Garibaldi Európa-terve és Magyarország

A magyar történelem egyik mindenkinek tanított és sok ezer coulombnyi pozitív töltéssel felruházott alakja Giuseppe Garibaldi, az olasz szabadságharcos. A magyar népi költészetben egy egész külön kis műfaj alakult ki, amely körülrajongta őt, noha nyilvánvaló, hogy az egyszerű közemberek aligha tudtak valamit is a tényleges Garibaldiról. Ez is egyébként szépen mutatja, hogy Kossuth propagandistának sikeresebb volt, mint politikusnak. A következő töredéket szinte mindenki ismeri: „Kossuth, Klapka, Türr, jönnek mindenestül. Nem kell kipletykálni, csak tavaszig várni, Éljen Garibaldi!” Persze aztán Garibaldi nem jött se tavasszal, se később.

Ám Garibaldi olasz volt, nem magyar, ebből fakadóan voltak olyan nézetei, amelyek aligha keltették volna fel egy 48-as szabadságharcosunk szimpátiáját. Hiába minden, akadnak ellentétek, amelyek megakadályozzák, hogy egy külföldi magyar érdekeket tartson szem előtt! Aki erre nem jön rá, az menthetetlen, ezért nem szabad másoktól várni, hogy nekünk jobb legyen!

Garibaldi ugyanis egy a politikai végrendeletében egy új Európát vázolt fel, amely éles ellentétben állt a magyar érdekekkel, mint például a Szent Korona országainak területi épsége. A tervezetre Demeter Gábor kiváló tanulmányában[1] leltem, ahonnan Djuvara könyvén[2] át eljutottam az eredeti 1891-es kiadásáig.[3] Ez a politikai röpirat Enrico Corce szerkesztésében került kiadásra és állítása szerint Garibaldi 1873-as elképzeléseit írta meg az olaszok számára Európa átalakításáról. Demeter nem ír arról, hogy kétség merülne fel a terv valódiságával kapcsolatban, így valóban Garibaldi ötletének fogadom el, bár Djuvara megkérdőjelezi az igazságtartalmát, amíg az állítások szerint 3 példányban készült „végrendelet” eredetije elő nem kerül.[4] Bevallom, nem tudom, hogy ez megtörtént-e.

Mindenesetre ismertessük, mit is tartalmaz a nagy „magyarbarát” Garibaldi eme tervezete! Minthogy a szöveg olasz, magam meg nem bírok eme nyelvvel, ezért csak egy felületes tartalmi kivonatra szorítkozom fordítóprogramok, szótár és az általam ismert tartalmi összefoglalók alapján.

 

Garibaldi 1866-ban. Richard Patridge felvétele (wikipedia.org)

Egyébként nagyon érdekes – és számunkra megrázó -, hogy ennek a maga korában fantazmagóriának számító projektnek szinte minden eleme megvalósult a Párizs környéki békerendszer során![5] Most ha megélhetési szenzációhajhász „történész” lennék, könnyen kitalálhatnék egy szabadkőműves összeesküvést,[6] amely 1873-tól 1920-ig zajlott le a németek és magyarok ellen…

Az első fejezetben Garibaldi az úgynevezett újlatin (nála római[7]) népek szlávokkal való együttműködését fejtegeti, illetve, hogy a jövőben egy francia-olasz-orosz szövetség kell. Ez szolgálná ugyanis Európa népeinek javát. Célja a szövetségnek a porosz-osztrák[8] világ megsemmisítése és az elnyomott római-szláv népek újraegyesítése.[9] Garibaldi a szlávok esetében érezhetően az oroszokkal a legbizonytalanabb, már csak azért is, mert ők nem kedvezményezettjei a Lengyelországgal kapcsolatos terveinek.

