Költők és csatatér 1. -Janus Pannonius

Költők és csatatér 1. - Janus Pannonius

Sok költőnk nevezetes arról – érdekes, hogy ez inkább a versfaragókra jellemző és nem mondjuk a regényírókra -, hogy egyben katonaként is megállta (?) a helyét. Néhány költőóriásunk háborús  pályafutását szeretném majd néhány részben bemutatni, mivel általános tájékozottságunk rendszerint nem kielégítő és semmiképpen sem hiteles. Petőfi hős katona mivoltját („Egy gondolat bánt engemet ágyban, párnák közt halni meg” stb.) szinte mindannyian ismerjük, holott az ő 1848-49-es működése legalább annyira negatív, mint pozitív ezen a téren. Egyáltalán nem volt alkalmas honvédnek. Nem fizikailag, hanem mentálisan. De ez egy másik történet. Nyitányként inkább időrendi sorrend miatt Janus Pannoniust választottam, aki egyben a magyar irodalom első igazán jelentős alakja.

Janus Pannonius Mátyás király kegyéből került a gazdag pécsi püspökség élére, miután elteltek tanulásának (és reneszánsz életvitelének) itáliai évei . Így 1459-től a magyar vallási és egyben politikai elit tagja, aki évekig Hunyadi Mátyás legszűkebb környezetéhez tartozott.

Ellentétben a demokráciák elitjeivel, a középkorban a hatalom fájáról nem pusztán gyümölcsöt lehetett szakítani, hanem hullhatott onnan alá gond is bőven. Magyarországon a főurak és főpapok amellett, hogy valóban hatalmas vagyonokat szerezhettek (érdemmel, házasodással és nem erkölcsös úton egyaránt), ám ezért vészhelyzetben, ellenszolgáltatással tartoztak a hazának, elsősorban azzal, hogy maguk tartoztak vagyonukkal és vérükkel védeni azt. Amennyiben nem teljesítették kötelességüket, az ország törvényei szerint elveszítették minden vagyonukat! E feladata alól így Janus sem húzhatta ki magát, annál is kevésbé, hiszen fiatal volt Mátyás 1463-64-esboszniai hadjáratainak idején, 30. évét taposta csak. Azt sem szabad említetlenül hagyni, hogy a tankönyvek csupán annyit mondanak el Jánosunkról, hogy sokat betegeskedett. Ez igaz ugyan – bár inkább 1466 utánra jellemző -, viszont azt nem emelik ki, hogy igencsak erős testalkatú volt.[i] Ha rátekintünk a nemrég rekonstruált arcképére, akkor sokkal inkább egy verőlegénnyel, mint egy finom lelkű költővel találjuk szemben magunkat. Tehát semmi oka nincs annak, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak aposztrofáljuk.

Janus Pannonius koponyájáról készült rekonstrukciós arc

Mindezek ellenére a katonalét nem nyerte el tetszését. És folyamatosan kibújt kötelezettsége alól. Egyik legjobb példája az ócska kifogásoknak a következő verse:

MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA

Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kisérem,
Nem kell gyávának szidnotok engem azért, Mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok, Nem kuszom ostromlott vár meredek falain És rest nézőként szemlélem a más veszedelmét: Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában, Hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?[ii]

Aligha hihetjük, hogy azokat a „bajnok urak”-at, harcban edzett közép- és kisnemeseket, viharvert zsoldosokat, akik Mátyás seregében szolgáltak, kielégítette egy efféle magyarázat… Nem valószínű ezek után, hogy az Itáliában az élet édes oldalát jobban kedvelő költő nagy becsületet nyert előttük. Igaz egy Vitéz Jánosról sem tudjuk, hogy valaha is katonái élén ténykedett volna. Igaz, ő versekben nem is hősködött, ellentétben Janus-szal. És persze Vitéz jóval idősebb volt már ekkor, ráadásul kivételes képességű diplomatának bizonyult az évek során. A magyar püspököktől azonban rendszerint elvárták az ország védelmét. Muhinál két érsek és három püspök, Várnánál kettő püspök, Mohácsnál mindkét két érsek, valamint öt püspök esett el. Tehát azok a kommunista-szocialista nézetek, hogy ezek a püspökök csak a saját pénzeszsákjaikat töltötték és az országért soha semmit nem tettek, igencsak alap nélküliek.

Janus nem ilyen volt. A táborban arról elmélkedett Galeottohoz írt epigrammáiban, hogy „jobb lett volna talán vissza se térni soha”.[iii] Az időjárás neki hideg (gyakran él a már Ovidius korában is megénekelt szkíta-szarmata fagyról), nem harcra való.

Máskor meg is rója királyát, hogy télen nem kellene háborúzni, hiszen hideg van:

„Jobb, ha pihensz a hidegben s táborozásra csak akkor
 Gondolsz, hogyha beáll újra a szép kikelet.”[iv]

Vagy az a baja, hogy a király sokáig van távol (amivel nyilván az udvari befolyása, hála nagy katonai hősiességének nullára redukálódott):

„Négyszer telt meg a hold, négy hónap telt el azóta,
 S még ma se zenghetjük boldogan: itt a király!
Vissza mikor tér hát!”[v]

Mantegna férfiportréja, amely valószínűleg Janust ábrázolja 

Mátyás azért talán mégsem kérhette ki ellenfeleit arról, mikor alkalmas az idő a háborúra!? Hiába, Itáliában másféle módon hadakoztak akkoriban. Az a totális háború, amit a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal folytatott, csak nagyon távolról emlékeztetett azokra kis csetepatékhoz, amelyeket az olasz államocskák vívtak egymással.

Nem állíthatjuk, hogy ne próbálkozott volna, de kétségtelen, hogy noha a harchoz küldtek neki pajzsot is,[vi] a rengeteg fennmaradt írásai között egy sem említi, hogy valaha is tényleges összecsapásban vett volna részt. Úgy tűnik, betegség okán, vagy más kifogással, de mindig a táborban maradt. Tulajdonképpen erre a következtetésre jutott már Huszti is (Teleki nyomán), kijelentve, hogy azon elmélet, mely szerint tényleges katona lett volna, tarthatatlan.[vii]

Az kétségtelen szintén, hogy az Itáliából – azaz jó messziről – nézve tetszett neki a török elleni harc, gyakran beszélgettek Galeottoval és itáliai cimboráival a török ellen majd végrehajtandó, soha be nem következett hőstetteikről. ám amikor a háború tényleges borzalmaival szembesült, akkor a gyomra nem bírta azt sem fizikailag, sem lelkileg. Nem volt egy Kinizsi, aki török holtestekkel lejt harci táncot az ellenfél tetemei felett.

