2023-as kedvenc szórakoztató köteteim

2023-as kedvenc szórakoztató köteteim

Bár 2023 nálam sokkal inkább a szakirodalomról szólt, mintsem a szórakoztató vagy szépirodalomról, de azért akadt pár említésre méltó utóbbiakból is. Most elsőként ezekből mutatnám be idei kedvenceimet, aztán majd még jönnek az év további győztesei! Bár az elsőszámú győztes mindig az olvasó. :)

Sorrendiség nincs!

Steve Cavanagh: 48 óra

Budapest: Álomgyár, 2023

Eredeti megjelenés: The Defense (2015)

444 oldal

Nem igazán vagyok az Álomgyár kiadó rajongója, köteteik tematikailag rendszerint a napsütötte helyen játszódó lájtos romantikus regényektől a kínosan egyforma erotikus kötetekig terjednek, és ezek nem az én műfajaim. E regények tartalmát 90%-os pontossággal akkor is meg tudja mondani a tapasztalt olvasó, ha ránéz a borítóra (amelyen előbbi esetben valami tájkép van házzal, meg nőalakkal, utóbbi esetben egy borostás rosszfiú tetoválásokkal). De aki korán kel - és hajlandó turkálni a szemétben -, néha aranyat is lel. Steve Cavanagh első magyarul megjelent könyve a Tizenhárom volt, amely nagyon tetszett, és a 2019-es év egyik kedvence volt nálam. Bár akkor nem jelezték, a Tizenhárom voltaképpen egy sorozat 4. része volt, s az Álomgyár most vélte úgy, hogy ideje az előzményeket is kiadni. Nyilván a legerősebb (=legjobban eladható) résszel kezdték, de ez akkor sem túl elegáns. Ráadásul a sorozat első része, amely magyarul a 48 óra címet kapta igencsak jó darab, nyugodtan lehetett volna ezzel indítani. Folytatásához hasonlóan ez is egy tárgyalótermi krimi és egy thriller keveréke, és bár kissé sok benne a hihetetlen elem, de rendkívül szórakoztató kötet. Eddie Flynn egykori csaló és visszavonult ügyvéd el kell vállalja egy tagadhatatlanul bűnös maffiózó védelmét, miután hátára egy bombát telepítettek és elrabolták a lányát. Sablonos? Kétségtelen. Ugyanakkor Flynn karaktere okos és szimpatikus, a tárgyalótermi részek igen erősek, és pörögnek az események, mint egy helikopter rotorja. A lezárás "kissé" valószerűtlen - a hihetőség a korábban megjelent regénynek is a gyengéje volt -, és a borítón ismét elkövették az összes olyan hibát, amit 4 éve szóvá tettem, de nem tudok haragudni a nagy egészre. Ez a sorozat garantáltan kikapcsolja az embert. A címadás borzasztóan rossz, a könyvnek semmi köze a Nolte-Murphy-féle filmhez, bár úgy gondolhatja az ember, és az eredeti angol cím sem indokolta ezt a magyarítást... 

8 pont

moly.hu: 93%


Sophie Hannah: Hercule Poirot csendes éje

Budapest: Helikon, 2023

Eredeti megjelenés: Hercule Poirot's Silent Night (2023)

336 oldal

Sophie Hannah minden Poirot-s könyvéről írtam a blogon (első, második, harmadik, negyedik), és most röviden az ötödikről is beszámolok, amely pár hete bukkant csak fel a könyvesboltokban. A negyedik résszel (A Kingfisher Hill-i gyilkosságok) elégedetlen voltam, mivel az egészen korrektül sikerült előző két rész után határozottan visszaesés történt. Szerencsére az új, ötödik Poirot-történet egyértelműen jobban sikerült, óvatosan ugyan, de kijelentem, hogy az eddigi legjobb a sorozatból. Poirot és Catchpool éppen a közös karácsonyozást tervezi, amikor betoppan - álnéven - utóbbi édesanyja, és ráveszi őket arra, hogy egy ügy kedvéért "menjenek le" vidékre, ahol egy tengerparti falucskában különös gyilkosság borzolta fel a kedélyeket. Egy már amúgy is haldokló beteg fejét verték be a kórházban látszólag tökéletesen értelmetlenül. A fickót mindenki kedvelte, ellenségei nem voltak, és miért kockáztatná valaki a börtönt/bitót egy haldokló megöléséért? Catchpool édesanyja egyik barátnője miatt csalja el nyomozni Poirot, mivel annak szintén utolsó végső stádiumban lévő férfje ugyanebbe a kórházba készül, és a barátnő meg van róla győződve, hogy férjét is meg akarják gyilkolni. A meglehetősen hangulatos nyomozásban van még két testvérpár, akik egymással házasodtak össze, egy szemtanú, aki nem tud tanúskodni, egy aggódó feleség, egy halálsoron is életvidám férj valamint a világ legtehetségtelenebb rendőrnyomozója, akitől Poirot frászt kap. A regény nagyon szórakoztató, sikerült szimpatikus karakterekkel megtölteni minden idegesítő vonásuk ellenére, és a maga módján logikusan futnak az események. Kissé mesterkélt a megoldás, és inkább egy szappanoperához, mintsem Agatha Christie-hez méltó, de a krimi királynője is alkalmazott ilyen trükköt több regényében, így nem idegen a Poirot-regényektől.

8 pont

moly.hu: 85%

Moskát Anita: A hazugság tézisei

Budapest: Gabo, 2022

392 oldal

Idén nem is lehetett kétséges, hogy fantasy/sci-fi kategriában ki lesz nálam 2023 nyertese, mert vitán felül Moskát Anita novelláskötete volt a legerősebb (mély)ütés, amit kaptam. Nem akarom túlspilázni az itteni magyarázkodást, hiszen a kötetről részletesen írtam márciusban, de ma is a hatása alatt vagyok. Továbbra is csak szuperlatívuszokban tudok szót ejteni a magyar dark irodalom főboszorkányáról. Moskát megdöbbent, elgondolkodtat és magával ragad. Gyomor kell ehhez az utazáshoz, mert könnyen tengeribeteg lesz az ember tőle, de olyan tájakra jutunk el, amelyeket érdemes látni, még akkor is, ha sötét egy világ az. 

9.5 pont

moly.hu: 94%

Steven Pressfield: A tűz kapui
Budapest: Partvonal, 2016

Eredeti megjelenés: The Gates of Fire (1998)

380 oldal

Már sokszor utaltam rá, mennyire óvatosan válogatok történelmi regények esetében, de végre újra hozhatok egy igazán példaértékű darabot. Steven Pressfield a nagyon jól ismert Thermopülai csatába vezet el minket egy spártaiaknál nevelkedett szolga leírása alapján. Xeónész családját lemészárolták az argosziak, így miután hugával sikerül elmenekülnie előlük, Argosz főellensége, Lakedaimón szolgálatába áll, hogy bosszút állhasson. A bosszú szívében lassan kihúny, családja lesz, beilleszkedik a helyi társadalomba, amennyire ez lehetséges egy ilyen elitista poliszban. Főhősünk végül bekerül a Leónidasz király vezette seregecskét támogató szolgák közé, majd egyedüli súlyosan sebesült túlélőként a perzsák kezére kerül. A véres győzelem után Xerxész király úgy dönt, hogy ki kell hallgatni az egyetlen foglyot, hogy minél többet tudhasson meg a spártaiakról, akik ilyen kemény küzdelemre kényszerítették. Xeónész pedig mesélni kezd, s leírása alapján megismerhetjük a spártai állam brutalitását és igazságszeretetetét egyaránt, és a Thermőpülainál történteket. Pressfield jól használta az antik forrásokat, csak annyit költött hozzá az ismert adatokhoz, amennyi még nem forgatja fel a történészek által ismert tényeket, olyannyira, hogy akár azt is leírhatjuk: akár így is történhettek az események. Egészen mesteri történelmi regény, kemény, mint egy hoplita pajzsa, és véres mint egy csatamező. Itt nincs semmi álromantikus mese, csak hősiesség és halál. This is Sparta!

