Könyvkritika: Roberts - Captive in the Dark: Fogoly a sötétben

Roberts, CJ:

Captive in the Dark – Fogoly a sötétben

Szeged: Könyvmolyképző, 2014 (Eredeti megjelenés: 2013)

262 oldal

Valami szennyet akartam. Meg is kaptam. Kíváncsi lettem mi az a sötét bugyor, ahova a keveset olvasókat végül száműzi a túlvilági nagy kiegyenlítő. Dante pokla ehhez képest egyhetes seychelle-szigeteki luxusutazás. Sőt, még Czapáry Megszámol babák-ja kellemes babazsúr ezek után. Annak idején nem értettem a Szürke ötven árnyalata sikerét, mivel azt egy futó átolvasás után bugyuta történetvezetésű szoftpornónak könyveltem el, amely férfit és nőt egyaránt lealacsonyít. Pedig a most átfutott hulladékhoz képest az valódi műremek. Következzék hát a varázslatos Fogoly a sötétben című regény ismertetése, amely méltán szerepel majd előkelő helyen a legveszélyesebb olvasmányok toplistáján!

„A biztonság azonban – akár a fény – csupán látszat. Alatta az egész világot átitatja a sötétség. Caleb tudta ezt. Azt is tudta, hogy a valóban nagyobb biztonsághoz vezető egyetlen út a sötétség elfogadása. Nyitott szemmel járni benne, a részévé válni.” – Elsőre egy hasonlatból építkező remek gondolatmenet, Oravecz Nóra megnyalná minden ujját. De olvassuk és értelmezzük aprólékosabban: A fény csupán látszat? Dehogy, a fény éppen az, amitől látunk, a sötétség a fény hiánya, a fény teljes hiányában (azaz a sötétségben) pedig aztán járkálhatunk nyitott szemmel, mert baromira, nem látunk semmit… Egyébként is: mennyivel vagyok nagyobb biztonságban a vásárcsarnokban, attól, hogy elfogadom, hogy lelőhet egy kis perzsa német (hahaha) hülyegyerek? Akkor vagyok nagyobb biztonságban, ha ellenintézkedést teszek. Vagy ha az iráni echte németet időben likvidálják.

Van másik idétlen idézetem is:
„Egyszer csak valami irányításfélének az árnyékát éreztem.” – Egyszer csak valami írásfélének a szagát olvastam... Nem áll szándékomban a fordítót bántani, kétségem sincs afelől, hogy az eredeti is ilyen borzalmasan hangzik. Irányításfélének az árnyéka??? Rogerius püspök Siralmas énekét idézve: "Ez az a kés, amely átjárta a magyarok szívét." 

Szerintem e két rövid szösszenet is hűen visszaadja az alkotás minőségét, de mélyedjünk el inkább a tartalomban, hiszen a mondanivaló a lényeg. Rövid spoileres tartalom:

Olivia Ruiz, 18 éves csaj, aki úgy vonzza a perverzeket, mint balaton sound-i backstage a tisztázatlan körülményeket. Apja perverz, a mellette elhúzó autós perverz, és Caleb is perverz, aki még - ezen felül - el is rabolja, hogy szexrabszolgának képezze ki „briliáns” bosszúterve számára.

A pakisztáni Caleb - az öleb -, valamint barátja/főnöke ugyanis bosszút akar állni egy orosz milliárdoson, és ehhez ezt a roppant „logikus” [olvasd: cinizmussal] és „egyszerű” [értsd: maró gúnnyal] „tervet” [képzelj el: fetrengő röhögés közepette] dolgozták ki:

1.  Az orosz milliárdos közelébe kell kerülni, hogy megölhessék, tehát
2. elrabolnak egy amerikai csajt (mert hát hálivud alapján ők a legmenőbbek, statisztika alapján meg a legkövérebbek), akit
3. kiképeznek szexrabszolgának, hogy
4. a milliárdos megvegye egy aukción, majd így
5. a közelébe férkőzhessenek.