Ugyanakkor értékelte – és valószínűleg irigyelte – azokat a kemény harcosokat, akik megnehezítették az oszmán térhódítást, hiszen például Szobi Péterről[viii], vagy Móré Györgyről[ix] sírfeliratot is írt.

Érdekes az a fajta önsajnáltatás, amely „A Lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak” címmel ismert. E remekműben arról fanyalog, hogy neki a betegségben szenvedő Janusnak milyen rossz, míg a táborozó katonák dőzsölnek: „jókat alusztok”, „cifrán lakozol”, „csak mosolyogtok, amint száll tovazúgva a nyíl” stb.[x] Úgy látszik időnként elfelejtette, hogy a táborozás nem egészen ilyen.

Amikor a táborban vérhast kapott, még nem érezte ilyen örömtelinek a katonasort:

„Persze, te azt hiszed, itthon vígan töltöm időmet...
Már pedig azt se tudom, holnapig élek-e még.
Löttyed a gyomrom, vér kavarog ki híg ürülékkel,
Harmadnapja emészt gyors lobogással a láz.”

Összefoglalva, mindig neki volt rossz és másnak jó.

Úgy tűnik az a kezdeti lelkesedés, hogy „nem remegek, ha gyors paripán száguld, s nyilat ont a pogány”,[xi] gyorsan eltűnt a betegségek és a rideg tábori valóság ködében. 1466 után már valójában esélytelen lett jóvátenni a két évvel korábbi kiesést. Ettől kezdve Janus tüdőbeteg, amely alkalmatlanná is teszi a szolgálatra. A magyar főurak között nem szerezhetett így becsületet, a verseket meg nem értékelték.

Janus idegen maradt Magyarországon, amint ezt Huszti megjegyzi[xii] és tökéletesen igazoltnak látjuk. A magyar nemesség zömének sem kedve, sem lehetősége nem volt humanista olaszt játszani. A főurak még Mátyás allűrjeit is nehezen viselték. Nem értették, miért költ a király olyan dolgokra, amelyek nem az ország védelmével kapcsolatosak.

Janus csodabogár volt a magyar elit palettáján: püspöknek nem volt elég keresztény (kigúnyolta barátját, Galeottot, amiért Rómába zarándokolt), politikusnak nem volt elég rafinált, katonának elég harcias. És persze szerencsés sem, hiszen ha belekeveredik legalább egyszer egy kis összecsapásba és a bizonyára rendelkezésére álló megfelelő fegyverzet és védőfelszerelés megóvja őt ebben, akkor alighanem elolvadhatott volna a magyar urakban az a fenntartás, amellyel az itáliai „kegyenc”-et fogadták. 

A békéért persze nem csak ő, hanem a harcban edzett magyar urak is imádkoztak, de ez a török szomszédságában hiú ábránd maradhatott csupán:

Békéért

Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké
Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos
Földre királyi szemed, hol Mars dühe féktelenül dúl,
És hosszú pusztító háboru irtja a népet.
Adj nékünk most már, ó, legkegyesebb Atya, békét,
Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.[xiii]

A Mátyás elleni lázadást követő menekülést már nem viselte el a korábban robosztus alkatú költő.

Felhasznált irodalom:

Huszti József: Janus Pannonius. Bp., 1931. Elektronikus kiadás:
http://mek.oszk.hu/08000/08091/08091.pdf
Janus Pannonius összes munkái. Bp., 1987. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/06700/06722/06722.pdf
National Geographis cikk az arcrekonstrukcióról:
http://www.ng.hu/Tudomany/2009/07/A_mi_Janusunknak_csak_egy_arca_van

---

[i] Huszti 1931, p. 30.

[ii] JPÖM, 365. sz. epigramma

[iii] JPÖM, 370. sz. epigramma

[iv] JPÖM, 371. sz. epigramma

[v] JPÖM, 375. sz. epigramma

[vi] JPÖM, 402. sz. epigramma: „Pajzsot küldtél, ám ha dzsidát küldesz nekem, akkor

   Phoebust elhagyom én, s Mars katonája leszek.”

[vii] Huszti 1931, p. 164-165

[viii] JPÖM, 400. sz. epigramma

[ix] JPÖM, 403. sz. epigramma

[x] JPÖM, 22. sz. elégia

[xi] JPÖM, 28. sz. epigramma, amely a „Mikor a táborban megbetegedett” címet kapta.

[xii] Huszti 1931, p. 178

[xiii] JPÖM, 459. sz. epigramma

Top Tengeri ütközetek filmekben

A legjobb öt tengeri csata filmekben

Meglepődve vettem észre, milyen nehezen sikerült összegyűjtenem tengeri csatajeleneteket filmekből. Ennek oka elsősorban, hogy a régi korokat kedvelem, így a II. világháborús filmekért nem vagyok oda, túlságosan tájékozott sem vagyok ezekben. Ilyenből pedig szép számmal készültek monumentális alkotások, főleg az 50-es 60-as években, amikor még rengeteg hajó állt a rendezők rendelkezésére, amit kiszuperáltak a flottából. Az amerikaiak a Csendes-óceáni hadjárat szinte minden csatáját (Jáva-tengeri, Midway, Leyte-öböl) megfilmesítették akkoriban, vagy valamivel később. Ezek zömmel amúgy is a légi háborúkhoz tartoznak inkább. Másfelől valami oknál fogva a filmkészítőket a tengeralattjárók sötét hangulata jobban vonzotta, nem véletlenül születtek olyan remek alkotások a témában, mint a Vadászat a Vörös októberre, vagy a Das Boot. De a tengeri csata kritériumait ezek sem elégítik ki. Igazi tengeri hajókkal vívott összecsapásokat kerestem.

Szóval nem volt könnyű dolgom. 

