Tóth Elemér gazdasági zászlós naplója a Don-kanyarból V.

Tóth Elemér gazdasági zászlós naplója a Don-kanyarból V.

Jókora szünet után folytatom Tóth Elemér naplójának közlését, melynek immár ötödik részénél tartunk. A korábbi részek ide kattintva láthatóak olvashatóak: 

http://hagibal.blogspot.hu/search/label/T%C3%B3th%20Elem%C3%A9r

A naplót helyesírásilag némileg javítva és a rövidítéseket többnyire feloldva közlöm, de hű maradok az eredeti szöveg felépítéséhez, kifejezésmódjához.

Német ejtőernyősök orosz partizánt hallgatnak ki.
(wikipedia: itt)

[1942.] November 15. vasárnap

Kipihenve az éjszaka fáradalmait reggel 7 órakor a legényem ébresztett fel. A reggelimet hozta, teát és vajas kenyeret. Felöltözködtem és a GH főnökkel együtt a parancsnokságra mentem, ahová egy katonával magamhoz hívattam a sztarosztát (a bírót), hogy rögtön intézkedjen és lakásomat hozassa rendbe. Megígérte hogy másnap, azaz hétfőn megcsináltatja. Ebédelni a tiszti étkezdébe mentem. Jó kis bableves volt, marhahús vadasan gombóccal és piskótatészta baracklekvárral. Ebéd után éppen hazafelé ballagtam rögtönzött éjjeli szállásomra, ami a tiszti étkezdéhez csekély 4 km távolságban van. Útközben nagy örömömre találkoztam egy hozzám beosztott karpaszományos tizedessel, a csepeli kefegyárossal. Szegény fiú már öt napja jön tíz katonájával és a hajcsárokkal, maguk előtt hajtva 200 darab vágómarhát, melyből 15 darabot itt hagy nekem, a többit továbbhajtja Bugyonnij felé. A marhákat átveszem, és egy kolhozba helyezem őket. Szegény fiút nagyon megsajnáltam. Fölismerhetetlenül megnőtt a szakálla, a hosszú úttól ki van merülve, és erősen sántít. Első kérése az volt az örökké jókedvű kis Bandikának, hogy nagyon éhesek, és adjak valami ennivalót. Adtam neki 5 darab húskonzervet és 3 darab kenyeret. Érzékenyen elbúcsúztunk egymástól, és gyúrta tovább a kilométereket. Szegény fiút nagyon sajnálom, 8 hónapja külön él a feleségétől. Van egy kis 2 éves leánya, egy jól menő kefeüzeme, 35 munkással dolgoztat Csepelen. Hárman vannak testvérek, egy öccse meg egy bátyja már régebben kint van [a fronton]. Gondolt egy nagyot, bezárta az üzemet és önként kérte magát ki a frontra. Szintén Jászberényből indultak és 2 nappal [később vagy előbb? - HG -] értek ki a frontra, mint én.

Mire hazaértem, legényem már tábori ágyamat elkészítette. Az őrséget elhelyeztem, a legényem régi szobába [szobájában? - HG -], és az összes fegyvereket csőre töltettem. Jómagam is pisztolyomat csőre töltöttem, és a fejem alá tettem. 7 órakor már ágyban voltam.

November 16. hétfő

Korán ébredtem, felöltözködtem és egy katonával nyomban elindultam megkeresni a sztarosztát. Szerencsémre egy kolhoz előtt rövidesen meg is találtam. A katonának megparancsoltam, hogy el ne engedje addig, míg mindent meg nem szerez, amire nekem szükségem van. Mégpedig 1 asztalt, 1 lámpát, üvegeket a betört ablakok helyére, 1 széket, tüzelőfát, kőolajat és 5-6 asszonyt, akik a hasábfákat fölvágják. Mindezeket ebédre meg is szerezte nekem, úgyhogy kis szobámat délután már be is rendezhettem.

Ebédre a kolhozból hozattam egy csajka friss tejet. Mint már említettem ez a falu - Veszeloje - 14 km hosszú, és a konyha hozzánk 4 km távolságra van. Ebédért oda és vissza 8 km-t, vacsoráért menet ugyanannyit, tehát összesen naponként 16 km-t kellene megtenni a kosztért, amit 20-25 fokos hidegben és 1/2 méteres hóban nem csekélység megtenni. Ezért úgy határoztam, hogy kiveszem 5 napra előre természetben a fejadagokat, és magunk főzünk. Mivel pedig nagyon rövidek a nappalok (d.u. 3-kor már sötétedik) ezért napjában csak egyszer, délután 3-4 óra közt eszünk főtt ételt, ami mindjárt a vacsora is. Első ebédünk például kolozsvári káposzta volt hússal és konzervvel. Délután végre sikerült kis szobámat berendeznem. Igaz, hogy földes és szimpla ablakok vannak csak rajta, de könnyen fűthető. A bútorzat egy tábori ágyból, 1 asztal, 1 lámpa, és egy székből áll. Fogas helyén a falon szegek állnak kifelé, ami a fogast képviseli. Ágyam előtt egy rossz zsák van betéve szőnyeg helyett.

Jó étvággyal elfogyasztottam az ebédemet, majd napi feljegyzéseimet készítettem, amikor jön egy katona és jelenti, hogy elfogtak egy partizán kapitányt és egy őrmestert, nézzem meg a kivégzést, de én már félig le vagyok vetkőzve, és nem megyek. Időközben egy tipikus orosz temetést láttam, ami az ablakom előtt haladt el. Egy kisfiút temettek, akit egy citromosládába gyömöszöltek be, és két ember vitte a vállán. Utána 2 asszony, egyik a kisfiú anyja, szépen beszélgetve sétáltak a koporsó után, és vígan rágcsálták közben a tökmagot. Mindegyik kezében ásó, amivel a kis sírt meg fogják ásni. Arcukon a sajnálatnak még csak a nyoma sincs meg.

Leveleket akartam még haza írni, de takarékoskodni kell nagyon a petróleummal és különben is már 8 óra van és fáradt is vagyok. Pisztolyomat csőre töltve fejem alá teszem és aludni próbálok.

1942. november 17. kedd

Felkelés reggel 5-kor, embereim már készítik a jó forró feketét, mivel a konyha 4 km távolságra van tőlünk, most saját kosztunkon élünk. Reggeli-, ebéd- és vacsoráért oda-vissza 24 km-t kéne megtenni, amit bizony 1/2 méter hóban 23-25 fokos hidegben nem gyerekjáték megtenni. Saját kosztolásnak még az az előnye is megvan, hogy választékosabb, és azt főznek, amit én mondok, azaz az étlapot én állítom össze. Reggeli után rögtön három emberemmel a napokban érkezett 115 vágómarhámat számolom át. Szomorúan állapítom meg, hogy mind nagyon rossz bőrben van, és igen megviselte őket a 90 km hosszú gyalogút. Közülük 4-5 már döglődik is, minden nógatás hasztalan, már nem tudnak lábra állni. A többiek is nap-nap után veszítenek súlyukból, úgyhogy sürgősen Bugyonnijba kell bemennem (25 km) vágóeszközökért. Éppen kapóra jött egy arra haladó futárautó, amivel berobogtam Bugyonnijba. Késő este volt már, mire hazaérkeztem, magammal hozva nagy ládákkal a vágatási eszközöket, és sikerült az igen legyengült marhák részére szálas takarmány hiányában 10 zsák (1000 kg) szemes takarmányt (rozs és árpa) hozni.

Vacsora után jelentik, hogy újabb partizánokat fogtak el. Csőre töltött puskával vártunk, én éjfél után 2 óráig voltam fenn, az időt olvasással és tábori lapok írásával töltöttem el.

1942. november 18. szerda

Éjjel keveset aludtam, mindössze csak négy órát, ezért kissé álmosan keltem fel 6 órakor. Nagyon mérges voltam, hogy napok óta hiába várom az orosz munkásokat, akik ideiglenes téli szállásomat megcsinálják. Egy katonámnak azt a parancsot adtam, hogy azonnal állítsa elő nekem a sztarosztát (falú bírója). Éktelen ordítozásomnak és fenyegetőzésemnek úgy látszik megvolt a hatása (kikötéssel és lövéssel fenyegettem meg őket), mert percek alatt pánikszerűen jöttek a falu szakmunkásai, ács, asztalos, kőműves, és egy csomó kisegítő személyzet, és ész nélkül csinálták téli szállásomat. Nagy örömömre délutánra el is készültek vele. Kis faházon dupla ablakok, az összebombázott házakról összeszedték az ablaküvegeket és az én ablakomba rakták. A munkálatokba katonáim is nagyon segédkeztek. Amikor elkészültek nem is gondoltam, hogy ilyen pompás kis téli szállásom lesz. Nagyon örülnék, ha a telet itt tudnám áthúzni, amihez ugyan semmi reményem sincs. Szobám berendezésével is nagyon meg vagyok elégedve, van benne egy kényelmes tábori ágy, 1 kétfiókos íróasztal - melyet valamelyik kolhozból hoztak el -, egy kényelmes karosszék, fogas, a falon képek (főként magyar képes lapokból kivágva), 1 tábori karbidlámpa, 1 tartalék petróleumlámpa, fegyverállvány, juttazsákból szőnyeg, stb. Munkájukat befejezve mindegyik muszkát szivarral, cigarettával, dohánnyal és sóval láttam el, aminek szemmel láthatólag nagyon örülnek.

Most tudom meg, hogy van köztük egy, aki elég szépen beszél magyarul, behívom és beszélgetni kezdek vele. Elmondja, hogy [a] világháborúⁱ alatt Magyarországon volt mint fogoly 4 évig. Először Esztergomban volt egy fogolytáborban, ahonnan Kecskemétre került egy tanyára mezei munkára. Elmondja még, hogy perfekt beszélt és írt magyarul, de sokat felejtett, mert 24 évig nem volt kivel beszélt volna. Az egész 24 év alatt egyszer beszélt magyarul, mégpedig Moszkvában Kun Bélával.ⁱⁱ

Igazság szerint most házfelavatást kellene tartanom, de mivel itt az egész környéken egy csöpp italt sem lehet kapni, így hát pihenni térünk.

November 19. csütörtök

Nevezetes nap: egy hónapja már, hogy itt vagyunk Oroszországban. Reggel nagy sürgés-forgásra ébredek. 4 órakor már rendőrök és a sztaroszta trojkán cipelnek embereket. Megtudom, hogy heves harc után partizánokat fogtak, akik pár óra múlva már lógni fognak.ⁱⁱⁱ Több sebesülés történt.

Reggeli után a parancsnokságra sietek két honvéddel, ami tőlünk 4 km-re van. Hideg nincs, de nehezen haladunk a nagy hóban, ami reggel óta ismét nagy pelyhekben esik. Egész úton a hazai postáról beszélünk, ki kapja közülünk az első otthoni híreket? Mindenki türelmetlenül várja, mióta eljöttünk, még eddig senkinek sem érkezett levél.

Sajnos ma sem. Ellenben sikerült szereznem 2 deci rumot, amit még otthon ittam utoljára. Dél volt, mire hazaértem. Alig fogyasztottuk el az ebédünket, befut egy hír, hogy ejtőernyős orosz katonák szálltak le a közelben, nemsokára magyar és német alakulatok (partizánvadászok) indulnak el. Magyar[ok] és németek közt is sok sebesült van, egy szegény magyar katonánk súlyos mell-lövést kap. Az őrséget én is megerősítem. Kora délután három honvédemet egy szakaszvezetővel elküldtem különböző dolgokat fölvételezni. Szokatlanul soká elmaradnak, aggódom, hogy mi lett velük. Sötét van, sűrű hófelhők borítják az eget, erősen havazik.

Három emberrel magam akarok indulni már, amikor jelentik, hogy jönnek. Úgy néznek ki, mint három hóember (még fegyverük sem látszik ki a hótól). Forró teát kapnak és vacsorát. Én is velük vacsorázom. Feljegyzéseimet másnapra befejezve töltött pisztolyomat szokás szerint a fejem alá téve én is lefekszem.

Befejezés következik hamarosan!

Háború a hómezőn (Nagypál Géza fotója - Fortepan, 74245. sz.)

Jegyzetek:

i Természetesen az első világháborúról van szó.

ii Kun Béla, az 1919-es Tanácsköztársaság tényleges vezetője, aki 1920-tól a Szovjetunióban élt, mint az ottani magyar kommunisták első számú embere. Valószínűleg 1938-ban a sztálini paranoia áldozatává lett.

iii Az 1907-es Hágai egyezmények értelmében azokat a milíciákat és partizáncsoportokat, akik nem viseltek egyértelmű katonai jelzéseket, és fegyvereiket nem hordták nyíltan, nem tekintették a hadviselők katonáknak, így nem is hadifoglyokként, hanem merénylőként, illetve terroristaként kezelték őket. Ennek értelmében sok orosz partizánt tárgyalás nélkül kivégeztek. Ennek jogszerűségéről mai napig viták folynak, de véleményem szerint érthető és védhető a magyar-német értelmezés, pláne, hogy a Szovjetunió alá sem írta az 1929-es genfi egyezményeket, amelyek még részletesebben szabályozták a kérdést.   

A 11-es győri vadászok az Első világháborúban

Legutóbbi előadásom után érkezett egy olyan kérdés, hogy mit lehet tudni a 11. győri vadászzászlóaljról, és szégyenszemre be kellett valljam, nem sokat. Tudtommal senki nem írta meg összefoglalóan a történetüket, és nekem sincs erre idő/energia/pénz hiányában lehetőségem. Mindenesetre az adatbázisaim alapján próbáltam a legfontosabb szakkönyvek alapján összeállítani egy ízelítőt a harci tevékenységükről és ha már ennyi összegyűlt, talán érdemes ide a blogba is kitenni.

A 17. vadászzászlóalj állásban (http://www.bildarchivaustria.at/)

A győri 11. „közös” magyar vadászzászlóalj
(k. u. k. Ungarisches Feldjägerbataillon Nr. 11)

A zászlóalj toborzási központja Győr volt, a stáb állomáshelye Gradiska (Bosznia), parancsnoka a háború kezdetén Frass Norbert alezredes. Békeidőben az V. pozsonyi hadtesthez tartozott (ezen belül: 14. hadosztály, 27. dandár), amely a haditervek alapján Oroszország ellen került bevetésre. Legénységének 52%-a német, 44%-a magyar nyelvű volt. Az V. hadtest 1914 augusztusában Oroszország ellen vonult, az 1. hadsereg részeként.

1914. augusztus 23-án a 11-es vadászok a Polychnai ütközetben vesznek részt (Galícia), az V. hadtest 14. hadosztályának 27. (Scharilzer) dandárában. Létszáma ekkor 1121 fő, és két géppuskával voltak ellátva.[i]

1914. szeptember 6-7-én részt vett a Bychawai ütközetben. Ezen belül szeptember 6-án reggel a 48. gyalogezreddel és a 1. Landsturm dandárral közösen visszafoglalta a 14. hadosztály elveszített állásait Pawlownál, Galíciában. Ekkor a zászlóalj még mindig az 1. hadsereg kötelékében harcol.[ii]

1914. október 31-én az oroszok 5 zászlóaljjal megtámadják az V. hadtest 14. hadosztályának jobbszárnyát, amely a 48. gyalogezredből és a 11. vadászzászlóaljból áll. A Lisa Goránál lévő harcok során a 11. vadászzászlóalj a jobbszárnyon, Zerniki községnél védekezett.[iii] Ekkor az V. hadtest az 1. hadsereg közepén foglal állást Opatów közelében. A támadást az osztrák-magyar erők könnyen visszaverik.[iv]

1914. december 30-án a kerékpáros zászlóalj (amely a 11., 20., 24. és 29. vadászzászlóaljak 4. századaiból szerveződött) harca során Gorlicétől délre Nowodwórnál elesik Tőkés Béla 11. zászlóaljbeli főhadnagy és 15 vadász. Támadásuk az oroszok ellen sikeres volt, elfognak 480 oroszt, 2 géppuskát és 16 málhásállatot.[v]

1915. március 29-30-án az oroszok támadást intéznek az V. hadtest ellen a Dwernikre néző hegy ormán, a friss 23. hadosztállyal. A hegyet védő osztrák-magyar csapatok állását végül a hatodik rohammal áttörik, és az ormot elfoglalják. Ekkor a 11-es vadászok egyik százada fogságba esik. Ezt a századok Dwernik községben a sötétség leple alatt meglepték az oroszok, és kénytelenek voltak megadni magukat.[vi]

1915. április elején a 11. vadászzászlóalj tartotta az összeköttetést a 31. hadosztály és az úgynevezett Szurmay-csoport között a Stinka magaslaton a Kárpátokban.[vii]

1915. május 18-án a 11. zászlóalj feladata volt a 38-as gyalogezreddel együtt, hogy a Gorlicei csatát követő általános előrenyomulás során előretörjön és birtokba vegye a Dnyeszter hídjait Przewalnál és Uscie-nél.[viii]

1915. május 31-én a 14. hadosztály Woloszcza-nál lévő különítménye (72. k.u.k. gyalogezred három zászlóalja és a 11. vadászzászlóalj, egy üteg tarack, fél üteg hegyi ágyú, Rechwald ezredes parancsnoksága alatt) Kolodruby felé indított sikeres támadást.[ix] A csoport június 2-án Terszaków felé folytatta előrenyomulását, csatlakozva Dáni tábornok 7. hadosztályához .[x]

Valószínűleg hamarosan ezt követően átkerült az alakulat az olasz frontra, mert júliusban a 11-es vadászokból is álló kerékpáros zászlóalj már Doberdón volt:

1915. július 20-án az olasz fronton, Mt. S. Michéle-nél, a Doberdó-fennsíkon bevetették az úgynevezett kerékpáros zászlóaljat, amely részben a 11-es győri vadászok legénységéből állt.[xi]

1916. május 21-én Tirolban a Monte Costesin elleni támadáskor ismét harcba dobták a 11. és a 24. vadászzászlóaljak részeit, melynek során kézitusával vették be az addig elfoglalhatatlan olasz állásokat, elfogtak 212 tisztet és 9255 közlegényt, sok géppuskát és 47 löveget. Valószínűleg ez volt a zászlóalj legragyogóbb haditette a világháborúban.[xii]

1916 augusztusában a 11. vadászzászlóalj XX. menetszázadát (ezek a menetszázadok voltak hivatottak pótolni a veszteségeket, de kiképzési idejük alatt külön kezelték, és gyakran önállóan vetették be őket) műszaki segédszolgálatra vitték, segíteni az utászok munkáját a Monte San Michéle környékén, majd részt vesz az augusztus 6-án kezdődő 6. isonzói csatában, miután fegyverzetét és lőszerkészletét gyorsan kiegészítették.[xiii]

1916. augusztus 9-én 16 órakor a zászlóalj a monarchia többi csapataival együtt megkapja a visszavonulási parancsot, mely során evakuálják a Doberdó-fennsíkot, a parancs szerint az alakulatnak a 4. honvéd gyalogezreddel együtt Cotici-Lokvicán át Segeti táborba kell mennie, ahol étkezést kapnak, ahonnan ismét átirányítják őket.[xiv]

1916. augusztus 17-én a 11. vadászzászlóalj a Comeni-fennsíknál harcol, Zagrajcnál. Ekkor az 56. dandár része.[xv] A zászlóalj kiegészítésére felvonuló XXII. menetszázadot József főherceg állásépítési munkálatokra osztja be augusztus végén.[xvi]

1916. szeptember 13-án, a 7. isonzói csata kezdetén a 11. vadászzászlóalj már a 28. hadosztály része.[xvii] Szeptember 17-én a zászlóalj fele Oppacchiasella-tól északkeletre, a 194-es magaslat két oldalán foglal állást, másik fele Nova Vastól északkeletre a 200-as magaslatig állt fel.[xviii]

A 8. Isonzói csata előtt (1916. október 9.) a zászlóalj hadseregtartalékban van, Suta községnél.[xix] Október 12-re az alakulatot előrevonják Lokvicától délre, ahol a 28. hadosztály új védelmi vonalat alakított ki.[xx] A napot itt harcolva tölti, ellentámadása állásokat szerez vissza Nova Vasnál.[xxi] Éjszaka is ők adnak őrséget, míg más alakulatokat rendeznek. Az alakulatok keveredése miatt október 17-én a zászlóalj a 17. hadosztály kötelékébe kerül ismét, ekkor Kosovelje-nél találhatóak, ahol ismét hadseregtartalék lesz[xxii]

