Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 

két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 

Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)

Fordította: Halmai Péter

191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.

A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.

6/10 pont

Lindsay Powell: Germanicus

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024

Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013

Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.

A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.

A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 

8/10 pont

filmkritika: Sárkányok háza, 2. évad

filmkritika:

 

Sárkányok háza, 2. évad

Eredeti cím: House of thr Dragon (2024)

Készítők: Ryan J. Condal - George R. R. Martin

HBO Original

Túléltem a Sárkányok háza 2. évadát, bár kaptam sebeket rendesen. Másfél éve a Győri Szalonon írtam az első szezonról egy alapvetően pozitív kritikát, mert a várakozásaimat - jó sárkányként - bőven túlszárnyalta. Az évad kiváló színészekkel operált, elsősorban a drámaiságra fókuszálva, és ezt jól csinálta. Messze nem volt tökéletes, de feszült volt, látványos, hangulatában pedig erőteljes. Akkor abban bíztam, hogy még jó ideig nem kerül lejtmenetbe. Hát lássuk, most miként látom!

Sajnos tévedtem. A hanyatlás szembeszökő. A színészi gárda felhigult, s míg a szereplők száma megnőtt, minőségük ellenben nem ugyanaz, mint az eredeti garnitúrának volt. Egyszerűen túl sok a szereplő, hogy izgulhassunk értük, jelentős részüknek amúgy is igen csekély a szerepe egyelőre. Szétesik az egész a túl sok nézőpont miatt. Vyserys kiesését nem sikerült pótolni, nincs olyan legkisebb közös többszörös, aki köré koncentrálódhatna a tragédia. A két női főszereplő (Emma D'Arcy és Olivia Cooke) ellentétes táborba került, ebből adódóan kettőjüknek alig van közös jelenete, amikor meg van, tökéletesen értelmetlenül. Szinte mindenkivel akad problémám. Az Aemondot - egyébként jól - játszó Ewan Mitchell olyannyira taszító, hogy a jeleneteit nem szívesen nézem, míg mondjuk Phoebe Campbell (alias Raena Targaryen) ellenben csak a riadt nézésben jeleskedik, emiatt maradt meg a létezése is a fejemben. Az epizódokat telerakták misztikus marhaságokkal, boszorkányokkal, látomásokkal, míg az egyetlen korábban még értékelhető férfi szereplőt, Daemont az egész szezonra kiherélték, és teszetosza alakot kreáltak belőle, aki unalmas párbeszédeket folytat és egy helyben ücsörög. A férfiak - especial, ha még fehérek is - ostobák, korlátoltak, befolyásolhatóak és pusztán szerencsétlenkednek. Hol vannak a Tywin és Tyrion Lannsiterek? Hol a Ned és Robb Starkok, vagy akár a Bronnok, Davosok? Nincs egy igazán tökös karakter, mindenki csak nyomorog! Még a Napóleon minisorozat John Malkovich-féle Talleyrand-ját leutánzó Lord Larys (szerepében Matthew Needham) karakterében van leginkább spiritusz. A sorozat azonban szinte teljesen átmegy emberjogi felvonulásba. 

Felmerülhet a kérdés, miért fáj ez nekem? Jogos kérdés. Talán férfiúi hiúság? Lehet. Mindenki azt gondol, amit akar! Szerintem egyszerűen csak fájdalmas, amikor egy jól induló sorozatot elcsesznek. És különösen fájdalmas amikor az elősorozatban kapott világ egyszerűen nem kompatibilis az eredeti sorozattal (pláne a könyvekkel!), és nincs azzal szinkronban. Persze az évadban elkezdtek visszautalgatni a GoT-ra, de ez gyenge kísérlet csupán. Indokolatlanok a társadalmi folyamatok gerjesztése, indokolatlan a női és fekete szereplők túltengése Westeroson, és indokolatlanok valamint logikátlanok a szereplők döntései. Lassan a sorozat egy fantasybe oltott Downton Abbey lesz, polkorrekt megfelelési kényszerrel és szereplői kvótákkal. Ez pedig számomra fájdalmas és a nézői visszajelzések szerint mások számára is az, ha beleolvas az ember az IMDB-s kritikákba.  