A második fejezet a nemzeti és a szent háborúkról folyó értekezés. Garibaldi elemzése szerint Európában felborult az egyensúly Poroszország előretörésével és Ausztria neolatin népek feletti uralmával, melynek a megcsonkított Franciaország,[10] a „hiányos” Olaszország,[11] a nem teljes Spanyolország, és az amputált Románia[12] nem képesek ellenállni, nem beszélve a kis Belgiumról, Hollandiáról, Svájcról és Dániáról. Szerinte Ausztria és Poroszország fenyegető túlsúlya egy platformra hozza a szláv, római és skandináv népeket.[13] Oroszország öt nagy hibáját is kiemeli (amely megakadályozza, hogy a szláv világ központja legyen): 1. Nem állt határozottan a szláv mozgalmak élére, 2. Nem ad kellő szabadságot a szláv embereknek, 3. Segítette az Ausztriában vagy Poroszországban mutatkozó elszakadási kísérletek leverését, 4. Elnyomja és hagyja, hogy a másik két birodalom (= Ausztria és Poroszország) is elnyomja a lengyeleket, 5. Elhanyagolta a görög kérdést.[14]  Már ebben a fejezetben felmerül, hogy két szláv államot kell létrehozni: egyik a helyreállított Lengyelország lenne (Németország ellen), a másik a balkáni szlávokból (törökök ellen). Itt akad egy Magyarországot említő rész, amelyben megállapítja, hogy mint a kereszténység védőbástyája (Lengyelországgal és Romániával együtt) nagy szolgálatot Nyugat-Európának. Még közös hadműveleti tervekre is látunk javaslatot, ha kitör egy általános háború a tervezett szláv-latin illetve porosz-osztrák szövetség között. Ebben Franciaország behatolna Belgiumba és a Rajna irányába törne előre, egy olasz-francia hadsereg a Duna mentén, míg egy olasz a Pó völgye felől törne Bécs irányába, míg az orosz-román sereg Budapestnek tartana.[15] Garibaldi a két „német” hatalom mellett Nagy Britannia iránt is mély ellenszenvet érez. Szerinte Spanyolországnak meg kell kapnia Gibraltárt, Olaszországnak Máltát, Ciprust pedig Görögországnak szánja.

A következő fejezet Franciaország természetes határával foglalkozik, amelyet természetesen a Rajnánál von meg. Magyarország természetes határával, mint a Kárpátok, nem lesz ilyen gáláns. Érdekes okfejtésként Caesar galliai hódítását hozza fel, amely szintén a Rajnáig tolta ki a Római birodalom határát. Belgium kapcsán megjegyzi, hogy az amúgy is szinte minden szempontból – nyelvileg, hagyományaiban, vallásban – francia, úgyhogy megérdemli, hogy oda tartozzon.[16] Szerintem azért a flamandok mást mondanának és nem franciául. Garibaldi szerint illúzió egy semleges Belgium a két nagyhatalom között.

A negyedik fejezetben Garibaldi az Olaszországhoz csatolandó területeket fejti ki bővebben, Trentot, Triesztet, Cattarot,[17] stb. Garibaldi felháborítónak nevezi, hogy a német szövetség kezében tartja Olaszország olyan részeit, mint: Trento, Trieszt, Aquileia, Gorizia és Isztria. Indokai részben ókoriak, mondván Dalmácia Itália része volt az ókorban.[18] Azt a meglepő dolgot is közli, hogy a szlávok a szarmatákkal azonosak, nyilván elfogadva a lengyeleknél meglévő szarmatizmus eszméjét, amely valójában a lengyelek ilyen irányú származását bizonygatta.[19]

Az ötödik passzusban Lengyelország restaurálásának kérdése áll, sőt már a címben elmondja szándékait: Lengyelország az Oderától a Nyemenig és a Kárpátokig! Ezt egy klassz latin idézettel folytatja: „Austria delenda! Polonia reconstituenda!”, azaz Ausztriának pusztulni kell, Lengyelországnak meg újjászületnie. Az újjáalakuló Polónia határait az Odera-Nyemen-Baltikum-Kárpátok vonallal írja körül, azaz egész Kelet-Poroszországot átadná nekik.