5. Kleopátra

Ez az 1999-ben készült minisorozat sokkal inkább a valóban királynőhöz méltó Leonor Valera (Pofa be!, Penge 2., az új Dallas sorozat) miatt lesz emlékezetes, mintsem a csatajelenetei miatt, de azért listánk végére felfért. Az ütközet eléggé leegyszerűsített, a hajók egy fokkal sem szebbek, mint a jóval korábbi Ben Hur hajói (sőt...), és meglehetősen vérszegény az egész. A hadihajók tök egyformák, festetlenek, s nem számít, hogy a történelemkönyvek szerint Antonius és Kleopátra hajói jóval nehezebb hét-, sőt tízevezősoros monstrumok voltak. Maga a filmsorozat egy jó közepes produkció.

A csatajelenet 2:08:00-tól nagyjából.

4. Kapitány és katona

A Kapitány és katona egy 2003-as hajós film, amelyben a zseniális Russell Crow játszik és egy egész kellemes alkotás a maga módján. Nagy összecsapás nincsen a történet során, viszont a két hadihajó küzdelmét szépen hozta, tele feszültséggel és sokkal reálisabb pusztítással, mint mondjuk a Karib-tenger kalózainak alábbi jelenetében. Az egész film megér egy estét, úgyhogy érdemes megtekinteni azoknak, akik szeretik a kosztümös történelmi kalandokat.

3. A Karib-tenger kalózai

A filmhez (a bejátszás itt a Világ végén c. részből van) aligha kell bármi bevezetőt írni, és a lassan végtelen sztorivá bővülő eredeti trilógia is tele van jobbnál jobb csatajelenetekkel, igaz egyik sem egy klasszikus tengeri csata. Itt most a végső leszámolást választottam be a listába, ahol a Fekete Göngy és a Bolygó hollandi szanaszét lövi az egyértelműen Nelson  trafalgári zászlóshajójáról, a  HMS Victoryról mintázott angol csatahajót. A pusztítás a látványra többet adott, mint a realitásra, az ágyúgolyók széttépik a támadott bárkát, a végén pedig egy Hiroshimát megszégyenítő robbanást kapunk.

2. Ben Hur

A Ben Hur a filmtörténet igazi klasszikusa, 11 Oscar bácsit gyűjtött be akkor, amikor még kettőt nyerni is csoda volt. Látványos, szuperprodukció volt a maga korában, amely ma is megállja a helyét. Annak ellenére, hogy 54 éves alkotás, ma sem tudok jobban megkoreografált ókori tengeri összecsapást találni. Igaz a mezőny nem túl erős. Összefoglalva ez egy nagyon-nagyon jól összerakott jelenet, amely legalább olyan jó, mint a legendás kocsiversenyes rész.

1. Elizabeth: Az aranykor

A film nem rossz, bár történelmi hibákban meglehetősen gazdag. Sem a közönség, sem a kritikusok nem  jutalmazták, tulajdonképpen bukás volt az 55 millió dollárból készült mozi. Ellenben meg kell állapítani, hogy a csatajelenetek kifejezetten jók, látványosak. Nagyon tetszett a katolikus spanyol győzhetetlen armada bemutatása, fedélzetén az imádkozó papokkal és főleg az, hogy kiválóan adta vissza azt a harcmódot, amit a történészek vallanak. A spanyol flotta félhold alakú tömbje, az angol hajók rajtaütésszerű ágyúzásai hatásosak, a tűzhajók és a vihar rombolásai is a helyükön vannak. Én azért az egész filmet is javaslom, egyáltalán nem rossz.

Könyvajánló: A bértollnok Ady

Szabadkőműves béklyóban:

Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) 

Raffay Ernő

Bp.: Kárpátia Stúdió, 2013

Ady Endre: A csillagok csillaga

               

Sohse hull le a vörös csillag:

Nap, Hold, Vénusz lehullott régen

S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag:

Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,

Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,

Ezer eséssel, ezer jajjal:

Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,

Mióta ember néz az égre,

Vörös csillag volt a reménye.

Raffay Ernőt először a 90-es évek közepén olvastam, mikor kezembe került a Trianon titkai című műve. Raffay méltatlanul mellőzött személy manapság, akit legfeljebb könyvekről ismer az ember, holott azon kevés politikus közé tartozik, akik a rendszerváltozás után tettek is valamit a Magyarországot fojtogató ellenséges gyűrű felszámolásáért. Ha valaki nem tudná, Raffay komoly szerepet játszott abban, hogy Magyarország fegyvereket szállított a Szerbia ellen fellázadt Horvátországnak, mint honvédelmi államtitkár. Aztán a Kalasnyikov-ügy után - mivel többször is szorgalmazta a Trianoni béke revízióját -, lassan partvonalon kívülre szorult.

Raffay az utóbbi években leginkább a szabadkőművesek szerepét kutatja a XX. század eleji Magyarországon, mely során belebotlott nagy költőnkbe, Ady Endrébe. 

Mélyen megrázó az a kép, amit Raffay elénk tár: az újságíró Ady felületes bértollnok, aki egy fokkal sem különb, mint azok a mai firkászok, akik oly sok sajtóterméket látnak el propagandájukkal. Olyan ez, mint amikor a hősszerelmes hirtelen rádöbben, hogy az imádott lény mégiscsak egy egyszerű lány, a földi ember minden hibájával és esendőségével. Szomorú így látni, de azért még mindig jobb, mint elvenni valakit, akit nem is ismerünk. Ady romlott ember volt, akit baráti körei vittek züllött alakok és -ma már nyilvánvaló-, káros eszmék irányába, hozzájárulva ezzel a Dunai-Monarchia, és az ezzel szimbiózisban élő történelmi Magyarország elpusztításához.  

Emellett persze zseniális költő is volt. Az irodalom az utóbbit tartja fontosnak, az etikatanár az előbbit. Etikából Ady sosem lesz érettségi tétel, míg magyar irodalomból kétségtelenül az marad. Az viszont egy másik kérdés, hogy esetleg nincsenek-e, nem voltak-e olyan költőink, olyan íróink, akiket a modernista/progresszív agresszivitás sírba lökött, noha érdemesek lennének az olvasásra. 

Ady életmódja miatt képtelen volt kilépni abból a körből, amelybe belekerült, ez a kör pedig Raffay levéltári kutatásai szerint zömében erkölcstelen életmódot fojtató egyénekből állt, akik származásilag zsidók (ráadásul   a tradicionális magyar életmódot megvetettő zsidók) és világnézetileg progresszívek voltak. A progresszív politikai áramlatot általában a "jók" közé hajlamos besorolni a közvéleményformáló média.  Érdemes azonban elolvasni - az egyébként szintén zsidó - Jonah Goldberg Liberálfasizmus című kötetét, amely a progresszíveket tartja a világ első totalitárius politikai csoportjának! 

