Az öt legkedvesebb és talán legérdekesebb
magyar történelmi forrás
Szent István király intelmei Imre herceghez
(Röviden: Intelmek. Latinul: De institutione morum ad Emericum Ducem)
Írták 1020-as évek végén, latin nyelven.
Az Intelmek kétségtelenül az egyik legjelentősebb történelmi forrás, hiszen első királyunknak személyes gondolatai maradtak fenn általa, melyeket fiához intézett, hogy az országot majd kellő bölcsességgel tudja igazgatni. Forrásértéke elsősorban szellemi és nem történeti, hiszen történelmi eseményeket nem jegyez fel. Ugyanakkor annyira fontos volt a magyarság számára, hogy később ezt tekintették István első törvénykönyvének első paragrafusának. Ez természetesen tévedés, hiszen nem törvénykönyvről van szó, hanem egy királytükör, amelynek feladata megmutatni, hogy egy jó és igaz király miként uralkodik. A mű tíz fejezetre tagolódik: 1. A katolikus hit megőrzéséről, 2. Az egyházi rend becsben tartásáról, 3. A főpapoknak kijáró tiszteletről, 4. A főemberek és vitézek tiszteletéről, 5. Az igaz ítélet és türelem gyakorlásáról, 6. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról, 7. A tanács súlyáról, 8. A fiak kövessék az elődöket, 9. Az imádság megtartásáról, 10. A kegyességről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről.
Az idők folyamán az Intelmekbe a XX. század több olyan dolgot is beleláttatott, ami nincs is benne. Ennek legjobb példája az idegenek befogadása fejezet, amelyet mint valami modern liberális előképet vetítettek elénk, holott itt nem erről van szó. Szent István kifejezetten a hasznos vendégek befogadásáról ír (nem pedig bárkiéről), akik erősítik a országot. Ugyanerre vonatkozik az "egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" ismert kiragadott idézet is.
Maga az Intelmek egyébként írott cáfolata annak, hogy szent királyunk valamiféle cezúra lenne a magyar történelemben, bár szerepe kétségtelenül óriási, nem véletlenül az ő relikviáival koronázzák a magyar királyokat ezt követően. A nyolcadik pontban ugyanis világosan leírja, hogy az ősöket kell követni az utódoknak: "Aki, ugyanis megveti, amit megszabtak elődei, az isteni törvényekre sem ügyel". Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy saját magáról úgy véli, nem ügyel az isteni törvényekre? Világos, hogy apjától, Géza fejedelemtől és az ő politikájától nemcsak nem határolja el magát, de kifejezetten követi azt.
Megjegyzésre méltó, hogy bár a magyar királyi hatalom a középkor folyamán többnyire nagyon erős volt, István nem tekinthető valami keleti despotának. Az Intelmek leírja, hogy a királynak becsülnie kell az ország főembereit és tanácsukkal élnie kell.
Szinte bizonyos, hogy Szent István útmutatása alapján íródott, de tényleges lejegyzőjét nem ismerjük. Maga a mű nagyon szép, moralizáló alkotás, mely ugyanakkor nagyon világos, tömör és lényegretörő.
P-nek nevezett mester (Anonymus): Magyarok cselekedetei
(Latinul: Gesta Hungarorum)
Írta (magam elfogadom Hölbling Tamás okfejtését) a XI. század végén, de a szakirodalom többnyire a XII. század végére, XIII. század elejére teszi. A mű egy XIII. századi másolaton maradt fenn.