A hatodik pont már élesen magyar vonatkozásokkal bír. Itt két új létrehozandó szláv konföderációval foglalkozik. Az első egy Szláv-cseh állam lenne Prága központtal, a másik egy Balkáni-szláv szövetség Konstantinápoly székhellyel. Ebben a fejezetben olvashatjuk azt a meglepő dolgot, hogy Oroszország 1849-ben Ausztria segítségére sietett, hogy ismét megláncolhassa annak 20 millió szláv lakosát. Érdekes, mintha mi úgy tudnánk, hogy a magyarországi szlávok inkább Ausztria mellett és ellenünk lettek volna a szabadságharc idején.[20] Teljesen nyilvánvaló, hogy Garibaldi jól ismerte a 48-49-es magyar események menetét, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ilyeneket állítson politikai elképzelései érdekében. Garibaldi szerint felháborító, ahogy az osztrák-magyar állam fenntartja a félelmet a Lajtán túl, azaz a történelmi Magyarországon.[21] Konstantinápolyt pedig meg kell kapnia a balkáni szlávoknak, akár tetszik ez Poroszországnak, Ausztriának és Nagy Britanniának, akár nem!  Az nem teljesen világos számomra, hogy a Cseh-központú szláv állam területe mely vidékekre terjed ki, de azt sugalmazza, hogy az osztrák államok valaha szintén szlávok voltak, ha mára egy részük germanizálódott is. A fejezet végén azt írja, hogy a magyarok erejét bővíteni kell a románokéval és görögökével egyetemben, de más megjegyzései még akkor is szemben állnak e kijelentéssel, ha feltételezzük, hogy a Cseh-szláv államhoz nem csapott volna magyar területeket.

A hetedik fejezetnek ugyanis már a címe is érdekes számunkra: Románia a Tiszától a Dunáig. Ez már így is kedves a magyar szíveknek, de mivel hozzáteszi, hogy le kell venni az osztrák-mongol (!!!) igát az Erdélyben, Bukovinában, Temesközben, Máramarosban élő római leszármazottak nyakáról, még szimpatikusabb. Ezután sokszor csak Traianus[22] gyermekeinek nevezi a románokat, majd jön, hogy Ausztria teutonizálni akarta mindig is Erdélyt, ezért élnek szászok arrafele, majd 1867 óta a magyarok akarják asszimilálni „Róma fiait.” Utána sorban ilyenek: Róma leszármazottai felett ma Attila ostora pattog; vagy: száz barbár nép nem tudta aláásni Róma és Traianus munkájának gyümölcsét az erdélyi fennsíkon, és a magyaroknak sikerül. Úgyhogy meg kell menteni a testvéreket a két kormány elnyomásától. Különösen érdekes, ahogy a magyarokról leválasztja a szász, a székely, a kun (!), és a hajdú (!) népeket. Nem érdemes minden hajmeresztő dolgot leírnom, el lehet képzelni! Mindenesetre úgy véli, Románia nyugati határa a Tisza kell legyen, és beletartozna a két román fejedelemségen kívül a Temesköz és Besszarábia is. Az új nagy román állam fővárosa átköltözne Gyulafehérvárba Bukarestből. 

Görögország jön a sorban. Garibaldi vele is nagylelkűen bánik, úgy véli Epirusz, Albánia, Macedónia, Kréta, Ciprus és Kis-Ázsia egyes részei a hellén világ „végtagjai,” melyek létfeltételei egy erős görög államnak. Garibaldi azt állítja, hogy régen Bursza[23] közelébe kívánta visszaszorítani a törökséget, de ma már az Oszmán állam megsemmisítése a cél, míg Görögországot tengeri hatalommá kell tenni a térségben.[24]

Kilencedikként Anglia kérdését hozza elő, benne az ír autonómiát. Garibaldi szerint: „Szeretem az angolokat, de irtózom a kormánytól, amely elnyomja Amerikában a kanadaiakat, az indiánokat és a hollandokat[25] a Jóreménység fokánál.” Véleménye szerint a Földközi-tengerről el kell távolítani a briteket.

A tizedik fejezet Dánia megerősítéséről szól, amelyet szintén Németország ellen lehetne felhasználni, amennyiben megerősítik olyan német területekkel, mint Schleswig-Holstein és Lauenburg.[26] Már csak azért is meg kell ennek történnie, hiszen Dánia korábban mindig hű szövetségese volt Franciaországnak.[27]

A XI. pontban Németország határait jelöli ki Garibaldi: „Németország visszaszorul a Rajna és az Odera közé.” Garibaldi szerint a jelenlegi Németország határai nem természetesek, túlcsordulnak, ráadásul olyan területeket bitorolnak, amely a római-szláv népeket illeti.[28]  