[Megjegyzés: Érdemes ezt a kis cikket elolvasni a könyvről, amely a Magyar Hírlapban jelent meg, roppant tanulságos!]

De visszatérve Adyra! A könyv figyelmeztet, hogy mind tankönyveink, mind lexikonjaink mind a gondolkodásunk még mindig abból a kútból merítenek, amelyet a baloldal (nevezze magát kommunistának, modernnek, progresszívnek, szociálliberálisnak, liberálisnak [bár ettől szegény Széchenyi nyilván forog a sírjában]) ásott ki nekünk. 

Raffayra majd rá fogják aggatni, hogy antiszemita. Olvassák el a könyvet. Nem az. A kutatásait osztja meg és ezeket fűzi értelmes lánccá. Lerántja a leplet azokról a magyarokról is, akik hatalommániából csatlakoztak a szabadkőművesekhez (Jászi!) és méltat olyan zsidót és szabadkőművest is, aki nem játszott a felforgató csoportok kezére. 

Nem könnyű olvasmány és nagyon fájdalmas azoknak, akik szeretik Ady verseit. Ám szükséges, hogy a múltunkat és elsősorban az 1848-tól kezdődő eseményeket újragondoljuk, rendszerezzük és kiigazítsuk. Sok rosszból majd jó lesz és sok makulátlan hősünk fog kevésbé előnyös lámpafény alá kerülni, de ez nem baj. Hitelesebb lesz és igazabb. Hamarosan eljön az idő, amikor majd Petőfi következik (róla hamarosan én is írok terveim szerint) és egész 1848-49. Ki kell majd mondani, hogy A Forradalom nem jó, hanem rossz, hiszen gyorsan radikális változást akar, ami sem a történelemben, sem egy élő organikus szervezetben nem hasznos és rendszerint pusztulással jár. Nem elég csak a kommunista éra által kimazsolázott "tényeket" kellene újra és újra eldarálni a magyar történelem hőseiről vagy irodalmárairól. El kell fogadni, hogy egy Habsburg-párti főnemes "labanc" lehetett ugyanolyan magyar belül - sőt akár különb! -, mint egy "kossuthiánus". El kell fogadni, hogy egy Petőfi lehetett egy francia forradalmi propaganda által megvezetett alak, aki nem ellenségei miatt bukott el a választásokon, hanem mert tökéletesen alkalmatlan lett volna felelős döntések meghozatalára. Aki nem hiszi el, hogy Petőfi milyen arrogáns volt saját választóival szemben, olvassa el ezt: Petőfi propagandabeszéde a szabadszállásiakhoz. Melyikünk szavazna egy ilyen minket és őseinket gyalázó öntelt hólyagra?

Raffay logikája kérlelhetetlen, nehéz lesz belekötni bárkinek a túloldalon. A szerző ugyanakkor leírja azon pillanatokat, mikor Adyban időnként feltámadt a magyar lélek, amikor menekülni akart a maga köré szőtt pókhálóból, újra és újra sikertelenül. Ady nagy költő volt, ez vitathatatlan. Emberileg nem volt az. Sajnos ez is vitathatatlan. Ellentétben a közhiedelemmel a költők és írók nem látják a jövőt, nem látnokok. Pusztán emberek. Olvassuk, szeressük őket, de ne majomszeretettel, hanem kritikával. 

Mert az ő csillaga fog örökké fennen ragyogni, és szerencsére nem a vörös csillag.

A kötet teljesen friss, június 1-től került a polcokra.
Pontszám: 8/10

Kirándulás, ballagás, átalakulás

Az elmúlt hetek igen sűrűre sikeredtek. Május 14-én megtartottam a tavaszi félév utolsó történelmi előadását a kastélyban, amely Mátyás király 1463-64-es boszniai hadjáratairól szólt. Aránylag szép számú (a május már nem ideális előadásokhoz) közönség előtt szerintem egész jól sikerült. [galéria]

Kijött az új Csengetés szám, melyet már olvashattatok is. Extra örömhír, hogy az Öveges iskola által kiírt médiapályázaton ismét kiválóan szerepeltünk, hiszen megvédtük a legjobb iskolaújság címünket a térségben, és Wurm Fruzsi pedig a második helyet csípte el a publicisztika kategóriában. Hála és köszönet minden közreműködőnek!

Érkeztek új könyvek is, melyek szerintem egész jól átfognak mindenféle szórakoztató irodalmi irányt a sci-fitől a thrilleren át a gyermekirodalomig, a Szent Johanna gimi kalauztól az Alapítvány trilógiáig. Most már csak ki kell kölcsönözni, esetleg előjegyezni, mert bizony sok már olvasónál van.

Aztán volt itt tanulmányi kirándulás május 31-én (fotógalériám: itt) az iskolásoknál, amelyen a nyolcadikosokkal tartottam a Balaton északi részébe.

Rövid összefoglalásnak ennyi:

1. Sümeg (vár, benne kecskék), 2. Tihany (apátság, benne séta), 3. Balatonfüred (város, benne zuhogó eső, stornó séta), 4. Balatonfűzfő (bobpálya, benne 5 esőmentes perc), + ingyen extra: haza (benne egy úton keresztben álló autó). Szóval esőisten nem csak Mexikót siratja.

Azért persze volt vicces része is:

A víz aztán a következő hetet is meghatározta, hiszen nehéz lett volna elkerülni Győr környékieknek a feszült árvízi helyzetre utaló jeleket: az utak tele homokot szállító teherautókkal, tévéstábokkal, a város szinte ostromállapotban. A Bezerédj-kastély is megkapta a katasztrófavédelem utasítását, hogy legyen készenlétben, mivel menedékhelynek lettünk kijelölve esetleges kitelepítések esetén. A vezetőség beosztotta ki mikor legyen ügyeletben, hogy percek alatt felkészülhessen az intézmény a vendégek fogadására. Végül erre szerencsére - és hála a sok keményen dolgozó önkéntesnek, szakembernek és Fortuna istenasszonynak - nem került sor.