Az abszurditások melegágya e téren végül a szenzonzáró lett, ebből hozok példa gyanánt egy esetet. Egy kis spoiler szükségeltetik - semmi lényegest nem árulok el benne -, ezért elnézést! Tyland Lannister megérkezik Essosra, hogy hajókat toborozzon a főváros felmentésére, mire közlik vele, hogy a tengeri rablók flottájának kapitányát is meg kell győznie ahhoz, hogy vele tartson. Na, mondom: most jön az, hogy nő lesz a kalózarmada admirálisa is? Igen. És nem. Betipegett a kamerák kereszttüzébe Abigail Thorn, azaz szerepe nevén Shakaro Lohar. Kétségtelen, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, és Abigailünk sincs, mert eredeti neve Oliver Thorn volt, mielőtt nemet "váltott". Hihetetlen, hogy eddig még transzgender színészünk/szereplőnk nem volt (Emma D'Arcy önbevallása szerint csak simán "nem bináris")... Hogy bírhattuk ki nélküle? Nos, már van az is, bár nem értem, mennyivel lettünk ezzel beljebb, vagy mennyivel lett tőle jobb a sorozat. Hogy a Monthy Python-féle jelenet itt ne érjen véget, Lohar tengernagy közli Lannisterrel, hogy gyereket akar tőle (de aztán kiderül, hogy a feleségeit akatrja összehozni Tyland-del). Itt már konkrétan röhögtem, miközben a fejemet fogtam. 

A sorozat eseménytörténete emellett alig haladt, szinte ott tartunk, ahonnan elindultunk nyolc résszel ezelőtt, néhány hullát és merényletet leszámítva. Meglepetésekre a készítők már nem igazán képesek. A történések igencsak lassan bontakoznak ki, sokszor nem jutnak el sehova. Ami az első évadban lassú karakterépítés volt, az itt pusztán vontatott cselekményszövés már. Az egész Harrenhalban játszódó eseménysor például kifejezetten unalmas. A csatajelenetek nem túl meggyőzőek, nincs is belőlük túl sok. Az évadzáró meg egészen bizarra sikerült, és másfél-két évet várhatunk arra, hogy történjen valami, ha egyáltalán fog. A szereplők időnként úgy mozognak a kontinens nagyságú világban, mintha a tér és idő nem létezne. Ez mondjuk korábban is hiba volt a Trónok harcában, de most már értelmetlenségekért is megtesznek a szereplők mérföldezreket seperc alatt. A kamaradarabokra jellemző párbeszédes betétek a legélvezhetőbb jelenetek, ezekben a színészek érezhetően jobban ki tudnak bontakozni. A párbeszédeket a szövegírók igyekeztek epikusra faragni, de többnyire csak suták lettek, és minden könnyedségtől mentesek. A reakciók időnként bosszantóan nem illenek a cselekménybe vagy helyzetbe. Persze még mindig akadnak pozitívumok. A zenei aláfestés remek, a képi világ szintén látványos, és végre látunk sárkányokat harcolni egymás ellen. Annak is örülök, hogy a királynők/királynék (még) nem kezdtek el hadsereget vezetni, és igyekeznek nőként viselkedni, bár ez csak rájuk igaz, sok női karakterre már nem. Néhány rész teljesen korrekt, sőt jó volt, ugyanakkor nagyon gyenge epizódokkal váltakozva, így az egész évad nagyon egyenetlen. 

Úgy látom, hogy a Trónok harca világa látványosan menetelni kezdett a Star Wars-osodás autópályáján, amely oda fog vezetni, hogy a rajongók jelentős része megutálja majd. Ez azért is fenyegető, mert az eddigi eseményekből következően a készítők még jó pár évaddal számolnak, és nem tudom, hogy ezt az irányt mennyire lehet még fokozni. A hanyatlás az első évadhoz képest túlságosan látványos, és azokat keseríti el majd leginkább, akik a Trónok harca egykori rajongói voltak. Persze le lehet cserélni őket tizenévesekre - mint a Csillagok háborúja esetén -, de kérdés, hogy megéri-e, mert ugye azok is felnőnek majd és akkor némi feminizmusnál és szivárványkodásnál kicsit többre lesz szükség... Martintól pedig még mindig várom a 6. részt könyvben!

Értékelés:

6/10 pont