A következő fejezet igazán lírai címet visel: Ausztria megsemmisítése. Részletesen elemzi, hogy Ausztria léte teljesen felesleges, történelmi példákon keresztül és hogy pusztulása feltétele a neolatin-szláv újjászületésnek. Szerinte Ausztria a Minotaurus, amelyet emberi testekkel kell táplálni, nevéhez mészárlások tapadnak, mint Prágában, Aradon vagy Tarnówban. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés pusztán meghosszabbítja Ausztria vergődését, míg a magyarok miközben éltető víznek gondolják ezt, valójában csak szifiliszt kapnak. Itt némi körvonalat kapunk a felosztásról: a felvidéki szlávok Csehországhoz tartoznának, Erdélyi a románokhoz, Galícia Lengyelországhoz, míg Olaszország kapná természetesen Trentot, Triesztet, Isztriát és Dalmáciát.

A mű többi része levelezést és appendixet tartalmaz. Ezekkel most nem foglalkozunk.

Mindent összevetve a nagy magyarbarátnak képzelt Garibaldi politikai végrendeletéből egy jócskán megcsonkított Magyarország képe rajzolódik ki, amely szinte kénye-kedve szerint lenne kiszolgáltatva az elképzelt neolatin-szláv koalíciónak. A valódi döbbenet az, hogy ezek a Garibaldi által megálmodott határok durván egybeesnek az I. világháború után húzottakkal. A következtetés nyilvánvaló: Garibaldi - ugyanúgy, mint más külföldi hatalmak -, pusztán felhasználta a magyar emigrációt saját katonai és politikai céljai érdekében, a politika ugyanis sohasem személyes szimpátia kérdése..

 Jegyzetek:

---

[1] Demeter Gábor: A Balkán felosztására vonatkozó elképzelések a XIX. század második felétől 1913-ig. In: A Balkán és a keleti kérdés a nagyhatalmi politikában. Szerk.: Árvay-Bodnár-Demeter. Bp.: Hungarovox, 2005. p. 111-143. Az ide vonatkozó rész: p. 115.

[2] Djuvara, T.G.: Cent Projets de partage de la Turquie (1281-1913). Paris, 1914 p. 419-420

[3] Én a könnyebb kezelhetőség végett az olasz brossúra elektronikus kiadásának pdf-es változatát használtam, erre hivatkozok: http://www.liberliber.it/mediateca/libri/c/croce_enrico/testamento_politico_del_generale_garibaldi_etc/pdf/testam_p.pdf letöltve: 2015. május 18. Az eredeti is megtalálható szkennelt lapok formájában a gallica honlapján: http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k815487.r=suez.langFR Letöltve: 2015. május 18.

[4] Djuvara, p. 420.

[5] Demeter, p.115

[6] Garibaldi közismerten szabadkőműves volt, akikkel az 1850-es években az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban lépett először kapcsolatba.

[7] Romano-nak írja, de mivel a mai románnál bővebb jelentésű összefoglaló névről van szó, a rómait fogom használni.

[8] Poroszország alatt Németországot, Ausztria alatt az Osztrák-Magyar Monarchiát érti!

[9] Croce, p. 9

[10] Utalva Elzász-Lotharingia 1871-es Németországhoz való csatolására utal. Ennek azonban Franciaország általi birtoklása azonban Garibaldi etnikai-nemzeti elvei alapján igencsak vitatható…

[11] Itt a Garibaldi szerint Olaszországnak járó Trento, Trieszt és Dalmácia hiánya értendő, amelyekből Trento (Dél-Tirol) északi része német többségű a mai napig, Trieszt a történelem folyamán végig a Német-római Birodalom része volt (és csak a belvárosa volt olasz többségű), míg Dalmácia lakosai zömmel horvátok voltak.

[12] Mint később látni fogjuk Garibaldi Romániát jelentősen ki akarta kerekíteni.

[13] Jellemző, hogy Garibaldi egységként kezeli a neolatin és szláv népeket, de a germánokat nem.

[14] Croce, p. 28

[15] Croca, p. 34

[16] U.o. p. 40

[17] A mai Kotor Montenegróban.

[18] Ez hamis. Dalmácia Illyricum része volt Diocletianus idején.

[19] És ebben részigazságok akár lehetnek is.

[20] A lengyeleket persze nem számolva.

[21] Croce, p. 52

[22] Traianus, római császár, uralkodott 98 és 117 között. A románoknál nagy népszerűségnek örvend (névadásban is), mint alapító atya. Ezt természetesen komoly történészi érvek nem támasztják alá.

[23] Kisázsiai török város a Márvány-tengertől délre. Bursza volt az Oszmán Birodalom első fővárosa.

[24] Croce, p. 58-59

[25] A holland eredetű búrokról van szó Dél-Afrikában.

[26] Dániát 1864-ben Ausztria és Poroszország közösen szorították ki németországi birtokairól.

[27] Itt a Napóleoni háborúkra gondol Garibaldi, hiszen valóban Dánia tartott ki legtovább a Bonaparte mellett.

[28] Corce, p. 67

Könyvajánló: Átverések vígjátéka - Ámokjáték

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

(Amokspiel)

Szeged: Könyvmolyképző, 2011

Tulajdonképpen csak azért kezdtem neki a könyvnek, mert lazításként két kemény diplomáciatörténeti kötet között kellett valami habkönnyű, és sajnos francia krémes éppen nem volt itthon. Akkor bántam, most utólag nem annyira. Ugyanis meglepően jó könyvnek találtam, igaz még abból a korból való, amikor a Könyvmolyképző nem adott ki minden vackot. A sztori feszes, mint Scarlett Johansonon a Fekete Özvegy-kosztüm, és ahhoz hasonlóan minden a helyén is van benne. Főszereplőnk Ira Samin John McClane és Csernus Imre közös lánya - szerencsére nem külsőre, hanem "csak" pszichésen. Bár jobban belegondolva elég veszélyesnek tűnik ez a kombináció. Szóval Ira (Mekkora poén! Egy terrorellenes IRA!), egy túsztárgyaló. Feladata kimenteni a túszokat, a halott szerelmét kereső és felkutatását követelő pszichopata kezei/stukkerei/bombái közül. Mivel Ira éppen öngyilkosságra készült aznap reggel, ez annyira tűnik hasznosnak, mint egy szelet Milky Way az űrutazáshoz.

A karakterek úgy vannak odafröccsentve az olvasó elé, hogy Jackson Pollock is büszke lenne rá. Alig van valamiféle karakter, ami kivehető. Mondjuk nagy jellemfejlődést nem is indokolt olyan sztoriban keresni, amelynek időtartama gyakorlatilag egy napra korlátozódik. Vannak a regényben olyan klisék, amiket jobb lett volna hagyni (az egyik túszul ejtett természetesen Samin lánya, - De utálom az ilyet!), vagy olyan fordulatok, amiket hamar kitaláltam, de nem túl fájdalmasak és logikailag a helyükön vannak. Volt benne azért olyan húzás is, amit nem lepleztem le és tökéletesen meglepett. Esetleg a néha szélsőséges eseményeket/jellemeket lehetne felróni, mint nem hihetőeket, ám ezt ellensúlyozza a feszültség, ami árad a sorokból és így megbocsáthatóak. 

A vége kissé kiszámítható volt, rájöttem a beépített ügynök kilétére és kissé bornírtra sikeredett a befejezés, de végig szórakoztatni tudott. És ez ma már nagy szó.

A magyar szöveg világos, a fordító jó munkát végzett és nem érezhető, hogy eredetileg idegen nyelvű a könyv. A speciális német szlenget néhány lábjegyzet is segíti. Ez külön plusz arany pöttyöt... pardon: pirospontot érdemel.  Jó krimi mindent összevetve, megajánlom neki a hetes osztályzatot. 

Osztályzat: hét részeges John McClean a tíz részeges John McCleanből.

www.moly.hu: 91%

www.goodreads.com: 3.94 pont

Seth MacFarlane Széthcincált regénye - Hogyan rohanj a veszTEDbe

Seth MacFarlane:

Hogyan rohanj a vesztedbe

Bp.: Agave, 2014

Akárhogy írom: „Hogyan rohanj a veszTEDbe”, vagy „Hogyan rohanj a Westedbe”, lássuk be nem túl ötletes. Főleg, hogy az eredeti cím ez: A Million Ways to Die in the West. Kipróbáltam, ilyeneket én is tudok:

