Könyvajánló:
Ványai Márton:
A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája
Budapest: Peko, 2023
200 oldal
Sorozat: Hadiakadémia
Nem csekély meglepetéssel - és persze örömmel - vettem tudomásul, mikor kiderült, hogy a Hadiakadémia sorozat új kötete a magyar 2. hadseregről fog szólni - már többször írtam a sorozat könyveiről, de az utóbbi időben a félszigeti hadjáratról és a znaimi csatáról szólók egészen parádésak -, ráadásul forráskiadvány lesz. A források fontosságát a történelemben nem lehet eléggé hangsúlyozni, ráadásul az szovjet adatok beépítése a magyar szakirodalomba sokáig nehézkes volt, hiszen először a titkosítások, majd a kivesző orosz nyelvismeret fektetett akadályt ez elé. Ványai Márton már többször közzétett szovjet levéltári anyagokat Budapest ostromáról a Clio Intézetnél vagy a Hadtörténelmi Közleményekben, és most a második világháború számunkra leginkább ismert katonai eseményéről adott ki szovjet levéltári anyagokat magyarul, a Don menti 1943-as januári harcokról.
A szovjet levéltári források az utóbbi években már messze nem elérhetetlenek, sőt kifejezetten jó minőségben kutathatók az internet segítségével. A pamyat-naroda.ru oldalon óriási mennyiségben tesznek fel válogatott anyagokat bárki számára elérhetően, ami mindenképpen értékelendő. Megfelelő orosz tudás mellett igazi kincsesbánya. Persze szovjet források esetén fokozottan érvényes, hogy kritikával kell hozzájuk nyúlni. Hogy mennyire vigyázni kell velük, arra nagyon jó példa Krausz Tamás és Varga Éva Mária 2013-as könyve, amely kapcsán személyeskedésbe is átforduló vita bontakozott ki annak idején. Krauszék kötetében a források hitelessége erősen kérdőjeles. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy egy utólagosan, 3-4 évnyi rabság után a magyar hadifogolytól kikényszerített vallomás valóságtartalma meglehetősen kétséges. Jó példa van erre Számvéber Norbert e kötethez írott kritikájában. Eszerint Zachár Sándor vezérkari ezredes 1947-ben a szovjet hatóságok előtt úgy "emlékezett", miszerint:
"az utasításban például szó volt arról, hogy szükség esetén bármilyen települést fel lehet gyújtani, megfélemlítés céljából a helyszínen agyon lehet lőni nem csak a partizánokat, de azokat a személyeket is, akiket a partizánokkal való kapcsolattartással gyanúsítana..."
Holott az említett "utasítás" nem is utasítás, ráadásul ilyen mondat nincs az említett útmutatóban, ellenben leírják benne, hogy a lakosság bizalmát el lehet nyerni igazságos és emberséges bánásmóddal. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, Zachár miért emlékezett "rosszul". Minden történelmi forrás kritikát igényel, de a szovjet források esetén olyan sok a torzító tényező (háborús bűneik elkenése, az ellenség démonizálása, stb.), hogy sok esetben szinte hasznavehetetlenek a tényleges történések megállapításához. A szovjet hatóságok minden felelősséget az atrocitásokért igyekeztek a tengelyhatalmak csapataira rátolni, miközben maguk a szovjet partizánok sem éppen földre szállt angyalok voltak, sőt... A szovjet visszaemlékezések - különösen a 80-as évek előtt kiadottak - nagyrészt eleve propagandacélokból íródtak, így nem "hangozhattak" el benne kritikus mondatok. Szinte kizárólag hithű kommunisták írták őket, akik gondosan őrizték a titkaikat, és mentegették a hibákat, amelyek százezrek életébe kerültek. Nagyon ritka az olyan memoár, mint Manszur Abduliné, aki képes volt viszonylag őszinte írást kiadni kezei közül - bár messze nem elfogulatlan persze -, és sokkal több a Ljudmilla Pavlicsenko-féle, amelyekről nehéz eldönteni, hogy mennyi benne a valóság. Talán hosszú volt ez bevezetőnek, de mindenképpen szükségét éreztem, mert kapcsolódik a könyvhöz.