Most igazán nem akarok kukacoskodni, de hát nem lett volna egyszerűbb felfogadni egy prostituáltat a célra, mint ennyi véletlenre bízni a dolgot? Azért embereket rabolni, majd átcsempészni az amerikai-mexikói (!) határon, aztán heteken-hónapokon át rabságban tartani a hölgyeményt, és kiképezni egy pöttyet kockázatosnak tűnik számomra, pusztán azért, hátha ezt a csajt veszi majd meg egy aukción a célszemély!? Ahelyett, hogy odamentek volna egyik szépségkirálynőnkhöz  dubaizónkhoz, és ezt mondták volna: „Helló Michelle Diamond, nem volna kedved keresni 100 ezer dollárt? Semmi extra, csak a szokásos egy orosz üzletemberrel!” És akkor nem kell itt rabolgatni, láncolgatni, képezgetni, et cetera.

A csúcs [=mélypont], hogy Caleb még el is mondja Oliviának, hogy mi a célja vele, így a csajnak az aukció után csak annyit kellene mondania az orosz vásárlónak, hogy: „Te, Igor! Aki eladott, ki akar ám nyírni téged!”

Ám fogadjuk el ezt a vacak bosszútervet, amelynek csak annyi értelme van, mint vízicsikóra fogadni a sivatagi lóversenyen! Siralmas terv, de legalább ezer sebből vérzik. Ezt az alapvetően igen komoly témát (emberrablás, bosszú, nemi erőszak, szexrabszolgaság) sikerült leönteniük egy negédes szerelmi love story-val, amelyben mind az emberrabló az elrabolt iránt, mind vice versa egymásba szeretnek az együtt töltött közös napok - közös ütések, közös ülések - során.  Tudom, persze, bizonyára Stockholm-szindróma, mint Merkel meg a migránsok. Legyen! Főszereplőnk elkezdi sajnálni szegény perverz foglyul ejtőjét, aki többször megverte és megerőszakolta. Tényleg tök logikus…  Tegyük fel, hogy így van! Valahogy azt azonban már igazán furcsának érzem, amikor a következők történnek:

1. A csaj megszökik.
2. Újból elkapják.
3.Erre válaszul Caleb, aki eddig ütötte-verte, ha csak ránézett a csaj, most menekülési kísérlet után leáll vele lelkizni. Elmesélik egymásnak szörnyű gyermekkorukat, mert hát ugye manapság a bűnözőt/terroristát/emberrablót nem elég pusztán karóra tűzni és kitenni a város kapui elé elrettentés gyanánt. Őket ugyanis nekünk, áldozatoknak: meg kell értenünk. Tudnunk kell, hogy miért váltak lelketlen szörnnyé, sajnálnunk és természetesen – ami legfontosabb – elfogás helyett elfogadni kell őket.
4. A csaj kiszedi belőle, mi a terve vele.
5. Mikor ezt elárulja, a csaj belemegy, hogy pénzért eladatja magát szexrabszolgának egy hírhedten kegyetlen és veszélyes embernek! Nem holmi ellenállás, tiltakozás, csendes beletörődés! Ő mondja ki, hogy oké, adjatok el már valami idegen pszichopatának, csak kérek 1 millió dollárt cserébe!
6. Mi van????  

Röviden összefoglalva a könyv mondanivalója: a.) minden nő kurva, csak az ára kérdéses, b.) minden férfi perverz beteg állat, aki uralkodni akar a nőkön, csak a külseje kérdéses. Ha macsó, akkor rendben! 
Kezdem azt érezni, hogy a könyv az LMBTQI(ABCDEFGH) ajánlásával készült és okokat akar konstruálni a harmadik nem bevezetése mellett.

Követelem vissza a meséket, ahol a királylány nem szeret bele a sárkányba, és jön a lovag, hogy levágja a fejeit! Mármint a sárkányét.

Jaj, majd elfelejtettem, ha már van szemetünk, csináljunk belőle hegyet: Ez a könyv csak a trilógia első része... 

A kötet önmagában szokásos könyvmolyképző puhafedelű kiadvány, a borítókép akár még vonzó is lehet (messziről és sötétben). A tartósság úgysem szempont, mert jóérzésű ember nem veszi kétszer kézbe.

Értékelés:

Három láncra vert Leia a tíz láncra vert Leia hercegnőből.

