Vegaszaurusz újra támad - M. Kácsor Zoltán - Sárkánytörvény

M. Kácsor Zoltán: Sárkánytörvény

Bp.: Kolibri, 2018

Illusztrálta: Kecskés Judit

203 oldal

Nyáron jelent meg a tavaly általam már elemzett Utazás Dínomdánomba című meseregény második része (pontosabban a Zabaszauroszok sorozaté), melyet már számos olvasónk is várt a könyvtárban. A három jóbarát kalandjainak folytatása most sem okozott csalódást.

Jóllehet Rilex, a tirex, Barmol, a velociraptor, és Kunyi, a keselyű belecsapott a lecsóba, s a tejjel-mézzel folyó szauropoda Kánaán, Dínomdánom teljes jogú polgárává lett, növényevő zsarnokgyíkunk nem igazán elégedett életével. A Vegaszaurusz Rex ugyanis a végét járja az unalomtól, s szeretne hazamenni otthonába, kertészkedni. Ebben akadályozza, hogy két barátja nagyon is jól érzi magát a zabatanyán. Kunyi a hüllőség Háry Jánosaként nagyokat mond, s még nagyobbakat eszik, míg Barmol, énekesi karrierbe kezdett, és berágta magát a császári udvar, valamint őzabálhatnékja, Száztizenkettedik Gigász Garat imperátor szívébe. Hőseink végül Rilex csalafintaságának köszönhetően kénytelenek elhagyni a tejjel-mézzel folyó Dínomdánomot, még mielőtt torkukon akadna a sült hering, vagy belefulladnának a Nagy csoki tóba. Kunyinak és Barmolnak természetesen nehéz megemészteni, hogy Dínomdánomot elhagyva esetleg nem lesz mit megemészteni. A problematikához hozzájárul, hogy új sárkány lép/repül színre, aki a NAV-hoz hasonló népszerűségnek örvend sárkánykörökben.

Történetileg ez a kötet kissé talán soványabb volt számomra, az előzővel összevetve, mivel inkább csak bevezetőnek tűnik a következő kötethez. Az első rész kerek egész volt, amely rövid esti mesének beillő – önállóan is értelmes - sztorikból volt egybegyúrva. Itt ez most ilyen szinten nem áll meg, viszont világos irány van egy nagyobb kaland felé. A nagyobb kalandra azonban még várnunk kell a 3. epizódig.

A kötetben ismét végig jelen van a tanítani vágyás. M. Kácsor Zoltán a szórakoztatás mellett figyel arra, hogy a felelősség vállalására nevelje a mesehallgató gyerekeket, s bemutassa, hogy a jelen talmi kényelme és előnye sokszor a jövő rovására mehet. A másik fontos téma természetesen a barátság. Rilex még akkor is ki akarja rángatni barátait a tespedtségből, amikor azok két körömmel kapaszkodnak a kajahegyekbe.

A főszereplők még mindig zabálni valóak.  Kunyi továbbra is kedvenc, s Rilex pedig a bölcs vadember allegóriája. Barmolt még mindig kissé háttéralaknak érzem, komolyabb funkció nélkül - mondhatni új aranyfogai ellenére foghíjas -, aki még kiteljesedésre vár. Tanulj raptor, Brontosaurus lesz belőled! Bár lehet, ez nem így működik... Korábbi pöszesége megtetszhetett a szerzőnek, mert továbbra is meghagyta, igaz trükkösen, barackot nyomva a flancoló tömeghez való hasonulás kobakjára. Olvastam olyan véleményeket, hogy a pöszeség  megzavarja a gyerekeket, de szerintem, ha ettől lesznek pöszék, ettől nem pörög az R betű, akkor az már rég rossz. Mellesleg ezen logika alapján minden pöszét ki kéne zárni a társadalomból. A mesében ez az elem humorforrást biztosít, s nekem ennyit megér.  Szerencsére M. Kácsort valószínűsíthetően nem vezettetik Pilátus elé, mint Blájent, s talán nem ütik meg élte, de dulván. 