• Mikor a húgom vásárolgatni akart: „Hogyan rohanj a WestEndbe”
• Téli szünet az Alpokban: „Hogyan Sí/Ess a gleccserre”
• Afrikai útikalandok: „To go Togo”
• Öltözködési szokások Polinéziában: „Tangában Tongában”

Azt hiszem ennyi éppen sok is. Seth MacFarlane első regényét tehát nem a magyar címe fogja az eladási listák élére röpíteni. Sajnos más sem. Eleve nem túl jó ómen, ha a Ted című régebbi filmjére való utalással próbálják eladni az újat. Az ötlet már a filmnél megfogant. Olyan ez, mintha a megboldogult Cotton Club Singerst óvszerreklámmal próbálták volna népszerűsíteni, mondván, hogy koton mindkettő.

Seth MacFarlane - a már említett Ted mellett - elsősorban rajzfilmjéről, a Family Guy-ról ismert. Úgy gondoltam ez a Western komédia lesz majd számomra a vízválasztó vele kapcsolatban, mert a Family Guyt szeretem, ellenben a Tedet ki nem állhatom.

De érjünk át a könyvre, amely a forgatókönyv alapján készült! Albert Stark nem éppen tipikus vadnyugati lakos - igazi birka, pardon birkász -, aki pisztolypárbaj helyett inkább lefizeti ellenlábasait, nehogy kigolyózzák. Ezért aztán a település (Vén Tönk) lakói többnyire mélyen megvetik, mondhatni nimbusza tönkremegy. Végül még barátnője is megunja bénaságát és elhagyja. Ettől Al begolyózik. Mikor éppen élete mélypontján agonizál, a városkába érkezik inkognitóban (amely nem egy állóvíz, hanem álruha) Anna. A hölgy egy bandita felesége, de ezt nem köti Albert orrára. Mást sem köt, mert Anna is mesterlövész, nem pedig háziasszony. A friss jövevény megismerkedve Alberttel segítségére siet visszahódítani szíve hölgyét. A ex (aki egy szőke liba) visszaszerzésére indított hadjáratból természetesen galibák származnak. Ennyi a történet. A befejezés kitalálható.

Milyen a könyv humora, elvégre ennek kellene elvinnie vállán a soványka kiadványt? Számomra nagyon vegyes. Egyfelől vannak tényleg vicces jelenetek. Ezek szinte kizárólag párbeszédek, vagy helyzetkomikum. Emiatt is érződik erősen, hogy a regény forgatókönyvből íródott. Sehol egy értékelhető leírás, magyarázó szöveg. Egy-egy szereplők közötti társalgás tényleg szórakoztató, főleg ha a mai világnak nyom fricskát a múltban:

„Manapság 35 évig élnek az emberek, úgyhogy egy lánynak nem kell azonnal férjhez rohannia.”, vagy:

„- Mostanság mindenfelé ilyen botos karikákkal látom a kölyköket – állapította meg Albert.

– Biztosan árt az agyuknak, nem? – kérdezte Edward.

– Egész biztos. Csökken tőle a figyelemkészségük. Volt erről egy cikk az újságban.”

Ilyenből van talán öt-hat. Ezzel szemben áll kétannyi a szaftosabb humorból. Amely a számomra megemészthetetlen testnedvi-altesti-alpári vonulatot képviseli. Először megpróbáltam elhitetni magammal, hogy az író a közönségességgel próbálja kifejteni, hogy a humánus és kifinomult Albert milyen faragatlan világgal néz farkasszemet, és mint írói eszköz ezzel ellenpontozza főszereplőjének alakját. Csak aztán eszembe ötlött a Ted, ahol ugyanez taszított. A popularitás oltárán nem szabadna feladni a finom humort, amire Seth MacFarlane kétségkívül képes lenne. Úgy tűnik eldöntötte, hogy a primitív tömeget választja a klasszikus humor helyett. Sajnos én ehhez már túl öreg és túlontúl vizuális vagyok. Ezt meg nem annyira vágyom látni.

A filmet ezek után még úgy sem nézem meg, hogy eddig azt hittem, Charlize Theronnal főszerepben még az Alkonyat-trilógiát is el tudták volna adni nekem. Zuhogó jégesőben. Egy tetőtlen moziban. Nyáladzó alpakákkal körbevéve. 