3/10

www.moly.hu: 83%

www.goodreads.com: 4.03 pont

Egy osztrák katona visszaemlékezése a csornai ütközetre

Egy osztrák katona visszaemlékezése a csornai ütközetre

Franz Wyss vezérőrnagy, a csornai ütközetben elesett osztrák hadvezér
(wikipedia)

Az elmúlt hetekben ismét kitört rajtam az évente 3-4 alkalommal jelentkező 48mánia, azaz oda s vissza olvasom (és vásárolom) az 1848-49-es szabadságharcról szóló forrásokat, szakirodalmat. Ennek keretében sikerült rábukkannom egy Hans Krawarik által kiadott emlékiratra,[i] amely egy osztrák katona szemszögéből mutatja be a magyarországi hadjárata során átélt eseményeket. Leopold Edtbauer idős korában írta meg visszaemlékezését az 1848-49-ben átélt eseményekről, így nem véletlen, hogy a személy- és helynevek időnként tévesek. Hősünk 30 éves korában került a magyar hadszíntérre 1848 decemberében, mint az 59. (Baden) gyalogezred 1. landwehr zászlóaljának katonája. Az alakulat Petrichevich-Horváth János ezredes különítményébe volt beosztva.[ii] Később a landwehr zászlóalj átkerült Wyss tábornok dandárába, amellyel 1849 júniusában Csornára vonult. Innen olvassuk el Edtbauer közlegény memoárját az itt lezajlott 1849. június 13-i eseményekről![iii] Tudomásom szerint magyarul még nem volt olvasható.

A fordítás nem teljesen szöveghű, igyekeztem inkább magyarosítani (túl sok lenne az „és” vagy a „voltunk”). Igencsak éreztem próbálkozásom során, hogy a német tudásom nem éri el a kellő mélységet, bármennyire is tanultam (tanulgattam) annak idején 11 évig. Esetleges téves értelmezésekért előre is elnézést kérek!

„… Ezután Csornára[iv] értünk, majd június 10-től előőrsi szolgálatban voltunk Komárom felé Érsekújvárnál,[v] ahonnan eljöttünk a ránk eső 48 óra után. Június 12-én ismét Csornára vonultunk, ott Wyss tábornok parancsára elszállásoltak minket, és át kellett adni ruháinkat mosodai tisztításra. Mert már annyi tetűnk volt, hogy az emberek nem bíztak egymásban.[vi] Az ember el nem tudja képzelni, mennyire bosszantottak minket ezek az élősködők. Teljesítettük a parancsot és átadtuk [egyenruháinkat] mosásra. Következő nap korán 5 és 6 óra között[vii] Lanzel őrmester a következő üvöltéssel tépte fel a szobaajtót: „Uraim, közeledik az ellenség!” Hét emberünk feküdt a szobában. Azonnal jelentkeztem, hogy elhozom a ruháinkat. Alig tettem néhány lépést, mikor ágyút sütöttek el. Azonnal jobbra fordultam, vissza a szobába, ahol a bajtársaim is meghallották a lövést. A mosodát többé nem kerestük. Azonnal készen álltam, és amikor a századomhoz értem, baloldalt a harmadik sorba kellett állnom, bár én az első sorban szoktam.[viii] Mivel a magyarok már közeledtek, nem volt többé idő helyet cserélni. Mellettem Auer hadnagy elesett.[ix] Felkiáltottam: „Auer hadnagy úr elesett!” Pfeifer tizedes,[x] aki parancsot kapott a hadnagytól, felkapta. Egy golyó volt a nyakában. Az őrnagy úr is megsérült a karján. Aztán jött Wyss tábornok és azt mondta: „Gyermekeim, csak ne lőjetek!” Egyre többen estek el közülünk, de nem kaptunk tűzparancsot. Aztán Wyss tábornok holtan zuhant le a lováról.[xi] A mi kapitányunk, a 2. századból vette át a parancsnokságot.[xii] Ő rohamot vezényelt.[xiii] Valaki felkiáltott: „Mindannyian elveszünk!”, mire a kapitány így válaszolt: „Én leszek az első! Nem őfelségére esküdtetek fel?”[xiv] Ezzel rohamra indult. De amikor észrevett két újabb halottat, be kellett látnia, hogy teljesen kereszttűzben állunk. Szóval hátrálnunk kellett, és menekülnünk, különben mind elvesztünk volna. Aztán kiértünk a csornai piactérről.[xv] Olyan területeken haladtunk át, ahol búza állt, és gabona érett, ezen keresztülvonultunk és mindent letapostunk, úgy, hogy nem maradt rajt gabona. Egy óra múlva egy faluba értünk, melyet Egernek hívnak.[xvi] Ott volt egy folyóvíz, híddal. Amikor már a víz fölött jártunk, érkezett három paraszt, akik fel akarták szedni a hidat. Mikor már rátették a kezüket, jött Schlick tábornok, és fölcsattant, hogy mit csinálnak. Mivel nem válaszoltak, a tábornok hagyta, hogy az érkező katonák elfogják őket. A táborba vezették a parasztokat, ahol egy éjszakán át maradtak. A tábornok kegyelem nélkül azonnal agyonlövette őket. A parasztok kezdetben nem hitték, hogy ez megtörténhet. De ahogy az első lövés eldördült, a többiek így kiáltottak fel: „Éljen, éljen!”[xvii] Mind a három paraszt elszenvedte a halált.

Visszatértünk Csornára. Kora reggel érkeztünk meg, minden olyan volt, mint mikor kifutottunk. Csak két személy volt ott, egy órásmester és a mosónő, akire [korábban] rábíztuk a ruháinkat. Megérkezésünkkor azonnal térdre esett és bocsánatért könyörgött. Azt mondták neki, hogy az osztrákok gyújtogatni és égetni jönnek. Mi a mosnivalónk után érdeklődtünk, amire ő azt válaszolta, hogy minden megvan, de eltemette.[xviii] Ha mi itt maradunk, akkor a ruháinkat hamarosan visszakapjuk. A magyarok alig voltak itt, máris távoztak. A katonák megértették, de nem kértek a mosodából. Azt mondták, talán újból jönnek [a magyarok], és akkor a ruháikra már szükség lesz. Ezen a csornai piacon délig fosztogattak és gyújtogattak."

Jegyzetek:

---

[i] Krawarik Hans: Erinnerungen eines einfachen Soldaten an das Revolutionsjahr 1848/49. In: Jahrbuch des OÖ. Musealvereines - Gesellschaft für Landeskunde 153, 2008. 407-422. o.

[ii] A Petrichevich-Horváth oszlop magyarországi betörésére lásd: Hermann Róbert: A honvesztéstől a honmentésig. Perczel Mór téli hadjárat, 1848. december 14.-1849. január 27. Budapest, 2015. p. 53-55

[iii] Krawarik: i. m.  418-420. o.

[iv] Az emlékiratban: Corno.

[v] Az emlékiratban: Neuhäusl. Ez Érsekújvár lenne, de ez felettébb valószínűtlen, mivel ekkor Érsekújvár, és a Vágtól keletre lévő térség magyar kézen volt. Az ezredtörténet szerint a Wyss dandár a Pattendorf – Boldogasszony – Petőháza - Kapuvár útvonalon érkezett Csornára. Edtbauer alighanem Nezsider német nevét, Neusiedl-t jegyezte meg rosszul. Lásd: Leiler, Anton: Geschichte des k.k. Infanterie-Regiments Erzherzog Rainer No. 59. Salzburg, 1856. 223.o. A gyalogezred 1852-ben kapott új tulajdonost, ettől kezdve a bádeni nagyherceg helyett Rainer főherceg nevét viselte. Később az alakulat toborzóközpontja Salzburg lett, így a Rainer gyalogezred múzeuma ma ott található meg: http://www.rainer-regimentsmuseum-salzburg.at/

[vi] Azaz a katonák nem bíztak a mosásra beosztott társaikban, hogy rendesen végzik a dolgukat, így mosodásnak adták át a ruhákat.

[vii] Hermann Róbert rekonstrukciója szerint Wyss háromnegyed 5-kor fúvatott riadót, miután jelentést kapott, hogy Szilsárkány felől Kmety honvédjei közelednek. Lásd: Hermann Róbert: A csornai ütközet és okmánytára. Sopron, 1999. 28. o.

[viii] Az 59. gyalogezred landwehr zászlóalja nem egy helyen állt fel, hanem századonként. A 2. – benne Leopold Edtbauer – és a 4. századok a Szilsárkány felől Csornára futó délnyugati utat védték Weiss őrnagy vezetésével és 2 lovas löveg támogatásával. Lásd: Hermann, 1999. 28. o.

[ix] A hadnagy neve valójában Friedrich Auegg volt. Lásd: Janowski százados jelentése. In: Hermann, 1999. 148. dok.

[x] Georg Pfeifer valóban komoly hősiességről – és testierőről – tett tanúbizonyságot, mivel hadnagyát a csata közepén vállára vette és órákon át cipelte egészen a menekülés végéig. Tettéért megkapta az ezüst vitézségi érem 1. osztályát. Lásd: Hermann, 1999. 148. dok. és Leiler, i. m. 230. o.

[xi] Wyss tábornok halála a csata egyik nagy kérdőjele. Hermann felsorolja a lehetőségeket: Hermann, 1999. 35-36. o. Ez az emlékirat sem oldja meg a kérdést – nem is tehetné, hiszen jóval az ütközet után íródott, mikor az emlékek már nem olyan tiszták -, legfeljebb támogatja azt a verziót, hogy golyó végzett vele és leesett a lováról.

[xii] Janowski százados vette át a sérült őrnagy helyett a parancsnokságot, aki kéősbb megírta a harcjelentést is a zászlóaljról.

[xiii] Hermann szerint a 2. század rohamot indított, és el is ért némi sikert. Lásd: Hermann, 1999. 31. o.

[xiv] A 2. és 4. század harcát Weiss őrnagy irányította sebesüléséig. Hermann, 1999. 31. o.

[xv] A 2. század valóban a piactér felé hátrált a nyomás miatt. A piac ekkor a mai Premontrei rendház épülete előtti téren volt, ma ez a Szent István tér.

[xvi] Nyilvánvalóan nem Egerről van szó. A falu elvileg Bősárkány kellene, legyen, mert a csata után az osztrákok Bősárkány felé menekültek el, de ez a név nehezen érthető Egernek. Az osztrák kiadó Egyedet érti alatta, ám ez fölöttébb valószínűtlen fekvésénél fogva, ráadásul nagyszüleim falujánál nincs is folyóvíz. Az viszont elképzelhető, hogy hősünk egy darabig Egyeden volt előőrsön, és így ennek nevére emlékezett, igaz rosszul. A falu, amely felé századával visszahúzódott egyértelműen Bősárkány, mivel Schlick is ott találkozott az ütközetből elmenekült féldandár részeivel. Lásd: Leiler: i.m. 229.o.

[xvii] Azaz halálukkor azt kiáltották, Éljen a haza!

[xviii] Nyilván azért temette el, hogy a honvédek ne vegyék észre mit mosott éppen.

Vállalhatatlan könyvek S01e02 - Cali: Az ellenség

Davide Cali – Serge Bloch:
Az ellenség

Bp.: Amnesty International – Csimota, 2014

56 oldal

„Ilyen a háború. Volt egyszer, és most is van: van valahol egy sivatag, és abban két gödör. A két gödörben két katona kucorog. Ők ketten ellenségek.”

A hatásvadász kezdet, hatásvadász folytatásba torkollik, mint ahogy a kis Túr siet a nagy Tiszába, kivétel, ha sivatagról van szó. Nem leszek népszerű, amiért gyalázom az Amnesty International könyvét (még „ellenség-órákat” is szerveznek, gondolom az 1984-es két perc gyűlölet mintájára), de hát az ember napja amúgy sem egy 24 órás magyar-portugál focimeccs. Ha jól emlékszem, ellenség-óra legutóbb a Vörös Hadseregnél volt, igaz ott minden elfoglalt település után. :D De kezdjünk bele!

A könyv logikailag sem egy csúcsteljesítmény. Először közli, hogy sivatagban van két gödör, majd pár oldallal odébb: „Szerencsére kútvíz van bőven.” Igen a sivatagi gödrök már csak ilyenek… A sztori a következő: van egy katona a sivatagban, élete gödörben, mint az fentebb olvashattuk. Szemben vele a félelmetes ellenség, akiről brosúrában megírták neki, hogy: gyilkol, butít, és nyomorba dönt, akárcsak az alkohol, vagy az RTL Klub. A „mese” cselekménye: a katonánk szenvedései közepette rájön, hogy az ellenség ugyanolyan, mint ő. Finito. A könyvről írt kritikák visszhangozzák, hogy mennyire remekül vezeti rá a gyerekeket a mély mondanivalóra: Én vagyok az ellenség is. Ebben a könyv tényleg sikeres, egyszerűen és közérthetően mondja el egy kiszolgáltatott katona szenvedéseit, majd nagyon hatásosan leplezi le, hogy az ellenség ugyanolyan, mint te.

De libbenjünk tova, mint az esti szellő. A problémám az a kötettel, hogy a jó szándék iszonyatosan veszélyes tartalmi következtetésekre vezet ebben az esetben. Az ember szeretne világbékét. Mint ahogy szeretne fehér csokit majszolni, vagy Palvin Barbarával ébredni. Az egyetlen bibi: hogy ezekből csak az utóbbi kettő elérhető (egyik könnyebben, másik nehezebben), a világbéke nem. Hálát adhatunk az égnek, ha a nagy konfliktusok elkerülik a világot. Attól, hogy szeretek valamit, az még nem feltétlenül jó, vagy hasznos. Sokan rajongva szeretik azt, ami megöli őket, lett légyen az kábítószer, alkohol, cigaretta, fehér csoki, szupermodell (jó, ez utóbbi kettő csak vicc volt). Ahogy az emberi testnek szüksége van immunrendszerre, úgy az országoknak, közösségeknek is. Ahogy a túl sok, úgy a túl kevés fehérvérsejt is problémákat okoz. A katonákkal, rendőrökkel ugyanez a helyzet.

Bevallom: Nem vagyok pacifista. Az ember addig pacifista, amíg találkozik valakivel, aki nemcsak, hogy nem az, de ráadásul erősebb is. A magyarságnál jobban ezt kevés nemzet értheti, elég csak fellapozni a történelemkönyveinket Linder Bélánál! A rend fenntartásához szükség van rendfenntartó erőkre, és elvárom, hogy ha valakit megtámadnak az utcasarkon, akkor az illetőt egy rendőr tegye harcképtelenné. Enélkül eluralkodna a káosz. Európa most éppenséggel annyira elmerül az erőszakmentes álomvilágában, hogy akkor is csukva próbálja tartani a szemét, amikor ököllel orrba vágják. (Lásd: Nizza!) Szerintem az a helyes, ha egy gyerek megtanulja megvédeni magát (ésszel, erővel, vagy törvénnyel), és azt is megtanulja, hogy ezt a képességet ne használja ostobán. Az Amnesty ezen kötete azonban nem erre int, hanem egy olyan világot remél, ahol mindenki tisztességes. Bízik abban, hogyha mindenki elolvassa az ellenséget, akkor senki nem támad senkire. Kedves gondolat, csak szerzőnk elfelejti, hogy a Sátán mindig ott figyel a szomszéd ablakból az irigység, vagy a kényelem álruháját magára öltve. Az emberek – en bloc - nem jók. Szívesebben választják a könnyebb utat, ha tehetik. Pont ezért alakultak ki a társadalmi szabályok, a törvények, és azokat betartató szervek.  Cali könyve ezekről elfeledkezik, és főszereplője valójában nem egy katona, hanem egy Miss Hungary induló, aki elmondja, hogy legfőbb vágya a világbéke (holott az, hogy nyerjen).

„Néha” az az ember érzése, hogy az Amnesty International, miközben az egyes emberek jogait védi, elfelejti, hogy a világ nem a fejükben létező mesevilág, ahol a farkas és a bárány elbeszélget egy korsó bikavér, meg egy nyaláb fű mellett a világ dolgairól, majd közös nyaralást szerveznek Ibizára. Miközben az egyén jogait védik, a közösségi életet roncsolják, azok önvédelmi reflexeit irtják ki lépésről lépésre. Pedig, ha rád támadnak, védd meg magad, mert előfordulhat, hogy senki más nem fog! Amikor a rendőr lelő valakit, az sem feltétlenül rossz. Lehet, valakit éppen megvéd azzal, hogy gyilkol. Ez pedig, ha nem is erkölcsi diadal, de hasznos. A világ lényegesen bonyolultabb az Amnesty által sugalltnál. Ugyanaz a helyzet a háborúval, mint a pénzzel. A pénzt is lehet gyalázni, lehet mondani, hogy jobb volt nélküle, de csak amíg a jól hangzó szlogen mögé be nem kukkantunk! Jó lenne pénz nélküli világban élni? Próbálj elmenni, nyaralni valahová úgy, hogy gabonával fizetsz a hotelben kijelentkezéskor! Mondjuk az eshetőség, hogy könyvben kapnám a könyvtári fizetésem, azért egy pillanatra elbizonytalanított…

Az én generációm a magyar történelem mondáin nőtt fel, és nem Hannah Montanák vagy Justin Bieberek akartunk lenni, hanem Zrínyi Ilonák és Hunyadi Jánosok. Szégyen, de valahogy nem érzem magam rosszul ettől! A mi hőseink, tény: háborúztak. Na, mármost az Amnesty azt akarja elhitetni, hogy háborúzni rossz. Igaza van? Persze, hogy igaza van. Csak azt felejtik el, hogy a világ nem abból áll, hogy olyat teszünk, ami kellemes. Néha azt is meg kell tenni, ami nem az. Ugyanis ha nem teszed, hosszú távon sokkal rosszabb lesz, vagy neked magadnak, vagy a családodnak, vagy a leszármazottaidnak. Néhány örültet leszámítva mindenki békében akar élni, de ebből nem következik, hogy nem leszel kénytelen háborút viselni. Akkor pedig aztán a lehető legkártékonyabb nevelési elv, hogy „átszaladok az ellenséghez, mert az is ugyanolyan ember, mint én”. Úgy jár, mint az egyszerű kommunista 1945-ben: a határszélen várja integetve a szovjet katonákat és csodálkozik, amikor azok lelövik.

Tudom, sok lett az ismétlés, és elragadott kicsit a hév. Remélem sikerül majd értelmezni, amit írni akartam. Elismerem, hogy a könyv jó szándékkal készült, és az alkotók és kiadók bizonyára jót akarnak. Csak hibásnak tartom a felfogásukat és elérhetetlennek az álmaikat. Talán bennem van a hiba.

A kiadás: Szerintem az illusztráció iszonyat ronda, noha egy rakás ismertetőn olvastam, hogy milyen fantasztikus Serge Bloch munkája. Egy óvodás különbet rajzol. Csukott szemmel. Alvás közben. Gyerek legyen a négykézlábán, amelyiküknek ez tetszik majd. Ezen túl, néhol egy A4-es oldalon van saccperkábé 3 négyzetcentiméternyi rajz, és két betű. A bevezetőben idézett négy rövid mondatocska például 10 oldalt követelt ki magának! Az Amnesty és a Csimota védhetné az esőerdőket is, és mondjuk kiadhatta volna negyedennyi papírra… El kell ismernem azért, az összkép sokszor hatásos. A kötet fizikailag rendben van, minőségi, az anyaga és a kötése tartósnak tűnik.

Pontszám:

Öt ellenség a tízből.

5/10

Serge Bloch illusztrációja a háború okairól
(amely "természetesen" néhány kitüntetésfétises tábornok,
nem holmi gazdasági mozgatórugó)

Könyvajánló: Halpern: Otrantói ütközet

Paul G. Halpern: Otrantói ütközet

Győr: Laurus, 2007

237 oldal

Jövőre lesz 100 éve, hogy az osztrák-magyar hadiflotta (K.u.K. Kriegsmarine) öt hadihajója Horthy Miklós sorhajókapitány parancsnoksága alatt kifutott cattarói támaszpontjáról, hogy támadást indítson az olasz-francia-brit hajókkal lezárt Otrantói-szoros ellen. Az ütközet neve jól ismert a XX. századi magyar történelmet kedvelők körében, mégis Paul G. Halpern könyve sok újdonságot adhat hozzá tudásunkhoz, hiszen távolságtartó elfogulatlansággal ír a Földközi-tenger legnagyobb I. világháborús tengeri ütközetéről.

