Hispániába, akiktől – joggal – rettegtek, így talán jó ötletnek tűnt további hun csapatokkal megerősíteni Egyiptomot.[27] De ez már pusztán spekuláció.

Végezetül egy pusztán ötletszerű megjegyzés: Előfordulhat, hogy az unokar[…] valami más népet jelent. Bár az onogur nép csak 463-ban lép elő a forrásokból, nem merném kizárni, hogy itt az ő nevük szerepel. Nem szabad elfelejteni, hogy az onogurok jó eséllyel szintén a hunok fennhatósága alá tartoztak. Czeglédy feltételezte, hogy az ogurok (onogurok, szaragurok) már korábban Európába érkeztek.[28] Így akár a hun csoportokkal együtt onogurok is kerülhettek Egyiptomba.

                                                               

Sajnos jelenleg nem áll több információ rendelkezésünkre ezekről a hun csoportokról, valószínűleg számtalan összecsapásban volt részük Líbia és Egyiptom határvidékein.

Jegyzetek:

---

[1] Bár, ha valóban pusztán a hunok nagyszámú jelenléte miatt datálták a leveleket Maximinus 449-es hunoknál tett követjárása miatt, akkor ez finoman szólva kérdéses. Maximinus Attilánál tett követsége után valóban Núbiába ment, de fennmaradt töredékeiből nem lehet arra következtetni, hogy hunokat vitt volna magával tömegesen. Ilyen alapon a levél inkább Attila halála utánra,

[2] Érdekes irodalom ehhez: Burstein, Stanley M.: The roman withdrawal from Nubia. In.: Symbolae Osloenses. 73. (1998). p. 125

[3] Kiadása: Fontes Historiae Nubiorum (továbbiakban: FNB) III. kötet. Bergen, 1998. 320. sz. p. 1165-1171

[4] Limitanei katonákról van szó, mely a késő-római hadsereg határok mentén csoportosuló egységeinek neve. A korábbi közvélekedéssel ellentétben ez nem másodrendű katonaság, sőt, mivel határmenti szolgálatban gyakran vettek részt összecsapásokban, valószínűleg kifejezetten tapasztalt csapatok.

[5] Núbia kiürítése után a térséget két törzs, a rómaiakkal ellenséges blemmyes és a velük szövetséges nobadia szállta meg. Utóbbi egyik uralkodója volt Tantani, vagy a szövegben írt másik variációban Tentani.

[6] Eredetiben: phülarkhosz.

[7] A térségben ekkorra már a kereszténység igencsak előretört, a levél alapján a Nobadia is keresztény lehetett, a tőle délkeletre lévő Axumita etióp királysághoz hasonlóan.

[8] Comes domesticorum, voltaképpen katonai főparancsnoki tisztség

[9] A Diocesis késő-római területi egység, több provincia összevonásából keletkezett, Egyiptom diocesisben a Notitia Dignitatum alapján 6 provincia volt: Lybia Inferior, Lybia Superior, Aegyptus, Archadia, Augustanica és Thebais. Utóbbi volt határos Núbiával.

[10] Katonai körzet parancsnoka, itt nem célszerű a comes szó magyar „ispán” megfelelőjét használni. A szövegből az is kiderül, hogy itt a késő-római limitanei, „határmenti” csapatokról van szó.

[11] Aszwan (mai Asszuán) és Philae határvárosok a Nílus mentén.

[12] Az eredetiben: ουννοc, azaz (h)unnosz.

[13] A papirusz itt szakadt, így a vége nem olvasható, erről még lejjebb! Eredetiben: ουνοκαρ[…], azaz (h)unokar[..].

[14] Az eredetiben király olvasható, de a római uralkodóra vonatkozik, akit a görögök később is basileos, azaz király néven szólítottak.

[15] Itt szintén hiányos a szöveg, talán arról van szó, hogy a békeszöveget kell majd archiválni a levéltárosnak.

[16] Itt már nagyon töredékes a papirusz, így szinte lehetetlen rekonstruálni a mondat értelmét. Talán ez a Pakhom atya is imádkozik azért, hogy láthassa Tantanit és megtörténjen a békekötés…

[17] Notitia Dignitatum, partibus Orientis, XXVIII. A Comes limitis Aegypti katonai csapatai között: Equites saraceni, Ala octava vandilorum, Ala septima sarmatarum,

[18] FNH III., p. 1170

[19] Zosimus, IV. 34. Az általam használt kiadás (mivel nekem nincs újabb, sajnos): CSHB - Zosimus, Edit. Niebuhr. Bonn, 1837. p. 213

[20] Erről: Kovács Péter: A karpok betelepítése Pannoniába. In.: Studia Epigraphica Hungarica 3 (2011). p. 31-38

[21] http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_catastasis_1.html Letöltve: 2014. május 17.

[22] Például: Maenchen-Helfen, Otto J.: The World of the Huns. Berkeley-London, 1973. p.255-256, Van Nort, Richard M.: The Battle of Adrianople and the military doctrine of Vegetius. New York, 2007.p. 153. Nem fogadja el és az Unnigardae etnikai identitását „homályosnak” tartja: Török, In: FHN III. p. 1170.

[23] Synesius könnyűlovasokként írja le őket, akik a gyors meglepetésszerű támadásban jártasak. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy az oingardai szót, amely talán ide kapcsolható, a Suda lexikon népnévnek tartja. Suda, Ὀϊνγάρδαι Bár ez a X. századi bizánci lexikon vegyes értékű (de sokszor nagyon jól használható) adatok halmaza inkább, mintsem történelmi forrás. Synesius 78. levele alapján sokkal inkább valószínű, hogy az Unnigardae nem egy helybeli törzs, hanem kívülálló idegen katonák csapata.

[24] Synesius levele angolul itt olvasható: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_letter_078.html Letöltve: 2014. május 17. Említi ugyanezt az Anysius-t dicsőítő Constitutio című művében is: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_constitutio.html Letöltve: 2014. május 17.

[25] Thompson, E.A.: A hunok. Bp., 2003. p. 35.

[26] Maencehn-Helfen (p. 255) nyelvészi véleményt elfogadva az ó-olasz és francia nyelvben kimutatható guarda – gárda szónak értelmezi. Ez korántsem lehetetlen, ismerve a hunok és gótok szoros nyelvi kapcsolatait.

[27] Mindez 451-ben már nem zavarta a vandálokat abban, hogy Attilával szövetkezve közösen harcoljanak a Nyugat-Római Birodalom ellen.

[28] Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp., 1969. p. 91.

Az „Atlantis” segédcirkáló hajónaplójából III. - az első siker

A "16-os számú hajó" az „Atlantis” naplójából III.  

Az első siker

Miután 1940. április 7-én a „16-os számú” Raider hajó kijutott a Dán-szorosból, a cirkáló délnek vette útját, hogy tulajdonképpeni hadicélját, a szövetséges hajók támadását az Atlanti-óceánon megkezdje. Április 7-én a hajó óráját átállították német időről helyi időre, azaz 4 órával korábbra, április 8-án délután mustrát tartott a kapitány, melyen felsorakozott a teljes legénység. Április 9-én megkapták a hírt, hogy megkezdődött Dánia és Norvégia német inváziója, Az Atlantis irányba vette az Azori-szigetektől nyugatra lévő vizeket.

1940. április 13. szombat

06:25

Egy négyárbocos szkúnert észleltünk 200 fokos irányban, nyugat felé vitorlázik.

06:37

A szél keleti 4-es erősségű; a tenger 3-as; + 16°C; tiszta égbolt; ködös idő, a látótávolság 5-10 mérföld.

A vitorlás nyugati irányból 116°-os irányba húzódott. A hajó lassan 90°-os irányban elfordul, úgy tűnik, az Azori-szigetekre tart.

07:20

Finn vagy észt gőzös[1] látszik a kikötő felől nyugati irányba, jobbra négy mérföld távolságra.