Ványai Márton válogatása mintegy fél tucat primer forrásból tevődik össze, amely a magyar 2. hadsereggel szemben álló szovjet 40. hadsereg, 18. lövészhadtest és 3. harckocsihadsereg harcászati jelentéseiből áll, amihez előzményként csatlakozik a tervezési fázist bemutató dokumentum a Voronyezsi front részéről, illetve a harcokat támogató szovjet 2. légi hadsereg utólagos összefoglalója a januári tevékenységéről. A kötet voltaképpen e jelentések hiátusokkal közölt magyar fordítása, amelyeket Ványai bő kommentárja magyaráz. Némileg csalódást okozott számomra a kötet terjedelme, hiszen igencsak vékonyka a kiadvány, ráadásul maguk a források talán kétharmadát ha kiteszik a 200 oldalnak (Ványai szövege az alapszöveg, míg a forrásrészletek szürke hátteret kaptak, így élesen megkülönböztethető a kettő). A legértékesebb talán a tervezési fázist közlő első fejezet, amely bemutatja a magyar hadsereg ellen felvonultatott szovjet erőket, illetve azok felkészülését az offenzívára. Az adatok jól jelzik, hogy a szovjet fél - ahogy eddig is tudtuk - az egész frontszakaszt nézve nem volt létszámfölényben, ugyanakkor teljes páncélos- és légifölényt élvezett offenzívája során, míg az áttörési pontokon létszámfölényt is. Mivel a szerző olyan jelentéseket válogatott ki, amelyek kevéssel a támadás után készültek, még maradtak benne olyan kritikai megjegyzések, amelyek jelzik, hogy a hadművelet célja nem teljesült maradéktalanul: ebben az esetben ugyanis a magyar 2. hadsereg sokkal nagyobb részét sikerült volna bekeríteni, és ez ténylegesen nem történt meg: a honvédek több mint fele kijutott a tervezett katlanból. A szovjet jelentések - Ványai szerint - szépen egybevágnak a magyar szakirodalom megállapításával a magyar hadsereg veszteségeit tekintve, és közvetve megerősítik az eddig is feltételezett számokat (nagyjából 96 ezer főnyi veszteség január 1. és április 6. között, amiből a szovjet összesített jelentés szerint 38.650 fő esett fogságba). Ez az adat hihető, hiszen a hadifoglyok megszámolhatóak, a leadott létszámok ellenőrizhetőek voltak, és később is gondokodni kellett elszállításukról és ellátásukról (már amennyire ezt a szovjet hatóságok megtették...). Ugyanez nem mondató el minden esetben. A 18. lövészhadtest 336 zsákmányolt és 30 elpusztított harckocsiról számolt be, miközben a sávjában velük küzdő magyar és német harckocsizóknak talán ha harmadennyi silány minőségű bevethető tankjuk volt az összecsapások kezdetén! Lépten-nyomon kiütközik, hogy a szovjet forrásokat minden esetben egybe kell vetni az ellenoldal lehetőségeivel és ismert adataival, mert megbízhatóságuk rendkívül egyenetlen. A szovjet veszteségek Ványai szerint nagyjából egybeestek az előzetesen vártakkal, ami legalábbis érdekes. Ugyanakkor a szovjet adatok alátámasztják, hogy a magyar honvédek keményen védekeztek, sok esetben még reménytelen helyzetben sem adták fel a harcot, és azt is leírták előzetesen, hogy a magyaroktól keményebb ellenállás várható, mint az olaszoktól! Mi sem áll távolabb tehát azoktól a legendáktól, hogy a Don-kanyarban a magyar katonák leszerepeltek. Egyszerűen az adott körülmények között, bevethető tartalék nélkül - ezt csak a német felsőbb vezetés utasíthatta ugyanis - nem volt valós esélyük a támadás visszaverésére. A csata abban a pillanatban eldőlt, hogy a honvédek kénytelenek voltak elhagyni állásaikat és kiszorultak a nyílt hómezőkre.