Kecskés Judit illusztrációi minden dicséretet megérdemelnek, ötletesen és humorosan ragadta meg a karaktereket, s környezetüket. Imádom, hogy még olyan részletekre is ügyelt a rajzoló, mint a 182. oldalon lévő Leiszút Feliszút törölközőjén lévő monogram! A színek némileg élénkebbek lettek, ízlés kérdése, hogy ez jobb-e vagy sem, de a könyvesboltok polcain ez sem mellékes. Nagy pozitívumként értékelem, hogy a kötethez immár térkép járul a könyvtábla belső oldalán, így mégiscsak könnyebb elképzelni a világot, amelyben zabaszauruszaink trappolnak. Hátul pedig egy rövid ismertetőt is kapunk a szereplőkről. Mindkettőt jó ötletnek tartom.

A Sárkánytörvény összefoglalva ismét remek szórakozás, felnőttnek és gyereknek egyaránt, s nagyon várom, miként bontakozik majd ki a most felvezetett, s nehéznek ígérkező küldetés. A humorfaktor miatt nem aggódok, az étkezéshez, ételekhez kapcsolódó poénok mindig ülnek. A könyvvel kapcsolatban azonban van egy igen komoly problémám:

Éhes leszek tőle… Megyek is, harapok valamit. Na persze nem békás szendvicset, elvégre nem vagyok én tirex!

Pontszám:

8/10

www.moly.hu: 88 %

A kötetet köszönöm a Kolibri kiadónak, amely elküldte számomra!

Egyben köszönöm a bizalmat, hiszen blogom látogatottsága 

a napokban átlépte a 150 ezret! 

Könyvajánló: Forstchen - A harag napja

William R. Forstchen:

A harag napja

Budapest: 21. Század Kiadó, 2018

283 oldal

Eredeti cím: Dies Irae : Day of Wrath (2014)

Fordította: Nagy Ambrus

A 21. Század Kiadó úgy látszik felbátorodott Forstchen előző trilógiájának (s különösen becses első részének. A 2. rész és 3. rész kritikája is a blogon) sikerén, s kiadta a szerző - előzőhöz hasonlóan szomorú jövőt elénk táró - újabb regényét. Forstchen továbbra sem a legjobb tollú író, nem tobzódik a szépirodalmi eszközökben, szóképekből annyi sincs itt, mint egy átlagos NB III-as bajnokin. Stílusa egyszerűen nyers és brutális. Ám mivel nyers és brutális történéseket ír meg, ez igencsak hatásos. Szerzőnk ugyanazokat az eszközöket veti be, amelyeket korábbi regényében, így meglepetés nem ért. Ezúttal nem nukleáris fegyver mér csapást az Egyesült Államokra, hanem iszlám terroristák.

A regény hőse az egyszerű amerikai ember, akinek neve van, háttértörténete alig. Bob Petersen átlagos Maine állambeli tanár, de lehetne bármelyik jenki, teljesen csereszabatos. Bob öccse elesett Irakban, így eleve nem szimpatizál a radikális iszlámmal, s mint fotelszamuráj, megpróbálja felhívni a figyelmet az USA déli határának védelmére, facebookon.  Ezért természetesen megkapja a szokásos epitheton ornansokat: rasszista, intoleráns, kirekesztő, et cetera. Aztán persze beüt a csapás. No, nem utasszállító repülőgépek csapódnak felhőkarcolókba, hanem gépkarabélyos arabok törnek rá iskolákra, s ott támadják az amerikai nemzetet, ahol az a leginkább érzékeny: a gyerekeknél. Forstchen egyértelműen sokkolni akarja olvasóit, hogy ébredjenek fel évtizedes Csipkerózsika álmukból, mert ha nem, tragédia lesz a vége. És nem csak könyvben. Elvégre milyen világ az, ahol egy amerikai lassan szörnyszülött, ha önvédelmi fegyverrel bír, míg a déli határon azt csempészhet át a bűnöző, amit csak akar, mert azt lezárni, ellenőrizni meg maga a fasizmus. Ráadásul e kettő vélemény ugyanazon fejekben szokott megfogalmazódni, anélkül, hogy a disszonancia szétrobbantaná a koponyájukat. Az érezhetően konzervatívan gondolkodó írónak elege van a média túlhatalmából, egyirányúsításából, mivel fontos dolgokat sorol hátra a bulvár mögé, miközben a valóságot elfedi az emberek elől. Itt érdemes jelezni, hogy Forstchen mindezt 2014-ben írta meg, két évvel Trump megválasztása előtt! Igencsak ráérzett a vidéki (=nem partvidéki) amerika világnézetére.