08:44

Egy belga gőzös sodródó tengeri aknáról számolt be az É. 45°54´, Ny. 40°07´-on. E jelentést egy amerikai hajó rádióüzenetében hallottuk, és ha a rádióadás irányát helyesen állapítottuk meg, akkor azon becslésünk, hogy a hajózási útvonal az északi szélesség 45 és 48 foka között és a nyugati hosszúság 40. foka mentén fekszik, megközelítőleg helyes.

12:11

Egy gőzöst vettünk észre, angolnak hisszük és tat-fedélzetén egy ágyút hordoz. A „16-os hajó” megállt és hagyta a gőzös kelet-nyugat irányban szabadon áthaladni. Az óra alapú munkabeosztást megszüntettük és tényleges „hadi órás” beosztásra álltunk át a következőképpen: a legények négyórás ügyeletbe vannak osztva: jobboldali [starboard] I., baloldali [board] I., jobboldali II. és baloldali II.

Az egyes állomásokon a következőn tartózkodnak:

Híd:
1 tiszt az óránál.
1 másodosztályú negyedmester
2 jelzőember

Ellenőrzőposzton:
4 ember közülük: 1 jelfogadó és egy parancsismétlő.

7.5 cm-es ágyúnál:
Egy ember a parancsok megismétlésére, aki egyben figyeli a hátsó ellenőrzőposztot; Egy ember, aki megismétli a parancsokat és szintén megfigyelő.

Elülső üteg:
Egy ember, aki megismétli a parancsokat.

Kapcsolótáblák:
1 gépszerelő

Torpedóállás:
1 gépszerelő

A tűzvezetőrendszer - a telefont leszámítva – ki van kapcsolva.

Az alábbi intézkedések lépnek érvénybe minden estére:

     1.  A hátsó keresőfényeket a darukra irányítottuk.

    2. A tompított árboccsúcs- és navigációs fények készek a használatra. Az árboccsúcs fények 2 méterrel alacsonyabbra kerültek, az elülső fények 4 méterrel alacsonyabbra. (Minden fényt be kell kapcsolnunk egyszerre, mert csak egy soros ellenállás áll rendelkezésünkre, és a részleges bekapcsolás esetén túl erősen égnének a fények.)  

    3. A semleges jelzéseket (nagy orosz hadizászló) megvilágító rendszer elkészült a híd mindkét oldalán, és a hadizászlóhoz éjjelre személyzetet helyeztünk.

16:33

Jelzőbóját vettünk észleltünk a hajó jobb oldalától 800 méterre.

20:00

Kelet-északkeleti 3-4-es szél; hullámzás 3-as; az ég felhős; a látási viszonyok jók.

Délután a tiszteknek pisztollyal lőgyakorlatot tartottunk.

…

1941. április 26.

Délkeleti 4-6-os passzátszél; napsütés; 27°C.

Hajónk megjelenésével a hadműveleti területen új álcázásról kell döntenünk, mert egy orosz kisegítő cirkáló ebben a térségben nem túl valószínű. Figyelembe véve a Skandinávia politikai helyzetében történt változásokat, az eredetileg erre szánt modelleket nem tudjuk használni.[2] A továbbiakban addig is, míg nem szerzünk megbízható információkat a festésről és a fényjelekről, melyeket az Atlanti- és az Indiai-óceán használnak, nem folytathatjuk utunkat brit zászló alatt. Az érintett kérdések mérlegelése után a következő tervet fogadtam el:

A Loyd hajóregiszteréből kiválasztottunk minden gőzmotoros hajót, amely 5 és 10 ezer tonna közötti és 1930 után épült. Ezt követően ismételten kiválasztottuk a cirkáló-tattal rendelkezőket és a mi hajónkhoz más szempontokból hasonlítókat. Ezután a következő álcázáshoz kedvező modellek maradtak: 5 amerikai hajó, 2 olasz, 2 francia, 1 belga, 4 holland, 4 görög és 8 japán.