9/10 pont

moly.hu: 93%

Wendelin Van Draanen: Szerintem, szerinted
Budapest: Harmat Kiadó, 2023

Erdeti megjelenés: Flipped (2001)

240 oldal

Úgy tűnik csaknem minden évvégi összefoglalómba sikerül bekerülnie egy tündéri ifjúsági regénynek, s bár egy évszázad választja el Van Draanen regényét a tavalyelőtt megénekelt Anne otthonra találjától, de sok szempontból nagyon hasonló a két történet. A szerző nem próbál modernkedni, divatos lenni, az egyszerű értékekre helyezi a hangsúlyt a felületes csillogással szemben. Két tini lassan kibontakozó szerelme igazi csemege, egy nagyon szerethető lánykarakterrel (Juli), és egy kissé gyámoltalan fiúval (Bryce). A regény felváltva mutatja meg ugyanazon eseményeket a két főszereplő szemén keresztül, ami felvillantja mennyire könnyű félreérteni gesztusokat, mondatokat pusztán előzetes prekoncepcióink miatt. Juli karaktere egyértelműen mélyebb és jobban sikerült, az ő lendületessége röpíti át az olvasót a sorokon. Az írás egyik alapmotívuma, hogy nem attól lesz az ember egyéniség, hogy trendkövető, sőt kevés szánalmasabb van, mint a mindenáron való tetszeni vágyás. Az igazi egyéniség színes és extrém, de nem azért, mert látszani akar, hanem mert van és létezik. Van Draannennek Julin keresztül sikerült átadni a természet szeretetének fontosságát, és a világra való rácsodálkozás örömét. Fontos, hogy szeressük a világunkat, mert sok szépség van benne, és az időnként minket körülölelő bánat csak emel ennek értékén. Szükség van ilyen könyvekre, mert miközben a történelem egyik legszerencsésebb korszakában vagyunk (vagy sajnos vagyunk túl), mégis bútúltengés és túldramatizált fájdalomkultusz uralkodik sokunk lelkén.  Nagyon pozitív meglepetés volt ez a kötet, ajánlom minden fiatalnak és fiatalos lelkületű felnőttnek! Nem fognak csalódni! Megjegyzésre érdemes, hogy a könyvből szintén nagyon aranyos film készült még 2010-ben Változó szerelem címmel, amely bőven megér egy megtekintést. 

9/10 pont

moly.hu. 92%

Filmajánló: Napóleon (2023)

 Filmajánló:

Napóleon (2023)

Eredeti címe: Napoleon (2023)

Rendezte: Ridley Scott

2 óra 38 perc

  Még keresem a szavakat a tegnap esti mozis élményt követően. Mielőtt megnéztem Ridley Scott Napóleonját, óhatatlanul eljutott már hozzám némi információ és kritika róla, bár igyekeztem róluk nem tudomást venni ezekről és továbbgörgetni a képernyőn. Igyekszem csak a mozis impressziók hatása alatt írni egy összegzést. 

  Az első híreket követően nagy reményeket fűztem a filmhez: Ridley Scott, Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby. Lehet-e rossz ilyen névsorral egy film? Aztán elkezdtem végiggondolni: lehetséges-e egy Napóleon kaliberű történelmi személyiségből olyan filmet készíteni, mint mondjuk a Gladiátor? Aligha. Commodus római császárról (aki az antagonista utóbbiban) igen korlátozott a források száma, élete összefoglalható néhány A4-es lapon és a legtöbb utcai járókelő számára ez a név tökéletesen ismeretlen. Bonaparte Napóleon esetében nem ez a helyzet. Ezrekre tehető a francia császárról írt könyvek száma, fennmaradt levelezése nagyon terjedelmes (kb. 40500 levél!), gyakorlatilag minden órájáról el tudunk számolni, és mindenki hallott róla iskolai tanulmányai során. Bonaparténál éppen az a nehézség, hogy elképesztő karrier az övé, nemhogy 158 percre, hanem 158 órára is elegendő anyag van benne! Ezeken rágódva már nem látszott olyan reménykeltőnek az egész. Ha már menne a mozikban, mindenképpen a 4 órás rendezői változatot favorizáltam volna, mert eleve úgy éreztem, lehetetlen a nagy császár életét ilyen apróra zanzásítani. 

  Úgy vélem, az egyetlen rendezői orvosság erre az lehetett volna, ha egy olyan vonalra húzza fel a történetvezetést Scott, ami lehetővé teszi sok esemény kihagyását. Voltaképpen van is ilyen váz a filmben: Napóleon és Joséphine kapcsolata, de sajnos ettől sem lett jó. Az alkotók e viharos férfi-nő kapcsolat kibontása mellett ugyanis minden fontos történelmi eseményt is bele akartak suvasztani a két és fél órába. Bár inkább "történelemszerű"-nek aposztrofálnám az itt kapott jeleneteket, mert csak nyomokban tartalmaz történelmi tényeket. Egyik történelemszerű eseménytől ugrunk a másik történelemszerű eseményig, logikai átkötések nélkül éveken átlépve. Így aztán annak, aki elég jól ismeri Napóleon éltét, a film elképesztően hiányos lesz, azoknak akik pedig, akik nem ismerik eléggé, nehezen követhető marad. A film úgy didaktikus, hogy mégsem tudunk meg semmit. Időnként bemond dátumokat, helyszínt, adatot, de ezeknek az égegyadta világon semmi haszna, hiszen egyébként a történelmi események menetét igencsak szabadon kezeli a rendező. Miért fontos a halottak száma egy csatában a rendező számára, ha egyszer a csata megrajzolásában egyáltalán nem ragaszkodik a valósághoz? Az időrend itt-ott kaotikus, bár látszólag időrendben halad. Azonban nincs így: a rendező könnyedén felcserélt eseményeket. A filmben például Napóleon elválik Joséphine-től (a valóságban ez 1810-ben történt meg), majd ezután találkozik Sándor cárral Tilsitnél (ami igazából három évvel korábban, 1807-ben történt meg egy folyó közepén) és feleségül kéri az orosz uralkodó húgát... Azt már csak megjegyzem, hogy Joséphine bőven a császár visszatérési kísérlete előtt húnyt el, 1814 májusában, és Napóleon még Elba szigetén értesült is erről. De rendben, e változtatásoknak dramaturgiailag legalább még van értelme. Ám, hogy az orosz cár, aki ekkor 40 éves, mi célból lett a filmben tinédzser, azt nem tudom felfedezni...

  Már ott bibi van, hogy Napóleon életét eleve nem lehet a Joséphine-nel való kapcsolatára redukálni, mert nem ez volt a központi eleme. Napóleon igazi nagy szerelme a saját akarata volt, és a szerinte őbenne megtestesülő francia nemzet. Csak úgy kiváncsiságból felütöttem egy kötetét Napóleon kiadott levelezésének, amely az imperátor 1809 és 1810 februárjai közötti üzenetváltásait tartalmazza. E kötetben 103 levelet írt Joséphine-nek. Soknak hathat elsőre, de 3264-ből van ennyi! Ennél nagyjából kétszer többet írt Joseph Fouché rendőrminiszternek, háromszor ennyit Davout marsallnak, öt-hatszor ennyit Berthier vezérkari főnöknek,  de némely testvéréhez írt levelezése is meghaladják e mennyiséget. Nem vitatva Joséphine fontosságát, Napóleon karakterét nem igazán lehet pusztán e kapcsolaton keresztül megérteni. Így a rendezői premissza megágyaz a film széteséséhez. De oké, legyen a film váza Joséphine és Napóleon hektikus kapcsolata! A rendezői szabadság megengedi ezt. Akkor viszont miért nem tudunk meg semmit olyan apróságokról, mint Napóleon és Joséphine két nevelt gyermeke? Eugéne-ről annyit tudunk meg, hogy gyerekként kardot kér Napóleontól, Hortense-ről meg még ennyit sem, egészen Joséphine haláláig arra sem jöttem rá, hogy a császárné mellett itt-ott feltűnő színésznő a lányát alakítja... Alig 158 percnyi idő esetében nagyon válogatni kellett volna, mi kerüljön a nézők szeme elé! Ennek ellenére bekerül a történetbe mondjuk Mária Antónia, akinek halála közvetlenül semmi hatást nem gyakorolt a későbbi császár sorsára. Miért? Mert sorsa hasonlít Joséphine-éhez, hiszen sorsa rosszra fordulását is emelt fővel viseli? Talán. Vagy miért fontos Robespierre bukása Napóleon számára? Ezt sem tudjuk meg, sőt úgy tűnik profitál belőle, miközben a valóságban majdnem a Bonaparte-család bukását jelentette. Nem tudjuk meg azt sem például, mit kersett Napóleon Egyiptomban. Az egész jelenetnek semmi értelme a filmben, hacsak nem az, hogy szétlőjék a piramisok tetejét, ami meg hamis! Azt sem ismerjük meg, miért fordult Napóleon ellen a cár 1811-re - Scottnál Napóleon egyszerűen közli, hogy Sándor elárulta -, és azt sem, hogy 1805 után volt egy második, 1809-es osztrák hadjárat. Spanyolországról például konkrétan egy mondat nem hangzik el a filmben, ahogy Trafalgárról sem. Értem én, hogy nem törileckét akarunk látni a vásznon, de akkor meg miért fontos felsorolni a halottak számát a csatában? Voltaképpen ami igazán hiányzik a vászonról az Napóleon zsenije. Látunk egy időnként teszetosza magánembert, aki néhány összecsapás sikeres megvívása után diktátor lesz, de nem érezni mögötte a fedezetet. Sem a hadvezéri lángelmét, sem az egyéni nagyságot nem sikerült megrajzolnia Phoenixnek.