Anonymus Gesta Hungaroruma a magyar középkori történelem legtöbbet vitatott, elemzett műve, melyekre életek mentek rá, mégsem tudunk lényegesen többet róla, mint 100 éve. Írója ismeretlen (annyit legalább már tudunk, hogy P-betűvel kezdődik a neve), lejegyzésének kora és forrásértéke szintén vita tárgya máig. Egy valami azonban vitán felül áll. A Magyarok cselekedetei a magyar szépirodalomnak is egyik legelső gyöngyszeme. Anonymus műve gyönyörű mondatokból áll, melyeken átcsillan 8-900 éve élt szerző természetszeretete, életszeretete. Anonymus Árpád magyarjait vidám, lakomázó, éneklő és csatázó népként írja meg, akik ezt a földet "kimondhatatlanul megszerették". Ma már azt is megállapíthatjuk, hogy a történet messze nem mese, remélhetőleg az Anonymust pocskondiázó nemzedék után egy olyan jön, amely értékeli, mint forrást is. Egyedül Anonymus tudja, hogy Ajtony bolgár, hogy Aba másik neve Sámuel. Forrásértéke kellő kritikával igen jelentős, mint azt a már említett Hölbling Tamás nagyszerű művében igazolta (A magyar honfoglalás forráskritikája I-II). Pontot tehet (pontosabban földet szórhat) a kettős fejedelemség oly sokat emlegetett kérdésére, mivel igazolja, hogy ilyen a magyaroknál soha nem is volt (Árpád halála után fia kiskorú, ezért van mellette egy tanács amely segíti és egy gyám, aki kormányoz, s ezt értik félre Dzsajháni és követői).
A Gesta Hungarorum a magyar mondavilágnak is alapműve, benne maradt fenn a vérszerződés, vagy a Turul-monda. Miatta mondhatjuk ki, hogy a magyarok első fejedelme Álmos volt és nem Árpád (ahogy Bíborbanszületett Konstantin állítja). Szóval fontos alkotás.
Ez az első igazi magyar történelmi "krónika", minden magyarnak érdemes elolvasnia, mert nem pusztán illendő, hanem ténylegesen szórakoztató és szépirodalmi értékű alkotás.
Anonymus pontos kilétét a mai napig nem ismerjük (talán jobb is, mert így sokkal titokzatosabb), viszont tudjuk, hogy egykori külföldi iskolatársának N-nek (akit rendszerint franciának tart a tudomány) írta, természetesen latin nyelven.
Anonymus pontos kilétét a mai napig nem ismerjük (talán jobb is, mert így sokkal titokzatosabb), viszont tudjuk, hogy egykori külföldi iskolatársának N-nek (akit rendszerint franciának tart a tudomány) írta, természetesen latin nyelven.
Rogerius mester: Siralmas ének
(Latinul: Carmen miserabile)
A középkori magyar történetírás egyik kiugróan legkülönlegesebb alkotása az itáliai Rogerius nagyváradi püspök által írt Carmen miserabile. A Siralmas ének a Tatárjárás elképesztően adatgazdag, időnként már modern tudományos igénnyel készült oknyomozó leírása, amely azonban a püspök átélt személyes élményeket is megörökítette. Leírja az okait annak, hogy miért nem volt képes a Magyar Királyság ellenállni a mongoloknak, hogy milyen pusztítást okoztak a városokban, valamint miként éltek a bujdosók, akik igyekeztek megmenekülni a hódítók nyilai elől. Maga Rogerius is átélte az eseményeket, sőt a tatárok kezére került és csak komoly szerencsével sikerült megúsznia, hogy őt is ne hurcolják el az országból rabszolgaként. Miközben az országúton vezették őket Kunország (Havasalföld) felé, úgy tett, mintha dolgát végezné a fák között, majd egy patak medrében elrejtőzött, magát ágakkal és avarral takarva be. Két napon át feküdtek így mozdulatlanul, míg végül kimerészkedett szolgájával egyetemben. A tudós egyházfi leírása a Muhi csatáról ugyan egyre több kételyt támaszt a hagyományosan elfogadott szekérváras teóriával szemben (ma úgy vélik a kutatók, hogy a szekérvár ötlete egyáltalán nem volt rossz gondolat IV. Béla részéről), de hát nem katonáról van szó. Párját ritkítóan jó forrás, amely nem csak leír, hanem elemez. Nagyrészt neki köszönhetjük, hogy a Tatárjárást meglehetősen jól ismerjük.
A mű voltaképpen egy levél, melyet Pecorari Jakab perenestei (olasz) püsökhöz írt a szerző Sopronból kevéssel az átélt események után, latin nyelven. Nagy szerencsénk, hogy Thuróczy János krónikája 1488-as nyomtatásakor a Siralmas éneket is kiadta műve függelékeként, hiszen az eredeti írás nem maradt fenn mára.