1916. november 1-én a 9. Isonzói csatában az addig tartalékban lévő 17. hadosztályt, benne a győri vadászokkal Kosovelje-ről előre indítják a frontvonalba. Később a hadosztály ismét tartalékba megy.[xxiii] Aznap este a 11-es vadászok Vojcicán állomásoznak. November 2-án a zászlóalj a 34. dandár tartaléka Korite-nél.[xxiv]    

1917. május 15-én a 11. vadászzászlóalj a XVI. hadtest részeként (a 14. hadosztályban) vesz részt a 10. isonzói csatában Görz közelében.[xxv]

1917. október 28-án a Caporettói áttöréskor szintén bevetették a 11-es vadászokat, akik ezen a napon átlépték az Isonzót, mikor Mocsáry őrnagy vezetésével a menekülő olaszokat üldözve kézitusában elfoglalták a Mainizzánál már lángoló hidat a folyón. Még aznap elérte a Monte Fortin-t is, a térség egyik kulcsfontosságú magaslatát.[xxvi]

1917. december 25-26-án a kerékpáros zászlóalj, benne a 11. vadászzászlóalj egykori 4. századával, olasz támadásokat ver vissza Pizzo delle Grotte hegy vonalában, mely során a kerékpáros zászlóalj akkori parancsnoka, Kiss János százados a 11-es vadászokból súlyosan megsebesül. A decemberi harcok során a zászlóalj 98 főre fogyott le, így 28-án tartalékba helyezik Ost del Termine községnél.[xxvii]

1918. június 14-19. között a zászlóalj részt vett az úgynevezett Piavei csatában. Június 15-én kora délután a 2. és a 11. vadászzászlóalj Wenzel alezredes vezetésével behatol Camarotta és Maserada között, Onesti-nél az olaszok első állásába, miután átkel a folyón, de végül visszaverik őket.[xxviii] 19-én a zászlóalj a Montello-nál vívott harcokban Galvagnánál harcol.[xxix] Ezen küzdelmek során a vadászzászlóalj ismét kitüntette magát, Zeidler altábornagy később külön kiemelte itteni bátorságukat.[xxx]

Ennyit sikerült gyorsan összeszednem a  győri vadászok Első világháborús szerepéről, bár még bőven kiegészíthető, és nélkülöz mindennemű levéltári kutatást. Azért talán így sem érdektelen.

Jegyzetek:

---

[i] Renner Gusztáv: A Polychnai ütközet 1914. augusztus 23-án. Sopron, 1931. 54.o.

[ii] A világháború 1914-1918. 3. kötet. 203.o.

[iii] Doromby József: A volt. cs. és kir. 83-as és 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve. Bp., 1934. 56-57.o.

[iv] A világháború 1914-1918. 6. kötet. 358.o.

[v] Németh Lajos: Aranylapok az egykori magyar tábori vadászzászlóaljak történetéből. Bp., 1940. 67.o.

[vi] A világháború 1914-1918. 8. kötet. 552.o.

[vii] Doromby József: A volt cs- és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Bp., 1936. 106.o.

[viii] U.o. 119.o.

[ix] A világháború 1914-1918. 9. kötet. 447.o.

[x] U.o. 470.o.

[xi] A világháború 1914-1918. 10. kötet. 747.o.

[xii] Doromby-Reé: A magyar gyalogság. Bp., 1939. 255.o.

[xiii] Jacobi Ágost: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban. Bp., 1938. 68.o. Illetve: József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. 3. kötet. 58. sz. melléklet.

[xiv] Makkay Pál: Négyes honvédek fegyverben. Békéscsaba, 1934. 161.o.

[xv] József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. 3. kötet. 501.o.

[xvi] U.o. 3. kötet. 537.o.

[xvii] U.o. 3. kötet. 563.o.

[xviii] U.o. 3. kötet. 593.o.

[xix] U.o. 3. kötet. 624.o.

[xx] U.o. 3. kötet 657-659.o.

[xxi] Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914-1918. Szeged, 1933. 195.o.

[xxii] U.o. 3. kötet. 670.o.

[xxiii] U.o. 3. kötet 701-702.o.

[xxiv] U.o. 3. kötet. 735.o.

[xxv] Doromby-Reé: A magyar gyalogság. Bp., 1939. 365.o.

[xxvi] József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. 5. kötet. 618.o.

[xxvii] Németh Lajos: Aranylapok az egykori magyar tábori vadászzászlóaljak történetéből. Bp., 1940. 71.o.

[xxviii] József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. 6. kötet. 430.o, 459.o..

[xxix] U.o. 551.o.

[xxx] Jacobi Ágost: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban. Bp., 1938. 192.o.

Folyóirat-ismertetés: Hadtörténelmi Közlemények 2015/3. - „Fejezetek az Első világháború történetéből”

Hadtörténelmi közlemények

2015. szeptember (128. évf. 3. sz.)

Ma a Hadtörténelmi Közlemények legújabb (bár ez némiképpen már viccesen hat, hiszen majd egy hónapja kézbe kaptam) számát mutatnám be. Apropója konkrétan nincs, de hát a profilomba vág, ráadásul aktuális a szám, hiszen alcíme „Fejezetek az Első világháború történetéből”. Valóban, az egész szám a Nagy háború körül forog, kivétel természetesen a Szemle rovatot, ahova más témájú könyv is bekerült.

Tanulmányok:

Balla Tibor: Szövetségesből háborús ellenfél. Olaszország 1915. májusi hadba lépésének katonapolitikai előzményei és körülményei (641-667.o.)

Még tavasszal éppen e témában tartottam előadást a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, akkor igazán jól jött volna a felkészüléshez egy ilyen jó és tömör összefoglalás. A tanulmány összességében számomra sok újat nem hozott. Azért vannak benne érdekességek a témát felületesen követő érdeklődők számára, például, még 1914. augusztus 1-én is úgy volt, hogy a Hármasszövetség szellemében olasz csapatok segítik a németek franciaországi invázióját a Rajnánál. Balla ismerteti az olasz haditervek módosulását, amely az eredeti koncepcióval ellentétben már támadó háborút írt elő az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. Remek összefoglalást kapunk az itáliai hadsereg erejéről, alkotóelemeiről és felszereléséről, amelyet a szerző a szakirodalom javával együtt a leggyengébbnek tart a nagyhatalmak közül (mert az nem a Monarchia volt). Azt kicsit sajnálom, hogy az olasz hadsereg harci tapasztalatairól nem ejtettek szót, holott a háború előtt 2 évvel fejeződött csak be a törökök ellen vívott líbiai háborúja. Ezt ugyan nem lehet az Első világháborúhoz hasonló konfliktusnak kezelni, de azért meglehetősen kemény harcok sorában sikerült csak az oszmán Birodalom afrikai tartományát elfoglalni. Ez a háború valahogy rendszerint elfelejtődik. Balla szót ejt a hadműveleti terület előkészítéséről, és – ami szintén nagyon hasznos – közli a szemben álló felek hadrendjét hadosztály mélységig. A számomra legmegdöbbentőbb adat a tanulmány utolsó sorára esik: egy elesett osztrák-magyar katonára átlagosan 4.3 olasz halott jutott a háború folyamán.

Krámli Mihály: A Durazzo elleni akció 1915. december 29-én (669-686 o.)

Krámli Mihály méltán tekinthető az Osztrák-Magyar Haditengerészet legjelesebb kutatójának, és mivel nagy kedvelője vagyok a K.u.K. Kriegsmarine-nak, sokszor kerülnek kezembe írásai. Krámli most a Durazzó elleni osztrák-magyar tengeri akciót mutatja be, melynek célja a szerb hadsereg evakuálásának megakadályozása volt 1915. december 29-én. A leírás némileg száraz, nem olyan élvezetes, mint mondjuk Halpern Otrantói ütközet-e, de a Hadtörténelmi Közleményeknek nem is a szórakoztatás a célja. Növeli a tanulmány értékét a mellékletként csatolt forrás, amelyben Anton Hausnak, a flotta főparancsnokának összefoglalóját olvashatjuk arról, ő miként értékelte a 2 romboló elvesztésébe torkolló akciót. Jó kis tanulmány, amely ismét az egykori osztrák-magyar tengerészek dicsfényét emeli, hiszen teljesítményük nem maradt el az olasz vagy brit vetélytársaké mögött.

Seres Attila: Moldvai csángók és a magyar etnikai tér megerősítésének kérdése az Első világháború idején (687-707 o.)

A téma számomra ugyan nem esik kutatásaim fókuszába, de érdekes aspektusát adja az első világégésnek, amennyiben bemutatja egy kis, elzárt kisebbség etnikai problémáit háborús viszonyok között. Mivel ez a magyarság részét képező csángókat jelenti, különösek figyelemre méltó a tanulmány. Felvillantja, hogy milyen megoldási lehetőségek merültek fel a moldvai magyarság megmaradásának biztosítására, és hogyan nem lett ezekből semmi.

Közlemények:

Pollmann Ferenc: Az 1914. szeptemberi bánsági szerb betörés (A pancsovai pánik) (709-719 o.)

Pollmann Ferenc írásában az úgynevezett „Pancsovai pánik”-ot elemzi a források alapján. 1914. szeptember 11-én a Duna északi partját őrző osztrák-magyar csapatok egy állítólagos szerb támadás miatt kiürítették a Duna menti Pancsova városát a Bánságban. Az eset akkoriban nagy politikai vihart kavart fel, s Tisza magyar miniszterelnök igen zokon vette az esetet, különösen mivel a helyi lakosság látva a katonaság csomagolását maga is menekülésbe kezdett. A pánik aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott, fosztogatásba torkollott. Pollmann most összevetve az álláspontokat, igyekszik tényszerűen megállapítani a felelősség kérdését. Ma már tudható, hogy a Pancsovánál történő partraszállás pusztán kis erőkkel végrehajtott felderítő kísérlet volt, amelyről hírt kapva a helyi osztrák-magyar parancsnok fejben összeomlott. Az eset azért is pikáns, mert a térség biztonságáért a későbbi neves katonai szakíró, „Doberdói” Breit (Bánlaky) József felelt, akinek alárendeltje volt a Pancsovát feladó Keill alezredes.

Manfried Rauchensteiner: Helden oder Feiglinge: Die Deserteure des Kaprpatenwinters 1915 (720-729 o.)

Rauchensteiner tanulmányában az 1914-15-ös Kárpátokban vívott téli hadjáratot vizsgálja. Vajon milyen következtetések vonhatóak le a Monarchia csapatainak állapotáról a dezertálások alapján? Ki lehet-e jelenteni, hogy egyes etnikai csoportok hajlamosabbak voltak elhagyni az osztrák-magyar lobogót, mint mások? Elsősorban a szinte teljesen cseh legénységű közös 28. gyalogezredre koncentrálja írását, amely 1915. április 4-én átállt az oroszokhoz. A szerző megállapítja, hogy a dunai monarchia seregében a dezertálás tízszer nagyobb arányú volt, mint a német seregben, és kétségtelen, hogy a csehek nem akartak harcolni a rokonnak tartott oroszok ellen. Mindemellett a 28. ezred magatartását elsősorban a rossz ellátás és a katonai vezetők hibái okozták, melynek során elszigetelt állásában az ezred reménytelen helyzetbe került. Források alapján kiemeli, hogy nem egyszerű átállásról van szó, hiszen az ezred április 3.-ról 4.-re virradó éjjel harcokban 150 embert veszített, tehát egyáltalán nem ellenállás nélkül adta meg magát. Ezt jelzi az is, hogy a vezérkar a feloszlatást követően a gyalogezredet még 1915-ben újjászervezi.

Czirók Zoltán: Pillanatkép az osztrák-magyar repülőcsapatokról: Dél-Tirol, 1915 (730-741 o.)

Szerencsére a 100 éves évforduló ráirányította a figyelmet az osztrák-magyar légjáró csapatokra is, így a HK mostani száma két írással is jelentkezik a témában, sőt nemrég egy igen szép kiadvány is megjelent a Monarchia legsikeresebb pilótáiról és felszerelésükről. Czirók Zoltán azt mutatja be, miként alakultak meg az osztrák-magyar repülőszázadok a délnyugati fronton, illetve prezentálja milyen típusú feladatokat kellett ellátniuk a tüzérség nyújtott segítségtől kezdve az ellenséges területek bombázásáig.

Bálint Ferenc-Gondos László: Egy magyar tábori pilóta harctéri tevékenysége a keleti fronton 1914-1915-ben (742-762 o.)

Itt is a második K.u.K. Luftflotte-ról szóló tanulmány, sőt egyben forráskiadás. Ez az írás ugyanis tulajdonképpen két részből tevődik össze. Az első bemutatja a Császári és Királyi Légierő 1. repülőszázadát, annak kialakulását, állományát és felszerelését, valamint 1915 tavaszáig tartó tevékenységét. Második részében ennek egyik pilótáját, a komáromi Kovách Zénó Pált ismerhetjük meg, aki a Keleti fronton veszíti életét, és akinek fennmaradt leveleit a harctérről olvashatjuk is. Ezekből tudhat meg olyan érdekességeket az ember, hogy egyik este Kovách győri teasüteményt vacsorázott, melyet Krakkóban vett. Az ilyen finomságokért vagyok történelemfan.

Tolnai Gergely: Az első világháború erődjei (763-783 o.)

Egy hiánypótló írás, legalábbis én annak érzem. Nem rémlik, hogy olvastam volna tömör, mégis értékes összefoglalót, amely leírta volna az övvárak kialakulásának okát, rövid tündöklését és gyors bukását. Tolnai Gergely most ezt megtette, ráadásul bemutatja, hogy Krakkó és Przemysl nem voltak európai kivételek, minden ország kialakította a maga katonai elképzeléseihez passzoló erődítményrendszereket. A tanulmány ezek típusait vázolja fel, ismerteti és a Hadtörténelmi Közleményekben meglepő módon színes fotókkal (és fekete-fehér ábrákkal) illusztrálja is.

Sallay Gergely Pál: 1915 az osztrák-magyar kitüntetés-történetben (784-792 o.)

Sallay Gergely, mint a cím elég jól prezentálja, bemutatja az osztrák-magyar kitüntetéseket, amelyek 1915-ben kerültek kiosztásra, milyen változások történtek, illetve milyen új elismerések születtek a vér áztatta csataterek miatt. Bevallom, számomra ez az egyik legkevésbé ismert aspektusa a hadtörténelemnek, így nekem nóvum. Leginkább ez azoknak hasznos, akinek a birtokában ilyenek vannak. A rövid írást színes illusztrációk kísérik.

Fodor Veronika: A csepeli Weiss Manfréd Konszern jótékonysági intézkedései (793-800 o.)

Ismét egy számomra ismeretlen terület. Fodor Veronika egy nagyiparos jótékonysági tevékenységét mutatja be a Nagy háború során. Erre nagy szükség is volt, hiszen rászorulók az ilyen kataklizmák során bőven akadnak. Azért is jó egy ilyen tanulmány, mert ezek segítségével lehet felülírni azokat a marxista-leninista nézeteket, amely egy kaptafa alá veszi az összes gyárost, akik szerintük alig várták már a vérfürdő kezdetét, hogy aztán a hasznot eltegyék maguknak. Nyilván a nagypolgárság között volt jó és rossz ember egyaránt, ideje túllépni az osztályharcos retorikán. Most a Weiss Manfréd Konszern jótékonysági intézkedéseinek megismerésével árnyalni lehet a köztudatban élő képet.

Műhely:

Szoleczky Emese: A világháború első hónapjai a hadimúzeum tábori levelezőlapjainak tükrében (801-829 o.)

Ez viszont nagyon érdekelt. Elsősorban mert nekem is van jó pár tábori levelezőlap a birtokomban, másrészt mert részben forráskiadás, hiszen számtalan idézet van Szoleczky Emese írásában. Mielőtt azonban a tényleges levelezőlapokkal foglalkozna a szerző, leírja a tábori postaszolgálat kialakulásának szintén izgalmas történetét (benne a közismert Taxi szó kialakulásának sztorijával). Szoleczky összefoglalja a sok levelezőlap áttekintése alapján, hogy milyen jellemzői vannak a hazaküldött lapoknak. Nem meglepő módon zömében nem katonai eseményekről történik említés, mivel a nyitott és szabadon olvasható lap a cenzúrának is nagyon hasznos volt. Hiszen pont az volt az értelme, hogy hadititkokat nem lehetett benne említeni észrevétlenül. A tanulmány csak megerősíti a saját tapasztalataimat, amit több száz lap átolvasása után leszűrtem. Nagyon hasznos kis összefoglaló, amely bemutatja, hogy a háború első hónapjaiban mi foglalkoztatta az egyszerű bakákat. Nem meglepő módon elsősorban az otthon, és az otthoni élet.

Grund Anna Borbála-Nagy Gabriella-Szabó Fanin-Tóth Barbara: A nagy háború nyelvi lenyomata (830-851 o.)

A több rövid írásból összeszerkesztett műhelymunka az Első világháború magyar nyelvre gyakorolt hatását igyekszik bemutatni. A szerzők középiskolai diákok, így nagyon örülök, hogy volt egy olyan pályázat, mely során a tanulók találkoztak a Nagy háborúval. A nyelvi lenyomat szempontjából vizsgálni a háborút inkább csak érdekesség számomra, de nagyon kellenek az ilyen vetélkedők, amelyek közelebb hozzák a mai fiatalokhoz őseik hőstetteit és szenvedéseit.

Forrásközlemények:

Görög Dániel: Kutka István őrnagy Első világháborús naplója (853-880 o.)

Az én személyes kedvencem a HK mostani számában, ami nem meglepő, mivel forrásközpontú vagyok, és olvasni egy zászlóaljparancsnok feljegyzéseit, igazán rendkívüli. Az őrnagy már elég távol áll a tábornoki kartól ahhoz, hogy a közlegényeket is észrevegye, de elég közel van a vezetéshez, hogy értsen valamit a nagy egészből. Kutka naplója magán viseli az élesben írt naplók tömörségét, ugyanakkor olyan részletek vannak benne, amelyek figyelemre méltóak: menetalakzatok, ábrák, létszámadatok. A napló 1914. szeptember 9-től november 23-ig tart, mikor is annak írója kórházba kerül, golyó által okozott koponyacsonttörés miatt. A sok nagyon hasznos számadat és rajz mellett, néhány helyen azért kihallatszik a parancsokkal kapcsolatos elégedetlensége és értetlenkedése is. Szóval remek kis anyag ez, amely érdekes adalékokat ad a már jól ismert galíciai harcokhoz.

Varga E. László: Források és iratok a lengyel légiókban harcolt magyarok történetéhez 1914-1918 (881-915 o.)

Varga E. László 42 dokumentumot tesz közzé lengyel levéltárak anyagaiból, hogy betekinthessünk a lengyel légiókban harcoló magyarokról. Mindig örülök a lengyel-magyar barátság témájának, hiszen a szomszéd népekkel való kapcsolatunk nem éppen felhőtlen, „hála” a történelmi ellentéteknek. Az izgalmas válogatás egy korábbi kiadás folytatása, amely a Hitel c. folyóiratban jelent meg. Most egy bővebb iratgyűjteményt tár elénk Varga, amely talán itt a Hadtörténelmi Közleményekben jobb helyen is van. A lengyelek Első világháborúban való szereplése kevéssé ismert, noha kulcskérdés volt, melyik oldal vonja magához a szimpátiájukat. Ez inkább a Központi hatalmaknak sikerült, benne is a nagyobb önállósággal, sőt esetleges állami léttel is kecsegtető Osztrák-Magyar Monarchiának. Így itt alakultak meg nagyobb létszámú lengyel alakulatok, amelyek saját zászló alatt harcoltak az oroszok ellen (egyébként az oroszok is próbálkoztak hasonlóval). Most e lengyel légiókban szolgáló magyar katonák életét ismerhetjük most be a forráskiadás által.

Továbbra is csak azt tudom javasolni minden hadtörténelem iránt érdeklődőnek, hogy a Hadtörténelmi Közleményeket érdemes előfizetni, mert tartalmához képest nagyon olcsó kiadvány, az írások magas színvonalúak, ráadásul szinte minden korszaknál megkerülhetetlen.