  Ami kétségtelenül javít a filmek, az a két főszereplő. Habár Phoenix Napóleonja hol bizonytalan, hol túl magabiztos, és több esetben eléggé esetlen. Az alakítása egyenetlen, de vannak kifejezetten jó részek. Phoenix és Kirby közös pillanatai többször igen hatásosak. A film pozitívuma a helyenként gyönyörű látványvilágon (a ruhák és ékszerek fenomenálisak) kívül egyértelműen Vanessa Kirby Joséphine-je. Nála sokkal inkább van drámaiság, mint Napóleon esetében, holott fordítva kellene legyen! Tetszett egy-egy érdekes jelenet megvalósítása is. Jót mosolyogtam a híres koronázós jeleneten, mikor Jacques-Louis David ott festi közismert képét a vászon alján. Ugyanakkor egészen groteszk, már-már Monty Pythonba illő jelenetek is akadtak a filmben, amelyek komolytalanná tették.  

  Nyilván leginkább arról kérdeznek majd érdeklődők, mit szólok a film háborús részeihez. A csatajelenetekről inkább nem mondok semmit, ráadásul az itt látott Austerlitzi csatára még sokat kell aludnom (vagy innom), mire beszélni merek majd róla... Igen, elfogadom: aki semmit nem tud az Austerlitzről, annak baromi ötletes és látványos lehet a filmbeli változat, de köszönőviszonyban sincs az eredeti történésekkel, sem a korabeli harcászattal. Toulon ostroma meg olyan szinten le lett egyszerűsítve egy kis erőd éjszakai lerohanására, hogy abban nehéz fellelni a valódi történéseket. Ridley Scottnak és stábjának láthatóan fogalma sem volt róla, hogy egy Napóleon-korabeli ágyú hány kilót nyomott - egy négyfontos ágyú csöve több mint 280 kilót! -, mert itt úgy fölkapja két fickó, mintha habszivacs lenne. Nyilván mert az is... Még a Waterloo-t bemutató jelenetek a legjobbak, bár az itt bemutatott vonalharcászat olyan 60 évvel korábbi taktikai elemeket vonultat fel. A Napóleon korában alkalmazott taktikai elemeknek, alakzatoknak nyoma sincs a filmben. Ellenben olyan részletekre figyeltek, minthogy Napóleon várta a sár felszáradását... Ez ugyanis igaz, de akkor miért nem lehetett a valóságnak megfelelően előző éjszakára tenni az esőt? A csata napján ugyanis napos idő volt. Pont ezért várt a császár késő délelőttig a támadással! Ha június 18-án délelőtt zuhogott volna (mint a filmben), aligha szárad fel még aznap a talaj a lovasság számára! Nem az a baj, hogy változtattak a valóságon, hanem az, hogy semmi értelme nincs e változásnak, a történet szempontjából ugyanis nem nyertek vele semmit. A Gladiátorban Commodus arénabeli (fals) halálának volt haszna: a rossz elnyerte méltó büntetését. 

  Összegezve: Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Napóleonról továbbra is marad kedvencnek a 2002-ben részben Magyarországon forgatott miniszéria, amelynek sikerült viszonylag jól visszadnia a francia zseni életét, igaz erre több játékidő állt rendelkezésére. Nem titkolom, a végeredmény ezúttal csalódás. Biztos, hogy valamennyit javítani fog rajta a rendezői változat, de alapvető problémáit aligha orvosolja majd. 

Értékelés: 

Egy kissé nagyvonalú hatos.

6/10

IMDb: 6.6

A Potomac felett az ég... : Léggömbök az amerikai polgárháborúban, 1. rész

 A Potomac felett az ég... 

Léggömbök az amerikai polgárháborúban, 

1. rész 

John La Mountain felszállása 1861. augusztusában
(forrás: innen)

Miközben olvastam Stephen W. Sears 2022 végén magyarul is megjelent egészen kiváló könyvét (mostanra már az elmúlt hetekben megjelent Gettysburg-nél tartok), annak oldalain többször is belebotlottam a felderítő ballonok használatába a félszigeti hadjárat során. Megfogott a téma, és átnéztem az általam elérhető forrásokat és szakirodalmat, hogy aztán összefoglaljam pár szóban a blogomon. Írásom persze nem lehet teljeskörű - különben is kiváló összefoglalók készültek a témáról[1], ha valaki elmélyedne benne -, hanem csak néhány tényt és érdekességeket szeretnék felvillantani ennek az akkor újdonsült eszköznek 1861 és 1865 közötti működéséből. 

A légballonok katonai felhasználásának 1861-re már volt előzménye. Az eléggé közismert, hogy az első léggömböt emberrel a fedélzetén a francia Montgolfier testvérek juttatták az égbe 1783-ban. Az már kevésbé az, hogy a világ első légi alakulata a francia léggömb század (compagnie d'aérostiers) volt, amely 1794 és 1799 között létezett. Elsőként a Fleurus-i csatában alkalmaztak ballont csapatmozgások megfigyelésére. Mifelénk rendszerint az is tudott, hogy az osztrák császári-királyi sereg Velence ostroma során 1849 nyarán végrehajtotta a történelem első - természetesen nem túl hatékony - légi bombázást július 15-én léggömbök segítségével. Arról már én is csak néhány hete olvastam először Csorba György tollából, hogy 1849-ben Buda ostroma során egy selmecbányai bányászakadémikus Görgeinek a vár léggömbről történő bombázását javasolta. Ez megelőzte volna az osztrákok ilyen jellegű támadását Velence ellen, hiszen utóbbira csak júliusban került sor! De Adda Gyula elképzelése szerint három irányból kötött léggömjéből bombákat vagy égő szalmakötegekket dobtak volna az osztrákok által megszállt Budai várra.[2] De Adda azt is leírja tervezetében, hogy a ballont esetleg észak-dél irányban mozgatni is lehetne, s így a keskeny erőd teljes területét lehetne bombázni róla.[3] A polgárháborús - korábbi előadásom erről a youtube-on itt látható - ballonokról azonban nem nagyon esett még szó magyarul, most erre teszek - messze nem átfogó - kísérletet. 

Az unió hadseregének "főballonásza" Thaddeus S. C. Lowe volt a polgárháború során, aki az 1850-es évek végén a legismertebb amerikai légjáró volt, s saját maga készítette ballonjaival már a transzatlanti repülés megvalósításán ügyködött 1859-60-ban. Tesztrepüléseket folytatott éppen, mikor kísérleteit félbeszakította a polgárháború kitörése. Lowe felajánlotta szolgálatait a szövetségi kormánynak, de léggömbjeinek hatékonyságáról először meg kellett győznie a politikusokat. A Smithsonian Intézet titkára, Joseph Henry 1861. június 6-án tekintette meg működés közben Lowe városi gázzal (hidrogénnel) töltött ballonját. Megállapította, hogy a ballont felfújt állapotban szélcsendes időben néhány ember képes vontatni, valamint olyan magasra lehet egy kötés segítségével feljuttatni, ahonnan akár 20 mérföldnél is távolabb át lehet tekinteni a térséget, időjárástól függően. A titkár szintén leírta, hogy éjszaka is használható lehet az ellenség tábortüzeinek megfigyelésére, és hogy akár távírót is el lehet rajta helyezni, sőt kedvező szél segítségével az ellenséges táborok is megközelíthetők általa. Megjegyezte jelentésében, hogy a léggömb alkalmas topográfiai adatok gyűjtésére, és az ellenség csapatmozgásainak  megfigyelésére is. Megemlítette, hogy Lowe jelenlegi ballonja csak városi gázzal tölthető fel, így település közelében lehet csak használni, ugyanakkor némi plusz költséggel ki lehet alakítani olyan hidrogénfejlesztő készüléket, amellyel tábori seregnél is alkalmazhatóak lennének ezek az eszközök.[4] Lowe kísérleteire a sajtó is felfigyelt, a The Washington Star több írást is szentelt a találmánynak, de más lapok szintén áradoztak a főváros felett megjelent légi alkotmányról. [5]

Henry "jóslatai" tulajdonképpen mind megvalósultak a háború folyamán. Lowe ezt követően többször demonstrálta Washington mellett ballonja képességit, és belengette, hogy készít kifejezetten katonai célokat szolgáló, mobil módra szállítható léggömböket a hadsereg számára.[6] 1861. szeptemberében Porter dandártábornokhoz írt levelében Lowe leírja terveit, mely szerint két léggömböt készítene, egy nagyobb, 30 ezer köblábnyi (ami durván 850 m3) és egy kisebb 20 ezer köblábnyi térfogatút, amelyeket a legjobb indiai selyemből állítana elő, és áruk 1500 illetve 1200 dollár lenne. Későbbi adatokból tudjuk, hogy a nagyobb az Intrepid, a kisebb az Eagle nevet kapta. Ezen kívül Lowe szerint 500 dollárba kerülne az ezek hadszíntéren történő felfújásához szükséges mozgatható hidrogénfejlesztő elkészítése. November közepére a két új balloon elkészült és az új gázfejlesztőket is kipróbálták.[7] Megkezdődtek az első felderítő felszállások. Lowe-nak azonban akadt konkurenciája is.  