Az amerikai Halpern kifejezetten nívós szerzőnek számít, talán ő a jelenlegi legjobb ismerője az I. világháború során a mediterrán vizeken folyó harcoknak. Sajnos a newporti Haditengerészeti Főiskola professzorának legjobb összefoglaló műve (The Naval War in the Mediterranean, 1914-1918) nem jelent meg még eddig magyarul, ám a Laurus kiadó 2007-ben kiadta az Otrantói ütközet című munkáját. A kötet rendkívül olvasmányosan mutatja be az I. világháború elfeledett adriai-tengeri harcterét, és az ott harcoló erőket. Mint a cím is jelzi, fő témája az 1917. május 15-én lezajlott Otrantói ütközet. Nem közismert, de a hadtörténetírás több ezen a néven futó összecsapást tart számon, s ezek közül a harmadik volt a legjelentősebb.

A hadtörténész kifejti, hogy noha a hadihajók létszáma alapján az Otrantói ütközet ugyan nem mérhető a Jütlandi csatához, ám több szempontból még annál is összetettebb volt. Az Otrantói-szorosban megvívott összecsapás ugyanis az első olyan flották közötti harc volt, ahol, ha nem is döntő, de nagyon fontos szerepet játszottak a repülőgépek. Halpern mindkét hadviselő fél levéltári anyagát felkutatta, hogy minél árnyaltabb képet adhasson a csatát megelőző haditervekről, és magáról a küzdelemről. Számunkra már csak azért is érdekes ez, hiszen az osztrák-magyar hajókat a történelmünkben később olyan fontos szerepet játszó Horthy Miklós vezényelte, s az 1989 előtti történetírás igyekezett e tevékenységét elhallgatni, vagy elviccelni (lásd: „király nélküli királyság, élén a tenger nélküli tengerésszel”). Halpern most bemutatja nekünk nagyon olvasmányos, élvezetes stílusban, hogy Horthy bizony nem véletlenül lett később a K.u.K. Kriegsmarine utolsó főparancsnoka, az Otrantói ütközetben bátor, megfontolt és hidegvérű parancsnoknak bizonyult, aki még megsebesülésekor is tovább irányította hajóit, amíg csak eszméletét nem veszítette. Az Osztrák-Magyar Hadiflottáról a legtöbb magyar szinte semmit sem tud (holott akkor a világ 8. legerősebb tengeri hadereje volt), az meg már végképp kuriózumnak hat, hogy Ausztria-Magyarország tengeralattjárókkal rendelkezett. Márpedig 1917. május 15-én az ütközet a tenger felszíne mellett az alatt és afelett is zajlott.

Halper az első fejezetben bemutatja a nagyon speciális harctérnek bizonyuló Adriai-tengert, majd a második-harmadikban a két megmérkőző fél vezetését, haditengerészeti erejét, s felkészülését az összecsapásra. A negyedik fejezetben Horthy öt hajójának (SMS Novara, SMS Saida, SMS Helgoland, SMS Balaton, SMS Csepel) rajtaütését követhetjük az Otrantói-szorost lezáró blokádhajókon. Ezt a leghosszabb és legizgalmasabb rész követi, amely a harccsoport hazafelé tartó versenyfutását írja le, valamint a négyszeres túlerő ellen vívott küzdelmét. A hatodik fejezetben Halpern a flották hazaérkezését írja le, majd a hetedikben összegzi az ütközet eredményét. A kutató meggyőzően bizonyítja, hogy a sokak által - hamisan - működésképtelennek és haldoklónak tekintett Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete többnemzetiségű legénységével még 1917-ben is képes volt felvenni a harcot olyan történelmi tengeri nagyhatalmakkal, mint Nagy Britannia, Franciaország és Olaszország, és ez nem csekély teljesítmény. Márpedig az, hogy a jelenleg talán legjobb e témát kutató hadtörténész nyilatkozik rendkívül pozitívan az Osztrák-Magyar Haditengerészet és Horthy teljesítményéről, mindenképpen figyelemreméltó, annál is inkább, mivel amerikaiként tulajdonképpen hazája egykori ellenségéről állapítja ezeket meg.

A kötet kemény kötésben jelent meg, borítója se nem különösebben szép, se nem feltűnést keltő. A kiadás korrektnek mondható.

Osztályzat: 

Hét torpedó a tízből.

7/10

www.goodreads.com: 4.1 pont

(Az írás a Hegyalja újság 2016. évi júniusi számában megjelent ajánlóm kissé módosított változata.)