Szabó Péter - Szebenyi István: Az utolsó töltényig Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán
[Gencsapáti]: Szülőföld Könyvkiadó, 2021
Mindig öröm egy magyar hadtörténelemmel foglalkozó könyv feltűnése a boltokban, különösen, ha van benne némi újdonság. Még 2021-ben jelent meg Szabó Péter hadtörténész - egyik könyvéről már írtam régebben - és az amatőr hadszíntérkutató Szebenyi István kooprodukciójában az 1. huszárhadosztály második világháborús ténykedését összefoglaló műve - némileg westernre hajazó címmel -, Az utolsó töltényig.
A téma elcsépeltnek tűnhet, hiszen a második világháború teszi ki a hadtöris kötetek jelentős részét a könyvesboltokban, azonban ebbben az esetben mégsem lehet erről beszélni. Tény, hogy viszonylag sok könyv és publikáció jelenik meg a legutóbbi világégésről, azonban ha a magyar katonák szerepéről kiadott mennyiségből kivonnánk a Don-kanyarral illetve a Budapest ostromával foglalkozókat, már nem lenne olyan jó a helyzet. A Dunántúl 1944-45-ös eseményei erősen alulprezentáltak, aminek egyik oka, hogy itt már nem igazán voltak önálló magyar alakulatok, mert azokat részenként, német parancsnokság alatt vetették be. Pedig igen heves és hosszan tartó harcok folytak hozzávetőlegesen Somogy és Zala megye határán a Balatonig, majd onnan a Vértesen át a Dunáig. Persze Számvéber Norbert kiadványai lassan azért szépen lassan kitöltötték az űrt, de alakulattörténetek terén különösen rossz a helyzet.
A Szabó-Szebenyi páros ebben a kötetben voltaképpen az 1. huszárhadosztály történetét meséli el nekünk megszervezésétől az amerikaiak előtti fegyverletételig az Enns folyónál. A téma persze nem teljesen új, de nincs előtérben, s aránylag kevesen ismerik a részleteket. Mivel Szebenyi hadszíntérkutatásait a Vértes hegységben végezte, óhatatlanul az itteni események állnak a kötet epicentrumában. A tudományosabb, összefoglaló jellegű első részben Szabó bőségben idéz visszaemlékezésekből, korabeli naplókból, s ahol tud, ott konkrét adatokat hoz a hadosztály alakulatainak felszereltségéről levéltári iratok alapján. Időrendben haladva meséli el a hadosztály történetét. Erősen támaszkodik Tomka Emil 2001-ben már kiadott naplójára, ami nem csoda, hiszen kiemelkedően részletes forrás. Tomka a 2/I. huszárosztály parancsnoka volt a Vértesnél vívott harcok idején, s érdekesség, hogy fia, Tomka Péter írta e könyv előszavát. A huszárhadosztály a magyar királyi honvédség krémjének számított 1944-ben, ez volt az egyetlen lovas magasabbegység a magyar haderőben, s nevével ellentétben nem csak lovassági alakulatokat, hanem gépvontatású tüzérséget, páncélgépkocsis felderítő zászlóaljat és harckocsizó zászlóaljat is magába foglalt a tényleges lovasságon túl (amely természetesen már gyalog küzdött egyébként harchelyzetben). A huszárhadosztályt igyekeztek a legjobban felszerelni, de ez nehezen ment, ráadásul idő előtt, és nem a magyar határok védelmében került először bevetésre. Eléggé ismert sztori, hogy a huszárok milyen bátran viselkedtek a varsói felkelés idején, nem tagadva meg a hagyományos magyar-lengyel barátságot. A szovjet partizánok elleni hadakozásban leharcolt alakulatot aztán Budapest előterében vetették be 1944. októberétől, majd hozzátették részüket a szovjet offenzíva lelassításához a Dunántúl északi részén. Itt, a Vértesben igen kemény harcok során álltak helyt három hónapon keresztül, nehéz terepviszonyok között, túlerő ellen. Szabó külön fejezetet szánt a szovjet atrocitások bemutatásának, amelyek különösen súlyosak voltak azon térségben, ahol sokáig állt a front. Borzalmas még olvasni is. Az erőszakhullám bemutatásához érdekes adalék hátrább az a rész, ahol egykori szovjet katonák emlékeznek vissza a harcokra, nem kicsit megszépítve a történéseket és bajtársaik viselkedését.
Ha a kötetben a történelmi minőséget Szabó Péter hozta, akkor a helyi fűszereket Szebenyi adta ehhez. Nagyon érdekesek azok a felfedezések, melyek során a korabeli leírások segítségével sikerült azonosítania például Tomka Emil harcálláspontját, vagy azoknak a lövészárkoknak a vonalát, ahol annak idején olyan súlyos harcokat vívtak magyarok és oroszok. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az idő vasfoga mindent felőröl, s lassan 80 év telt már el. A hadszíntérkutatás csak az utóbbi évtizedekben lett egyre fontosabb nálunk, de már komoly eredményeket produkáltak a kutatók. Azok az egyéni történetek is mély benyomást tesznek az olvasóra, mikor egy huszár családjához írt utolsó üzenetét olvashatjuk, vagy Csaba István lelkész levelét Marjay Tamás súlyos sebesüléséről annak édesapjához. Utóbbi történet különösen szívszorító, de felemelő is egyben, mert olyan emberi tartásról mesél, amely mindent képes jóra fordítani.
Remek, hogy a leírásokban szereplő katonákról a kötet végén rövid életrajzot kapunk, mint ahogy a felhasznált források és irodalom is bőséges. A források kapcsán természetesen a magyar anyag a túlnyomó, de szovjet levéltári hivatkozások is vannak. A kiadvány képanyaga szintén figyelemre méltó, mind a korabeli fotók, mind az egykori helyszíneken készült mai fényképek fontosak. A kötetet minőségi papírra nyomták, ami jót tesz a fotóknak. Egy kép ugyanis sokkal többet tud néha elmondani, mint egy nagyon részletes leírás. Egy csoportképen pedig ott az a bajtársiasság, ami a huszárt huszárrá tette. Nagyon jó lenne, ha a huszárság visszakerülhetne - nevében - a mai honvédség állományába is. Bár anakronizmusnak és értelmetlenségnek tűnhet, de a hagyomány fontos dolog, és ne feledjük, hogy például a francia hadseregben ma is van huszárezred - méghozzá Bercsényi Miklós fiának, Bercsényi Lászlónak a nevét viseli... -, de az amerikai hadsereg is őrzi a lovasság hagyományait, hiszen a dandárharccsoportok felderítő alakulatait ma is a lovasszázadok adják. Elképesztőnek találom, hogy mi meg nem adunk erre, akiknél a katona sokáig szinte egyet jelentett a huszárral (nálam például a magyar történelem legjobb alakulatát is ők adják)!
A kötettel a problémáim nem tartalmiak. Még csak nem is az, hogy a tartalomjegyzék nehezen található meg elsőre, ha nem tudja, hol keresse az ember. Bár láthatóan minőségre törekedtek - fotópapír minőségű lapok, keménytáblás kötés, bár kissé unalmas és sötét borítóképpel -, úgy tűnik a szöveg tüzetes átolvasására már nem maradt ember vagy idő. Egészen komoly értelemzavaró hibák vannak időnként, az elírások számát pedig megtippelni sincs kedvem. Néhol egy olvasás után is nyilvánvaló problémák vannak a mondatokban, máshol meg kiesett az állítmány, és rengeteg a sima elírási/helyesírási hiba. Egy példa, ami mindjárt három (77. o.):
"Ezzel egy időben a német 271. népi-gránátoshadosztály részei és a 8. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a Martonvásárt birtokba vett szovjet 99. lövészhadosztály részeit kiszorítani(!!!) a településről. A harcok még a sötétben is folytatódtak. A nap végére Kápolnásnyék, Felsőpettend és Baracska szovjet kézre került. A Baracskára betört 320. lövészhadosztály részei a Váli völgytől(!!!) északra előretörve elérte(!!!) Kajászószentpéter települést."
Leteszem a nagyesküt, hogy nem akartam kötekedni, de nagyon sok a hiba, és a fenti röpke részlet mutatja, hogy elég kellemetlenek. A 16. oldalon a leírás szerint az egyik huszárhadosztály erősítésül 16 német követőt(!!!) kapott - Nebelwerfer, vagyis ködvető helyett... -, ami maximum az Instagramon és Tiktokon lehet jó valamire, a szovjetek ellen aligha volt túl hatékony! Nem emlékszem rá, hogy ennyi bakit mikor láttam utoljára könyvben... Sajnos ez lerontja a pontszámot egyel.
Osztályzat:
Hét szép barna magyar huszár a tíz rozmaringból. 7/10 pont
Egy könyvajánló valamint egy írás az orosz-ukrán háborúról éppen folyamatban van, de addig töltelékként szemléznék az elém került érdekes háborús fotókból. Zömében a fegyverek az érdekesek, de személyes válogatás, s nem a fotók szépsége vagy érzelmi töltete, hanem valami különlegesség okán fogott meg.
Orosz 6B47 sisak találkozása 120 mm-es aknavető gránátjának repeszeivel [1]
A repesz nem hatolt át a sisakon. Állítások szerint a katona túl is élte.
Ukrán katona klasszikus amerikai 0.50-es M2 Browning nehézgéppuskával [2]
A géppuska 1933-as szolgálatba állítása óta szinte minden háborúban megfordult, Ukrajna sem kivétel.
Specnazos katona Harpoon-2M drónelhárító elektronikus "puskával" [3] Orosz állítások szerint egy kvadropter vezérlését akár 1000 méterről képes blokkolni.
Oroszok a szovjet emlékműnél, Herszon [4] Mögöttem az elődöm. Legalábbis szerintük.
Az Admiral Kuznyecov repülőgép-hordozó a murmanszki Zvezdocska hajógyárban [5]
NLAW páncéltörő rakéta tartórekeszéből eszkábált ukrán tábori zuhany [6]
Tank kilövése után jár a dőzsfürdő.
A Donyecki Népköztársaság (DPR) harcosa Moszin-Nagant M1891/30-as puskával Mariupol előterében, 2022. március 18-án [7]
A Moszin-Nagant a mai napig kitűnő fegyver egy ügyes mesterlövész kezében. Ez a fegyver konkrétan 1943-as példány a beütés alapján.
A II. világháborús német "villámgéppuska" utódja ma is a harctereken. Ez éppen olasz MG 42/59 ukrán katona kezében [8]
A villámgéppuska olasz változata 7.92x57 Mauser helyett 7.62x51-es NATO lőszerrel tüzel, de alapvetően nem változott ...
Ka-52-es "Aligátor" orosz harci helikopter [9]
Ha a fegyverzet nem volna elég félelmetes valakinek, a ragadozófogak biztosan azok...
Maxim PM M1910 géppuska fedezékben, Donbasz [10]
Jó az öreg a háznál, de a Deckungban még jobb.
Bohdan Krotevics őrnagy, az Azov ezred vezérkari főnöke amariupoli Azovsztal acélműben, 2022. május 18. [11]
Vas és acél mindenhol.
Ukrán katona lelőtt orosz Orlan-30-as drónnal a kezében [12]
A trófeák változnak sprotáganként, de az öröm mindig ugyanaz, mikor magasba emeli az ember.
Csecsen mesterlövész Mariupolban [13]
Fontos az ergonomikus munkahelyi környezet, különösen ha irodában dolgozik az ember precíziós eszközökkel...
Orosz T-80BV tank Mariupol külterületén [14]
Jól láthatóak a Kontakt-1 reaktív páncélzat elemei a harckocsin, valamint a Javelin páncéltörő rakéta ellen eszkábált napernyőszerű vasrács. A tanknak a legénység saját nevet is adott: Zver' (Zверь), vagyis vadállat.
A pilóta nagyon türelmetlenül várja a bevetést [15]
Szuhoj Szu-25-ös csatarepülőgép felkészítése bevetésre. A Szu-25-ös tényleg csak egy ütött-kopott varjú a harci madarak között szépségre nézve, de azért veszélyes madár.
KrAZ(y)kopter valahol Herszon környékén [16]
Nem, nem Kraz. De a kép vicces. Nem igazán értek az orosz teherautókhoz, talán inkább MAZ vagy GAZ lehet? A megfejtők között egy darab semmit sorsolunk ki!
Orosz 2Sz19 Mszta-SZ önjáró löveg ukrán állásokat lő [18]
Látványos kép felülről, miközben a tarack 152 mm-es gránátja elhagyja a csövet.
"Harag"-os ukrán harckocsizók [19]
Bár az ukrán 93. gépesített dandár némiképpen több ütközetben vettek részt mint Brad Pitt, de a tank nevét szerintem mégiscsak tőle lopták...
Ki az idősebb verseny az ukrán sztyeppén [20]
Veterán a veteránnal. Ukrán fegyveres egy svéd Carl Gustav Kpist m/45B géppisztollyal, amelyet 1944-ben rendszeresítettek és 2007-ben vontak ki a svéd területvédelmi csapatok felszereléséből.
Tavaly a 100 éves évfordulón és idén is felkértek egy rövid ismeretterjesztő előadásra az 1921-es Nyugat-magyarországi felkelésről, s ezekre való felkészülés során kezembe került újra Jászi Oszkár naplója is. Olvasása során elképedtem a későbbi Burgenlanddal (amely név nem a várak nagy száma, hanem az osztrákok által eredetileg igényelt négy magyar vármegye német nevéből - Eisenburg, Ödenburg, Wieselburg és Pressburg - ered) kapcsolatos megjegyzésein. Úgy éreztem kell egy rövid írást szentelnek annak, hogy a Bécsbe menekült - s így a két oldal közt örlődő - ausztriai magyar emigráció miként állt ehhez a kérdéshez 1921-ben. Természetesen egy blogon nem lehet komoly összefoglalást adni a témáról, de igyekszem felvillanatani véleményeket, értékeléseket az éppen Bécsben élő polgári radikálisoktól és szociáldemokratáktól. Elsőként kezdjük az emigráció fejének mondható Jászi Oszkárral.
A Nyugat-magyarországi kérdés szinte derült égből villámcsapásként került a nagyhatalmak asztalára, eredetileg semmilyen szó nem volt magyar területek átadásáról itt. Az Ausztriának 1919. június 2-án átadott békeszerződés tervezetében a történelmi határ szerepelt a két ország között választóvonalként. David Hunter Miller naplójának feljegyzése egészen megdöbbentően mutatja be, hogy mekkora meglepetést keltett a legfelsőbb döntéshozók köreiben is, mikor a kérdés először felmerült.[1] Érdemes elolvasni az erre vonatkozó lefordított részletet Botlik József könyvében, de a történet lényege, hogy mind az olasz, mind a francia, és még az amerikai külügyminiszter is értetlenkedett, mikor minden előzmény nélkül szembekerült a felvetéssel. Sonnino, Pichon és Lansing elé a brit külügyér, Balfour támogatásával került a határvonal megvitatásának kérdése, akit minden bizonnyal az osztrákok győztek meg a háttérben. A tárgyalásokon minden egyes kérdésben a nagyhatalmak egyéni érdekei és nem szimpátia alapján döntöttek, s az osztrák-magyar határ esetén is ez történt. Talán meglepő elsőre, de például a franciák nem támogatták eleinte a nyugat-magyarországi részek Ausztriához történő csatolását, mert akkor egy esetleges jövőbeli Anschluss esetén Németország nagyobb területhez jutott volna. Brit javaslatra végül vizsgálóbizottság alakult, amely aztán Ausztriának ítélte etnikai alapon Nyugat-Magyarországot, bár nem akkora részt, mint amekkorát utóbbi követelt.
A döntés megszületett, ám a terület egy évvel a Trianoni békediktátum aláírása után is magyar kézen volt még, s sorsa összefonódott az akkor szerb kézen lévő baranyai-bajai terület sorsával, amelyet a békeszerződés viszont magyar kézen hagyott. Elméletben mintegy túszként volt az Antant kezén Baranya, hogy a magyaroknak mindeképpen át kelljen adniuk Nyugat-Magyarországot, csak akkor kapják vissza Pécset és vidékét egy egyidejű bevonulással, tehát gyakorlatilag csere formájában. A magyar kormány bízott abban, hogy még változtatni tud a döntésen, s megmenthet valamit Sopronnál, mint ahogy a jugoszláv is reménykedett, hogy valamiképpen megkaparinthatja Pécset. Ez egy szerb-magyar rivalizáláshoz vezetett, hogy ki rántja el előbb a kormányt ütközés előtt, s némi meglepetésre a magyar diplomácia diadalát hozta.
Annak, hogy Sopron megmaradjon ugyanis előfeltétele volt, hogy Pécs előbb kerüljön magyar kézre, mint ahogy a magyar erők elhagyják Nyugat-Magyarországot. Hiszen az ottani "spontán" népfelkelést - amelyre hivatkozva blokkolni lehetett a kiürítést - meg kellett előznie a szerbek kivonulásának délről. Itt kell kiemelnünk Bánffy Miklós külügyminiszter ügyes manőverezését, aki azonnal átlátta, miként lehet esély megtartani valamit nyugaton. Bánffy kiválóan mérte fel az erőviszonyokat, baráti kapcsolatokat alakított ki a budapesten lévő antant követekkel [2], és jól tudta tőlük, hogy a szerbek nem fognak engedélyt kapni Magyarország ellen semmilyen katonai akcióhoz, bárhogy fenyegetőzzenek is. Így aztán bátran képviselhetett kemény álláspontot a kérdésben, s követelhette a szerbektől Pécs átadását. A terv működött.[3] Bánffy egy nap előnyt nyert - a megállapodás szerint Baranyát két, Burgenlandot három nap alatt kellett kiüríteni a feleknek -, ami kulcsfontosságúnak bizonyult.
Jászi Oszkár és társai mindezen magyar taktikai manőverből semmit sem vettek észre, sőt Jászi a pécsi eseményeket finoman szólva sem látta és értelmezte pontosan. Jászi nagy híve volt Linder Bélának, aki szerb főség alatt Pécs polgármestere volt, erősen kollaborálva a megszállókkal. Bár Linder a híres "nem akarok több katonát látni"-beszédével híresült el, pécsi ténykedése sokkal negatívabb annál is. Veszprémy László Bernát világosan fogalmaz tavaly megjelent könyvében, hogy a pécsi történések igen sötét fejezetek a hazai baloldal történetében.[4] Az emigráns baloldaliak és radikálisok bizony szívesebben vettek volna egy Jugoszlávia alá rendelt, általuk vezetett Baranyát, mint, hogy a terület a "horthysta" Magyarországhoz tartozzon. Ezt ők hídfőként akarták használni a hatalomátvételre Budapesten, s elképesztő csalódásként élték meg, hogy helyettük, modern demokraták helyett az Antant bizony Horthy kormányzót preferálta, mint komoly tényezőt és a magyar stabilitás alapját. Linder Béla hiába rimánkodott és fenyegetőzött a belgrádi brit követnél, az bizony nem segített.[5]
Míg augusztus első napjaiban Jászi napilapja, a Bécsi Magyar Újság- amely egyébként nívós lap volt sok szempontból -, még optimista hangulatban volt, s sorra hozta azokat az értesüléseket, mely szerint a jugoszláv kormány ultimátumban követeli egy új demokratikus magyar kormány alakulását, és Horthy bíróság elé állítását háborús bűnök miatt (pl.: Jugoszláv ultimátum megy Budapestre In: BMÚ, 1921. augusztus 5. 1.o.), addig a hónap közepére ezek a reményei teljesen szertefoszlottak.
Jászi írása a BMÚ 1921. augusztus 14-i számában
Jászi augusztus 12-én írta A pécsi katasztrófa előtt című vezércikkét, amely 1921. augusztus 14-én jelent meg a Bécsi Magyar Újságban. Ebben tökéletesen félrerételmezte a pécsi helyzetet, nyilván ottani barátai - köztük Linder -, elmesélései alapján, és valamiféle munkásfelkelést vízionált a magyar csapatok bevonulása esetén, mert a dolgozók rettegnek a horthysta retorzióktól. Jászi ugyanakkor - ezt nem kívánjuk tagadni -, leírja, hogy a terület Magyarországhoz kell tartozzon. Úgy látszik végtelen naivitásában nem látta, hogy voltaképpen a Linderék önállóskodásának és az általa - éppen ezen a napon - kikiáltott Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság célja éppen nem ez volt, hanem az ottani vezetők elkeseredett hatalomátmentő akciója, amely egybeesett a szerb érdekekkel. Jászi valamiféle Ellenmagyarországot látott volna célravezetőnek ott, ugyanakkor nem merte leírni, hogy ez csak a szerbek uralma alatt lehetséges. Linderék tudták, ezért utolsó kétségbeesésükben a nyílt hazaárulás közelébe jutottak. A szerbek megszállta Pécset pedig csak igen nagy merészséggel lehetett "büszke demokratikus sziget"-ként, és a "magyar munkásmozgalom utolsó tartaléka"-ként" aposztrofálni röhögés nélkül, de láthatóan Jászinak ment. A szerb megszállás éppen hogy Pécs tönkretételével fenyegetett, Kaposi Zoltán így foglalta össze a pécsi megszállás gazdasági mérlegét:
"Végülis a várost a teljes gazdasági, társadalmi és politikai katasztrófától a szerbek kényszerű kivonulása mentette meg. Pécs 1921. augusztus 21-én 33 hónapos szerb megszállás után újra Magyarország része lett. A megszállás következményei siralmasak voltak: az elszenvedett károk összege 54,5 millió koronát tett ki. Sok önálló egzisztencia ment tönkre. Vállalkozások sora csukta be kapuját. A pénzintézetek egy része is megsínylette a megszállást, az Osztrák-Magyar Bank felszámolta pécsi intézményét; a Takarékpénztár pedig 740.000 korona kárt szenvedett. Súlyos megpróbáltatásokat okozott a megszállás a közellátás terén is. A túladóztatott lakosság jelentős része nyomorúságos helyzetben élt."[6]
Pécsi napilap a helyi szerb bábállam kikiáltásáról (forrás: wikipedia)
Linderék elkeseredett akciója nem vezetett eredményre, inkább csak ártott az emigrációnak. A magyar honvédek 1921. augusztus 22-én Soós tábornok vezetésével bevonultak a baranyai megyeszékhelyre, virágesőben.
A magyar csapatok bevonulása Pécsre, 1921. augusztus 22.
Retorziók az ünnepélyes bevonulást követően azonnal megkezdődtek, ami nem meglepő, hiszen akadtak, akik együttműködtek a szerb hatóságokkal és asszisztáltak azok tevékenységéhez. Érthető volt a magyar lakosság és a bevonuló karhatalom ellenszenve irántuk. Azt sem kívánjuk titkolni, hogy ártatlanokra is lesújtott az ilyenkor természetes bosszúhadjárat. Ilyen esetekben a "győztesek" közül a gátlástalanok kihasználják a lehetőséget a szerzésre és bosszúra, mindig mindenhol.
Folytatva Jászi augusztus 14-i írásának elemzését, szerinte az "Entente" csak tájákozatlansága miatt adta Horthynak oda Pécset, mivel nem ismerik a rendszert. Különösen izgalmas Jászinak az ötödik pontja arról, miért nem szabad átadni Pécset Magyarországnak:
"Ámde Horthyeknak ez a külpolitikai sikere (plane, ha ezt Nyugatmagyarorszdg átadása nem előzné meg) csak fokozná a külföldi közveleménnyel szemben való packázásnak, az irredenta propagandának, a titkos fegyverkezéseknek azt a szellemét, melyet ez a terrorista, a széles néprétegek leigázásán alapuló rendszer nolens-volens alkalmazni képtelen, hogy az egesz ország dolgos közvélemenye által gyűlölt uralmat a felelőtlen, demagóg izgatás hevitő szereivel fentartsa."
Ha Jászin múlt volna - s nem Bánffyn -, láthatóan esély sem lett volna Sopron megtartására. Más kérdés persze, hogy hatalmi pozícióban nem biztos, hogy ugyanaz lett volna a véleménye, mint bécsi emigránsként, de a "volnák"-ból nem tudunk kiindulni, csak az ekkor leírt gondolataiból, és az 1918-19-es ténykedéséből. Ám nem csak kifelé nyilvánult meg úgy, ami azt sejteti, hogy mindent az emigráció szempontjából vizsgált! Igencsak tanulságos olvasmány Jászai Oszkár naplója. A Kávéházi Konrádok jellegzetes figurái gyűltek össze Bécsben körülötte, intellektuális értekezéseik közben csak éppen a realitásokat hagyták rendszerint figyelmen kívül. Az emigráció sorsa nagyon érdekli őket, de Magyarország - mint olyan - alig fordul elő benne... Bár kétségtelen Pécsről menekülő munkatársaiért Jászi mindent elkövet - még Belgrádba is ellátogatott -, de a békeszerződés bármiféle revízióját elutasította írásaiban.
"augusztus 6.
[...] Hír Pécs kiürítéséről. Ez újra meghosszabbítja Horthy életét. Linder Belgrádban aziljogot [azilum, menedék - HG] kér a vezető emigránsok számára. De mi lesz a munkássággal?
augusztus 12.
[...] Cikk: A pécsi katasztrófa előtt.
augusztus 16.
Nagyon hecces nap. Szerb vízumért futkostam. Rasic előbb táviratozik Belgrádba. [...]
Pécsről forradalmi hírek. Kikiáltották a pécs-baranyai köztársaságot. Felfegyverkezési hírek. Annexiós tervek. Zavaros káosz. Állítólag Károlyit hívják elnökül[a pécsiek].
augusztus 17.
Vízumot megkaptam a jugoszláv követségen. Altberg, a [The] Nation munkatársa beszélgetett velem Pécsről. Kért tőlem cikket lapja számára. Azt mondta egész Amerikában ismernek.
augusztus 19.
Jugoszláv követségen semmi válasz. Beszélgetés Protic köv[etségi]. titkárral.
Tanácskozás Böhmmel, Hockkal, Szendével. Távirat Pasichoz és Pribicevichez aziljogot kérve pécsiek számára.
augusztus 20.
[...]
Horthyék bevonulnak Pécsre. Gyötrelmes kín ezt nézni. Lovászy nem merte aláírni az aziljogért való sürgönyt.
augusztus 26.
Halálosan hecces nap. Komissiók. Cikkírás: Jugoszlávia és az emigráció. (A baranyaiak érdekében.)
augusztus 29. Belgrád
... Az éjszakát átutazva, ma reggel érkeztem Belgrádba. Linderrel megbeszéltük a tennivalókat. Csak az intellektuellek elhelyezése körül van komoly nehézség. Pécsi tapasztalatai után, tehát merőben praktikus úton, a munkásmozgalmat illetőleg mindenben osztja álláspontomat. Szegény ember drága tandíjat fizetett.
A Bécsi Magyar Újság címoldala 1921. augusztus 30-án
Jászi nem jutott el a felismerésig, hogy a pécsi munkások inkább akarják a horthysta magyarokat, mintsem a szerbek uralma alatt a szociáldemokratákat. A pécsi szerb bábállam kísérlete inkább erősítette, mintsem gyengítette Bánffy esélyeit Burgenlandon. Joggal hozhatta fel az Antant követeinél, hogy lám, a szerbeknek kell megkezdeni elsőként a területátadást, mert láthatóan megbízhatatlanok és Pécs megtartásán ármánykodnak.[7] Tekintetbe véve, hogy a brit diplomátk éppenséggel nem voltak nagy véleménnyel a szerbekről, Jászi ottani kapcsolatai szintén nem hoztak hasznot az emigráció ügyének, s míg Belgrádban tartózkodott, a pécsi magyar bevonulást követően Nyugat-Magyarországon kitört a felkelés. Jászi így örökítette meg naplójában ezeket a napokat:
augusztus 30. Belgrád
... Fegyveres összeütközések híre Dunántúlról. Héjjasék munkában. Nyugat-Magyarország még mindig nincs kiürítve. Ebből komoly fordulat jöhet.
augusztus 31. Belgrád
... Audiencia Pasicnál.[8] A 78 éves öreg úr még mindig eleven eszű és gyors felfogású. Nagyon melegen szólt demokrata álláspontja mellett, de alig hiszem, hogy a kis entente bármit is tenne a nyugat-magyarországi Horthy-puccs ügyében. Ígérte, hogy a francia követnél találkozást kér Károlyi számára, s hogy tervezett memorandumunkat a Société des Nations[9] elé fogja juttatni. Érdekes volt az észrevétele, hogy várta volna, hogy Magyarország Jugoszláviával fog szövetségi kapcsolatot keresni. De "arisztokratikus Magyarországgal" nem lehet szövetkezni. P[asic] németül beszél elég nehézkesen.[...]
Este Linderrel és Gráber Lászlóval. Okos és komoly ember.
Nagy izgalomban a nyugat-magyarországi események miatt. A primitív balkáni hírszolgálat mellett nem lehet semmi kép a helyzetről, de remélem, ez a banda-merénylet a Horthy-rendszer eltakarításához fog vezetni.
Levél Károlyinak.
szeptember 3., Bécs
... A politikai helyzet is undorító. Horthyék dunántúli zsiványstiklijét a nagy entente szelíden tűri.
szeptember 4.
...Szendénél. Ő is erősen pesszimista, bár nem tartja kizártnak, hogy a nyugat-magyarországi dolgok komoly karlista puccs felé haladnak.
szeptember 5.
[...] Kuh, Göndör szerbiai tapasztalataimat tudakolta. Szabady szerint Lovászy, Garami, Hatvany megbízást adtak neki közvetítésre, hogyha a fehérek nekik amnesztiát adnak, beszüntetik a Jövőt[10], mely úgyis kétségbeejtő nehézségekkel küzd. Ez lehet, de Szabadyt nem értem. A Garami-társaságtól nem várok sokat.
szeptember 7.
[...]Arbeiter Zeitung cikket kért a Burgenlandról. Ugyanerről cikk a B[écsi] M[agyar] Ú[jság]nak is.
Ez a kérdés kezd európai problémává válni. A Horthy-tályog úgy látszik itt fakad ki, de kérdés, hogy nem inficiálja[-e] a szomszédos országokat s a Habsburg-restauráció nem lesz-e képes keresztültörni? A hangulat mindenfelé túlfeszített.
Szeptember 8.
[...]Garamival. Ha Horthyék Nyugat-Magyarországot is megússzák, szerinte befejeződött az emigráció. Az embereknek haza kell menni. Ő felhagy a lappal. Kifejtettem, hogy még ez esetben is folytatni kell az emigráció intranzigens munkáját.
Különben alapos a remény, hogy a Horthy-tályog ezúttal valóban felfakadt. Ma Ostenburgék kiverték az osztrák kormányzatot.[11] Nagy idegesség Ausztriában."
Látható, hogy Jászi a felkelésben arra látott lehetőséget, hogy Horthy majd megbukik miatta, s nem érdekelte melyik országhoz fog tartozni a vidék... Jászi szeptember 7-i bejegyzésében említett cikke Burgenlandról másnap, 8-án jelent meg "Burgenland és Horthymagyarország" címmel, amiben igencsak mellélőtt.
Jászi írása Burgenland és Horthymagyarország címmel, 1921. szeptember 8.
Jászi az írásban hivatkozik a múltra, hogy ők mindent elkövettek Károlyival az ország igazságtalan megcsonkításáa ellen, sőt ez elleni tiltakozásul mondott le a kormány 1919-ben. Ez utóbbi kétségtelen, bár Károlyi a lemondáskor egy tiszta szocdem kormány mellett maradt volna elnök a tervei szerint. A hatalomváltásról érdemes elolvasni Varga Lajos korábban a blogomon bemutatott könyvét, és Károlyi interjúját 1919-ből. Nem lehet kétségbe vonni azt sem, hogy Károlyi és köre 1919 tavaszára eljutott az orszgá fegyveres védelmének gondolatáig, de ekkor már késő volt, és ténykedésük kevés gyakorlati eredménnyel járt. Jászi publicisztikája bőven tartalmaz jó észrevételeket, és jogos kritikákat, de nem mindig méltányos. Pontosan tudta, hogy a békeszerződés aláírásának megtagadása 1920-ban irreális lett volna, és elveti annak a lehetőségét is, hogy sokan bizony a haza érdekében fogtak fegyvert a bevonuló osztrák csendőrök ellen. "Bandaharcnak", "merényletnek" és "puccsnak" tartani ezt a kétségbeesett próbálkozást nem igazságos, különösen az ott harcoló önkéntesekkel szemben. A kísérletet vakmerőnek és taktikailag hibásnak tartja, mivel
"1. Az egész vállalkozás kilátástalan,
mert elképzelhetetlen, hogy a mai
kritikus nemzetközi helyzetben a
győztes szövetségesek hozzájáruljanak a trianoni szerzödes ilyen flagráns megsértéséhez, mely Európaszerte aláaknázná minden hitét a
nemzetközi jogrendben.
2. A kaland annál megbocsáthatatlanabb, mivel rendkívül sokat - esetleg mindent - kockáztat egy aránylag nagyon harmadrendű kerdésért. Amikor az ország régi területének kétharmad részét elvesztettük, Sopron igazán nagyon kis szerepet játszik, az integritásos elmélet szempontjából."
Az első pontot tekintve, ma már kijelenthetjük, hogy tévedett. Meg lehetett változtatni a békeszerződést, a tények bizonyították. A területi integritás szempontjából meg talán valóban nem nagy eredmény Sopron megtartása, de az ország általános hangulata, és a soproniak szempontjából azért mégiscsak jelentős volt... Jászi ezt követően a nyugat-magyarországi kérdést - komoly éleslátással - összefüggésbe hozta a karlista kérdéssel. Ez kétségkívül helyes felismerés volt, ami annak figyelembe vételével kiemelendő, hogy máskor horthystának tartja az itteni felkelőket. Úgy látszik megérzett valamit abból, hogy ez ténylegesen nincs így, és sokan valójában legitimisták, és elégedetlenek a kormány működésével Burgenlanddal kapcsolatban. Mint a naplóból láttuk, mások, mint Szende is osztották ezt a véleményt.
A nyugat-magyarországi felkelőket nem szabad egy monolit tömbnek tekinteni, valójában érdekes kavalkádja volt a kormányzat támogatását - titokban - élvező, és a Budapesttel elég élesen szembenálló csoportoknak. Máshol viszont Jászi úgy látszik végtelen naivitását nem vesztette el, utolsó érveként elmondja, hogy voltaképpen Nyugat-Magyarország egy olyan áldozat, amit bőven megér Ausztria barátsága, ráadásul az osztrák politikusok amúgy is gondoskodnak majd az oda kerülő magyarok jólétéről. Itt ismét érdemes megjegyeznünk utólagos bölcsességgel, hogy az osztrák-magyar barátság kifejlődését a 20-as években Sopron megtartása nem akadályozta meg!
A Bécsi Magyar Újság beszámolója a második ágfalvai ütközetről (BMÚ, 1921. szeptember 9. 1.o.)
Abban persze igaza volt, hogy a trianoni szerződésben ez volt a legkevésbé aggályos határmeghúzás - legalábbis etnikai értelemben -, de azt nem vette észre, hogy itt bizony volt lehetőség eredményt elérni. Vele ellentétben mind Teleki, mind Bethlen miniszterelnökök, s főképpen Bánffy Miklós külügyminiszter úgy látta, hogy van keresnivaló, és megér némi rizikót. Bánffy kétségtelen diplomáciai bravúrt ért el azzal, hogy sikerült Nyugat-Magyarország kiürítése előtt rávenni az Antantot arra, hogy a jugoszlávokat kényszerítsék rá Pécs átadására. Emellett képes volt bizalmi kapcsolatot kialakítani a Magyarországon tartózkodó Antant képviseletekkel, sőt a diplomáciai viszonyok alakulása azt hozta, hogy több Antant ország abban lett érdekelt, hogy a terület részben Magyarországé maradjon. Enélkül aligha sikerült volna Sopront megtartani a felkelők minden áldozathozatala ellenére sem, mert végül a dolgot diplomáciailag kellett elintézni, és nem maradt volna magyar kézen egy adú sem, amit kijátszhat.
Velük szemben az emigrációnak tulajdonképpen nem volt mondanivalója a témában, sőt ötlete sem a magyarság fájdalmának enyhítésére, csak hagymázas ábrándok arról, hogy pusztán a demokrácia és a jövő majd megoldja a nemzetiségi kérdéseket - mintha egy elvont fogalom képes lenne erre -, míg velük szemben Bánffy és a felkelők keményen megdolgoztak azért, hogy egy kis sebtapasz legyen a nemzet vérző testén. Szerencsére a belefektetett munka és emberélet végül kézzel fogható eredményt hozott. Bármennyire is sajnálták az emigránsok, Bánffynak igaza volt,
"Kétségtelen ugyan, hogy az egész Burgenlandot nem tarthatjuk meg - minden mediáció abból áll, hogy a középutat keresi -, de nagy, nagyon nagy dolog, hogy Sopront és vidékét, talán többet is, meg tudunk menteni Velencében. És ami még nagyobb és valóban fölemelő érzés volt, hogy békét tudunk szerezni ugyanakkor, midőn Trianonon mi, ez a kicsi, lenyomorodott ország rést tudunk ütni."
A Bécsi Magyar Újság szeptember közepén szépen-lassan elengedte Burgenland témáját, nyilván érezték, hogy nincs már benne potenciál. Még a soproni népszavazásról is meglehetősen visszafogott érdeklődéssel írtak decemberben. Nem is csoda, tekintetbe véve, hogy nem volt célszerű emlékeztetni arra, hogy ők augusztusban nem álltak ki a helyiek mellett.
Sopron megmentésével bizony-bizony a magyarok érdeke győzedelmeskedett, az aktuális országvezetés milyenségétől és minőségétől függetlenül. De ők ezt képtelenek voltak észrevenni, mert nem igazán láttak tovább önnön érdeküknél. Jászi nem volt hazaáruló, sem magyarellenes, de nem vette észre, hogy azokat az álmokat, amelyeket ő kerget, kevesen kergetik, gyakorlatban meg éppenséggel kivitelezhetetlen mese. Mikor Jászi nemzetek felettiségről értekezett Seton-Watsonnal, utóbbi már javában aknázta alá a magyarok hírét a világban, szellemileg megalapozva Trianont, Jászi sokszor jogos kritikáit a magyar közélettel szemben meg egyszerűen felhasználták a magyarság ellen.
Jászi írása a BMÚ 1921. szeptember 11-i számában (címoldal) Érdemes beleolvasni már csak a jelzős szerkezetek miatt is!
Jegyzetek:
[1] A történetet Miller naplója alapján szó szerint közli: Botlik, 102-104.o.
[2] Fontos szerephez jutott Thomas Beaumont Hohler (1871-1946), brit nagykövet, aki 1908-ban ugyanakkor szolgált Isztambulban, mint Horthy, s kölcsönösen nagyra tartották egymást. Lásd: Veszprémy László Bernát: Horthy brit diplomatája? - Thomas Beaumont Hohler és szerepe az ellenforradalmi rendszer megszilárdulásában. In: Múlt és jövő. 2020/2-3. sz. 245-252.o.
[3] Lásd Bánffy gonolatmenetére: Bánffy, 240-247.o.
[4] Veszprémy: 1921. 111.o.
[5] Veszprémy nagyon részletesen leírja könyvében az antanthatalmakk képviselőinekk állásfoglalását a magyar-szerb vitában. A belgrádi angol ügyvivő szerint Lindernek volt is félnivalója, mert a magyar hatóságok legszívesebben ketrecben mutogatták volna... Veszprémi, 109-119.o.
[6] Kaposi,
[7] Bánffy, 244-245.o.
[8] Nikola Pasic (1845-1926), szerb, majd jugoszláv miniszterelnök.
Gróf Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai: Emlékeimbóől - Huszonöt év. Budapest, Helikon, 2013
Botlik József: Nagyugat-Magyarország sora 1918-1921. Vasszilvágy: Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2012
Jászi Oszkár naplója 1919-1923. Sajtó alá rendezte: Litván György. Bp.: MTA TI, 2001.
Kaposi András: Pécs gazdasági és társadalmi helyzete az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költözése évtizedében. In: Per Aspera ad Astra. 2014. 1. sz. 26-49.o.
Veszprémy László Bernát: 1921 - A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Budapest: Jaffa, 2021
Jászi lapja követeli, hogy Magyarországot ne vegyék fel a Népszövetségbe BMÚ, 1921. szeptember 10. 1.o.
- Írta volna Petőfi Sándor, ha én lennék Petőfi Sándor. Mert határozottan nem tudtam sosem egyetérteni vele az Alföld versus Kárpátok kérdésben, pedig magam kisalföldi vagyok. Mindig tetszettek a hegyek, talán mert felénk nincs. Gyerekkorom legmagasabb pontja, ahova feljutottam - leszámítva a csornai téglagyár 8-10 méteres agyagkupacait, ahova nagyritkán belógtunk illegálisan - a premontrei apátság parkjának található nagyjából 1 méter "magas" hupni volt. Ez volt az úgynevezett "A domb", amely hó esetén a város gyerekseregének egyetlen komoly a szánkózási és csúszkálási lehetőségét biztosította akár 4-5 méter hosszan, három irányba is (a negyedik irányban nekiszaladtál a betonkerítésnek).
Ennél magasabb hegyet akkor láttam csak, ha néhanapján a Balatonra utaztunk a Bakonyon át nyáron, vagy osztálykirándulásra mentünk Sopronba. Nekem még ma is lenyűgöző reggelente ahogy a buszom befut Ménfőcsanakra, s balra kibontakoznak a hajnali ködből a Sokoró hullámai. Sokkoló. Jó lenne egyszer visszavonulni egy erdőkkel körülölelt hegyi faházba (könyvtárszobával, kandallóval, internettel és a fiatal Bridget Bardot-val...), s ott ellenni, mint a meggybefőtt! Nem csoda, ha egy a Börzsönyben, faháznál "játszódó" könyvet nem tudtam visszautasítani. Véletlen történt, vagy a fátum ténykedett ügyesen aznap, mikor a könyvtárban másfél hete fajsúlyosabb irodalom felkutatása közben elém pottyant - szó szerint, mikor kihúztam egy másik könyvet - Győrffy Ákos vékonyka kötete, A hegyi füzet. Beleforgattam, ha már ezt dobta a sors reszkető keze. A szerző a műben egy hegyi házikóba vonul el és elmélkedik életről, meg az elmúló időről. Kellett.
Győrffy Ákostól eddig csak rövid karcolatokat olvastam - ezek is azok -, amelyek egy keserédes élet mélabús árnyalatait adják vissza a sötétszürkétől a feketébe hajló mélyszűrkéig. Hát most ebből kaptam jó időre elegendő dózist, mondhatni: egy vaskosabb füzetnyit. Mint említettem, a szerző egy hegyi kunyhóból mesél nekünk a világról. Történet, az nincs. A sztori az élet, melyet a sajátjából vett esetekkel ad vissza az író. Győrffy Ákos sok nyomorúságot lát maga körül - főállásban hajléktalanszálló dolgozik -, talán ez adja a nyomasztó hangulatot, ami enyészetbe fúló avarként teríti be a prózáját. Mégsem mondanám, hogy hiányzik belőle a remény. A halál és pusztulás az élet szomorú velejárója, ami azonban kétségessé teszi ezek elviselését, az nem ezek létezése, hanem a reménytelenség, a kétségbeesés, amely eluralkodhat rajtunk. A kereszténység egyik legfőbb alapvetése, hogy a kétségbeesés bűn, s bár Győrffy sokszor hezitál a kötet lapjain kereszténységével kapcsolatban, kétségtelenül nem kétségbeesett.
Abban is keresztényi a mondanivaló, hogy a szegénységet kiragadja a mindennapi értelmezésből - mert a szegénységet ugyanúgy, mint az igénytelenséget ki lehet vonni a tárgyias megközelítés alól -, s ő szakrálisan nézi. A szegénység Győrffynek szép, mert annyid van csak, amennyi szükséges. Ez a mai világtól nagyon idegen nézet. A szegénység nem megalázó, nem üres. A szegénység nem nyomor. A kevés birtokolt földi érték nem tesz szegénnyé, s a lelki szegénység tényleg út az örökkévalóságba, mert csak azokra fókuszálunk, amire szükségünk van szellemi táplálékként.
Győrffy mintegy végigtekint - mégcsak nem is túl hosszú, hiszen 1976-os születésű - életén, a gyerekkor gondtalan boldogságától a felnőtt élet rendszerező magányt igénylő túlbonyolított éveiig, s filozófiailag igyekszik megfogni az élet értelmét. Számomra a legnagyobb felismerés az volt, mikor a 19. oldalon belém nyilalt, hogy ugyanazt érzem, mint a szerző: a világból mára az érdekel a leginkább, ami irracionális. Az igazán izgalmas az, ami nem levezethető sem a biológiából, sem az egyéni haszonszerzésből, aminek e testi világ képtelen magyarázot szolgáltatni: ilyen az önzetlen szeretet, az irgalom, de még a kegyetlenség, vagy az őrület is. Talán ez különböztet meg minket az állatoktól. Egy kakukk sosem teszi fel magának a kérdést, hogy helyes-e kilökni az idegen fészekből a toját, s helyére csempészni a majdani kakukkfiókát. Megteszi. Nem rosszindulatból, hanem biológiai kényszerből, automatizmusként. Az ember dönthet. Az irgalom és kegyetlenség tényleg "csak" vannak, de mi okból? Leginkább a flozófia és a vallás képes megragadni létezésüket. Amikor egyedül vagy egy erdő közepén a faházban, akkor nem futhatsz el önmagad elől. Csak te vagy ott pőrén, veled a múltad, jelened és jövőd, egy pillanatba dermedve az örökkévaló.
Győrffy a magánerdejének saját valós/képzelt faházában ötletszerűen ír le emlékeket, érzéseket, hangulatokat, de nagyon szépen és élvezetes stílusban. Megfogott, bár a kötet első fele azért jóval erősebb, mint a második. Mindez azért meglepő, mert nem vagyok elragadtatva a mai magyar szépirodalomtól, a legtöbbször úgy érzem, nem akar vagy tud mondani semmit a számomra. Bizonyára bennem (is) a hiba, de egyelőre nem tudok változtatni ezen a tényen. Talán egy lépéssel most mégis közelebb jutottam a megoldáshoz: pusztán több energiát kell fektetnem a keresésbe, mert akadnak itt számomra is gyöngyök mélyen elbújva a hegyi erdő sűrűjében.
A mai blogbejegyzés nyomokban féknyúzt tartalmaz! Előfordulhat, hogy egy ikonikus vers hamisan, gonosz módon félrevezetően kerül a közönség szeme elé! Fektcsekkelésén és a blogger megregulázásán dolgozunk!
Köszönettel: Szilikonvölgy a Szólásszabadságért Alapítvány (röviden: Szasza)!
Orosz páncélososzlop Mariupol közelében, 2022. április 17 (Reuters)
Az Ukrajna elleni orosz háború kapcsán - melyről kétszer írtam eddig, itt és itt - sokszor szóba kerül manapság az orosz hadsereg, így ennek egy érdekes alakulatát igyekszem most bemutatni, a zászlóalj taktikai csoportot. Bár az orosz hadsereg is hagyományos szervezeti struktúrákat követ (hadsereg – hadtest – hadosztály - dandár), de az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a zászlóaljnyi egységekben folyó harcászatot részesíti előnyben. A 2014-től kezdődő donbaszi harcok az orosz hadvezetés számára bizonyították az úgynevezett zászlóalj taktikai csoportok hasznosságát, mivel a donbaszi és luhanszki felkelők támogatására felvonult orosz erők jól szerepeltek ebben a struktúrában. A 2016-ban meglévő 66 ilyen egységet előbb 120-ra növelték, majd 2021-ben már mintegy 170 zászlóalj taktikai csoport (oroszul: Батальонная тактическая группа, röviden: BTG) állt a szárazföldi haderő rendelkezésére.[1]
Hogy miért nem egyszerűen zászlóaljnak nevezik? Mert klasszikus értelemben nem az. Voltaképpen eredetileg ideiglenes, egy-egy konkrét feladatra létrehozott egységről van szó, amely standard maggal rendelkezik (benne harckocsizó, gépesített lövész, tüzérségi, légvédelmi, tankelhárító, elektronikai harci és egyéb kiszolgáló alegységekkel), ugyanakkor modulszerűen az adott akció végrehajtásához megerősítik különböző erőkkel. Ebből fakadóan egy rugalmas, bevetés közben akár napról-napra változtatható összetételű zászlóaljról beszélhetünk, amely célirányosan kaphat megerősítő gyalogságot, tüzérséget, légvédelmet, et cetera. Donbaszban sok esetben a proxyként alkalmazott felkelők mellé nem is teljes értékű BTG-ket küldtek, hanem csökkentett gyalogsággal (három helyett csak egy gépesített lövész századdal) bírót, akik helyett helyi erőket vetettek be a nem túl kényelmes gyalogsági feladatokra, ellenben mondjuk erősebb tüzérséget kaptak.
Az egység önállóan végez taktikai feladatokat a harcmezőn, és komoly tűzerővel bír. Az orosz taktikai zászlóalj létszámát a nyugati szakírók 7-900 főre teszik az alegységek számától, összetételétől függően, így nagyobb egy mostanság szokásos „hagyományos” zászlóaljnál (450-500 fő), és lényegesen erősebb is fegyverzetét tekintve.
Megjegyzés rovat: A történelemben a zászlóalj nagyságú erő (400-1200 fő) szinte általánosan megjelenik, mivel ez az a mennyiségű ember, amit egy parancsnok képes szóban irányítani és személyesen csatába vezetni. Már a rómaiak is ezt a nagyságot favorizálták – sőt utalnak ilyen nagyságú egységre asszír adatok is -, hiszen a cohors, amely a legio alapját adta, 480-1000 fő volt évszázadokon keresztül. Egy század (centuria) még nem, de egy cohors már képest volt fontosabb önálló taktikai feladatok megoldására ütközetben. Így ez egy természetesen kialakult nagyságú alakulat, nem véletlen fejlődött ki újból az állandó hadseregekkel együtt a 16-17. századra, s amely a zászlóalj nevet kapta. A XX. század elejéig ez szinte teljesen gyalogos monolit tömb volt, mindenféle alegység nélkül, mint például az 1848-49-es honvédsereg zászlóaljai. A modern hadviselés aztán először géppuskás-, majd egyre több különböző alegységgel vértezte fel a zászlóaljat.
Az orosz zászlóalj taktikai csoport voltaképpen egy kisebb dandár feladatát látja el, noha a hagyományos magasabbegységek (régiesen: seregtestek) nagyságát nem éri el. Ugyanakkor azokhoz hasonlóan több fegyvernemet egyesít, s ebből adódóan képes önállóan működni a harctéren, más egységek támogatása nélkül is. Bár az orosz dandár- és hadosztályszervezet természetesen nem szűnt meg, az utóbbi években, s kiemelten a szakadár ukrán részeken az oroszok rendszerint ezeket a megerősített zászlóaljakat használják a hadműveleteik során alapegységként. Az új típusú orosz dandárok magját BTG-k alkotják, annak fő ütőerejét adják, ráadásul ezekben összpontosulnak a szerződéses katonák és a nehézfegyverzet zöme.
Ez nagyon rugalmasan használható rendszer megfelelő működés és gyakorlat esetén, s egyáltalán nem új, hiszen az amerikai haderő jó ideje hasonlót alkalmaz, igaz egy szinttel feljebb, dandárként, dandárharccsoport (Brigade Combat Team - BCT) néven. Az oroszok nyilvánvalóan saját tapasztalataikat és hagyományaikat igyekeztek ebben a taktikai egységben összehangolni az amerikai hadjáratokból ellesett modern háborús példákkal. Az amerikai dandárharccsoport ugyanis nagyon jól bevált a 2003-as iraki invázió során, így a harcászat egyértelműen az ilyen modulárisan összeállítható egységek irányába halad. Idén márciusban Európába is egy dandárharccsoportot vezényeltek át a hírek szerint, a coloradói 3. páncélos dandárharccsoportot (3rd Armored Brigade Combat Team), az orosz inváziót követően.
A BTG elődje, az 1989-es szovjet gépesített zászlóalj egy zászlóalj parancsnokságból, három gépesített lövész századból (BTR harcjárművekkel), egy aknavetős ütegből (6-8 db 82 vagy 120 mm-es aknavető), egy páncéltörő szakaszból (páncéltörő lövegekkel és rakétákkal), egy gránátvetős szakaszból (6 db AGS-17), egy légvédelmi szakaszból (9 db 9K32 Sztrela), valamint egy-egy jelző- és ellátó szakaszból, illetve orvosi állomásból és javítóműhelyből állt. [2] Az ilyen jellegű gépesített zászlóalj mellett megjelent a vegyes/kombinált összetételű zászlóalj, amely ennek egy harckocsizó századdal (benne 10 harckocsi) megerősített változata volt.[3] Ez már meglehetősen hasonlít a mai orosz zászlóalj taktikai csoport felépítéséhez, így voltaképpen ilyen típusú zászlóaljakat az oroszok minden konfliktusban bevetettek Afgnaisztán óta.
A zászlóalj taktikai csoportra a nyugati szakemberek mégis a Donbaszban vívott harcok során figyeltek fel, ezután kezdtek írások születni róla a folyóiratokban, amelyek közül több igen elismerő, bár kiemelik az egység gyenge pontjait is.[4] A nyugati hírek szerint egy zászlóalj taktikai csoport felépítése nagyjából a következő:
- harckocsizó század
- 3 gépesített gyalogos század
- páncéltörő század
- 2-3 önjáró tüzér üteg (közte egy önjáró sorozatvető üteg)
- 2 légvédelmi üteg
- egyéb kisegítő alegységek
- mesterlövész szakasz
A zászlóalj taktikai csoport összetétele[5]
A zászlóalj harckocsiszázada 10 darab harckcsiból áll, ami gyengébb az amerikai 14 tankból álló páncélosszázadoknál minőségre és számra egyaránt.[6] Az orosz harckocsizó század alapharckocsija még mindig a T-72-es, igaz zömében már ennek modernizált változatai. Az oroszok 2010-től helyezték szolgálatba a T-72B3, majd 2016-tól a T-72B3M variánsokat, amelyek fejlesztett dízelmotort, tűzvezető-rendszert valamint löveget kaptak, a legutóbbi típus pedig a páncéltest oldalának - amely hagyományosan gyenge pontja az orosz harckocsiknak - és a görgők védelmére új reaktív páncélzatot is. A másik fő harckocsinak számító, s modernebb T-90-es és modifikációi mindenesetre úgy tűnik jóval ritkábban szerepelnek az Oryx veszteségi listáján, míg alig pár napja volt először látható az új T-90Mharctéri(?) fotón. Legújabb fejlesztésű harckocsijaikat az oroszok láthatóan nagyon óvják. Eddig a sokak által várt T-14 Armata sem került harci bevetésre, ami nem meglepő, hiszen alacsony példányszáma, és a minden új típusnál jelentkező gyermekbetegségek miatt hiba is lenne egyesével bevetni, ráadásul könnyen nyugati kézre kerülhetne egy-egy példány, amit nyilvánvalóan el akarnak kerülni.
Az általános hiedelmek ellenére a szovjet/orosz harckocsik nem rosszak (itt egy viszonylag jó elemzés angolul, amit átvettek magyar híroldalak nagyjából), csak egyszerűen más elképzelés alapján vannak fejlesztve, mint nehezebb és robusztusabb nyugati ellenfelei. A helyzet nagyjából a Tiger vs. T-34 esetéhez hasonló, egyik egy nagy páncélvédettséggel és tűzerővel rendelkező nehézpáncélos, a másikból meg több van... Egyszerűen más a megközelítés. Ráadásul az amerikai harckocsik sem sebezhetetlenek, pusztán ritkán kerültek szembe méltó ellenféllel, s pláne ritkán modern páncéltörő eszközökkel. Ettől persze nem vitás, hogy egy M1A2-es Abrams vagy egy Leopard 2A7-es valószűleg komoly fölényben van még egy moderizált T-2-essel szemben is.
A taktikai zászlóalj gépesített lövészeit 40-43 páncélozott szállító harcjármű viszi a harctérre, normál esetben 3 századba szervezve. Az orosz századok itt is kisebbek az amerikai megfelelőiknél, ugyanakkor PSZH-k tekintetében jobban állnak az amerikaiakhoz képest, mint harckocsik esetében. Az orosz lövészpáncélosok (PSZH, AFV, IFV, kinek mi tetszik) harckocsiágyúk és páncéltörő rakéták elleni védettsége csekély, de soha nem is volt a feladatuk ezek ellen megvédeni a bennük szállított gyalogságot. Ahogy egy amerikai Bradley-nek vagy egy M113-asnak, úgy egy BMP-3-asnak vagy egy MT-LB-nek is repeszek, kézifegyverek és géppuskák ellen kell megóvnia a gyalogságot, éppen ezért a nagyszámú páncéltörő eszközzel ellátott ukrán erők ellen nem meglepő a nagy veszteségük. A most divatos M1126 Stryker tulajdonképpen a szovjet BTR-ek modern amerikai változata (ezek önálló dandártípusba szervezése és külön kezelése ellenben eléggé indokolatlannak tűnik), tőlük koppintották. Ha összevetjük a feljebb sorolt orosz és amerikai típusokat, akkor az látszik, hogy adataikat, fegyvereiket tekintve inkább az orosz van előnyben, de ez nem óvja meg őket, ha bevetésük hibákkal teli és nélkülözi a kellő felderítést.
Ilyenre jó példa a következő eset, amelyről drónfelvétel kering az interneten. Ennek során - a leírások szerint - egyetlen ukrán T-64BV tank szállt szembe egy "egész orosz páncélos menetoszloppal".[7] Ha jól megnézzük az esetet, feltűnik, hogy az orosz páncélos oszlop BTR-82A-es lövészpáncélosokból áll, amelyeknek 30 mm-es gépágyúikkal eleve nincs semmi esélye a harckocsi páncélja ellen (páncéltörő rakéta nem látszik rajtuk). Ilyen esetben a PSZH-nak bizony ki kell vonnia magát a tank tűzsávjából és ha van megfelelő páncéltörő eszközzel ellátott baka a fedélzetén, azokat kell kirakni és a tank ellen küldeni a házak fedezékében. (Most arról nem beszélve, hogy ha jól megfigyeljük, az orosz lövészpáncélosok egy, a képen nem látható célpontra is lőnek, tehát az ukrán tank aligha volt egyedül, csupán társa/társai lemaradt/ak a képről).
#Ukraine: Remarkable footage of a single UA T-64BV tank engaging a Russian convoy, destroying a BTR-82A from an ambush position. pic.twitter.com/vLF2AxxjmG
— global military conflicts (@globalmilitary5) April 5, 2022
Ezekért az esetekért inkább az orosz felderítés és biztosítás gyengesége, és nem a járművek a „bűnösök”.
A BTG Kialakításából adódóan másra használható, mint az amerikai dandárharccsoport, de mégis érdemes egyes elemeit összevetni. Ismerkedjünk meg kicsit az amerikai modellel, mert kicsiben nagyon hasonlít arra!
Nézzünk meg egy amerikai példát a 2003-as iraki hadjáratból! Az Irak elleni invázió (Operation Iraqi Freedom – Iraki Szabadság Hadművelet) főerejét az amerikai V. hadtest alkotta, amelynek magja a 3. gyalogoshadosztály volt (pk.: Bufor Blount vezérőrnagy). A hadosztály alapjában véve három dandárharccsoportból (BCT) állt, amelyeket a hadművelet során rendszerint önálló feladatokra vetettek be külön-külön. Egy dandárharccsoport a következőképpen nézett ki (példaként vegyük az 1. dandárt):
- 1 páncélos zászlóaljharccsoport (a 69. páncélosezred 3. zászlóalja)
- 2 gyalogos zászlóaljharccsoport (a 7. gyalogezred 2. és 3. zászlóaljharccsoportja)
- 1 felderítőszázad (1. lovasezred C század)
- 1 osztály tüzérség (41. tábori tüzérezred 1. osztálya)
- 1 hírszerző század (103. katonai hírszerző zászlóalj A század)
- 1 híradó század részei (a 123. híradózászlóalj A századából)
A dandárharccsoport mintegy 5000 főből állt, 58 M1 Abrams harckocsival és 116 db M2 Bradley lövészpáncélossal. A dandár tüzérségét M109 Paladin 155 mm-es önjáró tarackok adták, melyből egy dandárban 18 darab volt három ütegbe szervezve.[8]
A felsorolásból kiderül, hogy míg egy amerikai dandárharccsoport harci létszámában, tankokban és lövészpáncélosokban komoly fölényben van egy orosz taktikai zászlóaljjal szemben - ami természetes is, hiszen egyik „zászlóalj”, a másik pedig 3 zászlóaljból áll -, addig tüzérségben darabra nézve gyakorlatilag paritás érvényesül, ráadásul az orosz harccsoport rendelkezik önálló légvédelmi és páncéltörő alegységekkel is, míg az amerikai nem. A különbség a múltból fakad, a szovjet érában arra kellett számítani a helyi hadvezetésnek, hogy háború esetén a nyugati hatalmak légifölényben lesznek, míg az amerikaiak hagyományosan uralják a légteret 1945 óta. Az amerikai dandárharccsoport minimális mértékben változott 2003 óta, de a lényeg nem. 2017-ben egy páncélos dandár harccsoport (ABTC) 87 db M1A2 Abrams harckocsival 152 Bradley-vel, és tüzérségként 18 db Paladinnal van ellátva, létszáma mintegy 4300 fő. [9] 2009-ben egy orosz dandár kétszer (18 db 2Sz19 és 18 db BM-21) ekkora tüzérségi erővel rendelkezett! [10]
Egy orosz taktikai zászlóalj tüzérségét tekintve kiemelkedően erős (a szovjet harcászat öröksége) - ráadásul néhány nagy hatótávolságú fegyverrel is rendelkezik -, az amerikai BCT tüzérségével vetekszik, sőt több szempontból felül is múlja. Nem véletlenül nagy a pusztítás a támadott településeken Kelet-Ukrajnában! Az amerikaiak tüzérsége voltaképpen „öregebb” és gyengébb is egységekre lebontva, ami ismét az amerikaiak általános légifölényének tudható be leginkább, amelynek csatarepülői kiválthatják a földi lövetést.
Az orosz BTG fegyvereinek hatótávolsága [11]
A sorozatvető (MLRS) különösen kedvelt eszköze az orosz tűzcsapásoknak, nem véletlen látható gyakran propagandafelvételeken, hiszen nagyon látványos. A fegyver nem túl pontos, de hatótávolsága nagy, és területtűzre különösen alkalmas, és utóbbi esetén harckocsik ellen is hatékony. Gyülekezési pontok elleni tűzrajtaütésre kiváló, s pszichológiai hatása közismert a Katyusák első feltűnése óta.
Orosz (donyecki, DPR) BM-21 Grad sorozatvetők Ukrajnában
Emellett az elmúlt években az oroszok kiemelten fejlesztették a hagyományos tüzérséget is. 2020-ban a Középső Katonai Körzet megkapta az első példányokat az új 2Sz35 Koalicija-SzV önjáró lövegből, és a 2Sz19 Mszta-Sz legújabb változatával is évi két zászlóalj átfegyverzése kezdődött meg. Azonban az orosz haderő taktikai zászlóaljainak csak töredéke lett felszerelve régebbi fegyverek modernebb változataival, s még kisebb része lett ellátva a felvonulásokon demonstráció gyanánt bemutatott, de csak kis számban létező, és harci körülmények közt még nem bizonyított fegyverrendszerekkel.[12]
Az ukrajnai hadművelet első szakaszát követően nem véletlen került elő a tüzérség, mint elsőszámú eszköz az oroszok kezében a katonai sikerhez. Az orosz tüzérség hagyományosan erős, tüzéreik mind az első, mind a második világháborúban jól teljesítettek, s ezt a relative olcsó fegyver nagy számban áll a rendelkezésükre, nagy mennyiségű munícióval. Nem a legpontosabbak, nem képesek precíziós csapást mérni, ellenben sok van belőle, rengeteg lőszerrel a régmúlt idők raktáraiból, és képesek felőrölni az ellenállást. Persze nagy anyagi pusztítással jár. Nem véletlenül mutatnak olyan lehangoló képet az háború sújtotta települések a harcok elcsitultával...
A BTG és a BCT összevetése esetén - a hasonlóságok mellett - a különbségek látványosak. Míg az amerikai taktikai egység repülőgépfedezett melletti támadásra van kitalálva és súlypontképzéshez, áttöréshez ideális, az orosz variációnak nincs ilyen jellegű súlypontja, ezért támadásban kevésbé hatékony. Ellenben védekezésre túlerő ellen alkalmasabb - más kérdés, hogy ilyen helyzetbe az amerikaiak nem szoktak kerülni mostanság -, hiszen alosztályai harckocsi- és légitámadás ellen önállóan is képesek némi védelmet biztosítani, miközben tüzérsége messzebbre hat. Mivel az orosz haderő nem hadsereg-hadsereg elleni harchoz szokott, hanem asszimetrikus hadviseléshez, így logikus lépés volt a BTG-k létrehozása.
Ugyanakkor úgy vélem összességében az amerikai megoldás a hasznosabb egy olyan háborúban, mint most az ukrajnai. Komoly problémája az orosz megoldásnak, hogy mint önálló taktikai egység - amelynek egy konkrét feladatot kell elvégezni -, nagy önállósága van, s ehhez megfelelő parancsnok és stáb kell. Kérdéses, hogy a tényleges háborúban nem túl jártas orosz haderő rendelkezik-e elegendő számú jól képzett és ügyes parancsnokkal (úgy tűnik, hogy egyelőre nem). Mivel minden 800-900 ember igényel egy jól képzett és tapasztalt vezetőt, az orosz hadseregnek túl sok ilyenre lenne szüksége, míg dandárszervezés esetén csak harmad-negyedennyi kellene! A sok bába közt elveszne a gyerek akkor is, ha lenne Oroszországnak 170 kiváló képzettségű és adottságú BTG vezetésére alkalmas parancsnoka, ám nagy valószínűséggel nincs. A vezetés összehangolása a sok kisebb és önálló feladatot végző egység között lényegesen nehezebb, és a hadműveletek alakulásából nem nagyon látszik, hogy valamiféle kialakult egységes vezetés lett volna mostanáig. Egyes hírek szerint jelenleg emiatt átszervezés is zajlik az orosz csapatok taktikájában, mivel hiányzik az összhang a műveletekben. Óhatatlanul ellentétbe kerülhet egy BTG parancsnoka saját dandárparancsnokával, ha a hadihelyzet úgy alakul.
Példa:
Elég nagy hírverést kapott a brovary-i eset, mikor egy orosz járműoszlopon ütöttek rajta - igencsak ügyesen - az ukrán erők. A hírek egy orosz tankhadosztály, vagy harckocsizó ezred szétveréséről szóltak, de nem tartom kizártnak, hogy itt valójában egy zászlóalj taktikai csoportot ért a rajtaütés. A The New York Times információja [13] szerint az oszlopban sorozatvető MLRS-ek (valószínűleg TOSz-1-esek), tankok és a felvételek alapján lövészpáncélosok kevereten vonultak, sőt egy szemtanú szerint elől haladtak a tüzérségi eszközök, ami elképesztő felelőtlenség. A drón felvétele a kezdeti fejetlenséget jól adja vissza, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az orosz csoport zöme komolyabb veszteség nélkül kijutott a csapdából. Egészen nyilvánvaló, hogy Brovarynál az orosz felderítés és biztosítás csődöt mondott, ha egyáltalán volt ilyen...
Rajtaütés egy orosz járműoszlopon Brovarynál
Egy hadsereg hatékonyságát elsősorban a gyakorlottsága adja. A tapasztalt hadvezérek a háborúkban születnek, a jelenlegi orosz tábornoki kar nem igazán rendelkezik friss tapasztalattal a modern hadviselésről. Ma azért az Egyesült Államok hadereje a legerősebb, mert az a leggyakorlottab - bár persze emellett fegyverzetét tekintve is a legerősebb -, ennél fogva ők képesek abból a legtöbbet kihozni, mert az egyes harchelyzeteket már megtapasztalták, s a tűzkeresztség nagyon sokat számít. Az orosz hadsereg egyszerűen nem viselt valódi háborút évtizedek óta, mert a Grúzia vagy korábban a csecsenek ellen vívott harcaik aligha vehetők komoly háborúnak, és semmiképpen sem hasonlíthatók az Egyesült Államok tapasztalataihoz, amely a folyamatos megszállói ténykedése (Irak, Afganisztán) mellett, ténylegesen vezetett nagy volumenű hadjáratot 1991-ben és 2003-ban több százezer fős hadsereggel. A mai amerikai tábornoki- és tisztikar ezért jobban tudja kezelni a több ezer vagy tízezer ember mozgatásához és ellátásához szükséges logisztikát, és jobban ki tudja választani a feladat eléréséhez lehetséges útvonalak közül az optimálisat.
Emellett az orosz taktikai zászlóalj esetében a sok más jellegű alegység miatt kevés a ténylegesen bevethető gépesített gyalogos (vagyis a puska). Kicsit vicces, de az orosz csapatok jelenleg úgy tűnik ugyanazzal a problémával küzdenek Ukrajnában, amivel a németek 1944-45-ben: a páncélosokat támogató gyalogság hiányával, s ezt a rosszul vagy gyorsan kiképzett helyi felkelő milíciák vagy toborzott zsoldosok aligha pótolhatják. Enélkül pedig területet elfoglalni még csak-csak lehet ideiglenes, de megtartani aligha. Kis intenzitású háborúkban hatékony lehet a zászlóalj taktikai csoport, de az Ukrajna elleni háború már más tészta, nagyobb egységekben való gondolkodást követel meg, hiszen sok száz kilométeres "frontról" beszélhetünk, amelyeket nagyobb egységekbe kell összefogni, s vezetni! A jól megerősített védőállások áttörése és a településekért való harc egyszerűen több gyalogságot igényel és nagyobb páncélos csoportosításokat.
További hátrány, hogy egy kisebb 8-900 fő zászlóalj a veszteségekre sokkal érzékenyebb, mint egy dandárnyi harccsoport, hiszen a 10 tankból néhány elvesztése, vagy kiesése lényegesen legyengíti a BTG támadóerejét. Éppen egy brit hírszerzési adat jött ki pár órája amely szerint a bevetett 120 BTG negyede harcképtelenné vált, bár ezt érdemes óvatosan kezelni, hiszen eléggé elfogultak a britek is. Mélyebb védelem áttörésére a formáció nem igazán alkalmas. Valójában a harckocsizók századonként tizesével történő bevetése szétforgácsolja az erőket, s ez a jelenlegi Ukrajnai harcokban már inkább káros, mintsem hasznos. Ami kisebb intenzitású és volumenű harcokban bevált, az igazi háborúban, modern páncéltörő eszközök ellen már nem működik. Egy amerikai páncélosdandár áttörő ereje - erősebb páncélosereje miatt - sokszorosa egy 2-3 BTG-ből álló orosz dandárénak is, tüzérségben megmutatkozó hátrányát pedig kompenzálja a légierő, illetve a hadosztály- vagy hadtestközvetlen tüzérség!
Másik komoly problémája az orosz haderőnek a jelentős járműigényű alakulatok karbantartása, amelyben sosem volt túl jó az orosz haderő. Ezt némileg kárpótolja, hogy rendszerint az ellenfél hasonló exszovjet járműveket használ, amiket könnyű betagolni a saját erőkbe - telegram és twitter bejegyzésekben, fotókon, felvételeken gyakran látni, hogy a két fél egymás fegyvereit „rendszeresíti” -, de gyakran kannibalizmushoz vezet, például, hogy két kieső jármű alkatrészeiből próbálnak egy működőt összehozni.
Mindent egybevetve az alakulattípus érdekes egyveleg, amely részben a hagyományos szovjet/orosz katonai eljárásokra vezethető vissza, részben feladatorientált egységként a német világháborús taktikának az örököse, amerikai minta alapján. A BTG-k értékét jelzi, hogy bizonyos értelemben az amerikaiak is átvették, mikor létrehozták az úgynevezett vegyes zászlóaljakat (Combined-Arms Battalion), amelyek ugyan nem kaptak saját tüzérséget, de 2-1 illetve 1-2 arányban állnak páncélos illetve gyalogos századból.
Még egy záró megjegyzés: Az amerikai hadsereg Irakban 2003-ban lényegesen nagyobb technikai fölényben volt ellenfelével szemben, mint most az oroszok Ukrajnával szemben. Ott a szövetségesek teljes légifölénnyel rendelkeztek, s bár az oroszok az ukrán légierőt nagyjából kiiktatták, de a drónok korszakának eljövetelével olyan fölényt mégsem élvezhetnek. Az ukránokat a nyugati hatalmak viszonylag jól ellátták páncéltörő rakétákkal, amelyek ma gyakorlatilag bármely páncélost képes kilőni - az amerikaiakét is, ellenben nincs belőlük végtelen -, s amellyel az iraki hadsereg nem rendelkezett 2003-ban. Emellett - s ez igen fontos szerepet játszik az ellenállás eddigi sikerében - olyan hírszerzési információkkal rendelkeznek a nyugati támogatásnak hála, amiről az irakiak csak álmodhattak. Ennélfogva a kettő eset összehasonlítása igencsak félrevezethet. A következő hetek az orosz-ukrán konfliktusban úgy tűnik a tüzérség tömeges bevetésével támogatott lassú orosz előrenyomulással és az Azovstal védőinek haláltusájával fognak eltelni.
Orosz tankok vonulnak Mariupol utcáin, 2022. április közepe
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg){kind=link}