John La Mountain (1830-1870) aeronauta
(forrás: innen)

A megfigyelő/felderítő ballonok használatára a hivatalos katonai jelentések 1861. augusztusában térnek ki először, mikor a virginiai Hamptonnál tűnt fel egy uniós léggömb. Lowe egyik ellenlábasa volt az elkövető.[8] A bátor vállalkozó John La Mountain "aeronauta" volt, akinek 1861. augusztus 10-i jelentése fenn is maradt megfigyeléséről.[9]

"Sir! Tisztelettel jelentem, hogy augusztus 10-én két felemelkedést tettem, melyek során 3500 láb magasságot értem el  és a következő megfigyeléseket tettem: 5-6 mérföldre északnyugatra Hamptontól felfedeztem az ellenség egy táborát, de az atmoszféra ködös állapota miatt, amelyet a legutóbbi esőzés okozott, nem voltam képes pontos fogalmat alkotni számbeli erejükről, de ha meg kell becsülnöm, 4000-5000 lehet. Sem a York és Back folyóknál, sem New Market Bridge-nél nem volt látható hajó vagy táborhely. A James folyó egyik ágán, körülbelül 5 mérföldre Newport News-tól a túlsó oldalon egy hajó horgonyzott. A James folyó bal partján, körülbelül 8 vagy 9 mérföldre Newport News-tól van egy nagy ellenséges táborhely 150-200 sátorral, szintén egy táborhely a Pig Point-i ütegek mögött 40-50 sátorral. Norfolknál két nagy hadihajó horgonyoz a folyóban, melyek közül az egyik kifutásra kész kibontott vitorlákkal, stb. Tanner's Creeknél nincs mozgás. Illusztrálom amit láttam egy csatolt hevenyészett rajzzal. Az ágyúk, amelyeket korábbi felemelkedésem során fedeztem fel, csupa nehézlövegnek bizonyultak, melyeket kocsikra szereltek. Sewell's Point-tól lefele a part mentén nincs üteg vagy ellenség. 

Tisztelettel: John La Mountain, aeronauta." 

A levélben említett vázlat is megőrződött:

John La Mountain rajza a déliek táboráról
(forrás: innen - szerkesztve)

 

La Mountain ezzel megelőzte Lowe-ot - ez a történelemben az első ellenség mozgásáról készült légi jelentés -, ám Lowe a politikusoknál jobban helyezkedett, így ő lett az unió ballonos csapatainak parancsnoka. Lincoln elnök nagy reményeket fűzött a léggömbökkel történő feldeírtéshez, miután látta Lowe demonstrációját a Capitolium közelében. Lowe jó összeköttetésekkel rendelkezett Washingtonban, magával McClellan tábornokkal, a későbbi uniós főparancsnokkal is kapcsolatban állt. Ugyanakkor kétségtelenül profi hozzállást is tanúsított azzal, hogy rögtön egy a hadsereggel együtt mozgó, mobil léggömbszolálatban gondolkodott. Lowe többször is beszélt Lincolnnal, aki az első nagy vereséget a Bull Run pataknál többek közt a felderítési adatok hiányosságaira vezette vissza (voltaképpen helyesen), és az elnök beajánlotta Lowe-t Winfield Scotthoz, a hadsereg főparancsnokához.[10] Bár sokat küldözgették ide-oda, Lowe kitartása végül eredménnyel járt, és 1862-re a léggömbök az uniós fősereg felderítésének szerves részét alkották. Tudjuk, hogy Lowe a félszigeti hadjárat során hat szekérrel szállította osztagát, amelyből kettő a gázfejlesztőket jelentette. 

Lowe mobil hidrogénfejlesztő berendezései amelyek kénsav és vas segítségével termeltek hidrogént. A képen jól megfigyelhetők a gázt elvezető tömlők!
(forrás: innen)

Lowe ballonos járműoszlopa 1861-ben, előtérben a gázfejlesztő, háttérben a léggömböket szállító kocsik. A távolban feltűnik a washingtoni Capitolium épülete
(forrás: innen) 

Léggömb feltöltése hidrogénnel felszállás előtt, már a harctéren
(forás: innen)

A "Balloon Corps", ahogy Lowe alakulatát elnevezték - elsősorban maga Lowe... - hamarosan demonstrálta, hogy valóban képes hatékony információkat nyújtani az ellenség csapatmozgásairól. Tudjuk, hogy a háború során alkalmazott ballonok nem voltak egyforma méretűek, némelyikük csak egy-, másikuk akár ötszemélyes is lehetett. A két legnagyobb uniós léggömb a 38-45 láb átmérőjú Intrepid (Rettenthetetlen) és Union (Unió) voltak, amelyeket 32 ezer köblábnyi gáz emelt a magasba. E két monstrum a földhöz rögzítő négy kötél - ezek tömege nem volt elhanyagolható! - mellett öt embert volt képes a magasba emelni.[11] Lowe-nak hét léggömbje volt, a két legnagyobbat méretben a Constitution (Alkotmány) és a United States (Egyesült Államok) követte 25 ezer köblábnyi térfogattal, majd következett a Washington (20 ezer köbláb) és az Eagle (Sas) illetve az Excelsior (Kiemelkedő) (15-15 ezer köbláb). A korban a léggömböket kizárólag névvel látták el, azonosító számmal nem. Az Intrepid esetében a név a franciák által 1795-ben használt L'Intrépide-re is utalt. Ezt a Monroe erődnél alkalmazták először 1861 őszétől, majd a félszigeti hadjáratot is "végigharcolta" 1862 áprilisától júliusig. A léggömbökre hazafias jellegű festés került, amely rendszerint passzolt a névhez, így az Eagle-re természetesen egy sas, míg a Constitution-ra George Washington arcképe került.[12] Maga a ballon anyaga indiai selyem volt, amelyet különféle anyagokkal kezelve tettek légzáróvá. A kosarat úgy fonták fűzfa- vagy rattanpálma ágakból, és vasgyűrűkön keresztül erős kötelekkel volt a léggömbhöz kapcsolva.[13] A csapathoz karbantartószemélyzet és eszköztár is tartozott, amelyek segítségével a terepen lehetett ellátni és javítani a felszerelést és a ballonokat. A léggömbök felfújása előtt a terepet például el kellett egyengetni, és egy erős vásznat terítettek le, hogy egyenletes és száraz alapja legyen az alkotmánynak. A hidrogén előállítása higított kénsav és vas segítségével történt, melyek kémiai reakciója során vas-szulfát mellet hidrogéngáz keletkezik. Lowe mobil hidrogénfejlesztői képesek voltak három óra alatt megtermelni a felszálláshoz szükséges gázt![14] Ez a gázfejlesztő "gép" szép példája a korabeli kémiai ismeretek gyakorlati felhasználásának! A kocsikon egy kivűlről látható 5x5x11 lábnyi faládában a kénsav korróziójának ellenálló megerősített acéltartály volt, amiben gázfejlesztés során a vas reakcióba lépett a kénsavval, s a keletkező hidrogént pedig elvezették a nyomásálló tartályból a léggömbbe egy hűtő- és tisztító-berendezésen keresztül. Voltaképpen pofonegyszerű megoldás volt, egészen zseniális. Természetesen a hidrogénnel óvatosan kellett bánni, a nylít láng használata nem lett volna szerencsés... Mindkét ilyen hidrogénfejlesztőt négy ló húzta, akárcsak a további négy szekeret, amely a ballonokat és a többi felszerelést szállította. Mindez persze nem volt olcsó, a személyi állományt is fizetni kellett, és maga Lowe is alezredesi fizetést húzott.