Ezek közül nem tudjuk használni az amerikaiakat, mert nem ismerjük a hívójeleiket, habár taktikai okokból az amerikai hajó erre különösen alkalmas lenne, mivel feltehető, hogy egy semleges nagyhatalom hajóját kevésbé alaposan vizsgálnák a szövetségesek. Francia, belga és holland hajó nem látszik annyira kedvezőnek, mivel feltételezhető, hogy a szövetséges hírszerző szolgálatok ügynökei ott vannak ezen országok hajózási hivatalaiban, és ismerik ezen nemzetek hajóinak helyzetét. A görögöket kizártuk - bár vannak új hajóik -, mert [azonosító] színeik alig észrevehetőek az Atlanti-óceán déli részén. Maradtak a japánok. Ezek közül azok a hajózási társaságok látszanak a legmegfelelőbbnek - mint az N.Y.K.[3] – amelyek nem állandóan használják [ezt a hajózási utat]. Sajnos a Harada és a Yamashita K.K. [hajóinak] festéséről nem áll rendelkezésünkre elegendő információ. A többiből a Kokusai K.K. látszik a legjobb választásnak, mivel a hajóik oldalán nincs fehér csík, míg a O.S.K. Mitsai és a N.Y.K. szállítóin igen.[4]

Végül álcázásunk modelljéül a „Kasii Maru” 8408 tonnás [hajó] mellett döntöttünk, amely Tokióban épült 1936-ban, hívójele JHOJ.

A hajót átfestettük a meglévő színséma alapján: A hajó külső borítása fekete, az árbocok és a szellőzők sárgák, a szellőzők belseje vörös, a kémény fekete, tetején egy vörös „K” betűvel.

06:00

Elkezdődött a festés.

Befejeződött a festés a semleges jelzések és a név kivételével.[5]    

Április 25-én kaptunk egy rádióüzenetet a Tengerészeti Parancsnokságtól, amely jelentősen leegyszerűsíti a Fokváros-Freetown útvonalon közlekedő hajók azonosítását. Az üzenetből megtudhattuk, hogy a semleges hajóknak kitérőt kell tenni és az angol és francia hajók ezen az útvonalon éjszaka fények nélkül közlekednek, valamint egyes pontokon, ahol az utakat külön őrzik, ellenséges hadihajók minden hajót megállítanak ellenőrzésre. Csak remélni lehet, hogy az első észleléseink és a foglyok kikérdezése egyértelmű információkat ad ebben a kérdésben.

…

1941. április 30, kedd

A hullámzás egész nap erősödött, nem kedvező hajók felkutatására és feltartóztatására. Ma, csakúgy, mint előző nap, teszteltük a hajónk japán álcázását. Kiválasztottuk a hajónk fekete hajú, alacsonyabb tagjait, fejükre kendőt kötöttünk, ingüket kitűrték és bizonyos esetekben napszemüveget tettek, és kaptak tőlünk igazi japán gyapjúruhákat. A japánok mellett volt a fedélzeten hat utas, köztük egy nőnek öltözve babakocsival, akik az álcázással összhangban szétszórva helyezkedtek el az utasfedélzeten (hídon) valamint a hajó fedélzetén.   

A legénység fegyelmi tartását a következő jelentés foglalja össze:

-         A legénység fegyelmi magatartása kifutás óta jó volt, nincsenek jelei az elégedetlenségnek, vagy depressziónak a várhatóan hosszú tengeri út miatt, hanem vidáman várják az elkövetkező feladatokat. Az ezzel kapcsolatos intézkedések hozzátartozóik jólétéért jótékony hatással voltak. Az emberek úgy érzik, hogy hozzátartozóik akkor is biztonságban vannak, ha ők távol vannak.[6] A morált igyekszünk feltartani előadássorozattal is, amely nagy vonalakban vázolja nekik a történteket a mai napig, és beszél a várható eseményekről.

-       

     Csak kétszer kellett eddig büntetést gyakorolnunk: 

-  - egy ember veszélyeztette az álcánkat (német egyenruhában jelent meg a fedélzeten, mikor ellenséges repülőgépek közeledtek), és egy férfi elaludt a megfigyelőhelyén.

-         A fenyítési arány áprilisban 0.3% volt.

12:00

Déli szélesség: 12°08´, nyugati hosszúság: 6°34´. Napi megtett út: 277 mérföld.