Ezzel összefüggésben elmaradt a ménfőcsanaki falunak, amely éppen az árvíz tetőpontján lett volna (9-én szombaton). A falunap jelenlegi állás szerint idén beolvad az őszi szüreti mulatságba. Fájdalmas volt kollégáimnak lemondani a sok előkészületet megkövetelő és már teljesen kialakult rendezvényt, de azt hiszem helyes dolog egy ilyen vészhelyzetben a fontos dolgokat tartani szem előtt. 

Aztán persze eljött a fájdalmas búcsúzás napja is, pénteken elköszöntünk a végzőseinktől, akik közül ráadásul sokan a könyvtár állandó és az iskolaújság oszlopos tagjai voltak. Azaz remélem maradnak is a könyvtár olvasói, hiszen innen nem kell távozniuk! A ballagás verőfényes napsütésben zajlott le, szépek és ügyesek voltatok, de legalábbis senki sem botlott el a magassarkúban, vagy kapott hőgutát az öltönyében.

fotók: itt, és itt.

videók a youtube-os csatornámon: itt.

A nyolcadikosoknak pedig hamarosan egy kis emlékezéssel kedveskedek saját középiskolás pályafutásomról a Jedlikben, ahová úgy kerültem, mint reménybeli villamosmérnök. Aztán persze nem az lettem, de erről majd akkor. :)

Átalakulás

Aztán itt az a pont, amikor pont került egy féléve húzódó ügy végére és könyvtárunkat Győr város közgyűlése 2013. május 31-én egy alapítóokirat módosításával a januárban megalakult Kovács Pál Megyei Könyvtár alá sorolta be, mint fiókkönyvtár. Ezáltal szomorúan vettük tudomásul, hogy a Bezerédj--kastély egysége megszűnik, ám természetesen együttműködésünk a közművelődéssel bizonyára továbbra is kikerülhetetlen szükségszerűség.
Ez nem új dolog teljesen, hiszen korábban Ménfőcsanakon fiókkönyvtár volt, melyet akkor egyesítve az iskolai könyvtárral jött létre a mostani gyűjteményünk. Mint azt az átalakítási javaslatból kiolvastam, úgy tűnik továbbra is mi fogjuk ellátni a Petőfi Sándor Általános Iskola könyvtári feladatait és könyvtári óráit.

A közgyűlés jegyzőkönyve innen letölthető: itt. A 27. napirendi pontról van szó.
Az elfogadott javaslat és mellékletei: itt. A 26. pont alatt az átalakítási javaslat.

A változás mindig némi bizonytalansággal jár - sok dolgot a jövőről magunk sem tudunk még -, de mi abban bízunk, hogy egyfelől olvasóink nem vesznek észre semmi negatív változást. A gördülékeny átálláson keményen dolgozunk.

Nyitva tartásunk egyelőre változatlan és továbbra is állunk rendelkezésükre a kánikula legsötétebb mordori óráiban is!

Különleges fegyverek II. - Skoda M11 30.5 cm-es mozsár

Bár az osztrák-magyar hadsereget az első világháború kezdetén a szakirodalom szinte egyhangúan elmaradottnak tartja, érdemes ezt a kérdést óvatosan kezelni, noha összességében van benne igazság.

Ennek a lemaradásnak ugyanis elsősorban nem technikai okai voltak, hiszen a Dunai monarchia képes volt ellátni magát saját gyárakban az akkor legkorszerűbb eszközökkel, legyenek azok kézifegyverek vagy óriási dreadnought típusú csatahajók. Inkább a dualista berendezkedésből fakadt, amelyben gyakran megesett, hogy a spórolósabb - és a hódító külpolitikában nem érdekelt - magyar parlament nem járult hozzá a hadsereg fejlesztéséhez szükséges pénzek megadásához. 

Mindamellett a hadsereg kiváló alakulatokkal és fegyverekkel is rendelkezett, mint például a méltán elhíresült "30 és feles" M11 mozsárágyú (Az angol nyelvű szakirodalom ugyan gyakran taracknak írja, de valójában mozsárágyúról van szó.)

Az 1911M mozsárágyú felépítése a német szakzzsargonnal

Az M11 tervezése 1906-ben indult, a legnagyobb titoktartás közepette, ami nem meglepő, hiszen akkor ez az ostromlöveg minden szempontból forradalmi újdonságnak számított. Az osztrák-magyar hadvezetés egy olyan löveget akart, amely képes szétrombolni az olasz határvédelem betonerődjeit egy esetleges konfliktus során (ez egyébként jól jelzi, hogy a papíron szövetséges taljánokban sohasem bíztak). Egy mobil, közúton is könnyen szállítható, nagy erejű fegyverre volt szükség.

A harminc és feles mozsárágyú menetkészen Belgiumban 1914 őszén

A tervezés két év alatt zajlott le, melyben egy három felé szedhető mozsár rajzolódott ki végül. Az első rész maga a 100 lóerős (akkoriban ez igencsak nagy teljesítmény!) 15 tonnás M12-es Austro-Daimler vontató volt, amelyre felkapaszkodhatott a kiszolgáló személyzet nagyja. A második és harmadik kocsi tulajdonképpen utánfutó volt, melyek közül a másodikon a löveg lafettája, a harmadikon pedig maga a cső kapott helyet. A korabeli képeken ezek jól megfigyelhetőek:

Az M12-es vontató itt éppen csak a csövet húzza maga után.

A bölcsőt és a csövet szállító kocsik.

Az egyik mozsár csöve a németek segítségére küldött nyolc közül
1914. augusztus, Belgium

A 30 és felest 1910-ben kezdték el gyártani a Skoda Művek pilzeni gyárában, amely akkoriban elsősorban kiváló fegyvereiről és nem gépjárműveiről volt még ismert. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanitt gyártották le a Monarchia csatahajóinak ugyanekkora kaliberű hajóágyúit is. 

A pilzeni Skoda gyárban éppen a csatahajók 30.5 cm-es lövegei
 és azok lövegtornyai készülnek

Az első prototípusok 1909-re készültek el, majd az első szintén szigorúan titkos tesztet már 1910-ben Magyarországon tartották. Kisebb mechanikai hibák korrigálása után a fegyver beváltotta a hozzá fűzött reményeket a Tirolban tartott második próbalövészeten. A fegyver elképesztően hatásosnak bizonyult. Nehezebb 384 kilós páncéltörő lövedékével képes volt átütni 2 méter vastag betont, hogy aztán a bunkerben robbanjon.  Ha ezt a hatást elképzeljük egy mai magyar városban, az gyakorlatilag egy lövéssel egy négyemeletes tömbház elpusztítását eredményezné... Ez ellen tábori fedezék nem nyújtott védelmet, a telitalálat nyilvánvalóan azonnali pusztulást hozott, és minimum 3 méteres tetővastagság nyújtott csak menedéket.

Kétféle lőszer készült tehát a M11-hez, az első a már említett bunkertörő, amely 384 kilogrammot nyomott és késleltetett gyújtóval szerelték fel, hogy a fal áttörése után robbanjon. A második a gyalogság ellen készült és "mindössze" 287 kg-ot nyomott. Ez csapódó gyújtóval volt ellátva, tehát földet éréskor robbant. Repeszgránáttal egy 100 méteres körön belül gyakorlatilag biztosan megölt mindenkit (és 400 méteren belül is jó eséllyel), a robbanás egy 8 méter széles és 8 méter mély tölcsért hagyott maga után.

Magát a mozsárágyút a jól képzett személyzet menetbeli állapotából 50 perc alatt képes volt tűzkésszé tenni, ami szintén hihetetlen a maga korában. A mozsár csöve 3050 mm hosszú volt (tehát mindössze tízszerese  volt a csőátmérőjének, ezért is mozsárágyú), magassági irányzása 40-től 75 fokig terjedt, míg oldalirányban mindössze 60 fokra. Ez utóbbi hiányosságát végül a 2. típus az 1911/16 M majd korrigálja, mert az már teljesen körbeforgatható talpazattal készül.

A löveg töltése már csak a lövedék súlya miatt sem volt egyszerű, viszont ezt megkönnyítendő a mozsár a lövés után automatikusan vízszintes állapotba került. A mozsarat 15-17 fős személyzet szolgálta ki, amely szintén meglehetősen kicsinek mondható. A mozsár töltési mechanizmusa jól megfigyelhető az 1915-ös német filmhíradóban (8:11-től):

Mint az látható a löveg újratöltése nem egyszerű feladat, de a mozsár képes volt elérni az óránként 12-15 lövéses tűzgyorsaságot, ami egy ilyen kaliberű és még nem gépesített töltővel rendelkező eszköz esetén kiváló.

A világháború kitörésekor a németek "Kövér Bertának" nevezett közúton mozgatható 420 mm-es mozsárágyújából még nem volt elég készen (mindössze 2 darab volt közúton szállítható!), így a Monarchiának kellett kölcsönadnia a 30 és felesekből a belga erődítmények áttöréséhez. [Keegan, p. 164] A K.u.K. végül nyolc löveget (azaz teljes állományának harmadát!) küldött a nyugati frontra augusztusban, amelyek nagyban hozzájárultak a kezdeti német sikerekhez. A lövegeket két mozsárból álló ütegekbe szervezték, melyből a háború kitörésekor 12 volt, összesen 24 mozsárágyúval.

Eme ténykedésük eredménye látható például a bécsi Heeresgeschichtliches Museum-ban, ahol ki van állítva az egyik találatot kapott Antwerpeni erőd páncélkupolája.

Az egyik antwerpeni erőd páncélkupolája, rajta a 30.5-ös ujjlenyomatával

Ugyanakkor a Monarchia 1914 őszi vereségeiben szerepet játszott az, hogy ezek a komoly teljesítményű és hatású fegyverek hiányoztak a galíciai frontról. [Galántai, p. 168] Mindenesetre az osztrák-magyar tüzérek kiválóan működtek, 1914. augusztus 10 és 16 között a 42 cm-es német Krupp ostromlövegekkel közösen könnyedén áttörték az igen jelentős Liege városát övező belga erődgyűrűt. A lövegek jól szerepeltek a világháborúban, különösen olyan terepen bizonyultak hatásosnak, ahol komoly kiépített állások bombázására volt szükség, mint az olasz fronton 1915-től.

Az 1911M-et a háború folyamán módosították és két új típusban is gyártották, melyek az 1911M/16 és az 1916M jelzést kapták. Az 1911/16M-es pusztán annyiban volt más, hogy teljesen körbe lehetett forgatni a csövet, míg az 1916M gyártása során a lőtávolság növelése végett megnyújtották a csövet 3660 milliméteresre az eredeti 3050-ről.  Lőtávolsága egyébként ezzel 10000 méterről 12300-ra nőt. Összesen a Nagy háború alatt még 76 löveg készült el (25 db 1911M illetve 1911/16M illetve 51 db 1916M-os), így összesen 100 darab volt belőle. [Magyarország..., p. 764] Ezek aztán a békeszerződést követően nagyrészt a győztesek zsákmányai lettek. Magyarországon mindössze öt darab maradt, melyet a Trianoni békeegyezmény értelmében át kellett volna adni az Antant-hatalmaknak, de inkább szétszedték és elrejtették az ellenőrök elől. A második világégés során aztán ismét a frontra kerültek.

Kevésbé közismert, hogy 1943 elején a 2. magyar hadsereg számára is kiszállítottak három löveget (101. soproni gépvontatású nehéztüzérosztály), amelyek azonban közvetlenül a szovjetek januári offenzívája előtt érkezett és anélkül kerültek ellenséges kézre, hogy lövést adtak volna le. [Szabó, p. 269] Egy 1943-as moszkvai fegyverkiállításon, amely az elfogott ellenséges eszközöket mutatta be, talán az egyik ilyen elfogott mozsárágyú látszik 5:08 körül:

Ez annál is inkább elképzelhető, hogy valóban egy magyar 30 és feles lehet, mivel ha végignézzük a filmet, akkor jól felismerhető egy magyar Toldi harckocsi is a tankok között, tehát valóban magyar hadianyagok is voltak ott. Ekkor már nem számítottak modern lövegnek, de hatóerejük mit sem gyengült, nem véletlen, hogy ekkor még több állam, közte a német Wehrmacht is rendszerben tartotta, természetesen már nem az eredeti vontatóval.