Thaddeus S. C. Lowe, a "Balloon Corps" megteremtője és feje

(forrás: innen)

Lowe 1861. szeptember 24-én a virginiai Falls Church-nél már a tüzérségi tűz korrigálására (tűzvezetésre) is felhasználta léggömbjeit, és ettől kezdve csaknem két éven át a ballonok igen gyakran feltűntek a szövetségiek hadseregének vonalai mögött. Érdekes tény - okaira még kitérünk majd! -, hogy a megfigyelő léggömbök alkalmazása kifejezetten a háború korai szakaszára volt jellemző. A hadseregek megalakulásának időszakában Észak-Virginiában nagyon hasznosak voltak a csapatmozgások megfigyelésére, ugyanakkor a mozgó hadviselés esetén a léggömbök sokszor inkább tehernek bizonyultak, különösen a rendkívül rossz utakon. Mire utólérték a sereget, és felállíthatták volna a megfigyelési pontokat, a harcok helye módosult. A "Léggömbös hadtest" működése során végig szorosan együttműködött a "Jelző hadtesttel" (Signap Corps), amely távírókkal juttatta el a legfontosabb felderítési adatokat a hadsereg vezérkarához.[15] 

Dr. Lowe egyszemélyes ballonnal száll fel a félszigeti hadjárat során
(forrás: innen)

Az unió tábornoki kara igen pozitívan állt a léggömbökhöz. A már korábban említett Monroe erődnél került kapcsolatba a léggömbökkel "Harcoló/Harcias" Joe Hooker - dandártábornok, aki nagy pártolója lett az új találmánynak. Hooker már ekkor egy alkalommal azt írta, hogy 

"Egy felderítés után ballonról, kétségtelenül pontosabb és kielégítőbb infromációkkal tudok majd szolgálni."[16] 

Jelzi mindez, hogy nem pusztán az újdonság varázsa hozta létre a léggömbös megfigyelést, hanem egyes tábornokok is érezték, hogy ennek komoly gyakorlati előnye lehet egy adott helyzetben. Ennek oka abban is keresendő, hogy a konföderáció lovassága komoly fölényben volt tapasztalat tekintetében, és a felderítési adatokat a lovasságnak kellett volna szolgáltatni elsősorban. A léggömbös megfigyelések természetesen erősen ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek. 1862. január 27-én Lowe arról panaszkodott, hogy a léggömbje ezidáig cserben hagyta, így a távolabbi lázadó táborokról nem tud jelenteni semmit, s csak a távoli füst alapján gyanítja, hogy ott 2 vagy 3 ezred táborozhat arra.[17] Februárban Hooker arról panaszkodott, hogy most meg a felhős, ködös időjárás és a hó akadályozta meg az ellenség megfigyelését.[18] Végül 20-án megírta, hogy léggömbös megfigyelése végre kielégítő eredménnyel zárult.[19] Van adat arról is, hogy 1861. december 10-én Hooker maga is beült a léggömb kosarába.[20] Mint minden új kvázi "fegyvernemnek", a ballonok alkalmazásának is voltak veszélyei, hiszen az ismeretlennel kellett megküzdeni. Csaknem pórult járt például McClellan főparancsnok kedvenc hadtestparancsnoka, Fitz John Porter, aki 1862. április 11-én hajnalban szállt fel megfigyelni az ellenség mozgását. McClellan így írt feleségéhez, Mary Ellenhez az esetről még aznap:

"Éppen csak lábadozom a szörnyű rémülettől. Ma kora reggel arra ébredtem, hogy Fitz John parancsnoksága arról értesít, miszerint Fitz ma reggel felszállt ballonnal, és a ballon elszabadult, s mintegy 3 mérföldnyire délnyugat felé ért földet, amely az ellenség vonalain bellül van! Képzelheted, mit éreztem! Azonnal különféle őrjáratokat küldtem ki, hogy megtudjam, mit tudnak, és hogy tegyenek valamit megmentése érdekében, de a parancs még ki sem ment, mikor Fitz úr ugyanolyan hűvös nyugalommal, mint sétáink során mindig, szerencsésen földet ért a saját táborom közelében, miután tényleg elhaladt az ellenség tábora felett!! Egy dologban biztos lehetsz: nem fogsz rajta kapni, hogy abba a megzavarodott légballonba szállok, és nem fogom megengedni, hogy más tábornok is felszálljon vele!" [21] 

Fitz John Porter (1822-1901) hadosztályparancsnok volt a félszigeti hadjárat során
(forrás: innen)

McClellan valóban betiltotta, hogy tábornokai felszálljanak a légballonokkal, ugyanakkor a felderítések továbbra is folytatódtak a baleset ellenére. Kétségtelen, hogy ezek az első légjárók, akik felszálltak a megfigyelést végző katonákkal csodabogaraknak számítottak. Sokan sarlatánnak tartották a léggömbös aeronautákat, akik csak olyanra költik az állam pénzét, aminek semmi haszna. A Little Bighorn-i csatában később elesett George Armstorng Custer így számolt be erről - hosszabban itt írtam az esetről -, valamint az élményről, mikor parancsnoka felküldte felderítést végezni: 

"A háború során erős kételyek fogalmazódtak meg a léggömbök gyakorlati használhatóságát illetően. Sok múlt az [adott] vidék jellegén, és a szembenálló felek közti távolságon. A hadsereg túlnyomó többsége elítélte és nevetségesnek tartotta a ballonos felderítési rendszert, anélkül, hogy személyesen tesztelte volna. Egyik erős oka volt e vélemény kialakulásának, hogy a felemelkedéseket rendszerint hivatásos aeronauták, Lowe professzor és asszisztensei hajtották végre, és ők gyakran számoltak be "porfelhőkről", "erős katonai oszlopok mozgásáról", "új földművek építéséről", "erős tábor a jobb oldalon"-ról, "nagy aktivitás az ellenséges védműveknél"-ről, ami akár mind igaz is lehetett, de nem volt mód igazoni vagy cáfolni, amíg csak ezek a szakemberek tettek repüléseket. A hadseregben általánosan elterjedt megjegyzés volt bármely léggömbös felderítés eredményeként készült jelentésre, hogy, "Az aeronauták az volt az érdekük, hogy felnagyítsák állításaikat és felértékeljék saját fontosságukkat, ezzel biztosítva maguknak, hogy jövedelmező állásuk legyen, és bármiről beszámolnak, amire képzeletük késztette őket, ellentmondásoktól való félelem nélkül." Akár ezért, akár más okból kifolyólag - ezt nem tudni, de nem is lényeges -, Smith tábornok elhatározta, hogy egy tisztet küld felszállni. A tábornok arra utasított, hogy végezzek felderítést léggömbbel, amelyet nem kis megrendüléssel fogadtam, mert bár a lovassági szolgálatot részesítettem előnyben, mégis ezt a magasságot magam választottam[22], míg ez a javasolt túra sokkal magasabb volt, mint amilyet valaha is szerettem volna vagy elképzeltem. Ez olyasfajta veszély volt, amely ellen kevesen iskolázták fel magukat, és még kevesebben kívánták. A ballont rendszerint 1000 láb magasra engedték felemelkedni, ahonnan földig nyúló köteleken e célra alkalmazott férfiak tartották. A hadviselés e válfaja iránti csodálatot egy olyan incidens csökkentette, amelynek Fitz John Porter vezérőrnagy volt a főszereplője. Egyedül szállt fel egy léggömbbel, és miután kockázatos magasságba ért, a földhöz rögzítő kötél - amely  a ballon felfújásához használt savval[23] való érintekzés következtében meggyengült - elszakadt, és Porter tábornok azon kapta magát, hogy akarata ellenére nem pusztán felfelé, hanem az ellenség irányába is száll. Katonák ezrei, akik szemtanúi voltak a felemelkedésnek, és látták az esetet, most lélegzetvisszafojtva figyelték az útját. Szerencsére Porter tábornok, már indulás előtt, tájékozódott a szelepzsinórról, amelyen keresztül a gáz eltávozhat és és a ballon leengedhető. Szokásos hidegvérével és lélekjelenlétével meghúzta a zsinórt, kinyitva a szelepet, és hamarosan látta, hogy emelkedése süllyedéssé változik, de léggömbökkel való tapasztalatlansága miatt túl sok gázt engedett ki, és süllyedése nem csak gyors volt, de már veszélyessé vált. Szerencsére egy fa ágaival találkozott, amely elkapta a ballont és rögzítette, így éppen csak, de a tábornok megúszta azt, ami súlyos katasztrófának látszott."

Maga Custer rendkívülk szórakoztató stílusban írta meg a maga felszállását, miközben elismerte, hogy a léggömbös megfigyelések nagyon hasznosak voltak, és maga is hozzászokott végül a különös feladathoz. A ballonos "hadviselés" csúcspontja a félszigeti hadjárat volt 1862-ben, ahol mindkét oldal bevetette őket felderítésre, habár a konföderáció sosem jtutott el olyan "profizmusig", mint az unió.

Innen folytatjuk!

Jegyzetek:

[1] Kettőt emelnék ki: Haydon, F. Stanbury: Military Ballooning during the Early Civil War. Baltimore, 2000 (első kiadás: 1941) ás  Evans, Charles M.: The War of the Aeronauts. Mechanicsburg, 2002
[2] Csorba György: Tűzokádó sárkánygép, kábító lőszer, homokvető, aknamező, légi bombázás és Árpád tábora: Civil fegyverzetfejlesztési és stratégiai javaslatok az 1848–1849-es szabadságharc idején. In: Tanulmányok Hermann Róbert 60. születésnapja tiszteletére I. Budapest, 2023. 166.o. Egyébként az osztrák támadásra Velence ellen lásd: Murphy, Justin D.: Military Aircrafts, Origins to 1918. Santa Barbara, 2005. 10.o.

[3] De Adda Gyula levele Görgei tábornokhoz. Kiadva: Aggházy Kamil: Budavár bevétele 1849-ben II. Budapest, 2001, 149-153.o.
[4] The War of the Rebellion: A Compilation of the Official Records of the Union and Confederate Armies. (a továbbiakban: OR) S3 V1, 283-284.o.

[5] Mirror of war: the Washington Star reports the Civil War. Ed.: Stepp-Hill. New Jersey, 1961. 51-54.o. 

[6] OR S3 V3, 252.o-tól.

[7] OR S3 V3, 265-266.o.

[8] Magruder 1861. augusztus 9-i jelentése Bethelből. A jelentés kiadva: OR 4, 570-573 o.

[9] John La Mountain jelentése Benjamin Butler vezérőrnagyhoz, 1861. augusztus 10. Kiadva: OR 4, 600-601 o.

[10] Evans 2002, 82-87.o.

[11] Haydon 2000, 238.o.

[12] Haydon 2000, 239.o.

[13] Haydon 2000, 236.o.

[14] Murphy 2005, 11.o.

[15] a "hadtest" (Corps) ebben az eseben természetesen nem seregtestként értelmezendő, hiszen a "Ballon Corps" 6 kocsiból álló kis alakulatocska volt.

[16] OR S1 V5, 654.o.

[17] OR 5, 711.o.

[18] OR 5, 724.o.

[19] OR 51:2, 410.o.

[20] u.o.

[21] The Civil War Papers of Georga B. McClellan. Ed.: Stephen W. Sears. New York, 1989. 235.o.

[22] Az eredetiben szójáték a mounted azaz lovassági és mount, azaz hegy szóval.

[23] Nyilván arra jutottak a baleset vizsgálatakor, hogy a hidrogénfejlesztéshez használt kénsav marta szét a kötelet.

Könyvajánló: Agatha Christie: Mert többen nincsenek

Könyvajánló:

Agatha Christie:

Mert többen nincsenek

Budapest: Helikon, 2023

Eredeti megjelenés: 

- Ten Little Niggers (1939)

- And Then There Were None (1940)

Fordító: Szíjgyártó László (cop. 2020)

Néha le kell porolni a klasszikusokat, mert a régi betűk újraolvasva új értelmet nyerhetnek. Így vagyok kedvenc regényeim (Szép új világ, 1984, Az ötödik pecsét, A gyűrűk ura, stb) mellett a ponyvának számító - ám abból igazán minőséginek mondható - Agatha Christie művekkel is. Nemrég került a magyar boltokba újfent az angol krimikirálynő egyik legjobb regénye Szíjgyártó Péter fordításában, ez pedig a Mert többen nincsenek. Nem hallott még erről a művéről? Okkal. Mert nem ez a címe.

  Ha azt írom ide, hogy Agatha Christie egy zseni volt, azzal aligha lepek meg bárkit, aki olvasott már tőle néhány regényt. Géniuszának kevés eklatánsabb példája van, mint a Tíz kicsi néger. Igen, szándékosan az eredeti angol/magyar elnevezést használom a most éppen amerikai mintára Mert többen nincsenek címen megjelent remekműre, de erre a kérdésre majd az írás végén még visszatérek! Több évnyi szünet után olvastam újra a regényt, és - bevallom - már nem is emlékeztem rá, hogy ennyire kemény pszichológiai thrillerről van szó. Ellentétben a legtöbb Christie-remekkel (a Top 10-es listámat 10 éve állítottam össze, de sokat nem változtatnék rajta ma sem) ez ugyanis sokkal inkább thriller, mintsem bűnügyi regény. Itt nem a nyomozás a főcselekmény, hanem a lélektani hadviselés, amelyet Christie folytat az olvasók idegpályái ellen. Az íróóriás képes volt tíz karaktert profi festőként néhány színpamaccsal vászonra vinni mindössze 280 oldalon, majd levadászni őket válogatott módszerekkel, s tette ezt minden fölösleges hatásvadász skandináv krimis vérfürdő nélkül, nemes egyszerűséggel!

  A történet művészien egyszerű: Kis létszámú társaság, limitált térben, szigetre zárva egy láthatatlan igazságosztó gyilkossal, aki egy mondóka alapján intézi el áldozatait egyesével. Igazi klíséhalmaz mára, ám nagyrészt éppen A.C. miatt, aki olyan letisztultan volt képes megoldani egy ilyen sorozatgyilkosságot, ahogy senki más 1939 óta. Bár a karakterek csak úgy oda vannak hányva a lapokra vastag ecsettel, olyan tipikus jellemek ezek, akikkel magunk is bőven találkozunk életünk során. Igazi Christie-i alakok: doktor, bíró, inas, szakácsnő, tanárnő, vénlány, világfi, katonatiszt, rendőr. Persze egyben klasszikus krimifigurák is: a rendőr korrupt, a vénlány vallási fanatikus, a bíró kíméletlen igazságosztó, a tábornok múltja nem makulátlan, az életművész bárki torkát elvágja némi aprópénzért... A szereplők hihetőek, szinte látjuk magunk előtt mindegyiküket hús-vér lényként, mert bár sablonosak, de olyan sablon alapján készültek, amelyeket a való élet vágott ki. Ráadásul sikerült elkerülni azt is, hogy utáljuk ezeket a szereplőket, akik pedig - szándékosan, vagy akaratlanul -, de bűnösök. Minden karakternek van derűs, szerethető oldala, ahogy a valóságban is szokott lenni az emberekkel. Megértjük, miért tette a tornatanárnő azt, amit tett, akkor is, ha borzasztó, mint ahogy a doktor műhibája is jelleméből fakad. A karakterek múltbeli bűne éppen azért hihető, mert jellemábrázolásuk alapján pont ilyen bűnökre és hibákra számítanánk tőlük. Agatha Christie mestere az emberi viselkedés ábrázolásának, mivel kiválóan ismeri az Embert. Mindezt ráadásként könnyedén képes betűkre váltani, sallangok nélkül. 

  Christie az első pár tucat oldalon felvonultatja a szereplőket, elvezeti őket a szigetre, és nekiesik a mészárlásnak. Mondhatni: "A tábla készen áll, a bábuk mozognak." A szerző lassan emeli a feszültséget. A 77. oldalig kell várni az első áldozatig, és a kötet felénél még mindig "csak" háromnál tartunk. Fokozatosan csökken az egyes gyilkosságok közt eltelt idő, s közben Christie elkezdi rövidíteni az alfejezetek hosszát. A történések végén egy-egy ilyen alfejezet néha már a fél oldalnyi terjedelmet sem éri el. A mondatok befejezetlenek, a szereplők gondolatai itt-ott már kuszák. Nem csoda, bizonytalanok és idegesek mind, hiszen tudják: lassan ők következnek. Mindent megpróbálnak, minden eszközt bevetnek, hogy kijátszák a halált, aki üldözi őket, de képtelenek megküzdeni ezzel a megfoghatatlan és hideg idegennel, aki már a fejükbe fészkelte magát. Még a legvagányabb és legkeményebb szereplők önbizalma is úgy tűnik el, ahogy a társalgó közepére helyezett asztalról a porcelánfigurák. Az írónő tökéletesen uralta a könyv minden mondatát.

  Agataha Christie több regényében is élt azzal a módszerrel, hogy egy mondókára fűzte fel az eseményeket, de ebben a regényben a legdermesztőbb a versike szerepe. Briliánsan oldott meg egy hihetetlenül nehéz feladatot. Az eredeti 1860-as évektől népszerű dalocska így szólt:

"Ten little niggers going out to dine, 

One choked his little self, and then there were nine; 

Nine little niggers crying at his fate, 

One cried himself away, and then there were eight.

Eight little niggers never heard of heaven, 

One kicked the bucket, and then there where seven; 

Seven little niggers cutting up sticks, 

One chopped himself in halves, and then there were six.

Six little niggers playing with a hive, 

A bumble bee killed one, and then there were five ; 

Five little niggers went in for law, 

One got in chancery, and then there were four. 

Four little niggers going out to sea, 

A red herring swallowed one, and then there were three;

Three little niggers walking in the Zoo, 

A big bear cuddled one, and then there were two.

Two little niggers sitting in the sun, 

One got frizzled up, then there was one; 

One little nigger living all alone, 

He got married, and then there was none."[1]

A magyar kiadásokban rendszerint így került át a regénybe:

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, 

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. 

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, 

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc. 

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, 

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten. 

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, 

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt. 

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, 

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt. 

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, 

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy. 

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac 

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad. 

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, 

Egyet keblére ölel, és így marad kettő. 

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd, 

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy. 

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg, 

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek."

A prűdnek gondolt, viktoriánus Agatha Christie pedig képes volt egy ártatlan kis dalocskára egy sorozatgyilkosságot úgy felépíteni (az utolsó happy end-es részt átírva, mert nála nem házasodik az utolsó kicsi néger fiúcska, hanem felköti magát!), hogy mindegyik esetre kitalált egy gyilkossági módot, és tette mindezt hidegvérrel, mindenféle logikai baki és erőltetettség nélkül!