Kottaner Jánosné emlékirata a Szent Korona elrablásáról
Készült 1440-50 körül.
Kottaner Jánosné Ilona naplóját (voltaképpen emlékirat, amely naplószerűen halad) ma Bécsben őrzik, mely töredékesen maradt fenn, de mégis egy hihetetlenül érdekes magyar történelmi forrás. Wolfram Helene (magyarul Ilona) ugyanis a magyar történelem egy váratlan pillanatában fontos szereplővé lépett elő. 1440-ben az éppen férjét elveszítő, s szülni készülő magyar királyné, Luxemburgi Erzsébet mellett szolgált komornaként. Ilona első férje a soproni polgármester Székeles Péter volt, majd Kottaner Jánoshoz (aki nevével ellentétben nem magyar, hanem német volt) ment újra férjhez. Miután a királyné fiút szült, s a magyar rendek a gyermeket nem akarták elfogadni királynak, mivel a török ellen felnőtt férfi kellett fogja az ország hajójának kormányát, a királyné úgy döntött Kottaner Ilonával ellopatja a Szent koronát. Kottaner Ilona szinte óráról órára vezeti az eseményeket, hogy miként jutott be a koronát őrző, lepecsételt ajtajú helyiségbe a jól őrzött visegrádi várban, majd miként utaztak a szánon a hófödte utakon. Kottanerné lesz, aki a kis V. Lászlót tartja, miközben Székesfehérváron a fejére teszik a koronát (a korona persze jóval nagyobb a gyermekfejnél, így elég vicces jelenet lehetett, de leginkább szabálytalan a többi koronázási kritérium miatt). Valóban rendkívül izgalmas olvasmány, írója szellemes és bátor asszony volt (még ha magyarként elítélendő is a koronánk ellopása, vagy ahogy akkoriban mondták, elsikkasztása), cselszövő és gátlástalan kiszolgálója úrnőjének. Pontosan tudja, milyen főbenjáró bűnt cselekszik (az egyik felkért segítő meghalva, mit kérnek tőle, inkább elfutott). Írása végig eleven és szórakoztató, szinte ott ülünk vele a hintóban, miközben a korona egy vánkosba rejtve ott fekszik a kisded király mellett.
A napló eredeti nyelve német, bár a naplóból kiderül, hogy Ilona tudott magyarul. Egyébként ez a legrégibb magyarországi német nyelvű napló, amely fennmaradt. Valószínűsíthető, hogy az emlékirat V. László számára készült, hogy ne feledje el mivel tatozik Ilona asszonynak, és hogy jutalmazza meg őt érdeme szerint.
II. Rákóczi Ferenc: Vallomások
A művet Rákóczi nem publikálásra szánta, hiszen a kéziratot a Grosbois-i kamalduli szerzeteseknél helyezte el, akiket nagyon megkedvelt, mikor közelükben lakott Franciaországban. Maga a mű is az ott tapasztalt áhítat szülötte, ott döbbent rá Rákóczi, hogy milyen bűnös életet is élt eddig. Nem véletlen, hogy a száműzött fejedelem végrendelete értelmében bebalzsamozott szívét Grosbois-ba vitték halála után, ott temették el.
Kottaner Jánosné Ilona naplóját (voltaképpen emlékirat, amely naplószerűen halad) ma Bécsben őrzik, mely töredékesen maradt fenn, de mégis egy hihetetlenül érdekes magyar történelmi forrás. Wolfram Helene (magyarul Ilona) ugyanis a magyar történelem egy váratlan pillanatában fontos szereplővé lépett elő. 1440-ben az éppen férjét elveszítő, s szülni készülő magyar királyné, Luxemburgi Erzsébet mellett szolgált komornaként. Ilona első férje a soproni polgármester Székeles Péter volt, majd Kottaner Jánoshoz (aki nevével ellentétben nem magyar, hanem német volt) ment újra férjhez. Miután a királyné fiút szült, s a magyar rendek a gyermeket nem akarták elfogadni királynak, mivel a török ellen felnőtt férfi kellett fogja az ország hajójának kormányát, a királyné úgy döntött Kottaner Ilonával ellopatja a Szent koronát. Kottaner Ilona szinte óráról órára vezeti az eseményeket, hogy miként jutott be a koronát őrző, lepecsételt ajtajú helyiségbe a jól őrzött visegrádi várban, majd miként utaztak a szánon a hófödte utakon. Kottanerné lesz, aki a kis V. Lászlót tartja, miközben Székesfehérváron a fejére teszik a koronát (a korona persze jóval nagyobb a gyermekfejnél, így elég vicces jelenet lehetett, de leginkább szabálytalan a többi koronázási kritérium miatt). Valóban rendkívül izgalmas olvasmány, írója szellemes és bátor asszony volt (még ha magyarként elítélendő is a koronánk ellopása, vagy ahogy akkoriban mondták, elsikkasztása), cselszövő és gátlástalan kiszolgálója úrnőjének. Pontosan tudja, milyen főbenjáró bűnt cselekszik (az egyik felkért segítő meghalva, mit kérnek tőle, inkább elfutott). Írása végig eleven és szórakoztató, szinte ott ülünk vele a hintóban, miközben a korona egy vánkosba rejtve ott fekszik a kisded király mellett.