Egy filmbejátszás a hajóról, amelyben 1:40-nél az álcázáshoz való beöltözést lehet megfigyelni. Nagyon humoros, bár persze utólagos eljátszása az eseményeknek.

…

1941. május 3. péntek

Passzátszeles időjárás; a látási viszonyok időnként jók; a szél 5-ös a hullámzás 4-es erősségű.

12:00

[Pozíciónk:] Déli szélesség: 19°53´, keleti hosszúság: 3°46´; [napi út:] 288 mérföld.

14:07

Vorhauer szállásmester füstcsóvát észlelt a hajó bal oldalán, az orrtól 10 fokra, 100 fokos irányban. Azonnal riadót fújtunk, és teljes sebességgel haladtunk előre 110 fokos irányba, egyértelmű volt, hogy az ellenség útja előttünk vezet el, a hajónk jobb oldaláról a bal felé. Csak ebben a pillanatban láttuk meg a kémény felső részét, amikor keményen balra fordultunk, 40°-os irányba. Az ellenség nem vette észre ezt a manővert, mint később rájöttünk, semmit sem látott.

14:22

Mi 170 hektométerre[7] voltunk tőle, az ellenség iránya 92° volt, majd 15°-ra módosította azt. Eleinte nem tudtuk azonosítani, de kereskedőhajónak tűnt, kéményén a piros gyűrű hasonló volt ahhoz, amit április 2-án egy angol hajón láttunk. Ezután beálltunk vele azonos sebességre, hogy ugyanazon az irányban látszódjon (saját sebességünk 13 csomó).

14:36

Irányunk 46°. Az ellenségen nem látható zászló. Az ellenség iránya 95°, távolsága 104 hektométer. Világosan kivehető a tatágyú.

14:44

[Sebesség:] 10 csomó.

14:50

12 csomó.

14:53

10 csomó.

14:55

A kémény mögötti rádiókabinból Pigors megbízott szállásmester jelenti, hogy elértük a lőtávolságot, 42 hektométert. Megállásjelzést adunk le: O L, L N U L, L U L és felhűzzük a hadilobogót. Eddig nem volt jele aktivitásnak a hajón, a tatágyúnál nincs senki, ugyan a mélyített fedélzet mögötti tatfedélzeten egy lövegnek látszó alakzat vehető ki, melyről a tűzvezető ezt jelentette: „Úgy tűnik, hogy ágyú van a mélyített fedélzeten”.

14:56

„A jobboldali első 15 cm-es löveg álcát le! 3.7-es és 7.5-ös tűz!” A 3.7-es nem tudta bemérni az ellenséget, a 7.5-es első lövése túl széles volt, a második súrolta a kéményt. Az ellenség zavartalanul folytatta útját ugyanazon pályán és sebességen, így felhúztuk a nemzetközi „half”[8] jelet.

14:57

Hogy egy kicsit tisztább választ kapjunk, parancsot adtunk a két első 15 cm-es lövegnek a tüzelésre. Kilőttek a 15 cm-es két sortüzet a hajó megállítására 28 hektométer távolságról, mire az ellenség jelzőzászlót tűzött ki, de más nem történt. Tartotta az irányát és a sebességét. Mivel a távolság közöttünk gyorsan csökkent, nem volt esély egy futóversenynek a kikötőbe.

14:58

Az ellenség néhány másodpercig kieresztette a gőzt és úgy tűnt hajlandó megállni, ám ehelyett élesen kitért jobbra és teljes sebességre kapcsolt.

15:00

Mi is élesen jobbra fordultunk (úgy, hogy a Nap nekünk kedvező oldalon maradjon továbbra is), teljes sebességre kapcsoltunk, irány 60 fok.

15:03

Az első 15 cm-ek megtették az előkészületeket a tüzelésre. Egy sortűz, találat a taton. Mivel az ellenség nem állt meg, újabb sortüzet lőttek, amely egy találatot ért el a hajó bal oldalán a híd alatt. A két sortűz után tüzet szüntettünk.

15:05

A rádiószoba jelenti, hogy az ellenség használja az adóját. Engedélyt adunk a 15 cm-eseknek újabb sortűzre. Kilőttünk négy sortüzet, melyből három túl széles, mert a tűzvezető korrekcióstábla motorja éppen nem működött.  Egy gránát ebből a csoportból talált, mert miután az ellenség elküldött nyolc ”Q”! jelzést[9], az ellenséges adás megszűnt és láttuk, hogy füstbe borul a rádiószoba. A negyedik sortűz tűzvillába fogta a hajót, találat a jobb oldalán, középen.

15:08

Leszedtük az álcázást a bal oldali lövegekről, mert ha az ellenség kitörne jobbról, úgy gondolom, akkor is folytatom a küzdelmet a bal oldali fegyverekkel. Az utolsó találat után, miközben mi jobbra fordultunk, az ellenség visszafordult balra, majd mozdulatlanná vált és gőzt engedett. A legénység beült a csónakokba, a hajó fara tűzbe borult.

15:26

Őrhajót küldtünk át felderítő csapattal. A felderítő csoport 11 a következő tagokból állt: 

1. Mohr, hadnagy kadét

      2. Waldmann, hadnagy kadét

      3. Rehm, főtörzszászlós

      4. Duvenkamp, gépteremfőnök

      5. Berger, fedélzetmester

      6. Wolf, telefontiszt

      7. Seeger, szállásmester

      8. Beissner, tengerész

      9. Behm, segédjelző

      10. Flick, tengerész

      11. Killig, (másodosztályú) tengerész

Magukkal vitt fegyverzet: 1 géppuska, pisztolyok, kézigránátok.

Felszerelés: hátizsákok, jelzőkötél, kések, elsősegélydoboz, jelzőzászlók, jelzőpisztoly.

15:35

Keresőcsapat az ellenség fedélzetén. A kapitány és az elsőtiszt kivételével – akik a folyosón vártak -, a legénység már elhagyta a hajót, mikor a keresőcsoport felszállt a gőzösre. A legénység egy része – akik között színesbőrek is voltak - egymás mellett feküdt a csónakokban, mások a kisegítő cirkáló felé eveztek, hogy felhúzzák őket a hajónkra. 

A gőzöst „Scientist”-nek hívják, 6200 tonna. Tulajdonosa: Harrison & Co., regisztrált kikötője Liverpool. Durbanból[10] volt úton Liverpoolba a következő rakománnyal:

148 tonna réz, rudakban

-         1156 tonna krómérc

-         248 tonna azbesztrost

-         2499 tonna kukorica és kukoricaliszt

-         2606 tonna csersav és csersavkivonat

-         55 tonna nyersbőr

-         8 tonna cinkkoncentrátum

Összesen: 6720 tonna.

A hajó vizsgálata feltárta, hogy öt találat érte a hajót, és nem volt lehetőség a tűz megfékezésére. A tatágyú érintetlen volt, ez egy 5 hüvelykes vízszintes farfekvésű mechanikával ellátott 1918-as löveg, nem volt világítása éjszakai célpontok ellen.

A rádiószoba teljesen elpusztult, néhány tetejére rakott homokzsák - a szemközti oldalra is felhalmoztak néhányat – áttörte a tetőt, és az egész kabint maga alá temette. Titkos papírokat nem találtak. A kapitány széfje üres volt, és a parancsnok rögtön el is ismerte, hogy tartalmát a vízbe dobta.

Miközben felmérték a végzett pusztítást, biztosítottuk a papírokat, könyveket, térképeket, stb.

A térképszobát ugyanúgy homokzsákokkal védték, mint a rádiószobát. Az ágyú mellett volt két védőparaván a fedélzeten (a paraván: Mark VII , 785. Készítette R.H. tengerésztiszt, Durban). Miután megtörténtek az előkészületek az elpusztításra, az őrhajónk eltávolodott a hajótesttől, és felrobbantotta a robbanótölteteket.

16:44

A hajó felrobbant.