[Megjegyzés rovat: az angol erdetiben a "red herring" - amelyet magyarul nem túl szerencsésen vörös lazacra fordítottak - plusz jelentést hordoz, ugyanis a krimiírók által a műveikben elhelyezett hamis nyomokat értik alatta szakmai berkekben!]

A Tíz kicsi négerben egyetlen fölösleges sor sincs, szikár mestermű, nincsenek táj- és helyleírások, semmi olyan, ami nem lényeges pszichológiailag. A történet tetszőlegesen áthelyezhető lenne bármely elszigetelt helyre. A sztori rendkívül sokrétűen átdolgozható, modernizálható, bemutatható és ettől időtálló. Ugyanúgy bele lehetne helyezni egy áram nélkül maradt XXI. századi környezetbe, ahogy a római korba. A karakterek is rendkívül rugalmasan változtathatóak lennének, mert nem a foglalkozásuk, hanem a személyiségük miatt vannak jelen. Ha valamiből csinálhatna Kenneth Branagh viszonylag könnyen egy új filmet, hát az ez az Agatha Christie regény! [Igen, láttam a Szeánsz Velencében-t is, de még keresem a szavakat...]

Maga az írónő - aki mindig roppant kritikus volt önmagával szemben - is elégedett volt alkotásával, ami már önmagában jelzi, hogy mesterműről van szó. A Tíz kicsi néger A.C. pályafutásának a legjobb korszakában íródott, egyszerűen képtelenség belekötni. A regény lezárása egészen megdöbbentő, úgy logikus, hogy az ember első olvasása során nem is gondolna a megoldásra, ellenben újraolvasva végig látja majd a nyomokat, amelyek alapján ki kellett volna találja a gyilkost. Továbbra is fenntartom, hogy a Tíz kicsi néger az egyik legragyogóbb ékkő a krimikirálynő koronaékszerén, egészen kiváló alkotás!

Az új kiadás semmi extra, egy ponyvának megfelelő minőségben látott napvilágot. A borítókép nem éppen kiemelkedő, vagy feltűnő munka, bár mivel itt nem a Néger-szigeten, hanem átnevezve, a Katona-szigeten játszódik a történet, legalább álcázószínnek jó ez a méregzöld árnyalat. Óvatos kezelés mellett talán tucat olvasást is kibírhat a fűzött kötés... A fordítás egyébként tetszett, sikerült a feszültséget nagyon jól átadni. 

Pontozás:

Kilenc és fél néger porcelánfejecske a tíz indiánból.

9.5/10 pont

moly.hu: 96% (327 csillagozás)

goodreads.com: 4.3 (1.284.566 voks!)

(2023. november 16-ai adatok szerint!)

Végezetül pár szót az alternatív címadásról! Nem szeretem, mikor egy már meggyökeresedett címet/művet holmi politikai korrektség kedvéért átírnak. Tény, hogy a Tíz kicsi néger az USA-ban már eredetileg is Mert többen nincsenek címen hódított 1940-ben, így akár validnak nevezhető az érv, hogy csak az lett lefordítva ebben az esetben. Viszont ha a "néger" szócskát katonákra cseréljük, a Néger-szigetet meg Katona-szigetre, azzal mit is nyerünk itt a Kárpát-medencében? Semmit. Ellenben igenis, veszítünk! Miért jobb, ha magyarul maradunk az eredeti brit címnél? 

1. Mert maradunk az eredeti címnél. Mégiscsak ezt adta neki Agatha Christie 1939-ben... 

2. Korjellemző egzotikumot ad a regénynek. Ilyen volt a kor, amiben íródott. Egy misztikus nevű szigeten egyébként sokkal furcsább dolgok történhetnek, mint egy szimpla Katona-szigeten.  

3. Nálunk nem nagyon van, aki megsértődhetne rá, mert rabszolgaság sem volt, és a szónak sincs olyan pejoratív jelentése, mint az Egyesült Államokban. 

4. Ez messze a legsúlyosabb érv! Az amerikai címadás egyszerűen árulkodik a történet végéről, lelövi a poént! Miközben izgulnunk kellene, ki marad életben, a cím voltaképpen elárulja a végkifejletet!  

5. Ha már semmiképpen nem használjuk a Tíz kicsi négert, akkor én inkább a harmadik alternatív angol címre, a Tíz kicsi indiánra voksoltam volna, az indián szónak nálunk végképpen nincs semmi negatív jelentése.

Jegyzetek:

[1] Lásd: The Ten Cent "Ten Little Injuns" Songster. New York, 1869. No. 8.

Az őszi hadjárat - beszámoló, programajánló

Az őszi hadjárat

Kicsit megritkultak a blogos írások az utóbbi időben, mivel zsúfolt heteken vagyok túl, és még két szintén igencsak betáblázott hét következik. Ígérem, hogy hamarosan sokasodni fognak újra a történelemmel és könyvekkel kapcsolatos posztok! A tanévkezdés a könyvtárban is plusz feladatokkal járt, és az előadások száma is jócskán felfutott (ami persze remek) szeptember-október folyamán, így betemettek a tennivalók, mint könyvtári raktárat a selejtezendő könyvek. A Győri Szalonra mentek az írások eközben azért, és jártam Tápon, Rajkán, Győrújfalun és persze a Bezerédj-kastélyban is előadásokat tartani, és csaknem minden hétre esett egy-egy fellépés. Ez a következő kettőben sem lesz másként.

Úgyhogy, mielőtt jönne a következő blogbejegyzés, felhívnám a figyelmet a pénteken ünnepélyes keretek közt megnyíló Győri Könyvszalonra, amelynek programjairól itt lehet olvasni részletesen. Ennek keretében az a megtiszteltetés ért, hogy ismét én fogok beszélgetni Bán Mórral/Jánossal, a Hunyadi-könyvsorozat szerzőjével, immár harmadik (vagy negyedik?) alkalommal. Az eszmecsere pénteken 16 órakor lesz a győri színház Kisfaludy termében. Ménfőcsanakiak figyelmébe ajánlanám külön a két órával később, 18 órakor esedékes könyvbemutatót, amely során kolleginám segítségével Szabady János két kötetéről lesz beszélgetés. 

Emellett készülök a november 21-i előadásomra, amely szokás szerint a Bezerédj-kastélyban kap helyet 17:30-as kezdéssel, és témája Hadik András tábornok berlini hadjárata lesz. Ennek keretében megnézzük a császári-királyi hadsereg 17-18. századi fejlődését, a korabeli hadviselés mikéntjét, Mária Terézia és a magyarok viszonyát, és persze kiemelten kezeljük a híres berlini "portyát", amiről egyébként írtam már egy rövid összefoglalót a Győri Szalonra. 

Mindemellett még jó hírnek számít, hogy elkészült a Turner Kálmánról készülő kiadványunk kézirata és - mondhatni - látványterve, melynek során az első, még nyomtatás előtti példányt már kézben is vehettem. A pontos megjelenés dátuma ugyan még kérdéses, de már nincs nagyon távol. A megvalósulás elsősorban a Rábaközi Helytörténeti-kutatók Társulatának köszönhető, kiemelten pedig vezetőjüknek, Szalay Balázsnak. Úgy vélem, hogy dédapám testvérének, Sarród, Garta, majd Rábapordány egykori plébánosának Don-kanyarban vezetett naplója rendkívül érdekes és értékes forrása mind az 1942-1943-as oroszországi eseményeinek, mind hazatérést követően a rábaközi itteni mindennapoknak. Sokat dolgoztam vele, igyekeztem alapos jegyzetapparátust készíteni hozzá. A kötet megjelenéséről mindenképpen tájékoztatni fogok a blogomon. 

Könyvajánló: Pillanatképek a magyar középkorból (2022)

 Könyvajánló:

Pillanatképek a magyar középkorból

Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont - Történettudományi Intézet és Martin Opitz, 2022

Szerkesztette: Storka Renáta, Weisz Boglárka

254 oldal

Az utóbbi években igen markánsan jelent meg a középkori gazdaságtörténet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának könyvrepertoárjában, és egymás után adtak ki kiváló tanulmánygyűjteményeket és forráskiadványokat. Ezek rendkívül fontosak, mivel új mélységet adnak a középkori kutatásoknak, ahol a gazdaságtörténet nem igazán volt prioritás korábban. Ugyanis bármennyire is népszerű azt gondolni, hogy a középkor csupa izgalom, csata, kaland és veszély volt, votaképpen nem is különbözött annyira a mai világunktól, mint elsőre hinnénk. A települések, városok zöme 1000 és 1526 között a legritkább esetben nézett szembe ellenséges invázióval, és sokkal nagyobb gondot jelentett számukra a közlekedés biztonságának fenntartása a rablók ellen, mint az idegen hódítók hada. Akkor is a sivár - vagy, mint kiderül a forrásokból, nem is olyan sivár - hétköznapok domináltak. A Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kötetei bizonyítják, hogy kutatási területük nagyon érdekes, és nem csupán a szűk szakmai közösséget hozhatja lázba. 2022 végén különösek remek kiadvánnyal rukkoltak elő, amely ugyan nem friss tanulmányokat közöl, ám olyan közel hozza az érdeklődőkhöz a középkori életet, amennyire ez csak lehetséges lapokon keresztül. 