A napló eredeti nyelve német, bár a naplóból kiderül, hogy Ilona tudott magyarul. Egyébként ez a legrégibb magyarországi német nyelvű napló, amely fennmaradt. Valószínűsíthető, hogy az emlékirat V. László számára készült, hogy ne feledje el mivel tatozik Ilona asszonynak, és hogy jutalmazza meg őt érdeme szerint.
II. Rákóczi Ferenc: Vallomások
(Latinul: Confessio peccatoris)
Készült: 1716-1719 között.
Az élete során oly sok csapást átélt fejedelem 1716-ban kezdte el megírni Vallomások címen életének történetét, amelyet azonban nem embereknek szánt, hanem Istennek. A mű egy vallomás, amelyet Istenhez intéz, és amelyben elmondja mennyi bűnt követett el élete során, mennyire az önhittség csapdájába esett, miket követett el, és hogy nem Istent szerette, hanem csak önmagát, így méltán bűnhődik majd a túlvilágon. Nem könnyű olvasmány, hiszen nagyon sok moralizáló gondolatot tartalmaz, de meghökkentő, milyen alázatos és szerény ember volt a nagy uralkodó. Noha minden kortársa kiváló embernek tartotta, ő magáról elképesztően rossz véleménnyel volt, hiszen ismerte bűnös tetteit. Beszámol házasságtöréseiről, arról, hogy amikor fejedelemként igazságosan kormányzott, ezt nem azért tette, mert Istent azaz az Igazságot szerette, hanem csak meg akart felelni a társadalom kívánalmainak. Az írást voltaképpen Szent Ágoston azonos című írása ihlette, amelyben a nagy ókori szent vallotta be hasonlóképpen bűneit az Úrnak. Fantasztikus olvasmány Rákóczi írását olvasni, amelyben leírja menekülését a bécsújhelyi börtönből (ez kétségtelenül a magyar történelem legjobb történeteinek egyike), Bercsényi Miklós megmenekülését az osztrák csapdából Lengyelországban (ez a másik zseniális sztori), mikor rátörtek a császár katonái, miközben a magyar főúr éppen imádkozott, kezében a rózsafüzérrel. Rákóczival utazhatunk a Visztulán, ahol hajója csaknem elsüllyed, ám ő megvetve a világot és bátorságát fitogtatva egy boroskancsóból kínálgatja az aggódó többi utast... Szóval érdemes elolvasni a Confessiot, mert maradandó élmény, sokkal több, mint ezeregy Szürke ötven árnyalata, vagy Barátok közt. És megismerhetünk egy kiváló jellemű embert testközelből kesernyés hangulatú írásából.A művet Rákóczi nem publikálásra szánta, hiszen a kéziratot a Grosbois-i kamalduli szerzeteseknél helyezte el, akiket nagyon megkedvelt, mikor közelükben lakott Franciaországban. Maga a mű is az ott tapasztalt áhítat szülötte, ott döbbent rá Rákóczi, hogy milyen bűnös életet is élt eddig. Nem véletlen, hogy a száműzött fejedelem végrendelete értelmében bebalzsamozott szívét Grosbois-ba vitték halála után, ott temették el.