Összegezve, a könyv számomra igencsak vegyes érzelmeket váltott ki, és összességében inkább a negatív, mintsem pozitív. Mondanivaló nincs, művészi érték annyi sem, a humor meg mint fentebb írtam. Mindemellett csak két órát vett el az életemből (ráadásul buszozások közben olvastam), és azért okozott pár derűs percet is.Alighanem a film valószínűleg jobb egy fokkal, mint a könyv, hiszen eleve forgatókönyvnek készült.

A kötet esztétikailag elfogadható, címlapja egy vadnyugati párbajt mutat, utalva a regény első oldalaira.

Pontszám: Hat Peter Griffin a tízből.

6/10 pont

Ma is létező huszáralakulatok 1. - Junín dicsőséges huszárai

Az 1. számú „Junín dicsőséges huszárai” lovasezred, Peru

Bár azt gondolják sokan, hogy ma már nincsenek lovasezredek a modern hadseregek kötelékeiben, de ez csak részben igaz. Az ugyan stimmel, hogy ma már nem nagyon vágtatnak szablyákkal a kézben, lóháton a harcmezőkön, viszont még mindig sok katonai alakulat viseli a „lovas” nevet. Legismertebb talán az amerikai 7. lovasezred, amely az indiánok ellen vívott harcoktól egészen az Irakban folyó háborúig az Egyesült Államok szinte minden háborújában jelen volt. Ennél némileg meglepőbb, hogy huszárezredekkel is találkozunk még a katonai lajstromokban, noha nálunk már rég nincs ilyen nevű alakulat, ami lássuk be, némileg szégyen. A magyar honvédség igazán visszaadhatná a történelmi neveket, számokat és színeket katonai alakulatainak, amelyek egykor oly sok dicsőséget hoztak a hazának 1918 vagy akár 1945 előtt.

Most egy perui huszárezredet szeretnék röviden bemutatni, mert ha hiszik, ha nem, az Andok mellett ma is létezik ilyen. Előre is elnézést, ha valamely szakértő hibát vét benne, de adataim szórványosak, és nem tudván spanyolul, ennyi tellett tőlem.

Az 1820-as évek során Dél-Amerika a függetlenedés éveit élte. Folyamatosak voltak a harcok a király- és spanyolpárti katonák illetve a függetlenségre vágyódó helyi csapatok között. Utóbbiak egyik vezetője, az 1821-ben az Argentína felől Peruba sereggel betörő José de San Martin,  július 12-én bevonult Limába, ahol 28-án kikiáltotta a gyarmat függetlenségét, majd átadta a hatalmat a helyi alkotmányozó nemzetgyűlésnek. A háború azonban még nem dőlt el véglegesen, így a royalisták elleni harchoz hadseregre is volt szüksége Perunak.

A perui hadseregen belül 1821. augusztus 18-án megalakult az úgynevezett Perui gárda légió, amely egy gyalogos zászlóaljból (1-1 gránátos- és vadászszázad, valamint 4 lövészszázad), két svadron lovasságból és egy század tüzérből állt.

Számunkra most természetesen a lovasság az érdekes, ugyanis az egyik svadron lett a mai napig létező huszárezred alapja. Az osztály parancsnoka Pedro Benogno Rolet francia kapitány lett, aki Napóleon iskolájában nevelkedett.[1] 1812-ben a 21. lovasvadász (Chasseurs a Cheval) ezred katonájaként esik brit fogságba Badajoznál, majd 1815-ben Waterloonál is jelen volt. A svadron feladata elsősorban a felderítés volt, a légió másik osztálya volt a csatalovasság, mivel az a korban nehezebbnek számító lovasvadász (cazadores) alakulat volt. A huszárok a korabeli brit huszárokhoz hasonló öltözéket viseltek, mér akkor is a máig meglévő vörös-kék szerelést hordták, ugyanakkor a mai egyenruhájuk inverze volt. Akkoriban még kék dolmányt és mentét viseltek vörös nadrággal, ma éppen fordítottak a színek. Érdekes, hogy a kutatók szerint megalakulásukkor még nem csákót, hanem prémes kalapot hordtak, melyre tollat tűztek. Ami valóban különlegessé teszi a huszárezredet, az a fegyverzete. Ugyanis a szablyájuk mellett úgy tűnik kezdetektől dzsidát használtak, akár az ulánusok.[2]