Nagyon érdekes az a fejezet is, amely azt mutatja be, hogy milyen kritikai megjegyzéseket fűzött a szovjet hadvezetés az alapvetően sikeres hadművelethez. Itt is megfigyelhető, hogy 1943-ra a szovjet tábornoki kar kezdi levetkőzni azt a sok vereséghez vezető korábbi nézőpontot, hogy jobb valami nagyot mondani a felettesek felé, mintsem igazat. Ez utóbbi nézet egyébként a történelem minden hadseregében előfordult, előfordul és elő fog fordulni a jövőben is. Persze a mértékek változatosak, és egy olyan hadseregnél, amelyet elsősorban a félelem tart össze, különösen gyakori. A szovjetek sem juttottak e téren túl magasra soha, egyszerűen nem "érte meg" az igazat jelenteni. Rendszeres volt az ellenségnek okozott veszteség felülbecslése, a saját erők adatainak meghamisítása és a hibák - félelemből - történő lepapírozása.
Ad-e hozzá valamit e forráskiadvány az eddigi tudásunkhoz? Természetesen igen, bár nem túl sokat, ahogy ezt Ványai is megemlíti. Számomra leginkább a szovjet hadműveleti tervezést bemutató rész tetszett, amely bizonyítja, hogy 1943-ra azért jelentősen előreléptek ezen a téren. A logisztikai előkészítésben és az események előrejelzésében meglehetős ügyességre tettek már szert, ugyanakkor a kivitelezés és a precíz adminisztráció továbbra sem tartozott az erősségeik közé, az őszinteségről nem is beszélve. Az viszont nagyon fontos, hogy mégiscsak kapunk számokat, megtudjuk, hogy a szovjetek mennyi harckocsit, tüzérségi löveget vetettek be, és még olyan érdekességeket is, hogy a logisztika mennyi benzint és más üzemanyagot juttatott ki a csapatokhoz az akció megkezdése előtt. A saját csapataikról írt adataikat többé-kevésbé talán elfogadhatjuk. Azt is tisztázzák ezek források, hogy a szovjetek nem tudatosan "szivatták" meg a Cramer-csoportot, hanem a német vezetés reakciója volt lassú és hibás. A kötet számos érdekessége mellett összességében kicsit mégis csalódás volt számomra, mert többet vártam.
Ezt a csalódást másoknál is tapasztaltam ismerőseim körében. Igazat kell nekik adnom abban, hogy a szovjet katonák visszaemlékezései (7. fejezet) semmit sem adnak a kötethez. Jó, hogy le lettek fordítva, de nem igazán hasznosak, és nagyon rövidkék. Egyesek azt mondták nekem, hogy a szovjet adatok a magyar seregnek okozott veszteségekről teljesen légből kapottak. Nem tudom cáfolni. Olyan mennyiségű felszerelést fogtak el állításaik szerint a szovjet erők, amiknek a magyar hadrendben nem igazán van fedezete.... Ugyanakkor szükség van az ellenség/ellenfél álláspontjának megismerésére, akkor is, ha az éppen nem tetszik nekünk, vagy nem áll összehangban a mi megállapításainkkal (se a valósággal). Enélkül nem lehet történelmet írni, és megérteni az eseményeket. A szovjet forrásokat egyszerűen ki kell adni magyarul is, ha azok hozzáadnak a jelenlegi tudásunkhoz. Az már nem Ványai Márton hibája, hogy ezek olyanok, amilyenek. Nyilvánvalóan egy szovjet jelentés és egy német jelentés között nagy minőségbeli különbség van a háború nagy részére nézve.
A kötetben található egy 62 térképrészletet tartalmazó melléklet fotópapíron, amelyek szintén a pamyat-narodna.ru oldalról származnak, ugyanakkor annyira szétaprózva mutatják az eseményeket, hogy a legtöbb szelvény értékelhetetlen önmagában. Kevesebb, ám nagyobb részletben jobb lett volna ezeket közölni (mint például a védőborítón történt!), és ha már a forrásokhoz kommentár is járult, talán egy-egy térképvázlat hasznos lett volna.
A kiadvány hozza a Peko-tól megszokott magas színvonalat. Továbbra sem szeretem, hogy a védőborító alatt semmi nincs a kötéstáblán, de a kötés erős, a könyv fizikai megjelenése esztétikus és szép. A papír minősége kiváló, a fotópapír használata értékelendő, és a szöveg is gondozott. Szerkesztési, elírásbeli hibákra nem emlékszem.
Nem ez lesz a kedvencem a Hadiakadémia sorozatban, de ennek is ott a helye minden hadtörténelem iránt érdeklődő olvasó polcán.
Pontszám:
Hét T-34-es a tízből.
7/10 pont