A karakterek nincsenek kidolgozva igazán, van itt néhány sablon: flintás sherif, önfeláldozó anya, és korlátolt femináci vénlány tanárnő. Mondjuk utóbbin jót nevettem. Ismerős. Jelentőségük azonban csaknem zéró. A regény ugyanis történetileg erős.

Az ötletet a történethez a beszláni túszdráma adta (milyen könnyen elfelejtettük ezt a vérfürdőt, holott több mint kétszer annyi áldozata volt, mint a párizsinak három éve). Ezt a valódi esetet toldotta meg a szerző még több kegyetlenséggel, embertelenséggel és emelte sokadik hatványára. Minden álhumanista nyafogást mellőz, szóval bátor, merész, és férfias regény.

[Megjegyzés rovat: szomorú, hogy bátorság kell nem belemerülni a politikai korrektség bűzlő mocsarába, de itt tartunk, s innen szép győzni!]

Sőt! Még csak nem is lapogatja a merénylők vállát, hogy azok is csak emberek, s csupán a körülmények tették őket ilyenné, ámde voltaképpen ugyanúgy áldozatok ők, mint a gyerekek, akiknek nyakát éppen kukrival marcangolják… De komolyra fordítva a szót: az emberjogi akcióhősök (SJW) csak azt felejtik el manapság, hogy mindenki meghozza a maga döntéseit, s azokért felelősséget is kell vállalni. A keresztény világban évszázadokig torolták meg kegyetlenül az útonállók, gyilkosok és gonosztevők tetteit, megbocsátva nekik, könyörögve irgalomért számukra Istenhez, de tudva, hogy rendnek kell lenni, és nem szabad gyengeséget mutatni. Akadnak ugyanis, akik csak az erőből értenek. Utóbbi mondat ma is érvényes. Forstchen nem mutatja be nekünk a terroristákat, nem kapunk hozzájuk arcra szabott háttértörténetet, mindegyikük személytelen, egyéniségtelen símaszkos gonosz. És jól van így. Ők már nem tekinthetők embernek, mert kiírták magukat ebből a gyűjtőfogalomból, erkölcsileg legalábbis bizonyosan. Nem kell megtudnunk a miértjeiket, nem kell ontológiai vitákba bocsátkozni a terrorizmusról, csak fel kell számolni, hidegen. A terroristákat fizikai erővel,  ha kell, a terrorizmust meg okainak megszüntetésével. Forstchen regényét sokkal tovább tart megemészteni, mint elolvasni. A történet utolsó mondatai pedig mélyen elgondolkodtatóak.

A könyv fizikailag megfelel a korábbi 21. Század kiadványoknak, relatíve jó minőségűnek látszó fűzéssel.  A borító nem rossz, bár kissé tán túl sokat árul el a történetből, olyan erős közepes. A fordításról nem tudok sokat mondani, a szöveg könnyen olvasható minden szempontból. Az egész történet nem túl hosszú, s igencsak nagy betűkkel van nyomtatva, de helyesírásilag sincs vele gond.

Pontszám:

Nyolc halott dzsihadista a tízből.

8/10 pont

moly.hu: 89 %

Goodreads.com: 4.24 pont

Ezt muszáj még: