 |
| Meissonier: I. Napóleon 1814-ben |
Bonaparte Napóleon 1813. november 7-én elhagyta Mainzot és immár Franciaország természetes határain belülre ért. Párizsban 14-én a szenátus elé állt és bejelentette, hogy „A Nagy Birodalom nem létezik többé”.[i] A döntő lipcsei csata óta egy hónap sem telt el és a császárnak igaza volt, a tét már Franciaország puszta léte.
A katonai helyzete borzalmas volt. A Németországban bevetett hadak jelentős része megsemmisült, a maradék rendezetlenül vánszorgott Franciaország felé, vagy erődökbe húzódott vissza a felmentés reménye nélkül. Saint-Cyr marsall például egészen november 11-ig tartotta a már teljesen magára maradt Drezdát, de végül megadta magát. December 13-án kapitulált Danzig, mely már 1813 januárja óta ostromzár alatt áll és eddigre a francia főseregtől több száz kilométerre került. Ezekben a Németországban és Lengyelországban maradt erődökben közel 100 ezer katona maradt vissza, amelyek most nagyon hiányoztak Napóleonnak, még úgy is, hogy erőket kötöttek le.[ii] Hamburg például hihetetlen módon a legvégsőkig kitartott,csak Napóleon lemondása után adta meg magát.[iii]Wellington1814 elejére már átlépte a spanyol-francia határt és délről közelített Párizs felé, egymás után verve meg nehéz ütközetekben Soult marsallt. A történészek által méltatlanul hanyagolt Suchet tábornok is lassacskán kiürítette Katalóniát. Ketten együtt sem tudták feltartani az angol tábornok 125 ezer főnyi brit-portugál-spanyol csapatait talán 100 ezer fős hadseregükkel.[iv] Napóleon mostohafia, Jenő alkirály kiszorult Dalmáciából, Itália védelméből nem lehetett erőket elvonni.
 |
| Az 1814-es franciaországi hadjárat |
Ha ez egyáltalán lehetséges, akkor a katonai események alakulásánál csak a diplomáciai viszonyok voltak szörnyűbbek. Napóleon korábbi szövetségesei – akiknek zöme eredetileg is csak erőszakból volt szövetséges – vagy megadták magukat a sorsnak, vagy ami még rosszabb átálltak ellenfeleihez. Dánia, Napóleon talán legodaadóbb szövetségese vereségeket szenvedett Svédországtól és januárban megkötötte a Kiel-i békét. Napóleon német vazallusai azonnal a koalíció mellé álltak, amint katonailag megtehették. A porosz-orosz-osztrák-svéd hadak pedig elözönlötték a német területeket és megállíthatatlanul hömpölyögtek nyugat felé. A birodalom tényleg nem létezett többé.
Mindemellett Napóleont nem lehetett leírni. Katonai zsenije az 1813-as hadjárat során is villogott, még komoly túlerő esetén sem lehetett biztosra venni ellene a sikert. Hadserege az nem volt ugyan, de elszántsága az igen. Amint Párizsba ért, azonnal megkezdte egy új hadsereg megszervezését. Napóleonnak az 1813-as év németországi veszteségei után ismét, immár másodszor alig egy éven belül új hadsereget kellett felállítania. Ez még egy békeidőszakban is komoly feladat, ráadásul roskadozó birodalma ostrom alatt állt és a szövetségesek bölcsen télen sem maradtak tétlenek. Még 1813-ban átlépték seregeikkel a Rajnát.
 |
| Zauerweid: A lipcsei csata, 1813. október 16-19 |
A pénzügyi helyzet sem volt rózsás, de az országlása alatt összeharácsolt hatalmas magánvagyona jóvoltából ez ment a legkönnyebben. Olyat tett, amit még korábban soha. Saját pénzét áldozta a közérdekért. Igaz, nem nagyon volt más választása, mert az államkassza a szászországi hadjárat hadseregének kiállításakor kiürült.[v] Ez a megoldás azért is volt jó, mert azonnali pénzt jelentett, míg az esetleg kivetett adókat előbb be kellett volna szedni. De mindent nem lehetett pénzzel megoldani, hiszen akadt valami, amiből még kevesebb volt, tudniillik időből. Egy hadsereg kiállítása időbe telik, az újoncokat össze kell írni, be kell sorozni, el kell juttatni a felszerelési körzetbe; a fegyvereket le kell gyártani, az egyenruhákat el kell készíteni és természetesen a már beöltözött és felszerelt katonapalántákat ki kell képezni.
A szövetségesek – Napóleon szerencséjére – nem tudták eldönteni, mi is a hadjáratuk pontos célja. Szívük szerint (legalábbis a poroszok, angolok és oroszok) Napóleon hatalomból való eltávolítását akarták elérni, de abban biztosak lehettek, hogy ez nem lesz egyszerű és a végsőkig harcol ilyen esetben. Megpróbálkoztak tehát a diplomáciával, amit leginkább Ausztria preferált, elvégre az osztrák császár mégiscsak apósa volt a korzikai rémnek. December közepén Frankfurtból azzal a békejavaslattal álltak elő a koalíció diplomatái Nesselroda orosz külügyér, Metternich osztrák kancellár és Lord Aberdeen az Anglia által Ausztriába delegált követ), hogy Franciaország vonuljon vissza természetes határai, azaz A Rajna-Alpok-Pireneusok mögé. A katonai helyzetet tekintve ez roppant kedvező ajánlat lett volna bárki számára. Napóleon azonban nem volt bárki. Teljesen közismert a történet, amit Metternich írt le (és csak ő, azáltal ellenőrizhetetlen), mely szerint az akkori békeajánlatra a császár a következőképpen reagált: „Mit akarnak hát tőlem? – fordult hozzám hirtelen Napóleon. Hogy megbecstelenítsenek? Soha! Inkább meghalok, mint akár egyetlen talpalatnyi földről is lemondjak! Az önök uralkodói, akik trónon születtek, akár húsz csatát is elveszíthetnek, mégis visszatérhetnek fővárosaikba! Én nem tehetem meg ugyanezt, mert csak egy felkapaszkodott katona vagyok! Uralmam egyetlen nappal sem élné túl erőm elvesztését, amikor kiderülne, hogy már nem kell tartani tőlem.”[vi] Még mindig kezén volt egész Franciaország és Itália is (azzal ekkor még nem számolhatott, hogy Murat, akiből ő csinált nápolyi királyt, hamarosan elárulja), és ő vagy caesar akart lenni, vagy semmi. A javaslat a békére tehát számára elfogadhatatlan volt, a francia külügyminisztert, Maret-t lecserélte bizalmasára Caulaincourt-ra. Mindemellett időnyerésre fel akarta használni a tárgyalásokat, így december közepén – miközben javában az új hadsereg kialakításán dolgozott – az általa kreált bábszenátus elé terjesztette a szövetségesek békefeltételeit. Nyilván úgy gondolta, hogy ezzel bizonyítja a koalíció vezetői felé, hogy komolyan fontolóra veszi annak elfogadását, miközben a hosszú megbeszélések alatt azok hadseregei nem lépik át a Rajnát és ő időt nyer, végül a szenátus meg majd sajnálkozva visszautasítja a feltételeket. Viszont megtörtént, ami csak a Pinokkióban szokott: a marionettbábú életre kelt és meglepetésére elfogadásra ajánlotta a békefeltételeket és a francia nép szabadságjogait kezdte követelni Napóleontól.[vii] Napóleon ezt nem vette jó néven. A szenátusi javaslat kihirdetését és kinyomtatását megtagadta, és a Törvényhozó Testület (tulajdonképpen parlamentnek felelt meg) elé sem terjeszthették, mert annak ülését elnapolta. A koalíció eközben döntésre jutott, hogy Napóleonnal lehetetlen megegyezni, így azonnal Párizs ellen kell vonulni.
Napóleon közel 400 ezer fős sereget akart teremteni a semmiből.[viii] Ehhez 300 ezer újonc besorozását vagy régebben leszereltek/dezertáltak újrabesorozását akarta felhasználni. Mindenekelőtt megparancsolta a német területekről kiszorult hadsereg roncsainak (kb. 70 ezer fő), hogy tartóztassák fel az ellenséget, akár saját pusztulásuk árán is. Aki időt nyer, életet nyer. 1813 októberében besorozták az 1815-ös korosztályt, ami papíron 140-160 ezer bakát jelentett[ix] (a nős férfiakat nem hívták be, ami jelentősen növelte a házasodási kedvet).
Napóleon igyekezett a hazafias hangulatot fokozni a fővárosban és vidéken, de még a december 2-i koronázási/austerlitzi évforduló megünneplésére is alig mentek ki emberek. A színházak folyamatosan nyitva álltak, zömmel tragédiákat adtak.[x] A főváros lakosainak hangulata ehhez hasonlóan tragikus volt, Moszkva pusztulása után semmi jót nem várhattak az orosz hadsereg esetleges párizsi bevonulásától.
Napóleon hadserege lassan növekedni kezdett a meglehetősen ügyes szervezésnek köszönhetően. Napóleon egész nap leveleket diktált, parancsokat küldött és azok végrehajtását ellenőrizte hat héten keresztül.[xi] Először is minden mobilizálható katonai egységet összeszedtek, helyőrségekből és nem utolsósorban a flottától. Ez utóbbiakra a hajókon nem volt szükség, Nagy Britannia teljesen uralta már a tengert, az egykor délceg hadihajók a partokra voltak szögezve, ott korhadtak. Ráadásul ezek a tengerészek legalább képzettek voltak, és alakulatba szervezés után szinte azonnal bevethetők. 1814 januárjában a flotta raktáraiból sikerült begyűjteni 10600 muskétát.[xii] Marmount VI. hadtestének Fournier dandárja például szinte kizárólag egykori tengerészekből állt.[xiii]
Meg kell azt is jelezni, hogy a modern kutatások cáfolják azt a nézetet, mely szerint Napóleon 1814-es hadserege roppant fiatal katonákból, ún. „márialujzák”-ból állt volna.[xiv] A korosztályok szerinti behívó azt jelentette, hogy az 1815-ös korosztályt normális esetben 1815-ben sorozták volna be, azonban korábban is előfordultak Napóleon alatt, hogy korábbra hozták a bevonulást, a katonai helyzet miatt. Az 1815-ös korosztály 1815-ben lett volna 20 éves, így 1814 elején elvileg a besorozottak 18-19 évesek voltak. Ez a kor nem több a mai hadseregek újoncainál, sőt ha beszámítjuk a régi katonák életkorát, akkor az derül ki, hogy egy napóleoni zászlóalj átlagéletkora magasabb volt, mint egy maié. A 28. és 54. sorgyalogezred 880 katonájának életkora 1813 végén Ashby szerint a következőképpen alakult: 125 fő volt 19-20 éves, 306 fő 20-21 éves, 303 fő 21-25 éves és 100 fő 30 fölötti (46 katonáé ismeretlen).[xv] Hozzá kell ehhez tenni, hogy a 28. sorgyalogezred igazi veterán egység volt, 1795 és 1815 között 52 ütközetben vett részt. Természetesen az ilyen régi egységekhez is osztottak be újonnan sorozottakat, ami mindenképpen hasznosabb volt, mint teljesen új egységeket felállítani. A katonák zömét egykori kétkezi munkások és parasztok alkották, akiknek magasság 5 és 6 láb között volt és átlag 21 éves lehetett.[xvi]
Sokkal nagyobb gond volt, hogy a besorozás nem működött kellő hatékonysággal. 1814 februárjában Tulard kutatásai szerint 1600 sorkötelesre Tarn megyében 1028 parancsmegtagadó és dezertőr jutott.[xvii] Sok besorozott a katonaélet nehézségei helyett az öncsonkításra szavazott, megvágta karját, átlőtte kezét esetleg kihúzatta metszőfogait, vagy savval maratta le azokat, hogy alkalmatlan legyen a szolgálatra.[xviii] A francia morált alaposan megtépázták az elmúlt két év vereségei. A sorozások megsürgetése érdekében huszonhárom szenátort és államtanácsost küldött ki a megyékbe, hogy személyes jelenlétükkel garantálják annak sikerességét.[xix]
Mindemellett nem elsősorban a katonák hiányoztak. A bevonulók felszerelése sokkal nehezebbnek bizonyult. A legnagyobb gond a lovasság hiánya volt. Az oroszországi hadjárat során elpusztult embereket könnyebb volt pótolni, mint a lovakat. A lovasság nem lóra ültetett gyalogság, az állatokat ki kell képezni, bírniuk kell az ágyútüzet és szinte eggyé kell válnia a lovasával. Ez nem megy egyik napról a másikra. Nyeregből is kevés volt, Napóleonnak 1814 elején 5000-re lett volna szüksége, de csak 900 volt.[xx]A lovasság amúgy is nagyon hiányzott már az 1813-as hadjáratban is, hiszen komoly üldözésre így egy győzelem után sem lehetett gondolni. A szövetségesek lovassága ellenben kiváló volt, akár az osztrák hadsereg huszárjaira, akár az oroszok kozákjaira gondoljunk. Napóleon 2000 egyenruha napi elkészítését várta Párizstól, de csak 400 érkezett.[xxi] Ennek ellenére Párizs kulcsfontosságával mindenki tisztában volt. Nem pusztán az úthálózat és az ország adminisztratív központja volt, hanem iparilag és katonailag is messze kiemelkedett. Párizs védelmére elsősorban a Nemzeti Gárdát mozgósította, amely csak számbelileg volt jelentékeny erő, de felszereltsége (pontosabban felszereletlensége) okán komoly harcokba aligha volt bevethető. Ennek élén Moncey marsall állt, tagjait a 23 éven felüli nőtlen férfiak alkották.[xxii] A Nemzeti Gárdát még december 26-án kiadott dekrétuma állította fel, Napóleon nyilvánvalóan nem karácsonyozott 1814-ben… Lőfegyverekkel is fel kellett szerelni a hadsereget. A francia hadiipar 1813-ban 240 ezer puskát gyártott le,[xxiii] ami magas szám, viszont ezen muskéták zöme már a német csataterek sarában feküdt, néhai gazdáikkal egyetemben. Így az újoncok jelentős részét nem lehetett azonnal a „frontra” küldeni.
Mint oly sok hadvezér, Napóleon is az alakulatok számával kezdett el bűvészkedni. Február 7-én Nugent-Sur-Seine-ből Josephhez írt levelében nyíltan le is írja, hogy „Jobb sok hatvan fős század, mint kevés 120 fős.”, majd később: „két ötven fős század jobb, mint egy 100 fős”[xxiv]Ez általában igaz is, de a francia hadsereg az elmúlt két év veszteségei miatt krónikus tiszt- és altiszhiányban szenvedett[xxv], ami miatt a régi zászlóaljak vezetése is gondot okozott.
Párizs közvetlen védelmére már végképpen nem maradtak alakulatok, amiket hamarjában sikerült a fővárosban felszerelni, Joseph-fel rendszerint azonnal a mozgó sereghez küldette, így a tartalék hadsereg nem volt egyéb, mint álom. A muskétákkal való felszerelés még nehezebben ment, az újoncok jelentős részét nem sikerült ellátni velük. Napóleon Párizs védelmére így bátyját vegyes felszerelésű alakulatok kialakítására bíztatta, melyeket részben lándzsákkal láttak el.[xxvi] Hogy ilyen csapatokkal nem lehetett egy aránylag jól felszerelt, háromszoros túlerő ellen megvédeni a várost, az teljesen nyilvánvaló. Ezt egyébként Napóleon is pontosan tudhatta valahol a lelke legmélyén, elvégre nem rendelte el a város erősítését. A szövetségesek és birodalma romjainak fővárosa között csak ő állt és hadtestei.
A katonai helyzet január 20-ra már nagyon veszélyes volt. Eddigre kiderült Murat árulása, amely Itália elvesztését valószínűvé tette és Dánia is felhagyott a hiábavaló ellenállással, lehetővé téve azt, hogy a svéd hadsereg is Franciaország ellen vonulhasson. Blücher porosz-orosz csapatai (100-110 ezer fő) meglepően gyorsan vonultak a főváros felé az Aube völgyében, miközben északról Bernadotte csapatai fedezték (60 ezer fő). Délebbre pedig Schwarzenberg hatalmas (200 ezer fő) csehországi hadseregének osztrák-német hadtestei meneteltek a Szajna völgyében Párizs irányába. Napóleonnak mintegy 100 ezer fő állt a rendelkezésére, nem számítva a gyengén felszerelt párizsi erőket (Josepf szerint mindössze 6000 puska állt rendelkezésére február 9-én, miközben Napóleon 30-40 ezer fős sereg kialakítását várta tőle[xxvii]) és csak alakulófélben lévő Lyon körüli hadsereget.
Január 23-án Napóleon maga köré vette tisztjeit, a Tuileriákba rendelte a Nemzeti Gárda légióinak vezetőit, majd megmutatva nekik Mária Lujzát és fiát a csaknem három éves Sasfiókot, Méneval szerint a következőket mondta:[xxviii]”Én harcolni megyek az ellenséggel. Magukra bízom azt, ami számomra a legkedvesebb: feleségemet, a császárnét és fiamat, Róma királyát.” Január 25-én Bonaparte elindult, hogy átvegye a hadsereg parancsnokságát, sohasem látta viszont sem a feleségét, sem a fiát. Napóleon maga akarta kezébe venni a sorsát és úgy döntött (máshogy nem is nagyon tehetett), hogy tűzoltóként maga megy a legégetőbb veszély megszüntetésére és kiveri Franciaországból az ellenséget.
(folyt köv.)
 |
| Meisonnier: 1814. A franciaországi hadjárat |
[i] Schom: Bonaparte Napóleon. Debrecen, 2001. 731.p.
[ii] Chandler: The Campaigns of Napoleon. New York, 1966. 945 p.
[iii] Ezek az erődök ideig-óráig komoly koalíciós csapatokat kötöttek le, viszont mindenképpen pusztulásra voltak ítéltetve. Hamburg esete különösen érdekes, hiszen sokáig tartotta magát a város, viszont a parancsnoka, Napóleon talán legjobb alvezére, Davout nagyon hiányzott a franciaországi hadműveleteknél. Hamburg végül csak jóval Napóleon bukása után, 1814. május 27-én kapitulált Bennigsen orosz csapatai előtt.
[iv] Chandler, 945 p.
[v] Schom, p. 732-733
[vi] Tulard: Napóleon. Bp., 1997. 482.p.
[vii] Tulard, p. 502-503
[viii] Schom, 733.p
[ix] Tulard, p. 504 – 160 ezer főt említ. Ashby: Napoleon against great odds. London, 2010. 21 p. szerint Napóleon 140 ezerrel számolt. Chandler (946. p.) 150 ezret említ.
[x] Méneval: Memoirs illustrating the History of Napoleon I 1802-1815. vol III. New York, 1894. p. 158-159
[xi] Méneval, p. 162-163
[xii] Ashby, 37. p.
[xiv] Mint ahogy olyan népszerűsítő kiadványok, mint Fekete Sándor: Így élt Napóleon c. kötete írja (147. p.).
[xv] Ashby, p. 51-52
[xvi] Ashby, p. 54-55
[xvii] Tulard, p. 505
[xviii] Ebben az időben a muskétába való töltéseket foggal kellet szétharapni lövés előtt.
[xix] Tulard, 503. p.
[xx] Tulard, p. 507.
[xxi] Ashby, 32. p.
[xxii] Méneval, p. 163-164
[xxiii] Tulard, 507 p.
[xxiv] The Confidential correspondence Napoleon Bonaparte with his brother Jospeh, sometime ing of Spain. London, 1855. vol. II. Továbbiakban: CCNB, 787. sz. levél.
[xxv] Correspondance Napoleon - továbbiakban CN, 20921 sz.
[xxvi] CCNB, 790. sz. Melyben a 250 fős zászlóaljak felszerelését a következőképpen javasolja: 50 muskétás, 100 vadászpuskás (itt alighanem a mindenhonnan begyűjtött polgári fegyverekre gondolt) és 100 lándzsás.
[xxvii] CCNB, 813. sz.
[xxviii] Méneval, p. 162-163