A Pillanatképek a magyar középkorból című válogatáskötet alapvetően "kis színes" hírecskék mozaikjából áll, amely a középkor egy-egy apró mozzanatát mutatja be példákon keresztül, gazdagon illusztrálva. Nem véletlenül használom a "kis színes" fogalmát, hiszen a Történettudományi Intézet oldalának "Havi színes" rovatában jelentek meg az ide beválogatott történetecskék alapvetően 2016-17-ben. A válogatás szerzőként felvonultatja a magyar középkorkutatás javát Bácsatyai Dánieltől Zsoldos Attiláig. A kötetben elsősorban nem királyokról, királynékról, az ország előkelőiről olvashatunk történeteket - ők csak ritkán kerülnek a szövegbe -, főszereplői a hétköznapi emberek: polgárok, földművesek, hajósok, bányászok, jogászok, kőfaragók, molnárok és kézművesek. Nem is didaktikus leírásokat kapunk, hanem egy-egy kis sztorit, személyt mutatnak be, amit/akit a szerencsésen fennmaradt források segítségével a szokásosnál kicsit jobban megismerhetünk. A forrás lehet régészeti lelet, oklevél, számadáskönyv, ábrázolás, a kutató pedig történetet kerekít belőle, amely átélhetővé teszi azokat a nem is olyan sötét középkori hétköznapokat. Stílusilag szerzőtől függően lehet kissé szárazabb "szakmaibb", vagy akár egészen mesemondásszerűen elbeszélt a történet. 

Minél többet olvastam a középkorról, annál nagyobb fanatikusa lettem az utóbbi évtizedben. A középkorban ugyanis az az izgalmas, hogy milyen egyszerű, ugyanakkor komplex. Ma szinte mindenben - sokszor akár mesterkélten is fenntartandó - egyenlőség a norma, erre vagyunk büszkék, míg a középkorban fel sem merült senkiben, hogy az emberek egyenlőek lennének! Legfeljebb Isten előtt majd a túlvilágon... Egy polgár a maga által bírt jogaira volt büszke, a nemes az ősi jussára, adómentességére és kardjára, de még a jobbágy is óvta a saját magát megillető kiváltságokat. Az egész világ egyéni és közösségi autonómiák kusza halmaza volt, amelyet egyénenként - elméletben - az érdem, hűség és a teljesítmény szabott meg. A születés mellett természetesen... Szinte hihetetlen, hogy 500 évvel ezelőtt az emberek működtetni voltak képesek városokat, országokat a nekünk igencsak áldatlan állapotoknak tűnő viszonyok mellett! És legtöbb esetben nem is rosszul!

Az első fejezetben nyolc írás kapott helyet, és elsősorban a megélhetéssel, bevételekkel, adózással foglalkozik, majd a bányászat és a tulajdonviszonyok taglalása lövetkezik 5-5 bejegyzésben. Nem maradhatott ki a pénz világa sem, hiszen egészen elképesztő miféle kaotikus monetáris rendszer uralkodott akkoriban, majd jön a különféle szakemberek nehézségeinek bemutatása. A kereskedők a középkor legfontosabb szereplői közé tartoztak, nélkülük nem lehet gazdaságtörténeti mű, utána a címertan következik három tanulmányban. A két utolsó fejezet írással kapcsolatos történeteket mesél el, illetve vegyesfelvágottként extrém eseteket vonultat fel. 

Melyek voltak a legizgalmasabb írások számomra? Draskóczy István középkori hajókról és tutajokról írt szösszenete mindenképpen ilyen. A túlnyomórészt akkor is - sőt, a közékorban pláne! - vizek mentén élő magyarok gyakran hajón közlekedtek, emellett a nagyobb mértékű áruszállítás csak azokon volt olcsón megoldható. Draskóczy bemutatja a sószállító tutajok és hajók különféle típusait, méreteit, illetve a hajósokat, akik meglovagolták ezeket a vizijárműveket. A sóbányászatról írt szösszenete szintén plasztikus, idézetekkel gazdakon fűszerezett (megsózott...). Nagyon érdekes volt az eskűkről szóló Szőcs Tibor-írás is, hogy miként hol és kik előtt kellett esküdözni. Weisz Boglárka: Védelmi pénz, avagy üzemeltetési költség címmel a korabeli vámszedési gyakorlatot mutatja be, amelynek visszáságaival közvetlen utána Kovács Viktória foglalkozott. Valami "érthetetlen" oknál fogva ugyanis a középkorban sem szerettek az emberek adót/vámot fizetni, így megpróbálták kicselezni a hatóságokat álutakkal, amelyek elkerülték a vámszedő helyeket. Mások meg másokat vittek álutakra, és álvámokkal vámolták a gyanútlan utazót. Szintén nagy kedvencem Körmendi Tamás írása, amelyben egy középkori ingatlanmaffiáról lebbenti fel a fátylat, valamint Kádas István írása a rovásbotokról. Utóbbi bemutatja a kor embereinek zsenialitását, amellyel egyszerű módszerekkel képesek voltak megoldani egy olyan problémát, amelyet ma sokszor a NAV számítógépei sem. Egyébként a kötetből szépen kiderül, hogy a középkoriak vallásosságuk mellett nagyon is földhözragadt, anyagias szemléletű emberek voltak, akik elvárták egy egyházi alapítványtól is, hogy gazdaságosan legyen képes fenntartani magát. Szó nem volt itt valamiféle ostoba, bigott alakokról, hanem nagyon is racionális, két lábbal földön álló emberek alkották a Magyar Királyság lakosságát. 

Bár a gazdaságtörténet dominál tematikailag - elvégre mégiscsak a Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kiadványa - ám akad itt egyéb is. Megismerkedhetünk a kétes erkölcsű leányzóval, Maruszjával, aki egyik zsoldoskapitányt elhagyta egy másikért, jókora bajba keverve Pozsony városát 1466-ban. Megtudhatjuk azt is, hogy mennyivel szórakoztatóbb (és egyben költségesebb) vendég volt Luxemburgi Zsigmond, mint III. Frigyes német-római császár, vagy hogy miként úszott meg igencsak olcsón Borsvai András és Kendi György egy gyilkosságot 1518-ban. Azt is tudni illik, hogy az erőszak a középkorban a jog egyik eszköze volt, s ha valaki úgy érezte sérelem érte, gyakran fegyveres erővel vett revansot. 

Bár forráscentrikusan szemlélem a történelmet - és a legfontosabbnak az utóbbi évek középkori gazdaságtörténeti kiadványai közül éppen ezért a forráskiadványok -, de be kell látnom, hogy a középkor népszerűsítése az ilyen populáris kiadványok feladata, mert könnyebben emészthető a nem szakemberek számára. Sajnos sokáig az igazán jó népszerűsítő irodalom a magyar történelemben hiánycikk volt, és ennek a bizalom látta kárárt. Növelte a közemberekben a hitet, hogy az "emtéa" valamiféle idegen test az államban, amely elszakadt a "pórnéptől". Egyszerűen nem spórolható meg az a munka, amit a minőségi népszerűsítésbe kell befektetni, mert mindenki rosszul jár. Kárát látja az olvasó, aki csak gyenge köteteket vagy áltörténelmet talál a polcokon, és kárát látja a kutató, aki nem tudja majd eladni a könyveit. Szerencsére egyre gyakoribbak a kiváló népszerűsítő könyvek, amelyek szívós és kitartó munka mellett visza fogják állítani azt a bizalmat, amely valamikor régen elveszett. Lassú munka lesz, de az igényes olvasó látni fogja a különbséget egy szakmailag korrekt munka és egy szenzációhajhász blöff között. 

A kötet képanyaga kiemelkedő, és ahol lehet magyar példákkal illusztrálták a leírtakat, ahol nincs ilyen, ott külföldi kódexek, festmények kerültek a kötetbe. Mindezt tanulmányonként átlagosan 7-8 fotót, térképet jelent, ami könnyen átélhetővé teszi a kort. Egyben a képeket tanulmányozva azonnal szembe ötlik, hogy a középkor nem sötét, hanem nagyon is színes volt. A kiadók minőségi munkát végeztek, kötötten, fotópapír minőségű lapokon adtak ki igencsak korrekt áron egy nagyon értékes válogatást. Köszönet érte!

Értékelés:

Kilenc aranyforint a tíz ezüstdénárból.

9/10 pont