Időközben az első két csónak mellénk jött és a foglyokat a fedélzetre vettük, egyikük, a rádiós súlyosan, néhányan enyhén megsebesültek. Az utolsó csónakkal még egy súlyos sérült (indiai) került a fedélzetre, akiről előzetesen értesített minket a kapitány. Mindösszesen a következőket vettük fedélzetre:

-         19 fő a személyzetből (fehérek)

-         1 fő utas (fehér)

-         57 laszkár[11]

Mindössze egy fehér hadifogoly, a rádiókezelő sérült meg a fején és karján faszilánkoktól, rajta műtétet végeztek el. Egy indiai súlyos sebesült meghalt még a műtét előtt. Egy repeszszilánk hatolt a gyomrába, amely - mint kiderült a boncolás során – szétszaggatta a belet és a belső vérzés okozta a halált. Egy indiai megégett gázrobbanás során, és több másik kisebb sebet kapott szilánkoktól.

17:05

Mivel a hajó csak lassan süllyed, tettünk néhány próbalövést a 3.7 cm-es ágyúval 500 méterről, majd 3 sortüzet a 15 cm-es ágyúval a gőzösre; minden talál a vízvonal felett.

18:20

Miután besötétedett s egyre nőtt annak az esélye, hogy a lángoló tat fénye erősödik és elárulhat minket minden percben, kilőttünk egy torpedót 1600 méterről; ez eltalálta a hajót a negyedik sérülés közelében, és felgyorsította a süllyedést.

18:32

[Pozíció:] D.sz. 19°55´, k.sz. 4°20´

A foglyok kihallgatása és a – sokkal fontosabb - fedélzetre hozott iratok vizsgálata a következő értékes információkat hozta:

Az angolok a hajók törzsét feketére vagy szürkére festik, a felső fedélzet és a tornyok színesek, félúton a barna és a sárga között (leginkább okkersárga). Leggyakrabban fények nélkül közlekednek, még navigációs fényeket sem használnak. Az angoloknak fogalmuk sem volt róla, hogy ebben a térségben német támadások érhetik őket. Ezért nincs szigorú hadihajókkal biztosított védelem a Durbanból Sierra Leone-ba vezető úton. Sierra Leone-ig nem vezettek be konvojt.

A „Scientist” úgy gondolta, hogy röviddel április 9-i Durbanba érkezését követően konvojba fogják sorolni. Az angolok úgy nyilatkoztak, hogy egész útjuk során nem láttak más hajót. Durbanban csak egy hadihajó tartózkodik, az utas látott egy cirkálót Fokvárosban. A rádiókabinban megtaláltuk más szállítóhajók rádiósainak óránként vezetett feljegyzéseit (lásd: mellékelt![12]).

A rádióoperátor szerint a brit hajók teljes rádiócsendet tartanak. Nem használnak külföldi hívójeleket, de azokat a titkos hívójeleket sem, melyet a fedélzeten talált „Kézikönyv a fegyveres kereskedőhajók háborús kommunikációja számára” leír.

(A „Scientist” titkos hívójele eszerint: M R P V.)

A másodtiszt kabinjában papírokat találtunk, és utasításokat a tüzérség használatához a hajót, vagy a konvojt érő támadás esetére.  

A hídon egy kézikönyvet találtunk: „Útmutató a felfegyverzett kereskedelmi hajók számára háború esetén”, kelt 1938 novemberében. Volt egy jellista is, amelyet a konvojban való haladáskor kell használni, mint egy kódtáblát.

Miután kikérdeztük és átkutattuk a foglyokat, levittük őket a hajófenékre. A fehéreket egy kisebb raktárban helyeztük el egyelőre, míg az aknatér kiürül;[13] a bennszülötteket[14] egy nagyobb börtönben helyeztük el. WC-ket különítettünk el számukra. A fehérek számára a rendes hajóételt rendeltük el, az indiaiaknak egy indiai szakácsuk fog főzni rizst, szardíniaolajjal és zöldséggel, ezen kívül, amíg megszokják a hajónkon lévő kenyeret, sütünk nekik könnyebb, kevésbé savanyú szürke kenyeret.

Összefoglaló

Tanulságok a hajónk számára

A hajó akciója során világos, hogy jól tevékenykedett. Az álcázásban nem volt hiba. Az angol órafigyelő tiszt kijelentette, hogy egyáltalán nem gyanakodott, bár a kapitány utólag kijelentette, hogy mikor jelentették neki a hajónkat, már 5-6 mérföldről felismerte, hogy nem japán. Hogy miként ismerte ezt fel, azt nem árulta el. Úgy gondolta, hogy egy német hajó vagyunk, amely a Dél-Amerikai kereskedelemben vesz részt.

A jelzőzászlók most sokkal könnyebben felhúzhatók, hogy a jelárbocot feljebb emeltük, és a felső híd támogatja azt. A japán semleges jelzéseket félig eltakarják az álcák, mikor azokat leemeljük az elülső ágyúkról.

Egy félreértés következtében az átvizsgáló csapat csak 18 kg robbanószert vitt magával, így a hajó csak nagyon lassan süllyedt el miután felrobbantották. A jövőben a kutatócsapat körülbelül 100 kg robbanóanyagot fog magával vinni.

Miután a mentőcsónakok mellénk érkeztek, egyiküket magunk után vontattuk, majd május 4-én reggel a taton szétfűrészeltük. Miután a másik három mentőcsónakról minden felszerelést és használható dolgot leszereltünk (például réz bójákat), melléjük hajóztunk és lövésekkel elsüllyesztettük őket. (Teljesen elsüllyedtek.)

Az emberek higgadtan és egyenletesen dolgoztak minden helyzetben. A legénység tevékenységében nem lehetett hibát találni.

Miután a hadifoglyokat a fedélzetre hoztuk (először a sérülteket), átkutattuk őket. A pénzüket átvettük nyugta ellenében, személyes tárgyaikat - a késeket és gyufát kivéve - visszaadtuk nekik.

Miután az angol hajó elsüllyedt, teljes sebességgel haladtunk előre 220º irányába, hogy merőlegesen vágjunk át a hajózási útvonalon, és a lehető leghamarabb elhagyjuk ezeket a vizeket, és hogy elérjük az aknafektetésre alkalmas területet, mielőtt a „Scientist” elsüllyesztése ismertté válna.

  

 Jegyzetek:

---

[1] Finnország 1940 áprilisában semleges országnak számít (német szimpátiája ellenére), csakúgy, mint Észtország, amelyet majd ez év június 17-én száll meg a Németországgal szövetséges Szovjetunió.

[2] Ez azt jelentheti, hogy az eredeti ötlet szerint a hajó dán vagy norvég hajónak álcázta volna magát, de ezen államok az április 9-i német megszállása után ez nem működhetett.

[3] Minden bizonnyal a Nippon Yusen Kabushiki Kaisha cégről van szó.

[4] A felsoroltak mind japán hajózási cégek.

[5] A naplóban itt nincs időpont, de még aznapra vonatkozik. Bizonyára este írták bele, mint napi összefoglaló.

[6] A II. világháború során a német katonák otthoni hozzátartozóiról az állam gondoskodott, tudták, hogy elhalálozásuk esetén családjuk megélhetése biztosítva lesz.

[7] A hajók hektométerben számolták a távolságot ilyenkor, ami itt természetesen 17 ezer métert jelent.

[8] A nemzetközi zászlójelzésekben a „half” az A-betűnek megfelelő jelzés, függőlegesen osztott fecskefarkú fehér-kék zászló. Itt azon jelentésben használják, hogy átvizsgálást fognak végrehajtani a másik hajón.

[9] A „Q” jelzés azonosítatlan ellenséges hajót jelent.

[10] Durban város a Dél-Afrikai Köztársaság délkeleti partján, fontos kikötője a brit kereskedelmi útnak az Indiai-óceán felé.

[11] Az indiai matrózok elnevezése.

[12] Ezt nem közöljük.

[13] Az Atlantis, mint más kisegítő cirkálók, tengeri aknákat vitte magukkal, melyeket szövetséges kikötők bejáratainál akartak elhelyezni.                                          

[14] A napló ezen az indiai tengerészeket érti.