                                                                  

Az alakulat megalakulásától kezdve részt vett a királypártiak ellen zajló háborúban, részt vett 1822-ben a Caucatoi és 1823-ban a Zepitánál vívott ütközetekben, ám nevét az 1824-es Juníni csatáról kapta. Junín nem egy város, hanem egy régió neve, amely tulajdonképpen egy fennsík az Andokban. Itt találkozott augusztus 6-án a Simon Bolivar vezette felkelősereg a José de Cantarac tábornok vezette spanyol csapatokkal. A döntő összecsapásban kiemelkedő szerepet játszottak a Perui gárdalégó lovasságának huszárszázadai, amelyet személyesen a légió angol származású peruivá lett parancsnoka Guillermo azaz William Miller tábornok vezetett 250 lovasa élén. A huszárok rohamának köszönhetően győztek a gyarmatiak, és Bolivar elismerése gyanánt a perui huszárok megkapták a „juníni” nevet. Meg is érdemelték, elvégre ők szenvedték el a csata során a függetlenségpártiak veszteségeinek majdnem 50%-át!

Simon Bolivar a Juníni csatában

1829-ben már Bolivartól kell megvédeniük Perut, mert a korábbi függetlenségi harcos a „saját” államához, Nagy-Kolumbiához[3] akarta azt csatolni. Érdekes epizód az ezred történetében, hogy ekkor egy összecsapás során a perui huszárok alezredese Domingo Nieto szabályos párbajt vívott José Maria Camacaro ezredessel, az 1. kolumbiai ulánusezred parancsnokával. Nieto nyert, Camacaro pedig belehalt sérülésébe. Nietot aztán az ezzel járó népszerűség egészen nagymarsallságig (ami 31 évesen nem csekélység), majd Peru elnökségéig repítette.[4]

Domingo Nieto

Az ezred a későbbiek folyamán is sokszor vett részt harcokban. Az 1879-1884 között megvívott úgynevezett Csendes-óceáni háború előtt, amelyet Peru és Bolívia vívott meg (és veszetett el) szövetségben Chile ellen, a Júnin huszárezred 232 fővel rendelkezett.[5] Az ennek során a huszársvadron az Északi hadseregnél volt beosztva, Cabrera alezredes parancsnoksága alatt, és részt vett a döntő Huamachucoi csatában 1883. július 10-én.[6]

Manapság az ezred látványosságként funkcionál, nincs átszerelve modern fegyverzetre, mint sok más ma is létező huszárezred. A perui nemzeti ünnepek elképzelhetetlenek Junín hősei nélkül.

Az ezred jelenleg 3 svadronból áll, mintegy 350 fővel, akik közül 140 a tényleges lovas. Feladatuk elsősorban ma már reprezentációs, ami érthető, tekintetbe véve a huszárok látványos megjelenését. Az ezred ma kék zsinórokkal kivert gránátvörös dolmányt és mentét, valamint oldalán vörös csíkkal díszített nadrágot hord. A tisztek zsinórzaja arany, mint ez az alábbi képen is látható.

A huszárezred napja augusztus 18., ez az ered megalakulásának napja ugyanis. Emellett megünneplik augusztus 6-át, amely a lovasság napja (éppen a Juníni csata miatt). Szóval leginkább augusztusban jó Júnin-huszárnak lenni… Jelmondatuk: „Honor y Lealtad”, azaz „Becsület és hűség”.

  

Jegyzetek:

---

[1] Olyannyira a korban oly gyakori Napóleon-majmolók közé tartozott, hogy fiának a Napoleon nevet adta.

[2] Én itt is brit előképre gyanakszom, mert a Napóleoni háborúkban olvastam a szakirodalomban olyan brit lovasezredről, amely egyenruháját tekintve huszárnak látszott, de dzsidával volt felszerelve.

[3] Amelybe a mai Panama, Kolumbia, Venezuela és Ecuador tartozott bele földrajzilag.

[4] Domingo Nitea 1843 és 1844 között volt Peru elnöke.

[5] Sater, William F.: Andean Tragedy. Fighting the War of the Pacific, 1879-1884. Lincoln: University of Nebraska, 2007. p. 45

[6] Sater: i.m. p. 335