Sajnos Magyarországon nincs 30.5 cm-es mozsárágyú jelenleg, és alig négy eredeti löveg maradt korunkra, melyek közül egy Olaszországban (1911M, Roveretoban), egy Szerbiában (1911M, Belgrádban) és kettő Romániában (1-1 db 1911M és 1916M Bukarestben) található. Az alábbi felvétel a belgrádi várban kiállított darabot mutatja be:

Felhasznált irodalom: 

Galántai: Az I. világháború. Bp.: Korona, 2000.
Keegan: Az első világháború. Bp.: Európa, 2010.
Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Bp.: Petit Real, 2000.

Szabó Péter: Don-kanyar. Bp.: Zrínyi, 1994.

Honlapok:
http://www.moesslang.net/ww1_fortification_history.htm

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C5%A0koda_30.5_cm_M%C3%B6rser_M._11

Trianoni filozofálgatás magamban magammal

Ha az ember olyanokkal beszélget, akit érdekel akár a történelem, akár a politika, előbb-utóbb mindig szóba kerül a Trianoni békeszerződés. Egyszerűen kikerülhetetlen ez, hiszen a ránk kényszerített diktátum hatásai a mai napig tartanak. Valami eltört nemzetünkben 1920-ban (vagy talán még korábban), s úgy tűnik nem tudunk kikászálódni a felhalmozódó problémák halmaza alól. A gazdasági helyzetünk olyan amilyen, mára alighanem nyilvánvaló, hogy nem a zsebeink, hanem a fejünk tartalmával, a szellemmel van a baj. Ha lelkileg sikerülne rendbe rakni magunkat, akkor hamar megjönne a gazdasági-gazdagsági javulás is. Az most egy másik kérdés, hogy ellenlábasaink hagyják-e ezt. De mindenképpen meg kell próbálni, mert anélkül semmi esélyünk.

Az mára világossá lett, hogy az Európai Unió nekünk hátrány politikailag biztosan, gazdaságilag meg majdnem biztosan. Aki mostanra nem szűrte le azt, hogy a nemzetiségi ellentéteket sem oldja fel, az közel menthetetlen. Nehéz lenne összeszedni pozitív dolgokat 2004-es belépésünk óta. Reméltem az égiektől, amikor nemet húztam a szavazólapon, hogy tévedtem és eljön a Kánaán, de nem jött. Az meg, hogy szabadon utazgathatunk, csak 1989 előtthöz pozitív, 100 évvel ezelőtt úgy utaztak Európában az emberek, ahogy kedvük volt és munkát is úgy vállaltak, ahogy akartak. 

Az is egyértelmű, hogy az országokat manapság a gazdasági hazardőrök sokkal inkább fenyegetik, mint a fegyveres támadások. Mint minden ilyen esetben a nagyobb államnak sokkal nagyobb az ellenállóképessége, így célszerű lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom. Ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia képes volt az orosz és a német birodalommal szemben ellensúlyt képezni régen, most is nagyon kellene egy ilyen állam. Erre azonban még egy Nagy Magyarország színmagyar lakossággal is kevés lenne. Ehhez több állam szövetsége kellene, ahogy 1526-tól 1918-ig is volt. 

Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy aki kis államban él, az kiszolgáltatott és szükségszerűen szegény marad. Ha kútba dobnak, akkor nem az ásás a nyerő ötlet. Az erre esetleg Svájccal és Skandináviával példálózóknak jusson eszébe, hogy mindkét térség periférián van, egy komoly nagyhatalom támadását pedig képtelenek lennének visszaverni. Magyarországból, Erdélyből nem lehet új Svájc, átjáróház a térségünk az Európa kontinens közepén.

Elmélet

Ha holnap reggel visszakapnánk egy határozattal Magyarország teljes területét, akkor azt kell mondanunk, hogy jó eséllyel képtelenek lennénk megtartani. Ennek oka nem katonai - bár az is -, hanem az, hogy a lakosság nem magyar része zsigerből gyűlölne minket. Az első dolog tehát, hogy ezen változtassunk. Könnyebb mondani, mint megtenni, persze. Elvégre hogyan szerettessem meg a magyarokat egy románnal, akibe belenevelték, hogy a két nép utálja egymást? Nem bocsánatkérésekkel, hanem korrekt magatartással. Például olyanokkal, hogy ha mi ragaszkodunk olyan ősi földjeinkhez, mint a Bácska és a Bánát, akkor nem ismerjük el Koszovó függetlenségét, amely Szerbia számára hasonlóan fontos... Olyan gesztus lett volna ez, ami ismét egy elszalasztott lehetőség.

Nacionalizmussal nem megyünk semmire, ha visszakapnánk a Felvidéket, a szlovákok attól még ott lesznek, a két nemzet ellentétével együtt, amely működésképtelenné tenné a közös államot. Túl kell tenni magunkat sok sérelmen mindkét oldalról és nem lehet kérdés, hogy egy szlovák-német vitában melyik oldalt pártoljuk. Nem, nem a németet. Csak így lehet. Legalábbis most ezt gondolom. Persze tévedhetek. Abba belegondolni még nekem is új és rémisztő, hogy saját logikám szerint ugyanúgy egy román-brazil focimeccsen is Romániának kellene szurkolnom. 

Egyáltalán először azt kellene eldönteni, mit akarunk visszakapni. Mindent? A magyar lakta térségeket? Elsőre a második a csábítóbb, közelebbi és keresztülvihetőbb. Csak 1990 óta szerintem legalább 3 alkalommal volt esélyünk etnikai alapon visszaszerezni a Délvidék magyar lakta részeit, és Csehszlovákia szétesését is tétlenül néztük végig. Ugyanakkor az embert a szíve az egész felé hajtja. Majdnem mindegy melyik irányba indulna el az ország, csak döntsön már egyik mellett. Nem gondolom, hogy egy önálló Magyar Királyság visszaállítható régi területével. Bár tévednék. Mindenesetre egy az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonló szövetségi államban sokkal inkább látok fantáziát. Egyszerűen rá kell ébrednie a környező országok lakóinak, hogy önállóan a nyugati hatalmak (és ha lesz rá módjuk, a keletiek is) kijátsszák őket egymás ellen és sokkal jobban járnának, ha lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom, amely állampolgárait megvédi mind a gazdasági machinációk, mint a közvetlen fizikai támadás ellen.

Az államforma:

Sajnos ma Magyarországon még mindig tabu annak felvetése, hogy vissza kell térnünk a királysághoz. Szomorú dolog ez, ráadásul, ha felvetődne a dolog az ország egy jelentős része egy régi oktatási gyakorlat miatt ezt egy ósdi, meghaladott államformának tartaná. Most azon túl, hogy jogi szempontból jelenleg is királyság van, mint az már egyszer megírtam, számtalan előnye lenne ha újra királyság lennénk:

1. Nem lenne államfőválasztás, amely 5 évente politikai viharokat támaszt, a poszt erejét pedig annak betöltője határozná meg. Egy jó uralkodó nagyobb mértékben, egy alkalmatlan, szinte semennyire nem szólna bele a politikába.

2. Ez a hagyományos államformánk, miért ne követnénk, amikor a köztársaságaink folyamatosan megbuktak, míg a királyság 900 éven át folyamatosan fennállt és az ország sikereinek nagy része ehhez köthető.

3. Újrakezdhetnénk a történelmünket, egyértelmű cezúrát húzva egy lezárt kor után.

Annak idején Boros Péter azt írta, hogy a királyság nem ördögtől való dolog. De nem ám, elvégre a Magyar Királyság kifejezetten Istentől való dolog, nem véletlenül írták a középkori uralkodók okleveleikben: "X, Dei gratiae", azaz Isten kegyelméből! Nem a saját akaratukból, mint Napóleon, nem szavazás útján, mint holmi elnökök, hanem Istenéből. Ennél fogva a király nem választás okán uralkodik, hanem származás okán. Választás a magyar rendeket akkor illette meg, ha az utódlás nem volt egyértelmű, vagy megszakadt egy vérvonal. Ez történt 1301-ben, 1382-ben,, 1437-ben, 1458-ban, 1526-ban és 1740-ben. De abba a rendeknek már nem volt beleszólásuk, hogy teszem azt egy uralkodónak melyik fia üljön a trónszékre, mert ezt Isten eldöntötte: az elsőszülött. A rendek akkor léphettek még közbe, ha netán kiderült, hogy a király alkalmatlan a poszt betöltésére, de ez csak nagyon indokolt és kirívó esetekben történhetett meg: ilyen volt Salamon király elűzése, aki német hűbért vállalt.

Ki lenne az uralkodó?

Valahányszor szóba kerül a királykérdés, azonnal ezt szegezik az ember nyakának: Na igen, de ki lenne a király? Orbán Viktor vagy valaki más politikus? Természetesen ez kizárt, mint említettük, ez nem szavazgatás, hanem vér kérdése. A Vérszerződés így rendelkezett, melyet aztán a nemzet meg is tartott:

"Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük." (Anonymus)

Na igen, de hát kihaltak az Árpádok, általános iskola 6. osztályos tananyag. Csakhogy nem fedi teljes mértékben az igazságot. Férfiágon halt ki a Turul dinasztia, nőágon a mai napig él! A legkézenfekvőbb választás a Habsburg-Lotharingiai ház, amely 4 évszázadon át folyamatosan magyar királyokat adott és Árpád ivadékok nőágon többszörösen is. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik a Habsburgokat, hiszen 70 évig a Kossuth-párt, majd később 50 évig a baloldal szidalmazta őket. De még egyszer rögzítsük: ez nem tetszik, vagy nem tetszik kérdése. A vér kötelez, ahogy a hét vezér esküje is. 1918-ban IV. Károly lemondott a hatalomgyakorlásról és azóta minket csapás csapás után ér. Formailag a Horthy rendszer rendben volt, de a Habsburgok trónfosztása úgy tűnik hiba, a megszegett eskü visszacsapott ránk. Mit is mond a Vérszerződés átokformulája:

"Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa." (Anonymus)

Nincs olyan kitétel, hogy ilyen és ilyen helyzetben megszeghető. Az ember nem szeg esküt. Jelenleg a magyar törvényes uralkodó tehát - ellentétben a bulvárhírekkel, nem György, hanem - Habsburg Károly, Ottó elsőszülött fia, e néven az ötödik. A Habsburgok nem magyarok, nem osztrákok, talán alkalmasak lennének integrálni a térséget és Árpád vére folyik bennük, minden kétséget kizáróan.
Ha nagyon ódzkodnánk a Habsburg fő vonulatból választani, még mindig lehet az úgynevezett nádori magyar ágból koronázni, hiszen az sem halt még ki, itt jelenleg József Árpád főherceg jönne a sorban.

A nyelv kérdése

November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját, mivel 1844-ben ezen a napon lett hivatalos nyelv a Szent Korona országaiban a magyar. Joggal szeretjük nyelvünket, fantasztikus kincs. Mindamellett le kell szögezni, hogy ez a törvény a liberalizmus (amely persze nem azonos a ma liberálisnak nevezett szélsőséggel) kezdetén komoly hiba volt. A Magyar Királyság egyik nemzeteket összekötő kapcsát iktattuk ki önként, a latin nyelvet. Addig minden magyar földön született ember számára egyenlőség volt, hiszen senki sem született latin anyanyelvvel, azt tanulni kellett magyarnak, tótnak, horvátnak. Egyáltalán nem meglepő, hogy megneheztelt ránk a magyar nyelv kötelezővé tétele miatt sok nem magyar anyanyelvű testvérünk. Ha szeretnénk visszaállítani és vonzóvá tenni a Szent Korona országát a Kárpát-medence lakói számára - ez pedig óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy stabil állam legyen - akkor fel kell adni büszkeségünket ezen a téren és köztes megoldást találni. Csak olyan nyelv jöhet szóba, amely nem anyanyelv a térségben. Ha a hagyományokhoz ragaszkodnánk, akkor ez a latin lenne, ha a modern korszellemet követnénk, akkor az angol. Ez utóbbi igen komoly előnyökkel járna, úgy vélem.

Kicsit olyan össze-vissza lett ez a bejegyzés, saját zagyvaságok kusza halmaza, de Trianon az emberből filozofálgatást hoz ki, mert tudni szeretnénk, hogy hol rontottuk el. Mert valahol elrontottuk és helyre kell tennünk, amíg még van bennünk erő.

Ráadásul a mai diákok sokszor hozzánk elő belőlünk azt sötét gondolatot, hogy alkalmatlanok lesznek egy ilyen nagy feladathoz (nem mintha mi mai felnőttek olyan alkalmasnak látszanánk). Isten adja, hogy tévedjünk!